Létezik olyan,
hogy egy blogger megír egy bejegyzést, és aztán elfelejti feltölteni? Hát,
Felhő…
***
Sarah Dessen
könyvei eddig sem voltak ismeretlenek számomra. A stílusa mindig is imponált, s
habár nem váltak óriási kedvenceimmé,
ha választanom kéne egy ismeretlen könyv, és egy Dessen-regény, biztos, hogy az
utóbbi mellett döntenék, mert az írónő még sohasem okozott csalódást. Még ki
sem nyitottam az Altatódalt, már
megsaccoltam neki a 4 csillagot.
műfaj: ifjúsági, romantikus
oldalszám: 399
kiadja: Könyvmolyképző Kiadó
értékelés a moly.hu-n: 85%
az én értékelésem: 4.5
csillag
borító: neten az a virág
teljesen lila – élőben inkább fukszia színű, ami sokkal szebb!
karakter, akit imádtam:
Barbara, Dexter, John Miller
karakter, aki felé máris
repülhet a diétás kóla: Don
kedvenc jelenet: 198-199.
oldal + a következmények – tetszett az az evőeszközös vívódás :D
Fülszöveg:
A szakítás tudománya...
A szakítás tudománya...
Remy mindig tudja, mikor kell
megtartania „A Beszéd”-et egy srácnak – rögtön azután, hogy az első romantikus roham lecseng, de még mielőtt a
dolgok túl komolyra fordulnának. Számtalan fiúval járt már, és rengeteget
tanult az anyjától is, aki éppen az ötödik férjét fogyasztja. De akkor miért
van az, hogy valahogy sehogy sem akarja ejteni Dextert? Pedig a srác olyan
esetlen. És rendetlen. És szétszórt. Ráadásul zenész – épp úgy, mint Remy apja,
akit a lány sohasem ismert, mert a férfi lelépett, még mielőtt ő megszületett volna. Lehetséges
volna, hogy Remy kapcsolatokra vonatkozó szabályai egyszerre érvényüket
vesztik?
A regény az elismert szerző, Sarah Dessen magával ragadó története egy kőkemény fiatal lányról és egy fiúról, aki arra hivatott, hogy megpuhítsa.
Induljunk ki a
főszereplőből, Remyből. Sarah Dessen karakterei mindig is jól kidolgozott
alakok voltak, a főszerepben visszatérő motívum a határozott, kissé merev, de
talpraesett lány. Ilyen visszatérő elemek minden regényében tapasztalhatóak,
még sincs soha két egyforma. Remy nem ismerhette az apját, az édesanyja
fényképein és elbeszélései kívül egyetlen dal ad neki kapaszkodót, amit az apja
Remy születésekor írt, s amivel aztán sikeressé vált. Csak ez a dal, hát… Mint
egy átok. Mint egy rossz ómen Remy eljövendő életére nézve.
A történetben Remy édesanyjának esküvőjére készülődnek, s a szervezésének feladata szinte teljes egészében Remyre hárul. Szám szerint már ötödjére. Érthető, hogy Remy a világon semmiért se képes lelkesedni, aminek köze van a szerelemhez, végtelenül cinikus, ha a szerelemről van szó, s az is a meggyőződésévé vált, hogy semmi szüksége a szerelemre. Anyja házasságaiban egész életében csak erre látott példát.
A történetben Remy édesanyjának esküvőjére készülődnek, s a szervezésének feladata szinte teljes egészében Remyre hárul. Szám szerint már ötödjére. Érthető, hogy Remy a világon semmiért se képes lelkesedni, aminek köze van a szerelemhez, végtelenül cinikus, ha a szerelemről van szó, s az is a meggyőződésévé vált, hogy semmi szüksége a szerelemre. Anyja házasságaiban egész életében csak erre látott példát.
„A legtöbb
embert könnyű kiszámítani. De egy olyan lánynak, mint te, Remy, rétegei vannak.
Amit látsz, az nagyon távol áll attól, amit végül kapsz.” (Dexter)
Remy az első 100-150 oldalon
egyáltalán nem volt szimpatikus. Idegesítő maximalizmus, a hozzáállás,
miszerint az élet csak egy lista, ahol lehetőleg minél előbb ki kell pipálni a
tennivalókat, a vágy, hogy végre elköltözhessen, a bizonyítási kényszer. Az
egész személyiségét annyira lenézőnek, gúnyosnak, érzéketlennek éreztem! De a
történet rendben volt, a többi szereplő rendben volt, érdekelt mi lesz a vége,
az is rendben volt… ezen kívül pedig mindvégig érezhető volt a rejtett
tartalom, valami a felszín alatt, valami, ami egyelőr még láthatatlan. És aztán
Remy, ahogy megismertem és ahogy változott, oldalról oldalra egyre csak lopta
be magát a szívembe.
Remy és a barátnői
összetartását, ahogy szenvtelenül ugratják a másiknak, de közben mindig ott
vannak egymásnak, csak a megindító anya-lánya jelenteke ütötték. Barbara, ahogy
fent is írtam, a kedvenc szereplőim egyike. Dexter pedig szerintem pont az a
laza, vicces srác, akire Remynek szüksége van! Nagyon bírtam a srácot, (bár én
inkább mint havert fogadnám el, nem mint pasit).
A történet eleje még nem
idézett elő függőséget pár oldalnál hosszabb ideig, alkalmanként le kellett
tennem egy kicsit pihentetni, de ez a könyv második harmadára fenekestül a
visszájára fordult, s észre sem vettem, hogy már csak egy fejezet maradt.
Elképesztő dolgokat művelt velem ez a könyv, ismerős volt hangulata a korábbi
olvasmányélményeimhez az írónőtől, amik szintén újraolvasás-gyanúsak a
megfakult emlékek miatt. De a feelingjükre még emlékszem. Sarah Dessen könyvei
amolyan alkalmi drogok számomra kevésbé erőteljes hatással, de azért érezhetően
elkap az olvasásuk alatt ez a rajongói görcs. Semmi természetfelettiség, csak a
hétköznapok letisztult varázsa. Valóságos, s azon kívül, hogy nem szaladgálnak
minden utcasarkon vámpírok, még az tetszett benne, hogy nem szappanopera szerű,
a végtelenig húzott sztorikról van szó hétszázféle összeesküvéssel meg bűnös
ügylettel, hanem tényleg olyan, mint bárki élete, mintha ugyanezek az események
bárkivel bármelyik pillanatban megtörténhetnek. Bizonyos szempontból ilyet még
nehezebb írni, mint földtől elrugaszkodó sosem hallott világokat és lényeket
megalkotni. Tálcán nyújtja eléd az élet egy darabját, ami már jól, sőt, unásig
ismersz, mégis lebilincsel és magával ragad. Az egyetlen hibája, hogy nehezen
azonosultam Remyvel, de erről szegény könyv nem sok mindent tehet. Kinek ajánlom?
Hogy mindenkinek, az egy kissé túlzás, a romantikus regények kedvelői a főbb
kiszemeltek.
„ – Nagyon
tuti, ugye? – kérdezte, amint a gyíkocska újra megmozdult a kis úszóhártyás
lábain. – Mi vagyunk az első dolog, amit életében lát.
A gyík ránézett, mi pedig őt bámultuk, jól megvizsgálva egymást. Apró volt és védtelen, és én máris sajnáltam. Ez egy elcseszett hely, ahová érkezett. De ő ezt nem tudja. Legalábbis mér nem. Ott, abban a szobában, ami szűk volt és meleg, a világ valószínűleg még elég kicsinek tűnt ahhoz, hogy azt higgye, lehet benne boldogulni.”
A gyík ránézett, mi pedig őt bámultuk, jól megvizsgálva egymást. Apró volt és védtelen, és én máris sajnáltam. Ez egy elcseszett hely, ahová érkezett. De ő ezt nem tudja. Legalábbis mér nem. Ott, abban a szobában, ami szűk volt és meleg, a világ valószínűleg még elég kicsinek tűnt ahhoz, hogy azt higgye, lehet benne boldogulni.”
„Nem mintha a
Joie szalon valami rossz hely lett volna. Egyszerűen csak nem tehetsz mindenkit
boldoggá, különösen a nőket nem, ha a külsejükről van szó.”
„Ahogy
közeledett a füvön keresztül, figyeltem a kutyát, és elámultam az egész testét
eluraló óriási izgalom láttán, amit pusztán az okozott, hogy meglátott egy
embert, aki nem több, mint egy bő órát volt távol tőle. Milyen érzés lehet,
töprengtem, ennyire szeretni valakit? Annyira, hogy kontrollálni sem vagy képes
magad, amikor közeledik feléd, és ha tehetnéd, olyan erővel ugranál oda hozzá,
ami mindkettőtöket felborítana. Nekem gondolkoznom kellett ezen, de Monkey jól
láthatóan tudta: látni, érezni lehetett, ahogy áradt belőle ez a mérhetetlen
szeretet, akár a hő. Szinte irigyeltem. Szinte.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése