달의 연인 / Moon Lovers #3 - A szerelmi háromszög

Azt hiszem, mind közül ezt a bejegyzést szerettem volna a legjobban megírni, talán azért, mert ezt személyesen nem beszélhettem ki senkivel. A körülöttem lévők általában tudják, hogyha én belekezdek ebbe a témába, akkor csak órákkal később végzünk. Karakterelemzés! Meg egy kis szerelmi háromszög.

Amiket tulajdonképpen én nem szeretek. Nem gyűlölöm őket, vagy ilyesmi, egyszerűen csak kellő távolságtartással kezelem ezt a témát. Elég nagy ez a világ ahhoz, hogy megférjünk egymás mellett, én és a szerelmi háromszögek, nem? És ha nem is tudom, mondjuk a járművekért vagy az atomfizikáért lennék ennyire oda, ez a „nem zavarjuk egymást”-koncepció működne is. De hát ez van, én a könyvekért és a filmekért rajongok, ahol viszont csak úgy hemzsegnek a szerelmi három-, négy-, ötszögek.

Igazából nem tudom megfogalmazni, mi is zavar bennük. Talán az, hogy ha én lennék hasonló helyzetbe, fogalmam se lenne, mihez kezdenék. Kit válasszak, mi alapján… Ebből a szempontból néha örülök, hogy nem vagyok népszerű se a fiúk, se a lányok körében, mert így jelentősen kisebb annak az esélye, hogy valaha is ilyen szituációba kerülnék. Sőt, most jut eszembe, valamiért az állatok sem bírnak. Nemrég egy túrázás során találtunk egy csapat kecskét, és mivel sok kisgyerek volt, mindenki rohant etetni őket. A kecskéknek is valamiért sokkal jobban ízlett a kerítésen kívül növő fű, mint a benti (hozzátenném, a kecskék nem valami okos állatok), szóval egy ideig mindenki boldog volt. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy tettem egy lépést a kerítés felé, mire az összes állat 180°-os fordulatot vett, és elszaladt. Visszaléptem, mire visszajöttek. Hát, így van ez.

Lényeg a lényeg, életemben összesen kettő darab olyan szerelmi sokszöget találtam, ami egyszerűen tökéletes volt. A Moon Lovers az egyik.

----

Nem szurkoltam senkinek se. Egyrészt azért, mert tudtam, hogyha elfogult vagyok az egyik karakterrel szemben, és nem pártatlanul figyelem az eseményeket, akkor előfordulhat, hogy átsiklok néhány részlet felett. Másrészt pedig azért nem választottam, mert nem tudtam. Nem lehetett.

Wook, a 8. herceg egy jó ember, aki mindenben támogatja a szeretteit, a hercegek között a legérettebb és a legkiegyensúlyozottabb. Nincsenek nagyratörő vágyai, a háttérbe húzódva figyeli a palotában történő eseményeket anélkül, hogy megpróbálna belefolyni bármibe is. Ő az örök békítő, aki fenntartja a testvérek közötti nyugalmat. De valami azért nyugtalanítja. Ahogy írtam, nincs semmiféle nagyratörő célja, de Wook mindennél jobban szeretné, hogy legyen. Egy olyan emberben, aki ennyi bölcsességgel, ilyen lelkierővel rendelkezik, de konkrét elképzelésekkel, amire mindezeket fordíthatná, nem, általában mindig lesz egy nagy kérdőjel: mit csinálhatnék másképp? Milyen lehetőségek rejlenek bennem? Merrefelé induljak? De a legfontosabb: helyes-e, hogyha tudnék változtatni a dolgokon, mégse teszem?

Wook-nak ezt az oldalát rengetegen próbálják kihasználni, de a 8. herceg céltalanságát maga Wook gyűlöli a legjobban. Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor Yo-val közösen gyakorolja a lövést, vagy amikor az esőt nézve maga elé mormolja, „Rám is vár valahol egy fontos tisztség.” Vannak képességei, tudja, hogyan használhatná fel őket, mégis a sötétben tapogatózik annak kapcsán, hogy mire. Először önmaga által, majd később rajta kívül álló okok miatt tétlenségre van ítélve. Nem lehet első a szeretett nő szívében, nem lehet első az országban, mihez kezdjen akkor az életével?

A sorozat során átlendül egyfajta holtpont felett, először Hae Su-ban találja meg azt a célt, amiért érdemes lenne egy életen át küzdeni, majd a trónért indít hadjáratot. A probléma csak az, hogy a trón nélkül nem tudná megvédeni Hae Su-t és a családját, viszont ha az uralkodás mellett dönt, egyben Hae Su-t is elveszíti.

Én erősen kétlem, hogy egy néző is kifogásolta volna a „lemondok a hatalomról a szerelmemért”-befejezést. De nem ezt kaptuk, hanem valami sokkal jobbat. Egyedi karaktereket!

Mitől jók a koreai sorozatok? Attól, amitől minden más sorozat, film, könyv is jó. Amikor valaki megkérdezi tőlem, miért vagyok ennyire oda értük, mindig ezt válaszolom. Semmiféle különleges nincs a koreai alkotásokban, nincs semmiféle különleges eszközük, vagy bármiféle innovációjuk arra, hogyan lehet zseniálissá tenni egy sorozatot. Egyszerűen csak ismerik a legalapvetőbb alapokat.

Az egyik ilyen, hogy egy történet fő mozgatóereje többnyire nem az akció, hanem a reakció. Persze fontosak a szituációk, de nem önmaguk miatt. Ha csak száraz tőmondatokban írnánk le a Moon Lovers cselekményét, akkor is egy izgalmas sztori bontakozna ki a szemünk előtt, hiszen ki mondta, hogy a trónviszálykodás lejárt lemez, most álltunk fel a Trónok harca 8. évada elől! Ez egy olyan alapötlet, ami jól fizet, annak ellenére, vagy talán épp emiatt, hogy az uralkodás és a királyok kultúrája enyhén leáldozóban van, emellett pedig számtalan módon lehet ebből a konfliktusból kiindulni és valami újat alkotni.

Ha ragaszkodunk a nyugati példához, ismét csak a Trónok harcát kell említenem. Bárkinek is tettem fel a kérdést, hogy miért szereti ezt a sorozatot akár nézni, akár olvasni, eddig mindenki kiemelte a különböző jellemek fontosságát a történetben. Hogy ki harcol kivel, meg hogy melyik háznak milyen a címere, mindezek persze sokat hozzáadnak a sorozat karakteréhez, de nem mérvadó fontosságúak. A Trónok harcához hasonlóan a Moon Lovers is azért számít zseniális és nem csak jó sorozatnak, mert a benne megjelenő szituációknak jellempróbáló, a rájuk adott reakcióknak pedig jellemformáló erejük van. Ami igazán izgalmas, az maguk a karakterek. Ezért nem lehet nemcsak ez, de szinte semmilyen látszólag alap sztori lerágott csont, mert a jó írók, a jó forgatókönyvírók, a jó rendezők tudják, hogy ugyanazt a történetet más szereplőkkel nem lehet lejátszani. Aki ennek nincs tudatában, az szimplán nem jó író. Ez teszi az írást többek között igazán nehézzé, hogy páratan odafigyelést és szerkesztést igényel. Ha karakteret, egyéniséget szeretnél adni a művednek, akkor a karakterekre és az egyéniségekre kell a legtöbb energiát szánnod, és az akciókat is (hiába az egyik kiváltó oka a másiknak) a reakcióknak kell alárendelned. Az alapján kell megálmodnod az adott epizódot, hogy milyen választ akarsz kiváltani általa a karakteredből. Nem számít, hogy a logika szerint az egyik előbb történik, mit a másik, ha egy történetet akarsz felépíteni, érdemes felcserélni a kettő sorrendjét annak függvényében, hogy melyiket tartod fontosabbnak, és hogy melyiket akarod, hogy a nézők/olvasók is fontosabbnak tartsanak.

Ahogy mondtam, ez nem újdonság. Ez nem csak koreaiaknál, de a világ minden táján működik! A különbség az, hogy a koreai alkotók ezt tudatosan használják.

Nagyon sok író gondolja úgy, hogyha minél felszínesebb, kevésbé kidolgozott karaktereket ír, akkor annál több olvasó/néző tudja beleképzelni magát a szereplők helyébe. Bocs, de ez hülyeség, és valamilyen szinten a befogadók lenézése. Ha el akarod hitetni, hogy a karaktereid éppúgy emberek, mint mi, akkor annál inkább szabd személyre a jellemüket. Ha ők is emberek, akkor a személyiségüktől függ a reakciójuk, ha viszont épp a személyiség az, ami hiányzik belőlük, hiteltelen válaszokat adnak az őket érő hatásokra. Röviden: az esetek túlnyomó többségében nem jó, ha a történés nagyobb hangsúlyt kap, mint az, akivel történik. Szóval ne keress kifogásokat arra, hogy miért ne kelljen foglalkoznod a műveddel, inkább, ha már csinálod, csináld is rendesen!

És akkor mindezek után térjünk vissza a két férfi főszereplőnkhöz. Wook és So azok, akik köré rengeteg jelenet épül, és akiknek a karakterei a legrészletesebb kidolgozást kapták.

Wang So, a 4. herceg a sorozat elején egy dühös ember sötét múlttal, sötét aurával. Viszont Wook-kal ellentétben van egy célja, amiért mindent megtenne: nem megy vissza a gyámszüleihez. Rögtön az első epizódban világossá válik ez az elhivatottság, ahogy az is, hogy ez az eltökéltség egyben So legijesztőbb vonása. Amikor levágja a ló fejét, egyben üzen az egész palotának, hogy nem megy vissza. Ha nincs ló, nincs visszavezető út sem.

A 4. herceg életében rengeteg nehézségen ment keresztül, és számtalan problémával kell szembenéznie anélkül, hogy tudna változtatni az okon, amiért így bánnak vele. Minden rosszért az arca bal felén húzódó sebhelyet teszi felelőssé. A társadalom kiveti maga közül a külseje miatt, a környezete hibáit, de a 4. herceg sokszor még a saját hibáit is a heg számlájára írja. So egy ördögi körben vergődik, amiből képtelenség kitörni, bármennyire is próbálkozik.

Hae Su az első, aki kezdettől fogva figyelmen kívül hagyja a maszkot és azt, ami alatta rejtőzik. Persze rendesen kioktatja a herceget az első találkozásuk alkalmával, de nem a seb miatt. Nem gondolja jó embernek So-t, amikor azzal fenyegetőzik, hogy végez a lánnyal, de nem a seb miatt. Hae Su szemében So a nulláról indult, nem pedig a mínuszról, ami úgy vélem, minden embernek kijár. Hae Su megértése pedig óriásit lendít So önbecsülésén, lassanként megtalálja a helyét a testvérei között, megismeri, milyen is egy igazi család része lenni, milyen az, ha valakit önmaga alapján ítélnek meg, és milyen az, ha az embernek többé nem kell álarc mögé rejtenie azt, hogy ki is valójában.

Azt figyeltem meg, hogy a mérleg nyele sokkal több nézőnél billen So felé, és sokkal többen sorolták a sorozat végéhez közeledve Wook-ot a negatív karakterekhez. Én ez utóbbival nem értek egyet. Szerintem Wook, miután átlendül a céltalanságon, abszolút logikus dolgokat csinál, a motivációi érthetőek, a céljai egyértelműek, remek eszközei vannak ahhoz, hogy el is érje ezeket, valamint elég erős jelleme, hogy ne roppanjon bele a győzelembe. Számomra Wook sosem volt negatív karakter. De meg tudom érteni és magyarázni, hogy mások szemében esetleg miért válhatott azzá, és hogy ezzel miért nincs semmi baj.

Tegyük fel, hogy So nem szerepel a filmben (én szóltam, hogy ezt még eljátsszuk egy párszor). Milyen szemmel néznénk akkor Wook-ra? Egy áruló, aki elárul egy másik árulót, és így hőssé lesz, egy férfi, aki küzdd a szerelméért, egy báty és egy fiú, aki védi a családját, és egy herceg, aki megváltoztathatná egy egész nép sorsát. Semmi probléma. Sőt, látta valaki A császárság kincsét? Mert Wook és Vangju eszközei és világnézetei sok esetben azonosak. Miért kap akkor Vangju pozitív, míg Wook negatív titulust a nézőktől?

A válasz az összehasonlítási alap megléte és hiánya. A Ki Hwanghoo-ban (기황후 = Ki császárné, hogy a fenébe lett ebből A császárság kincse magyarul?) Vangjuval szemben csak a császár állt, akiről röviden annyit, hogy ha ő az ellenfél, akkor voltaképp Vangjunak nincs is vetélytársa. A Moon Lovers-ben viszont a 8. herceggel szemben ott van Wang So, és állandó mércét jelent a nézők számára. A Moon Lovers-ben So személyében adott az összehasonlítás lehetősége. Ahogy írtam, Wook-ot tulajdonképpen önmagában semmi sem helyezné negatív megvilágításba. De ott van So. És innentől kezdve Wook tettei lehetnek bármilyen logikusak vagy problémamentesek, ha a 4. hercegéi szimpatikusabbak.

Vegyük például ezt a jelenetet a 11. epizódban, SPOILER! amikor Hae Su az esőben könyörög a királynak. A palota népének meg van tiltva, hogy a lány mellé álljanak, Wook és Yo kivételével mégis minden herceg csatlakozik Su-hoz, viszont ők is csak az udvar szélén maradnak. Egyedül Wang So az, aki nyíltan Hae Su mellé, az udvar közepére áll, és egy köpenyt tart a lány felé. Mielőtt a 4. herceg felbukkant volna, Wook is feltűnik a jelentben, de ahelyett, hogy a szívére hallgatva a lányhoz szaladna, elfordul és otthagyja a többieket.

Na, akkor most mi van? Wook félelme valóban erősebb lenne, mint a szerelme? So tényleg annyival bátrabb, hogy fittyet hányjon a király parancsára? Nem akarok nagyon mélyen belemenni a részletekbe, elvégre az a célom, hogy meg akarjátok nézni a filmet, nem pedig az, hogy egy összefoglalót írjak a cselekményből, de a lényeg az, hogy Wook semmiképpen se állhatott volna a lány mellé, és nem csak az apja parancsa miatt. A 8. herceg egy nagyon komoly választás elé van állítva: vagy Hae Su-t veszíti el, vagy a húgát. So könnyen, vagy legalábbis könnyebben hozhat áldozatot, hiszen nincs vesztenivalója.

Bár itt természetesen felmerül a kérdés: melyik a jobb? Ha egész életedben senki nem volt, akit elveszíthetnél, vagy ha igen, de arra kényszerítenek, hogy feláldozd? Nehéz döntés, és nem is lenne helyes ítéletet mondani afelett, melyik helyzet súlyosabb. Ebből a jelenetből mindenesetre világos, hogy egyik hercegnek se könnyű. Mégis, amit So tesz, szimpatikusabb, mint ahogy Wook dönt, még akkor is, ha Hae Su élete akkor már egy pillanatig se forgott veszélyben. Wook nem áll a lány mellé, mert tudja, hogy már biztonságban van, és a hallgatásával egyben a húgát is megvédheti, nem csinál semmit, mert bármilyen váratlan lépés kibillentheti a helyzetet az egyensúlyából. So a lány mellé áll, ezzel elérve a… semmit. De tesz egy gesztust, aminek bár sok kézzelfogható haszna nincs, de amire Hae Su-nak legalább annyira szüksége van, mint bármilyen más eredményre is vezető támogatásra.

(És egyébként ez volt az az epizód is, ami végeztével én azonnal megadtam a 10 csillagot a sorozatnak attól függetlenül, hogy még fogalmam sem volt a folytatásról, mert azt az élményt, amit ez a rész adott, úgy éreztem, semmi sem bírálhatja felül.)

Ez a nagy harci helyzet. Mindkét férfi nézeteinek megvannak a maguk előnyei és hátrányai. A 8. herceg inkább a kézzelfogható eredményekben gondolkodik, míg a bátyja minden esetben a szívét követi, ezzel szimpatikusabb tetteket hajtva végre. SPOILER! Amikor Yo-t felségárulás miatt ki akarják végezni, az elítélt 3. herceg az erdőben menekül a katonák elől, míg végül egy szakadék megállítja és küzdelemre kényszeríti. Az epizódban jelen van még Wook, So, és Jung, a legfiatalabb testvér. Miután már egy ideje figyelik a bátyjuk és az őrök egyoldalú küzdelmét, Wook egy nyilat helyez a számszeríjára azzal a szándékkal, hogy véget vet a felesleges vérontásnak. So ezt megakadályozza és ő maga áll ki a 3. herceg ellen. Az eredmény persze ugyanaz, Yo így is, úgy is meghal (…). Csakhogy van, hogy nem a végeredmény az egyetlen, ami számít, sőt, itt Yo maga is jól tudta, hogy nincs menekvés. Ami itt igazán számított, az a halál módja. Wook le akarta nyilazni a testvérét, akár egy állatot. A katonák ki akarták végezni, akár egy bűnözőt. So megadta neki azt a tiszteletet, hogy a bátyja egy egyenrangú küzdelemben egyenrangú félként eshessen el. Hogy hercegként távozzon, ne árulóként.

Még mindig SPOILER! Ugyanez történik Eun halálakor. Az egyik legmeghatóbb és legdühítőbb jelenet. A 10. herceg számára sincs kiút, mindenképpen megölték volna vagy a katonák, vagy Yo. De végül So adja meg a kegyelemdöfést, így teljesítve az öccse utolsó kívánságát. A 10. herceget így nem hatalomféltésből, gyűlöletből, vagy kötelességből ölték meg. Hanem szeretetből. Eun ezzel a tudattal hagyhatta el a földi világot. Hogy szeretik.

(Észrevettétek különben, hogy minden sorozatban valahogy mindig kinyírják az összes KPOP idolt? Mert három itt is meghal… Így akarnak hatni a fanokra, hogy még jobban átérezzék a különböző epizódok súlyosságát? Mert egyébként jó módszer, csak nem tudom, hogy akkor az EXO-sok ezt az epizódot hogyan bírták ki. Mert én nem vagyok EXO-fan, mégis megszakadt ennél a résznél a szívem. Hova lehet ezt még fokozni??)

De még ezer meg egy ilyenféle jelenet van, amiből kiderül, hogy a 4. herceg mennyivel pontosabban érti a szív szavait és az emberi lélek mélységeit, mint a többi szereplő. So figyel a részletekre, mert az ő életét az tette tönkre, hogy mások nem figyeltek rájuk. Illetve figyeltek, de csak egyre. Pont arra, amire nem kellett volna.

És ennek ellenére, vagy talán épp ezért So is elköveti ugyanezt a hibát, mégpedig egyszer Junggal, egyszer pedig Hae Su-val szemben. A lány, igaz, burkoltan, de csak egyvalamit kért a 4. hercegtől. Azt mondta, mindegy hol, kivel, mikor, de szabadon, a saját döntései szerint akar élni, anélkül, hogy irányítanák, korlátoznák, vagy hogy küzdenie kelljen a szabadságáért. So mindent megadhatott volna a lánynak, csak ezt nem. Wook semmi mást, csak ezt. Lehet, hogy a 8. herceg megváltozott, de So mindvégig ugyanaz maradt.

Wooknak jó képességei vannak, és kezdetben tényleg nem vágyott a trónra – csakhogy másra sem. A céltalanság érzése önmagában is elég sok mindent tud művelni az emberekkel. Egyszerűen ilyen faj vagyunk, fejlődésre és haladásra vagyunk programozva. Wook-ot emelett pedig mindenki unszolta is valamivel: targeteld So-t, targeteld a trónt, targeteld Hae Su-t. Ezek közül Wook egyedül Hae Su-t akarta, és majdnem meg is szerezte. Csak aztán jött a mérgezéses ügy, és kristálytisztává vált, hogy se a családját, se Hae Su-t nem tudja megvédeni a trón nélkül. A trón előtt viszont ott állt So mint akadály… és a trónért viszont úgy kell játszani, ahogy azon ülni szokás: piszkosan. (Egyébként tényleg lehet ott valamiféle kórokozótömeg. Eddig bárki is beleült, megbetegedett… OK, rossz vicc volt, haladjunk tovább) Wook valóban nem tudta megmenteni Hae Su-t, amíg nem játszott piszkos eszközökkel. Utána viszont már ki tudta szabadítani, ezzel pedig teljesítette az egyetlen olyan célt, amire csak egyedül ő maga vágyott, amire senki sem kényszerítette, hogy akarja.

Míg Wook bolyong a saját vágyai és mások elvárásai által emelt labirintusban, addig So szeme állandóan a célon. Ami szintén visszaüthet (pl. Hae Su szabadságát és az anyján való bosszúállást tekintve).

Én akárhogy is nézem, nem tudom másra, csak egyenlőre kihozni a két oldalt. Mindkét karakternek ugyanannyi és ugyanolyan erejű negatív vonása van, mint pozitív. Mindketten rendkívül életszerű és összetett személyiségek, amiért óriási köszönet Tong Hua  Scarlet Heart című regényének és Jo Yoon Young forgatókönyvírói munkájának, aki létrehozta a koreai változatot az eredeti kínai történetből. Azzal kezdtem az egész bejegyzést, hogy nem vagyok nagy rajongója a szerelmi háromszögeknek, de ezt az egyet imádom, mert túllép az egyszerű sztereotípiákon. Nem ragad le annyinál, hogy van a rosszfiú, a jófiú meg a lány, nem abból indul ki, hogy a nézőknek ennyi is elég. Persze ez se rossz, mint kiindulási alap, de szerintem hiba az, ha nem akarunk továbblépni az alapokon és valami egyedit alkotni, ahogy az is, ha csak azért nem nyitunk egy alapötlet felé, mert jaj, már annyian megcsinálták. A Moon Lovers pont arra bizonyíték, hogy a lehetőség attól még, hogy már sokan éltek vele, továbbra is lehetőség marad. A sorozat szünet nélkül fejleszti, terjeszti, kiépíti, leépíti, alakítja és formálja a személyiségeket, nonstop nyomást gyakorol a kapcsolatokra, olyan szituációkba helyezi a szereplőket, amik jelentős ráhatást jelentenek a végkifejletre. Egyszóval csinál egy háromfogásos vacsorát egy „lerágott csontból”. Ó, és ha nem lenne az az egyébként gyönyörű filmplakát, ami lespoilerez mindent, akkor nemcsak egy gyönyörű és minden szempontból zseniális szerelmi háromszög lenne, hanem még kiszámíthatatlan is!

SPOILER! Kezdetben nem voltam benne biztos, hogy tetszik-e ez a túl sok fiú-egy lány kombináció, ahogy az is aggasztott, hogy működni fog-e egy negyedik szerelmi szál is Hae Su-hoz kapcsolva. Nem tűnt jó ötletnek, pláne, hogy akkor már a sorozat vége felé jártunk. A tapasztalat azt mondtatja velem, hogy az esetek nagyobb részében nem jön ki jól, ha túl sok romantikus vonal keveredik egy történeten belül. Nagyon ügyesnek kell ahhoz lenni, hogy jól megírjunk egy ilyet. És ha megnézzük, a 16. epizódig minden kapcsolatnak, a Hae Su-Wook, a Hae Su-So, de még a Hae Su-Eun párosnak is volt egyfajta karizmája, valami sajátossága, mindegyik tudott valami olyat mutatni, ami csak rá jellemző, mindegyik képes volt tovább színesíteni és tágítani a sorozat mondanivalóit és érzelmi hatásait. Az új Hae Su-Jung ötlettel kapcsolatban attól féltem, hogy ez az elem már nem fogja tudni megtenni ugyanezeket. Annyi mindent ellőttek már, mi jöhet még? Már csak négy rész volt hátra, amikor ezen gondolkodtam: mi lesz, ha összecsapott lesz ez a szál, vagy ami még rosszabb, személyiség nélküli? Már alig van valamennyi hátra és még olyan sok lezárandó vonal van, lesz elég idő még ennek a kiépítésére is?
Szerintem már mondanom sem kell – nem így történt. Ez a sorozat nem tud hibázni. Nem sok hibalehetőség van a Moon Loversben, de ha valahol fel is bukkan egy, egyszerűen nem bukik bele!

Ami óriási pozitívum, hogy bár romantikus dráma, a készítők tökéletesen találták el az arányokat a szerelmi szálon belül, illetve a szerelmi szál és a politikai harcok között is. Bár összefüggenek egymással, és helyenként befolyásolják is egymást, ennek a befolyásnak a mérlege sosem billen se az egyik, se a másik javára, a történet két vonala teljes mértékben egyenrangú. És ez így helyes. Ez nem egy olyan sorozat, ami azt érdemli, hogy szimplán szerelmi történetté, vagy szimplán harcos történelmi drámává „alacsonyítsák”.

Végezetül pedig a sorozat romantikus oldalával kapcsolatban muszáj megemlítenem még valamit. A változatos és nem értelmetlen szálak, az, hogy a szerelmi szál nem kiegészítője, hanem szerves része a politikai oldal alakulásának, mind-mind nagyon jó. De nem sokat érne, ha nem egy olyan lány állna a középpontban, mint amilyen Hae Su. Nagyon szimpatikus, hogy bár mindegyik herceg barátként, testvérként, stb. közel áll a szívéhez, de szerelemmel mindig csak egy férfit szeret.

Part 1
Part 2_Gwangjong-teóriák

달의 연인 / Moon Lovers #2 - Gwangjong-teóriák

Egyetlen egy baj van a sorozattal – van mit mondani róla. Annyi mindent, hogy nem fér bele egy bejegyzésbe. Illetve ez nem az ő baja, csak az enyém. Nem igazán tudtam, hol válasszam el a kritikát a karakterelemzéstől, hol legyen a határ a cselekmény és a spekulációk között… Ki is mondta azt, hogy blogolni könnyű? Dehogy könnyű! Legalábbis nem tűnt annak, amikor konkrétan újraparkettáztam a padlót a jegyzeteimmel, hogy na, akkor találjunk valami rendszert a cetlik között.

Sikerült? Nem.

Mindenesetre ez a bejegyzés teljes mértékben a spekulációknak van szentelve, a saját teóriá(i)mnak arra vonatkozóan, mi történhetett a cselekmény bizonyos pontjain. Legalábbis én ezzel a szándékkal ülök neki a megírásának. Aztán ki tudja, mi lesz belőle a végén…

-----

Az egyik legkomplikáltabb szál a sorozatban, ami többek számára találgatásra ad okot, de amiről csak ritkán születnek azonos ötletek, az Hae Su/Go Ha Jin időutazása, és ezzel összefüggőben a jövőbeni király személye. A történelembe Gwangjong mint véres kezű, testvérgyilkos uralkodó vonul be. A Hae Su testében újjáéledő lány egyszerre csak egy csapat herceg körül találja magát, akik bármelyikéből a rettegett uralkodó válhat a jövőben. Ki lesz az új király? Kik lesznek az áldozatok? De ami a legfontosabb: mi minden változhat Hae Su jelenléte miatt?

Nekem valahol a 9. résznél kezdett gyanús lenni a Gwangjong. Ott sántítania kellett valaminek. Wang So biztos nem öli meg a testvéreit, mert az kiszámítható lenne, és a koreai filmkészítők azért ennél jobbak (jaja, méghozzá annyira, hogy pontosan azt csinálták, amit én nem vártam, hogy fognak, de végül nem úgy csinálták, ahogy én vártam volna, ha egyáltalán vártam volna azt a bizonyos valamit… éééés máskor inkább kirakom a SPOLER!-t és leírom, konkrétan mi történt, mert a fenti mondatnak semmi értelme nem lett).

(SPOILER!)

Mi is történt? Hae Su látott egy látomást a 8. epizód végén Wang So-ról, miszerint ő lesz Korjo következő királya. A látomást követő automatikus kérdés: vajon azért lesz a 4. hercegből uralkodó, mert Hae Su elfedte a sebhelyét? Szerintem igen, ezzel tényleg mindent megváltoztatott - de ez nem szükségszerűen rossz. (Vagy jó. Tulajdonképpen egyik se.) Ugyanis ha a sebhely nem tűnik el, a 4. herceg nem kapja meg a nép bizalmát és támogatását. Mivel az eredeti, jogszerű trónörökösről, Moo koronahercegről messziről látszik, hogy nem jó király-alapanyag, ha So nem tett volna befolyásra szert, akkor a koronaherceget Yo, a 3. herceg félreállítja. Ha Go Ha Jin nem éled újjá Hae Su testében, Gwangjong, Korjo következő király Yo lett volna, a történelemkönyvekben pedig róla írták volna, hogy kivégezte az összes fivérét, ami valljuk be, nem annyira hihetetlen, ha belegondolunk, milyen ember is a 3. herceg (sőt, ezt a tervét valamelyik részben szóban is megerősíti). Ebből az következik, hogy Hae Su talán azért láthatta a látomást, mert valamit tényleg véglegesen megváltoztatott, de ez a valami nem Gwangjong személyisége, hanem Gwangjong személye volt. Az eredeti Gwangjong, azaz Yo tényleg megölte volna a testvéreit. Viszont So, aki Hae Su beavatkozásának következményeképp elég hatalmat szerzett ahhoz, hogy akár a trónra is pályázhasson, egy olyan Gwangjonggá vált volna, aki nem emel kezet a családjára.

Egyértelmű, hogy Hae Su miért fél és menekül a 4. hercegtől, akiről azt hiszi, azzá a Gwangjonggá válik majd, akivé Yo változott volna. A 12. részben szintén vannak a fenti elméletet bizonyító jelek. Itt ugyanis van egy egyéves ugrás a történetben, ami alatt Wang So végig követként teljesítette a ráruházott feladatokat, ez alatt az egy év alatt nem tartózkodott a palotába. És megint csak azt látjuk, hogy ez alatt az idő alatt, míg a 4. herceg távol volt, Yo képes volt ismét megerősödni. Ergo: ha a 4. herceg nincs/ha a 4. hercegnek nincs hatalma (jelen esetben ez a két lehetőség egyenértékű), akkor a 3. herceg esélyes a trónra, és ő lesz a király. Ha Hae Su nem éled fel, nem sminkeli ki a 4. herceget, aki így nem szerez befolyást, akkor a bátyjából, Yo-ból lesz Gwangjong, és Gwangjongként megöli a fivéreit, amit a történetírók szépen lejegyeznek, mindez a későbbiekben bekerül a történelemkönyvekbe is, hogy aztán a jövőben Go Ha Jin tanuljon róla az iskolában, majd visszatérve azt higgye, hogy stb. stb….

Tehát… Ki vette be, hogy So-ból gonosz király lesz? Kezeket fel. Na ugye, hogy senki.

Elméletben távolítsuk el egy kicsit So-t az egyenletből (ezt még párszor eljátszom ebben a bejegyzés-sorozatban). Lehetett-e volna egy harmadik személy is Gwangjong? Akinek So hiányában, akit ugye kipateroltunk, csak Yo-t kell legyőznie ahhoz, hogy trónra léphessen? Teszem azt, mi lett volna, ha Wook lenne Korjo következő királya? Minden eszköze megvan a sikerhez, de Hae Su és So hiányában lett-e volna a 8. herceg elég motivált ahhoz, hogy éljen is velük?

Wook-ot két dologgal sikerült a húgának berántania a trónviszályba. Az egyik ok a család védelme, a másik Hae Su. És van egy harmadik, ugyan kimondatlan, de Wook számára legalább annyira csábító tényező is: a trón egy cél. És itt a cél a lényeg. Wook a sorozat nagyobb részében nem tűnik teljesen boldognak, az ő személyét átlengi valamiféle bizonytalanság. Összességében elégedett az éltével, mindene megvan, amit valaha is kívánt – mégis, a 8. herceg a kiegyensúlyozottsága mögé bújva állandóan kétségbeesetten keresi az élete értelmét, valamilyen célt, amiért küzdhet, valamit, amiért nem hiábavaló élni. „Rám is vár még valahol egy fontos tisztség.” Minden tisztelet Kang Ha Neul-nek, aki úgy tud színészkedni, hogy az embert ettől az egy mondattól kirázza a hideg, ahogy rájön, Wook karaktere korántsem ragad meg a romantikus szerepkörben.

A 8. herceg csak látszólag elégedett az egyik napról a másikra való éléssel, és két esetben látjuk őt nyugodtnak: ha Hae Su-val van, vagy ha a trónért küzd. Vannak emberek, akiknek kell egy cél, és akit a céltalanság érzése képes megőrjíteni. Hülyeség az, hogy a 8. herceg megváltozott. Kezdetektől fogva ilyen volt. Ami nem rossz. Mi lenne rossz abban, ha valaki progresszív módon akar élni?

Ha Hae Su nem lenne, vajon beszállt volna-e a trónért zajló küzdelembe a 8. herceg… Szerintem a fentiek miatt Yeon Hwának előbb-utóbb sikerült volna rábírnia, és Wook simán felül kerekedett volna Yo-n. Az persze már más kérdés, hogy a 8. herceg boldog lett volna királyként, vagy sem.

Tudjátok mit? Yeon Hwának kéne abban a székben ülnie. Olyan jó lenne, és annyira örülne neki! Határozottan elirányítgatná az országot, nem kellenek neki oda férfiak. Én Team YEON HWA vagyok.

----

A XXI. századi Go Ha Jin meghal a jelenben, de a múltban éled újjá. Korjóban találkozik Jimonggal, a királyi csillagásszal, aki kiköpött mása annak a hajléktalannak, akivel Go Ha Jin együtt ivott a halála előtt. Jimongról rövidesen kiderül, hogy szintén a jövőből jött, még kisgyerekként, így csak az álmaiban térnek vissza a felhőkarcolók és a repülőgépek képei.

A hajléktalan a film kezdetén azt mondja Go Ha Jinnak, hogy attól, mert azt szeretné, még nem fog megváltozni az élete. És iszik. És az egész nagyon lehangoló, mert látszik rajta, hogy tapasztalatból beszél. Tehát mi van, ha egy jelenkorbeli kisgyerek, aki talán árva, talán az utcán él stb., halála után a múltban ébred fel, egy másik testben? Egy testben viszont csak egy lélek fér el, szóval a múltbéli kisfiúnak a jövőben kellett felébrednie. Míg az előbbi úgymond kivételes tudással rendelkezett a jövőről, karrierje egészen a királyi csillagász pozíciójáig ívelt fel, addig az utóbbi tekintve, hogy semmit sem tudott arról a világról, amelyikben túlélnie kellett volna, érvényesülni se tudott, így a társadalom peremére szorulva várta, mikor tér vissza minden a rendes kerékvágásba – ha visszatér egyáltalán valaha.

Szóval Jimongnak mindkét alternatívája élt. Mi történt akkor Hae Su-val?

Többször megfogalmazódott bennem a sorozat nézése közben, hogy én arra is nagyon kíváncsi lennék, hogy a múltbeli Hae Su-val mi történhetett vajon a jövőben. Ha arról is lenne egy sorozat, én biztos arra is ráfüggenék. De az ilyenféle folytatásra esély sincs, mert az utolsó epizódban megkapjuk a magyarázatot. Vagy legalábbis valami olyasmit. Olyan magyarázattöredék…szerűségeket.

Tehát Go Ha Jin ugrott egyet a múltba, élt ott közel 5 évet, majd visszaugrott. Addig Hae Su lelke Go Ha Jin testében volt, vagy az a lány teljesen meghalt? Vagy az eredeti Hae Su is ugrált, csak ő egy olyan testbe érkezett, ami akkor már kómában volt, és mikor eljött az idő a visszatérésre, Hae Su szintén visszakerült az eredeti helyére, csakhogy már egy halott testbe? Lehet, hogy Hae Su ennyire peches volt, hogy egyszer egy kómás, egyszer meg egy halott test jutott neki?

És Wook… ő is akkor halt meg, amikor napfogyatkozás volt. Ő akkor most nem ugrál? Mitől függ, hogy ki ugrál és ki nem? Fulladástól? A halál természetességétől?

Vagy nem is időutazásról van szó? Koreában nagy hagyománya van a buddhizmusnak, ami lehetségesnek tartja a lelkek vándorlását és a reinkarnációt. Plusz az is kiderül, hogy a „Go” klánnév régebben „He” volt, tehát lehet, hogy Go Ha Jin mialatt kómában volt, az előző életére emlékezett vissza? De akkor miért befolyásolja az eseményeket az, hogy a lány a jövőre is emlékszik?

Ez a szelete a történetnek totál káosz, de épp annyi magyarázatot azért kapnak a nézők, hogy valahol logikát lehessen benne találni. Véleményem szerint a kezdő lépés az, hogy vallástól függetlenül elfogadjuk a lélekvándorlás tényét, legalábbis addig, amíg ezt a sorozatot nézzük.

Bármilyen nagy kavarodás születik ebből, nem mondhatjuk azt, hogy ez az időugrás-elem felesleges, hogy e nélkül is lehetett volna romantikus történelmi drámát írni és készíteni. Persze, hogy lehetett volna, de nem ezt! Ugyanez a történet nem születhetett volna meg anélkül, hogy Go Ha Jin a múltban Hae Su-ként éled újjá. Az új Hae Su személyiségének ugyanis szerves része a mai életfelfogás és a jelen világ értékrendszere, amelyekben olyan, a múltban még ismeretlen gondolatok bukkannak fel, mint a kapitalizmus, feminizmus, demokrácia, stb. Amiket mond Hae Su és ahogyan mondja, nem lenne hiteles, ha egy átlagos korjói lány szájából hallanánk, aki elvileg tudja, hol a helye. Olyan dolgok jelenhetnek így meg a sorozatban és alakíthatják a többi karakter személyiségét valamint a cselekmény folyását, mint pl. az egyenlőség, a dolgok fekete-fehérségének cáfolata, vagy az, hogy a gyengeség vállalása nem gyengeség. Ha a szereplők nem ugráltak volna múlt és jelen között, ez az egyéni színezet kimaradt volna ebből a drámából, amit szerintem mindannyian sajnálnánk.

És ha már időutazás, akkor foglalkozzunk egy kicsit azzal, hogy történelmileg mennyire van rendben a sorozat. Nagyon. Legalábbis ez a leghitelesebb történelmi dráma, amit eddig láttam. A fő elemek, a nevek, évszámok, az egyes hercegek trónra lépésének körülményei stimmelnek, Gwangjong intézkedése és uralkodási stílusa is egybevág a sorozatban látottakkal és a történelemmel, sőt, még SPOILER!!! Eun halálának pontosabban a kiváltó okának is volt valóságos háttere.

Összességében ez a sorozat egy zseniális agytorna. Nem volt epizód, ami után ne kellett volna egy kis szünetet tartanom, hogy átgondoljam a történteket. Ami szerintem óriási pozitívum. Ha egy film, sorozat, könyv, bármi elég okosnak tartja a befogadó közönségét ahhoz, hogy ne féljen ilyen agymunkát adni neki, az dicséretes. Tele van csavarokkal, váratlan fordulatokkal, és az első pillanattól fogva az utolsóig fenntartja az érdeklődést.

Part 1
Part 3_ A szerelmi háromszög

달의 연인-보보경심 려 / Moon Lovers: Scarlet Heart Ryeo (2016) #1

Van egy szokásom. Ha támad egy ötletem, gondolatom, stb., bárhol legyek is, leírom egy cetlire, vagy a kezemre. Megyek ki a mosdóba, eszembe jut, hogy mit kell vásárolni, toll, papír/bőr, leírom. Kimegyek a konyhába egy pohár vízért, eszembe jut egy jó ötlet a blogra, útban a csap felé felkapok egy cetlit apa asztaláról, és leírom. De ezek csak random példák, legalábbis nem hiszem, hogy az agyam hatékonyságának bármiféle köze is lenne a folyóvízhez. Habár ki tudja…

A lényeg az, hogy mielőtt megszületne egy bejegyzés, egy összetettebb házi feladat, vagy azok a történetek, amiket egyelőre csak fióknak írok, előző életükben mind cetlik voltak. És ezek a cetlik mindenhol ott vannak. A nappaliban. A fürdőben. Egyszer egyet kint felejtettem a kertben, és elázott. Szóval mindenhol. Az évek során végül sikerült csakis kizárólag a szobám területére korlátozni a cetlik lelőhelyét… de ránézve a mostani témához összegyűlt anyagra lehet, hogy ki kéne próbálnom valami más jegyzetelési módszert is.

Tehát ez a bejegyzés nemrég még így nézett ki J. És amíg tisztába tettem, hogy nézzen is ki valahogy, eltartott egy darabig.

CSELEKMÉNY nagyon RÖVIDEN:  Hae Su a 25 éves lány napjainkból visszakerül a Korjó dinasztia idejébe, ahol belecsöppen a Wang ház hercegeinek harcába és konfliktusaiba.

értékelés snitten: 91%

saját értékelés: 10/10***

szereposztás

IU	Hae Su
Lee Joon Gi	Wang So (4. herceg)
Kang Ha Neul	Wang Wook (8. herceg)
Ji Soo	Wang Jung (14. herceg)
Nam Joo Hyuk	Wang Wook (13. herceg)
Hong Jong Hyun	Wang Yo (3. herceg)
Byun Baek Hyun	Wang Hyun (10. herceg)
Kim San Ho	Wang Mu (koronaherceg)
Z Hera	Park Soon Deok
Sung Dong Il	Park Soo Gyeong tábornok
Yoon Sun Woo	Wang Won (9. herceg)
Jo Min Ki	Tae Jo király
Kim Sung Kyun	Choi Ji Mong (udvari csillagász)
Seo Hyun	Woo Hee
Hang Han Na	Hwang Bo Yeon Hwa hercegnő (a 8. herceg húga)

A sorozat érdekessége egyrészt, hogy egy kínai regény koreai adaptációja, így az eredetihez képest nyilván se a nevek, se az évszámok nem stimmelnek. Másrészt pedig, hogy talán ez volt az egyik legjobban várt sorozat. Rengeteg híres színész és énekes szerepelt a szereposztásban, ráirányítva az EXO-, IU-, Girl’s GEneration és a Lee Joon Gi-rajongók figyelmét a sorozatra. Nem is volt kérdés, meg lesz-e a kellő érdeklődés a profithoz.

Ami először feltűnt, hogy sok a herceg, amiről azt hittem, probléma lesz. De ahogy haladt előre a sorozat, annál inkább láttam, hogy bizony kellenek ide mindannyian.

Ennek az egyik oka egy egyszerű marketingfogás. Mivel ez a blog egyelőre nagyobb százalékban tartalmaz könyves bejegyzéseket, és nagyobb százalékban vonz könyvmoly beállítottságú olvasókat, egy könyves példát hozok. Gondoljunk arra, ahogy belépünk egy könyvesboltba (úgyis csak addig tudunk gondolkodni, utána átveszi az elménk és a pénztárcánk felett az uralmat a rajongás:D). Minden könyvesbolt, legyen az online, vagy fizikai valójában is létező, tartalmaz egy top 10-es könyvlistát. Ennek nyilván az a célja, hogy újraindítsa vagy még inkább növelje az eladásokat, de akár az is előfordulhat, hogy manipulálják ezt a listát úgy, hogy az olyan könyvekre irányítsa a figyelmet, amikre egyébként nem lenne, vagy alacsonyabb a kereslet. Akárhogy is, az ilyen megoldások célja a vásárló figyelmének irányítása. Kirakhatták volna csak a legjobb könyvet, ami az első helyen áll a listán, de nagy az esély arra, hogy senkit sem fog érdekelni. Ez a legjobb, oké, de mihez képest? Ellenben ha csoportban jelennek meg, mindegyik könyv több figyelmet kap.

Ha több valamit látsz egyszerre, automatikusan döntéshelyzetbe kerülsz, összehasonlítasz, kedvencet választasz. Ilyen elven működik a KPOP-ipar is, ezért debütálnak az idolok inkább csoportokban, nem pedig szólóénekesként, és ez a tendencia jelenik meg a Moon Lovers-ben és az ugyanúgy 2016-ban megjelenő Hwarang című sorozatban is. Mindkét drámában közös, hogy rengeteg férfi szereplőt vonultat fel, és ezek közül sok színésznek más érdekeltségei is vannak, például a zeneiparban, így például a Hwarangot is a Moon Lovers-hez hasonlóan óriási várakozás övezte Park Hyung Shik, Kim Tae Hyung és Choi Min Ho miatt (ZE:A, BTS, SHINee). Amúgy ezt a sorozatot is ajánlom. J

Szóval a marketing zseniális. Visszatérve a sorozathoz pedig:

A cselekmény is zseniális.

A szerelmi szál zseniális.

A színészi játék is zseniális.

A látványvilág zseniális.

A zene zseniális…

Elég lesz? Átjött, hogy mennyire imádom?

Sok emberrel néztem együtt ezt a sorozatot, amiért elképesztően hálás voltam, főleg ahogy haladt előre a történet, és egyre többször volt szükségem arra, hogy egy-egy epizód után valaki összeszedje a darabjaimat, majd a törmelékből valahogy rekonstruáljon legalábbis annyira, hogy vissza tudjak zökkenni a mindennapokba. Én a sorozatnézés mellé ajánlom kiegészítőként a zsebkendőt és a stabil lelkivilágot, mert ez a történet számtalan érzelmi hatást gyakorol a nézőkre. Leszel közben szomorú, boldog, dühös, csalódott, izgatott. Ó, és fontos tényező lenne a szabadidő is, mert enyhén szólva addiktív ez az egész. Én legalábbis ritkán álltam meg egy epizód után.

Ami számomra mindig egy érzékeny pont, és amire különösen kíváncsi voltam, az a karakterépítés. Ha egy könyvben vagy egy filmben ez el van rontva, akkor lényegében, legalábbis számomra minden más is nullázódik. És a Moon Lovers-ben aztán annyi szereplő van, hogy szinte lehetetlen nem belefutni valamilyen hibába, kevesebb figyelmet szentelni az egyik karakternek, hiteltelen személyiséget írni egy másiknak. Na, belefutott a Moon Lovers bármelyikbe is? Naná, hogy nem. A szereplők rendkívül rugalmasak, bár folyamatosan változnak, fejlődnek, és történnek velük a dolgok, ez egyáltalán nem összezavaró a nézőre nézve. Rajtuk keresztül érinti meg a sorozat a leginkább az ember lelkét. A szerelmi szál, ami rendelkezik egy teljesen önálló bejegyzéssel is, gyönyörű, a befejezés pedig szerintem a lehető legjobb, amit csak kaphatott ez a sorozat. So mondogatta mindig, hogy sose engedi el Hae Su-t. Na, ez a sorozat sem fog engem.

A sorozat végére az összetört szívek száma=0. Mert az én szívem nincs összetörve. Az én szívem ki lett facsarva, porrá lett zúzva, és aztán vissza lett gyömöszölve a helyére, hogy nesze, működj tovább.

Az időutazós szálnak az első pár epizódban nem sok értelmét láttam, de hamar kiderült, hogy nélkülözhetetlen. Erről is írtam egy külön bejegyzést is, mert összesen a teljes Moon Lovers ajánló-elemzés-kritika több mint 9 A4-es oldal, így muszáj volt valahogy szétdarabolnom. (…) De összességében ez a sorozat egy zseniális agytorna. Nem volt epizód, ami után ne kellett volna egy kis szünetet tartanom, hogy átgondoljam a történteket. Ami szerintem óriási pozitívum. Ha egy film, sorozat, könyv, bármi elég okosnak tartja a befogadó közönségét ahhoz, hogy ne féljen ilyen agymunkát adni neki, az dicséretes. Tele van csavarokkal, váratlan fordulatokkal, és az első pillanattól fogva az utolsóig fenntartja az érdeklődést.

Mitől jó tehát a Moon Lovers? Attól, amitől minden más film és alkotás is jó: raktak bele tehetséget, energiát, és nézők/olvasók iránti tiszteletet. Tudom, hogy a művészetet nem lehet szabályok közé szorítani, de az igénytelenség sosem engedhető meg semmilyen szabállyal. Aki rendelkezik a 3 fenti dologgal és mellé még egy kis kreativitással illetve szerencsével a terjesztés folyamán, az össze tud hozni jó dolgokat.

Én mindenkinek ajánlom ezt a sorozatot. Szerintem 12 év felett nincs olyan nézőközönség, amelynek ne tudna újat mutatni, akit ne tudna lekötni, és akit ne tudna magába bolondítani. Zseniálisan összerakott történet, és ha valaki csak egy koreai történelmi drámát is megnéz életében, ajánlom, hogy ez legyen az.

Part 2_Gwangjong-teóriák
Part 3_A szerelmi háromszög

Julie Kagawa: The Iron King - Vaskirály (Vastündérek 1.)

Egy-két éve valahol belefutottam egy vitába az egyik közösségi oldalon, ahol többen is azt fájlalták, hogy a Könyvmolyképző egyre kevesebbet, vagy egyáltalán nem foglalkozik a többi kiadói sorozatával, csak a Vörös Pöttyös és a Rubin Pöttyös széria kap minden megjelenési hullámkor (karácsony, könyvfeszt, stb.) új könyveket. Ettől egyenes út vezetett a fent említett két kiadói sorozat szapulásához, mint például a VP személytelenné vált, se nem csak fantasy, se nem csak romantikus, se nem csak vidám.

Van benne egy kis igazság, na. Én is szívesen olvasnék valami újabb megjelenésű Hard Selectiont, és igen, ma már én sem tudom, mire számítsak pontosan, amikor Vörös Pöttyös könyvet választok. De ez nem feltétlenül baj, sőt nekem kifejezetten tetszik, hogy a VP mindig tele van meglepetésekkel. Nem nevezném személytelennek, sokkal inkább sokszínűnek.

És az se igaz, hogy nincs olyan összekötő kapocs, ami minden VP-könyvben közös. Vörös Pöttyös =azok a fiataloknak (is) szóló könyvek és regények, amelyeknek relatíve a legtöbb esélyük van arra, hogy behúzzák a fiatalokat az olvasás világába. És mivel ez a korosztály, a gyerekek és a fiatalok fogyasztói társadalmunk legjobban targetelhető célközönsége, a Vörös Pöttyös könyvek sorozatgyártásával a kiadó rengeteget tud keresni.

Hasonló a helyzet a rubinnal jelzett regényekkel is. A világ szünet nélkül változik körülöttünk, de azért néhány dolog ugyanaz marad: a világon mindig lesz, kaja, pia, szex! szerelem. Ez utóbbi épp ezért egy népszerű téma, ergo rengeteg a romantikus regény, mégsem szűnik meg rájuk a kereslet.

Szóval egyszerűen jobban megéri az olyan típusú könyvekkel foglalkozni, amelyeknél úgymond biztos a siker. Ez nem valami átverés, vagy ilyesmi, ez erről szól. A kiadó keresni akar, az olvasó meg olvasni. Hát valahogy csak meg tudtok egyezni!

Ezt le akartam írni, mielőtt rátérünk a mai könyvünkre. Lényegében semmi kapcsolat nincs a két téma között azon kívül, hogy a Vastündérek 1. része is VP, de ez a netes vita már egy ideje ott motoszkál a fejemben, szóval muszáj volt valahogy kilökni onnan.

----

műfaj: romantikus, fantasy, ifjúsági

kiadja: Könyvmolyképző Kiadó

borító: talán az egyik legszebb, amit életemben láttam

oldalszám: 372

kedvenc karakter: a macska

értékelés a moly.hu-n: 84%

az én értékelésem: 3 csillag

A ​nevem Meghan Chase.
Kevesebb, mint 24 óra múlva betöltöm a 16-ot. Számtalan történetet, dalt és költeményt írtak erről a csodálatos életkorról, amikor egy lány rátalál az igaz szerelemre, a csillagok csakis neki ragyognak, és a szőke herceg elgaloppozik vele a naplementébe.
Nem hiszem, hogy velem is így fog történni.

Meghan Chase-re titkokkal teli sors vár – olyan, amit még kigondolni sem tudott volna.
Valami furcsa mindig volt Meghan életében; már hatéves kora óta, amikor édesapja eltűnt a szeme elől. Az iskolában sem tudott teljesen beilleszkedni… és otthon sem.
Amikor egy gyanús idegen kezdi távolról figyelni, és tréfakedvelő legjobb barátja egyszeriben a védelmezőjévé válik, Meghan érzi, hogy minden meg fog változni, amit csak ismer.
De a valóságot álmában sem tudta volna elképzelni – hogy ő egy mesebeli Tündérkirály lánya, és egyben tehetetlen báb egy öldöklő háborúban. De idővel kiderül, mire hajlandó azért, hogy megmentsen valakit, akit szeret, vagy hogy útját állja egy rejtelmes gonosznak, akivel egyetlen tündér sem mer szembenézni… és hogy megtalálja-e a szerelmet egy ifjú herceggel, aki szívesebben látná őt holtan, semhogy közel engedje jeges szívéhez.

Egy dolog volt, ami rávett az olvasására. A borító. Komolyan semmit sem tudtam a regényről, se azt, hogy tündérek vannak benne, még a címét se néztem meg, egyszerűen csak haladtam a könyvtár polcai között, és amikor elértem ehhez, hogy „á, igen, ez az a borító”, kikölcsönöztem. Nekem felszínességből egy ötös, a borítótervező(k)nek pedig sürgős fizuemelés, és még több megbízás!

Kár, hogy csak a borító az, amivel maradéktalanul meg vagyok elégedve. Magával a könyvvel már akadtak bajok.

Először is, ahogy haladtunk előre a könyvben, a könyv valahogy nem haladt velünk. Állt a cselekmény. Meghan elindul egy tervvel, aztán menet közben minden összejön, és valahogy nem jutunk sehogyan sem egyről a kettőre. És ha mégis, akkor is visszalépünk kettőt. Mint a rákok. Például itt ez a jelenet, amikor Meghan és csapata (vagy a csapat és a Meghanjuk, aki megy utánuk) végre eljut a Tél Udvarába, mire pár oldallal később kiderül, hogy mehetnek is vissza az emberek világába. Vagy amikor random helyekről random lények ugornak elő, hogy megegyék a karaktereket, vagy egymást. Nem egyszer, nagyon sokszor. Az egész könyv tele volt ilyen igazából felesleges, semmire se kifutó epizóddal. Nem tudom, mi motiválta anno az írónőt, talán hogy meglegyen a 300 oldal, vagy valami ilyesmi, de időhúzás helyett a továbbiakban javasolnám a tartalmat. Eddig sok írónak bevált.

Aztán ahogy olvastam tovább úgy vált világossá, hogy itt komolyabb probléma is van, legalábbis számomra egy érzékenyebb ponton is vannak hiányosságai a könyvnek. A szereplők furák. Nem úgy értem, hogy mások, mint az átlag, vagy ilyesmi, egyszerűen… valahogy rosszul vannak összerakva, és emiatt egyáltalán nem illenek bele a szerepükbe. Itt van például rögtön a főszereplőnk, Meghan. Akinek ugye meg kell mentenie az öccsét, akinek a leleményességére kéne támaszkodnia a folytonos menekülés közben, aki mind mint halandó a tündérvilágban, mind mint királyi sarj, állandó célpontot jelent ebben a merőben új környezetben. És aki mindezek érdekében annyit tesz, hogy néha ácsorog, néha hátrál, vagy sikít, vagy követi a többieket, vagy alszik, amíg a többiek kitalálnak valamit, vagy sok kicsi valami ráugrik/elkapja és összevissza karmolja, vagy elcsúszik/elesik=megbotlik valamiben, és rázuhan Ash-re. E két utóbbit minimum 4-5-ször.

Meg persze ott vannak a nyers hülyeségek is:

Miért íjat csináltak a Boszorkányfából? Miért nem valami olyat, amit egynél többször is lehet használni. Teszem azt, mi volt a baj a karddal??

Meg Oberon úgy védi a lányát, hogy bedugja a konyhába? Illetve, hagyja, hogy mások bedugják a konyhába? Nem hallott még a konyhai balesetekről?

De ami legjobban összezavart, az a felépített (?) világ koncepciója. A Tündérvilág ugye az álmok és a fantázia világa, amit voltaképpen mi, emberek hozunk létre. Ez az alap, ami nekem tulajdonképpen nagyon tetszik. Viszont így, ezzel az alappal a fő konfliktus, miszerint a Tündérbirodalom szép lassan pusztulásnak indult az emberi technológia fejlődése miatt, teljesen értelmetlenné válik.

Először is, nem pusztul ez a dimenzió, hanem változik. Adott az egyelőre még létező, idilli, varázslatos világ tündérekkel meg napfénnyel meg nyárral, ahogy azt kell, de ahol nem mellesleg mindenki felzabálja a másikat. És adott a valóság, ami… hát, a valóság. Tudjuk, milyen. Az első táplálkozik a másodikból, a szerint alakul, ahogyan az embere álmai, gondolatai változnak. A Tündérvilág egy rugalmas dimenzió, és mivel a világunk folyamatosan változik, törvényszerű, hogy ennek is kell. Tehát akkor mi a baj a vastündérekkel?

forrás: Pinterest

Azt a rész értem, hogy ennek az egésznek az lenne az üzenete, hogy túlságosan el vagyunk merülve a technológiába, hogy ideje lenne felnéznünk az okos telefonjainkból, és nyitni a természet meg a mesék felé stb., és ezt nem is vitatom, ilyen téren a regénynek teljesen igaza van, húzzatok ki focizni, meg vadásszatok drágakövekre a homokozóban, amik igazából kavicsok. Nincs az üzenettel semmiféle baj. Nekem csak ezzel az egy konkrét világépítéssel van problémám, mert elképesztően ellentmondásos.

A Tündérvilágban elvileg mindenki hallhatatlan, de gyakorlatilag csak addig élnek, míg az emberek törődnek velük. A technológia szülte álmok hatására új lények jelentek meg a dimenzióban, ami nem szükségszerűen jelenti a korábbiak pusztulását. Ha hiszünk a könyvnek, és tényleg minden fantáziálásból és álomból születik egy tündér, egy hely, vagy egy valami, akkor az az emberiség népességének számát tekintve napi többszázezer új dolgot jelent. Hogy lehet, hogy a tündérek még nem szoktak hozzá a változáshoz, amikor az naponta megtörténik? És a vastündérek miért mások, mint a többi lény, ha egyszer ugyanúgy jönnek létre? Egyáltalán, hogy lehet a vastündéreket felelőssé tenni bármi miatt is, mikor elméletileg – ismétlem, elméletileg! – minden, ami végbemegy a Tündérvilágban, a valóság történéseinek van alárendelve? Szóval, ha már mindenképp bajuk van a vastündérekkel, miért így fogtak hozzá a kiirtásukhoz? Semmi értelme a Tündérbirodalomban orvosolni a problémát, ha a kiváltó ok az emberek világában van, és ha az gerjeszti a másikban kialakult szituációt! Legyőztétek a Masina királyt? Jó, majd jön egy másik. Ügyesen megoldottátok a semmit, gratulálok.

És végül: baj, ha nem tudok egy olyan világ miatt aggódni, ami ugyan szép meg csillog, de minden és mindenki eszi egymást?

Egy tényező van, ami tulajdonképpen tetszik ezzel a világgal kapcsolatban. Egy idő után már annyira ésszerűtlenné és összevisszává vált az egész, hogy az már inkább bájos volt, mint bosszantó. Meg egyedi, mert erre a káoszra nem sok más regény képes. Igaz, ehhez túl kellett tennem magam pár dolgon. De az olvasás pillanatában volt, hogy viccesnek és valahogy elragadónak találtam azt a bizonytalanságot, ahogy a világ nem tudja magáról, milyennek is akar megíródni. Egyszerre van állandó veszélyérzet a tündérek birodalmában, de ez az érzés valahogy egyszerre komolytalan is. És ez a bizarr hatás voltaképp még illene is a tündérekhez, mint fajhoz.

Tény, hogy nem olyan, mint más, hasonló alapokkal dolgozó könyvek. Vegyük például a Tündérkrónikákat. Ott egy tündér? MENEKÜLJ!! A Vaskirályban? Ott egy tündér! Menekülj… vagy ne.

Összességében kicsit meg vagyok lőve ezzel a történettel. Komoly hangvétellel indul, de másodpercek alatt csap át mesébe, romantikus, de pont annyi szikrázás van benne, mint amennyit én tudnék létrehozni két faággal (azaz semennyi). Ugye a Vörös Pöttyös azon kívül, hogy durván ráfüggesz tőle az olvasásra, azért valóban nehezen definiálható kiadói sorozat. De igazából a Vaskirályra is nagyjából az jellemző, ami a többi VP-re is. Helyén kezeli azt, hogy a fiatalok még fiatalok, de nem zárja el előlük a komoly témákat, mert attól, hogy fiatalok, még nem hülyék. Ebben a könyvben is vannak nagyon jó dolgok. Ott van a testvéri szeretet, ott van az, hogy elsősorban helyesen kell cselekedned, nem pedig úgy, ahogy a feljebbvalóid vagy ahogy a hatalom akarja, és a korábban említett „fontos a természet”-üzenet sem hagyható ki a regény pozitívumai közül. Sőt, mindez elég ahhoz, hogy elnézzek például olyan fontossági sorrend-torzulásokat, mint az életveszély és a „tönkrement az iPod”-stressz egyenrangúsítása, és ahhoz is, hogy ne zárjam ki a lehetőséget, hogy egyszer majd a második részt is elolvasom. A technikai részletek viszont, mint a karakter- vagy a világépítés és a cselekmény logikus vezetése egyszerűen nem jók.