Te, ott! Igen, TE! Tudom, hogy el akarod olvasni...- Kiera Cass: A szirén

Nagyon romantikus? Nagyon. Végtelenül egyszerű és rózsaszín? Pontosan. Az én stílusom? Csak volt. Tetszett?

műfaj: romantikus, fantasy, ifjúsági, young adult

oldalszám: 296

kiadja: GABO

borító: gyönyörű – mint minden más Kiera Cass könyv :)

értékelés a moly.hu-n: 84%

az én értékelésem: 4,5 csillag

A ​szerelem, amelyért érdemes kockáztatni.

Sok évvel ezelőtt az Óceán megmentette Kahlent a vízbe fúlástól, aki azóta szirénként szolgálva fizeti neki vissza a tartozását, és a hangjával a halálba csalja az embereket. Kahlen egyetlen szavával ölni képes, mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy a szárazföldön töltse a napjait, figyelje az átlagos embereket, vágyakozva arra a napra, amikor újra szabadon beszélhet, nevethet, és élhet közöttük.
Kahlen már beletörődött, hogy magányosan tölti szolgálata hátralévő idejét… Ám ekkor találkozik Akinlivel. A jóképű, melegszívű és kedves Akinli megtestesíti mindazt, amiről Kahlen egész életében álmodozott. Bár nem beszélhet vele, mégis hamar kialakul köztük egy kapcsolat, amit egyikük sem tagadhat… És Kahlen nem is akarja megtagadni.
Az Óceán minden törvényét megszegte, amikor beleszeretett egy emberbe, és örökre el kell hagynia a fiút, ha az Óceán tudomást szerez az érzéseiről. De Kahlen elszánta magát, hogy miután egy életen át betartotta a szabályokat, most az egyszer a szívét fogja követni.

Oké. Ennek a könyvnek látszólag minden konfliktusa a tiltott románc köré épül, és mivel nem lehet azt mondani, hogy ilyenből szűkölködnénk, ezért senki ne kövezzen meg azért, hogy nem vártam el a regénytől semmi világmegváltót. Ez pedig két okból is nagyon hasznos volt, mert (1) így kitűnően szórakoztam, és (2) meglepett. Én komolyan nem vártam el tőle, nem is számítottam rá, de meglepett.

Mi annyira különleges ebben a könyvben a borítóján kívül (mert az lélegzetelállító, ne is tagadjuk)? A karakterek okék, mindenki lelkizik mindenkivel, és majdhogynem az egésznek ilyen „sírjunk egymás vállán”-hangulata van. Az eseményekhez sincs úgy nagyjából semmi hozzáfűznivalóm, Kahlen, aki már-már egy életcélként fogja fel az igaz szerelem megtalálását, és Akinli romantikus kapcsolata rettenetesen gyorsan történik, és nekem kissé ködös, hogy miért, de ebben a környezetben teljesen megfelel. Szóval alapvetően nincs itt semmi extra, de DE!

A könyv, amint azt említettem, szolgál meglepetéssel, sőt, egyes aspektusait már zseniálisnak is nevezhetnénk. Ezek pedig nem mások, mint a szirének faji identitása és az Óceán.

Mikor olvastam a fülszövegét, csak ráncoltam a szemöldököm, hogy akkor most az Óceán… egy személy? Mármint úgy… tényleg? És tényleg, nagyon fura, de érdekes elképzelés, és szerintem úgy többé-kevésbé működik is. Az Óceán egy érző és létező őselem, egy uralkodó, de családfő is, akinek a szolgái és egyben gyermekei a szirének. Az Óceánnak ahhoz, hogy legyen elég ereje életet adni a Földnek, hogy működjön rendesen a víz körforgása stb. stb. nem föcióra, majd szeptemberben majd tanultok valamit,  életeket kell elvennie. Na most ez néha magától is megy, lásd öngyilkosok, spontán hajótörések, részeg kapitány – de ha egy év elteltével sem történik semmilyen víz általi halál, az Óceán nem képes ellátni a létfenntartó szerepét. Ennek elkerülése érdekében sziréneket hoz létre, akik énekükkel a halálba csalják az áldozatokat. A szirének úgy születnek, hogy az Óceán párakat megkímél a haláltól, akik aztán az átváltoztatásuk után száz kerek év szolgálattal hálálják meg a második esélyt.

Mi derül ki ebből? Először is az, hogy a szirének nem vérszomjas szörnyetegek, nincs semmi kapcsolatuk semmiféle démoni és szexuális képzettársításokkal, kvázi akaratukon kívül válnak természetfeletti lénnyé, emlékeik fakulnak, de emberi öntudatuk és értékrendszerük megmarad, ami így, hogy tisztában vannak azzal, hogy mit tesznek, még fájdalmasabbá teszi a tudott tényt, hogy embereket ölnek. A könyv fő témája, hogy ezek a lányok hogyan helyezik el a morális rendszerükben az általuk kivitelezett elengedhetetlen gyilkosságokat. Tudják, hogy ezrek életét veszik el azért, hogy milliárdok élhessenek, de ezzel a teherrel mégsem lehet csak olyan egyszerűen megbirkózni. A főszereplőnk, Kahlen pedig csak úgy lubickol az önutálatban, ezért nem tudnám máshogy jellemezni a könyvet, mint szomorúság és mindenféle értelemben vett áldozatok majdnem 300 oldalban koncentrálódva. Már a feelingért érdemes elolvasni. Mert ugye, gondolom, te sem szeretsz állandóan boldog lenni, szóval gyere és deprimálódj egy kicsit.

Másodszor, az Óceán mint karakter. Hm. Ahogy már írtam, nagyon furcsa, de működőképes kompozíció, és azok a benne rejlő lehetőségek, amik a könyv célját szolgálják, maradéktalanul ki is vannak használva. Az Óceán mint személyiség nagyon komplex és sokoldalú, igazából nem is igazán lehet eldönteni, hogy most pozitív vagy negatív oldalon teljesedik-e ki jobban, bonyolult, bonyolult, bonyolult. Azt már tudjuk, hogy közvetetten de életeket kell elvennie, hogy életet adhasson. Ez már egy elég kettős dolog, hiszen egyszerre ítéljük el, és vagyunk hálásak érte. A szirénjeivel felváltva bánik úgy, mintha a gyermekei és mintha a rabszolgái lennének, á, az egész egy ilyen zizegő katyvasz. De próbáljuk meg azért megérteni.

Van egy elméletem. Van az a rész, ahol Kahlen megkérdi az Óceántól, hogy mi alapján választotta ki őt. Ekkor az Óceán azt feleli, hogy ő volt az egyedüli, aki hallotta a hangját és válaszolt. Ööö, és gondolhatnánk, hogy akkor ennek valahol a háttérben most valami második jelentése is van. De nincs. Szerintem viszont az Óceánnak igenis voltak szempontjai a szirének kiválasztásakor. Az kiderül a könyvből, hogy az Óceán nem választ ki anyákat és feleségeket. Viszont minden tinilányból sem lesz szirén, aki vízbe esik. Tehát az elméletem szerint a szempont, ami alapján valaki átváltozik, az adott lány szeretethiánya. A regény folyamán összesen öt szirént ismerünk meg, amiből kapásból négynek szinte semmit nem tudunk meg az emberi életükről azon kívül, hogy a szüleik vagy a környezetük nem fogadták el és nem értékelték őket. Az utolsó lány helyzete ennél egyértelműbb, Padma édesapja szó szerint vízbe fullasztotta lányát. A lényeg az, hogy az óceán új életet ad ezeknek a lányoknak, és úgy határoz, ha már az emberek nem, akkor majd a teljes planéta hetven egynéhány százaléka, vagyis ő adja meg nekik azt a törődést és szeretetet, amiben nem lehetett részük. Felfogása szerint ezek a lányok megérdemlik az odafigyelést, a szülők pedig, akik megtagadták ezt tőlük, megérdemlik a szenvedést.

Ez így sehogy és sehol nincs kimondva a könyvben, de tök egyértelmű. Ami tisztábban kirajzolódik az olvasó előtt, az az Óceán manipulatív viselkedése, amivel kvázi az igazsággal csapja be a sziréneket. Elhiteti velük, hogy szereti őket, de a szeretete elég gyakran már-már gyűlöletben nyilvánul meg, pedig amúgy tényleg szereti őket….Például: Kahlen a tiltott szerelme miatt bajba kerül (nem spoilerezek, hogy mibe), és az Óceán rekciója:

„Sajnálom. Bárcsak megakadályozhattam volna, hogy elmenekülj előlem. Akkor talán…”

… blabla, szóval együtt érzek, de te vagy a hibás, és én megmondtam, velem kellet volna maradnod, és csak engem kellett volna szeretned. És ha teljes szívedből engem szerettél volna, akkor nem maradt volna már több szeretet a fiú számára, és most nem lennétek nyakig a halászlében (tudom, nem volt vicces). És itt kimondódik a könyv üzenete: a szeretet sosem fogy el, és mindig lesz belőle mindenki számára. Nagyon cukormázas? Hát persze. Nagyon disney-ül van? Ja. De igaz. Miért nem tudta ezt az óceán? Namármost, a könyv szerint az Óceánnak nincsen egyenrangú társa, akin gyakorolhatta volna ezt az érzést, így szirénjei tanítják meg neki a könyv végén ezt az életigazságot.

Összegezünk: tehát az Óceán egy kb. isteni magasságokban létező ősi erő, ami gyilkol azért, hogy életet teremthessen, akinek a rabszolgái egyben a családtagjai is, és akiket bár szeret, állandóan manipulál. Társaság híján szociálisan annyira lehetetlen helyzetben van (mi másban lenne, képzeljétek el, ahogy strandröplabdáztok, mikor egyszer csak egy vízcsóva megkérdezi, lehet-e a hátsó védő – á, nem kicsit se fura), hogy görcsösen ragaszkodik szirénjeihez, és mindenben, amit elvár tőlük, legyen az szeretet vagy szolgálat, konkrét szabályokat határoz meg. Az engedelmesség érdekében nem riad vissza a zsarolástól és a megfélemlítéstől sem, az alá-fölé rendeltség egyértelműen kifejeződik, de eközben a szirénjei jelentenek számára mindent. Bármilyen nagy is, bűzlik a kisebbségi komplexustól, mert tetteit a világ nem ismerheti meg s ezáltal el, annyira nincs személyiségként fókuszban a teremtményei szemében, annyira nem kap szeretetet, hogy kijelenthetjük: szirénjei igazából a saját képmásai. Köztudott, hogyha valakit valamiféle bántás vagy trauma ér, például ez a jogos, de fájó ignorálás, az a jövőben kétféleképpen határozza meg a jellemet: vagy ő is kiosztja azokat a bántásokat másoknak, hogy az így direkt és mesterséges módon az adott személyben keltett kisebbségérzethez képest önmagát nagyobbnak láttassa; vagy dönthet úgy is, hogy mivel tudja, átélte, mennyire rossz megbélyegzettnek lenni, megpróbál ő maga jobb ember lenni, mint a kritizálói, és helyette reményt ad másoknak. OMG! Az Óceán ennek a két hozzáállási módnak a hibridjeként viselkedik, és most melyikőtök meri azt mondani nekem, hogy mindez nem zseniális?? Egy ifjúsági, teljes mértékben romantika és szenvedésközpontú történet olyan üzeneteket ad át, amiknek egyik fele nagyon egyszerű és kimondott, míg a maradék csak úgy lappang a sztori eseményei közt lavírozva, hogy aztán majd egyszer, ha lehetőség nyílik rá, tudat alatt érvényesüljön.

Te jó ég, és hínárt az öltözőbe. Minden egyszerűségének és cukormázasságának ellenére egy annyira összetett, ami egészen váratlan. Elképesztő élmény, romantikarajongóknak éppúgy garantált szórakozás, mint azoknak, akik ilyen tudósalkatok, és szeretik a komplikált jellemrajzokat. Ne nézzétek le A szirént, mert meg fogtok lepődni, mire képes.

„– Komolyan mondom. Nem tudom, miért, de úgy nézel ki, mintha már sok mindent alkottál, és sok mindent összetörtél volna, hogy aztán mindent újrakezdjél. Nem tudom jobban elmagyarázni, de ez van, hidd el.”

„Ők a bárokban meg a klubokban érezték otthon magukat, én meg a könyvtárban. Más módszereket találtak a túlélésre, és a helyzetük elviselésére, de ettől nem rosszabbak nálam.”

„Nem vagyok teher, és én is megérdemlek egy esélyt az életben, mint bárki más. És hinnem, kell, hogy engem is lehet szeretni.”

„Nem hiszem, hogy bárki képes egészében egy másik személyért létezni. – (…) – Bár lehet, hogy így van. Ha megtalálja a megfelelő személyt. Ebben a pillanatban azt hiszem, hogy érted képes lennék élni.”

„Ennek csak tragédia lehet a vége. 
Nem maradhatok itt örökre. 
De talán egy napig igen.”

Félelempszichológia stb. stb. - Josh Malerman: Madarak a dobozban

Magamtól szerintem soha az életben nem olvastam volna el ezt a könyvet, ugyanis minden, amit tudtam róla az az, hogy létezik. Aztán beiratkoztam a KMT-be (https://moly.hu/kihivasok/kmt-konyvmolytanoda-1-evfolyam) és megkaptam ezt a regényt is mint kötelező olvasmányt. Lássuk, hogy boldogultam vele.

műfaj: horror, disztópia, misztikus, posztapokaliptikus, sci-fi, thriller

kiadja: Fumax

oldalszám: 262

értékelés a moly.hu-n: 88%

az én értékelésem: 3 csillag

Valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az ember őrült, kegyetlen gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és honnan jött.

A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé.

Mára csak maréknyi túlélő maradt, köztük Malorie két gyermekével, akiket az egyetlen lehetséges módon nevel: a négy fal között. A folyóparti, elhagyatott ház ajtaja zárva, a függönyök behúzva, az ablakokra matracok szögelve.

Egyetlen esélyük, hogy elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán biztonságban lehetnek. De az előttük álló út elrettentő: harminc kilométer a folyón, egy evezős csónakban bekötött szemmel! Csak Malorie találékonyságára és a gyerekek éles hallására támaszkodhatnak. Egyetlen rossz döntés is végzetessé válhat. És valami követi őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg?

Josh Malerman lélegzetelállító debütálása egy letehetetlen, rémisztő és lebilincselő panoráma egy sarkaiból kifordult világról.

Egy nap alatt olvastam ki, mert jó. És egy nap alatt olvastam ki, mert nem jó.

Először is: imádom a témáját és a világ(le)építését. Egy láthatatlan ellenség inváziója, ami bizalmatlanságot és rettegést szül, és erre alapozza meg az anarchiát. Ne mondjátok, hogy nem zseniális!

Szerintem ennek a könyvnek a célja egy életérzés bemutatása, ami itt jelen esetben a félelem. Félelem a sötéttől, az ismeretlentől és önmagunktól. És ilyen téren brillírozik a könyv! Jó alapanyagokhoz nyúl, amiket aztán tényleg jól mutat be, az alaphelyzet kivitelezését a témához szabja, s a félelem fogalomkörében pont annyit tesz a könyv, amennyit tennie kell. A könyv elejétől belém költözött egy kis szorongás, majd ahogy haladunk előre mindkét idősíkon, ez az érzés úgy fokozódott bennem rettegéssé. Szóval tapsvihar és virág az öltözőbe!

Viszont az a szomorú helyzet, hogy ezzel ki is fogytam a pozitívumokból. Mert abban a pillanatban, hogy a leírásoknak nem hangulatfestő szerepük lett, egyszerűen elvérzett a könyv. Először is a karakterek: véregyszerűek. Vannak, mert egy regénybe kellenek fő- és mellékszereplők, de őszintén szólva én nem érzem azt, hogy bármit is hozzátettek volna a könyv világához. Szegények olyan szinten kétdimenziósak, hogy nem vagyunk képesek izgulni értük, minden érzelem, amit a karakterei révén képes kicsikarni a könyv az olvasóból, pusztán szituációból adódó. Együtt érzünk az egyedülálló várandós nővel, aki ilyen körülmények között kényszerül világra hozni a gyermekét, de nem érzünk együtt Malorie-val. Megértjük a lányát elvesztő és gyászoló édesapát, de nem értjük meg Tomot. Ha a szereplőknek nem lenne olyan múltjuk, illetve olyan körülményeik, amilyenek, abszolút nem váltanának ki semmi empátiát az olvasóból.

Ám így, hogy nagyjából köréjük épül az egész könyv, nagyon nem tud semmi se történni.

Nem igazán tudom eldönteni például, hogy jó ötlet volt-e Josh Malerman-tól a váltott idejű eseménytolás. Vannak esetek, ahol a jelen és a múlt párhuzamos megismerése szükséges, de itt számomra érthetetlen volt, miért ehhez az eszközhöz nyúltak. Nem zavaró, nem rossz, nem jó, csak fura.

Emellett a könyv küzd a saját hosszával és témájával, csak míg a témával folytatott csatát magasan nyerte, addig annyira görcsösen akart még valamit, hogy az pont az ellenkezőjébe fordult át. Mikor ugyanis nem érzeteket kell ábrázolnia a történetnek, jönnek a semmitmondó tőmondatok és a teljes tartalmatlanság. És ezeket az űröket kellett volna feltölteni jellemfejlődéssel, akcióval, drámával, humorral, igazából bármivel, tartalommal, ami megadja még azt a színt és egyediséget a könyvnek, ami hiányzik belőle. Mert tagadhatatlan, hogy a félelem pszichológiáját maradéktalanul átadja. Megismerés, tagadás, szorongás, kételkedés, félelem, elfogadás, pánik, rettegés – oltári nagy királyság! Tehát a szituációkkal és érzetekkel nagyon jól operál az író, ezt nem lehet elvenni tőle. Ami itt hiba, az a konkretizálás, illetve annak a hiánya. Hiányoznak belőle azok a konkrétumok, jellemek, amitől a szereplőkkel együtt és a szereplőkért tudunk izgulni. És emiatt van az, hogy ami a könyvnek a legnagyobb erőssége, az egyben a legnagyobb gyengesége. Annyira arra az egyfajta érzelemre koncentrált, annyira azt tűzte ki céljául, hogy nem maradt kapacitása a saját karakterének és sokoldalúságának kialakítására.

***

Nézzétek, a Madarak a dobozban szerintem megér egy próbát, de ha úgy döntötök, nem olvassátok el, akkor sem maradtok ki semmiből. Egynapos kikapcsolódásnak és borzongásnak tökéletes, az érzelemábrázolása pedig tagadhatatlanul zseniális és filmbeillő. Összességében egy hiányos, de pozitív élmény.

„Igen, valóban jól felkészítette őket. Ennek ellenére ez nem túl kellemes gondolat. A gyerekek felkészítése azt jelentette, hogy sikerült úgy rájuk ijesztenie, hogy minden körülmények közt engedelmeskednek neki.”

„Azt mondták nekik, hogy megőrülnek, ha nem így tesznek. Így hát meg is őrülnek.”

SPOILER!

Még valami: a vége. Amiről nem igazán tudom, mit gondoljak. Először is: Gary gondolatai és véleménye nagyon elgondolkodtató, és korántsem lezárt. Másodszor: nem tudjuk meg, pontosan mik is azok a lények. Ami szerintem nagyon jó, ha megtudtuk volna, hiteltelenné vált volna az egész regény. Viszont így nem igazán tudunk se igazad adni Gary-nek, se cáfolni őt. Így a gondolat, amit a szereplő révén nyitva hagyott az író, nem kifejthető, bármennyire is szeretné végiggondolni az olvsó. Harmadszor pedig: a menedék. Elérték. De az ottani körülmények közül nagyjából annyit ismerünk meg, hogy minden világos, sok a vak, és van kecskéjük. És ettől nekem egyrészt a vége kissé összecsapottnak érződik, másrészt pedig direkt lezáratlanságnak, tele olyan potenciális kiskapukkal, amiken keresztül egyszer, majd, talán, esetleg az író tudná folytatni a történetet. Meglátjuk. Engem érdekelne egy esetleges második rész…