Éhezők viadala, Gyűrűk Ura,
Csillagainkban a hiba – ők lennének azok a könyvek/sorozatok, amikről
rengeteget hallottam, amikről mindenki beszél, amik eszméletlen rajongótáborral
rendelkeznek (megjegyezném, joggal). És amik csak most kerültek a kezembe. De inkább később, mint soha
J.
kiadja: GABO Könyvkiadó
oldalszám: 296
értékelés a moly.hu-n: 90%
az én értékelésem: 5* csillag
borító: nekem nagyon egyik
se tetszik, de kinyitottam, és akkor már nem is volt időm foglalkozni vele
karakter, akit imádtam: Hazel,
Gus, Isaac, Lidewij
karakter, aki negatív, de
igazából megértettem, miért tette, amit tett… Utállak!: Monica
kedvenc
jelenet: mikor Hazel „kabinetkérdést csinál a rántotta gettósításából”, mikor
megengedi Jackie-nek, hogy kipróbálja a kanüljét, Gus szónoklata a Kívánságról,
Gus levele, 168. oldal
A rákellenes
csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek,
ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már
megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő,
isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel
történetét is át kell írni…
„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.
„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.
Alapjáraton én inkább
fantasy-s és disztópiás típus vagyok, de nálam azt, amit eddig olvastam Az
éhezők viadalából és A Gyűrűk Urából, egy laza mozdulattal verte a
Csillagainkban a hiba! Ez a könyv úgy játszott velem, mint macska az egérrel,
az egyik pillanatban még minden rendben volt, aztán beütött a katasztrófa, majd
kiderült, hogy mégsem, de aztán…
Kicsit szarul éreztem magam,
amiért egy rákos betegekről szóló könyvnek már az első fejezetén tudok nevetni.
Fiatalos, lendületes, humoros írás volt, amit nem lehetett letenni. Néha, mikor
Hazel kifakadt, elkövettem azt a hibát, hogy csak legyintettem, hogy igen,
ilyenek is kellenek bele, mert lehetetlen, hogy egy ilyen tudattal együtt élő
lány ilyen nyugodt legyen. (És tudom, Hazel, hogy utálod az ilyen kliséket, de
el kell mondanom: erős, bátor és csodálatos lány vagy, aki valójában nem adta
fel a küzdelmet egy pillanatig se!) Szóval míg az elején még valami azt súgta,
hogy itt valaki valamikor valamiért nagyon fog sírni, John Green, ahogy repült
az idő, úgy altatta el minden gyanúmat.
forrás ITT |
Minden érzelem a könyvben
gyönyörű volt, a szerelmen át a feladásig, a gyászig, és a dühig, teljesen meg
tudtam érteni a szereplőket, és nem afféle sajnálkozó kiadásban, hanem mintha
ők én lettem volna. Olyan volt az egész, mint egy hullámvasút, de ez nem csak
felfelé ment (in memoriam Augustus Waters). Lehet-e egy ilyen betegséget jól
kezelni? És ha igen, vajon azt tették-e a szereplők? Egy jelenetben Green írja
is, hogy ha egy romantikus regényben lennénk (ami azért még szívbemarkolóbb,
mert tényleg egy olyasfélében vagyunk), Gus egy pillanata se vesztené el a
humorát és a reményét, majd túlvilági boldog mosollyal az arcán távozna az élők
sorából. És John Green-t ezért imádom. Zseniálisan ír és, ami még fontosabb,
őszintén. Az ő világában nincs rózsaszín szemüveg, a könyvein keresztül a
valóság kopogtat, és ha nem veszel róla tudomást, nyers erőszakkal betöri az
ajtót. Green világa a mi világunk. Zsigeri tiltakozást éreztem, ha arra
gondoltam, hogy mindjárt áthaladok az utolsó oldalakon. Nem akartam befejezni! Csak
hát az ilyesmi elkerülhetetlen, ha egy csodás könyvről van szó.
Üres volt és teli. Teli és
üres. Én meg nyilván megőrültem. Esetleg a világ. Ilyenkor megfordul a
fejemben, ér ott is ragad, kering állandóan, mint a naprendszer a gondolat,
hogy miért? Miért, miért, miért, miért? És nem azért nem fogom egyhamar
újraolvasni, mert nem egy zseniális első oldaltól az utolsóig briliáns regény,
hanem mert most képtelen lennék szembenézni Gus-szal megint élőként úgy, hogy tudom,
meg fog halni újra és újra, ahányszor csak elolvasom a könyvet, vagy megnézem a
filmet. Viszont – nem tudom, miért – nem tudtam sírni rajta. Egy könyvön se
sírtam még eddig, pedig volt köztük egypár megrendítő, amik teljesen
kiszipolyoztak, és csak fájdalmas ürességet hagytak maguk után, ami nálam néha
sokkalta mélyebb, mint a sírás. Ez a könyv pedig az ilyen regények koronázatlan
királynője.
Anne Frank háza |
Mégis, ez a szomorú
letaglózottság egy olyan érzés, amire ugyanúgy rá lehet függeni, mint a
boldogságra. Szerintem nagyjából így kéne definiálni a katarzis érzését – nem az
Antigonéval és társaival, hanem a Csillagainkban a hibával, a Veled minden hely
ragyogóval, és a hasonló témájúakkal. Kisebb az esélye, mint hogy élve
eltemetnek egy barlangban annál, hogy halálos beteg leszel, esetleg megfordul a
fejedben az öngyilkosság gondolata. Ezek a témák sokkal közelebb állnak a mai
fiatalsághoz, mint az ókori eposzok és drámák, és szerintem foglalkozni is kell
velük, ha máshogy nem, ilyen könyvek útján.
***
forrás: Pinterest |
Nevettem már végig oldalakat
és estem már mély letargiába egy könyv hatására; de olyan, hogy mindezt
egyszerre egyazon regényen belül érezzem és tapasztaljam, arra még nem volt
példa! Mindenkinek ajánlom, komolyan, ezt el kell olvasnia fiúnak és lánynak,
idősnek és fiatalnak, szerelmesnek és olyannak, aki friss szakításon van túl (Kellemes
trófeadobálást Isaac-kel!), betegnek és egészségesnek… szóval mindenkinek! A szereplők lenyűgözőek, és fájdalmasan közel kerülnek hozzád, a történettől garantáltan leesik az állad, az író stílusától pedig minden oldalon minimum dobsz egy hátast! Tökéletes könyv, ennél jobb nem is kell!
Végül pedig ide beszúrom azt a számot, ami a könyv alatt állandóan ment a fejemben:
És a kedvenc idézeteimmel is elárasztalak titeket, nehogy már az kimaradjon!
„- Szó szerint
Jézus szívében vagyunk – felelte. Azt, hittem, hogy egy templom pincéjében
vagyunk, de mi szó szerint Jézus szívébe kerültünk.
- Valakinek szólni kéne Jézusnak – válaszoltam. – Veszélyes lehet rákos gyerekeket tárolni a szívében.”
- Valakinek szólni kéne Jézusnak – válaszoltam. – Veszélyes lehet rákos gyerekeket tárolni a szívében.”
„Ez a
támaszcsoport váltakozó szereposztásban vonultatta fel a daganatos
egészségromlás különböző szakaszait. Hogy miért váltakoznak a szereplők? Mert
ez is a haldoklás mellékhatása.”
„Szenvedés
nélkül, hogyan ismerhetnénk meg az örömöt?
(Régi érv ez a „gondolkodjunk a szenvedésről” témában, amelynek ostobaságát, otrombaságát évszázadig szondázhatnánk, de legyen elég annyi, hogy a brokkoli létezése semmilyen hatással nincs a csokoládé ízére.)”
(Régi érv ez a „gondolkodjunk a szenvedésről” témában, amelynek ostobaságát, otrombaságát évszázadig szondázhatnánk, de legyen elég annyi, hogy a brokkoli létezése semmilyen hatással nincs a csokoládé ízére.)”
„- Ilyen
vagyok. Ilyen. Mint egy gránát, mama. Gránát vagyok, ami előbb-utóbb felrobban,
és szeretném a minimumra csökkenteni a sebesülések számát, érted?”
„…nagyszerű
lenne egy szupergyors gépen repülni, ami egy darabig kergethetné a napfelkeltét
a világ körül.”
„- Szerelmes
vagyok beléd – mondta halkan.
- Augustus! – szólam rá.
- Ez a helyzet – felelte. Rám nézett, és láttam a szarkalábakat a szeme sarkában. – Szerelmes vagyok beléd, és nem fogom megtagadni magamtól az igazmondás egyszerű örömét. Szerelmes vagyok beléd, noha tudom, hogy a szerelem csak egy kiáltás az űrbe, a feledés elkerülhetetlen, valamennyien halálra vagyunk ítélve, és eljön a nap, amikor minden munkánk porrá válik, azt is tudom, hogy a Nap elnyeli az egyetlen földünket, de azért szerelmes vagyok beléd.”
„- Egyes turisták azt gondolják, hogy Amszterdam a bűn városa, holott valójában a szabadság városa. Csakhogy a szabadságban a legtöbb ember a bűnt látja.”
- Augustus! – szólam rá.
- Ez a helyzet – felelte. Rám nézett, és láttam a szarkalábakat a szeme sarkában. – Szerelmes vagyok beléd, és nem fogom megtagadni magamtól az igazmondás egyszerű örömét. Szerelmes vagyok beléd, noha tudom, hogy a szerelem csak egy kiáltás az űrbe, a feledés elkerülhetetlen, valamennyien halálra vagyunk ítélve, és eljön a nap, amikor minden munkánk porrá válik, azt is tudom, hogy a Nap elnyeli az egyetlen földünket, de azért szerelmes vagyok beléd.”
„- Egyes turisták azt gondolják, hogy Amszterdam a bűn városa, holott valójában a szabadság városa. Csakhogy a szabadságban a legtöbb ember a bűnt látja.”
„ Oké –
mondtam.
– Oké – mondta.”
– Oké – mondta.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése