Blogprojekt#5 - III. Könyvmolyképzős különlegességek

A januári Blogprojektünknek is rövidesen a végére érünk, aminek keretében a Könyvmolyképzővel való viszonyunkat mutattuk be nektek. Az előző két posztban több könyv többször is felbukkant – ámde az ellentétes oldalon. Érdekes volt, hogy egy regényt, amit valamelyikünk nagyon szeretett valamiért, egy másikunk pont a miatt könyvelte el negatív élményként. Az utolsó nap témája pedig még jobb lesz szerintem: olyan könyvekről fogunk most írni, amik különlegesek számunkra – amik nem feltétlenül a kedvenceink, nem is biztos, hogy csalódtunk bennük, egyszerűen csak van valami, ami fontossá teszi őket számunkra.

Denise Jaden: Never Enough – Soha nem elég

Először igazán nem is tetszett, és úgy tettem le, hogy hiába gyönyörű a borítója, nem érte meg megvenni. Két év is eltelt talán, mire újraolvastam. És akkor már imádtam! Át kellett esnem egy nehezebb időszakon ahhoz, hogy megértsem a szereplőket és a döntéseiket. Röviden a történet egy testvérpárról szól, ahol az idősebb lány anorexiás lesz. Aminek, mint tudjuk, elég bonyolult lélektana van… De többet nem is spoilereznék.

Az én esetemben azon múlt ennek a könyvnek a megszeretése, hogy átélek-e hasonlót vagy nem. Anorexiás nem lettem, de 13-14 évesen annyira rákattantam arra, hogy hány kilót nyomok, hogy nézek ki, mennyit eszek, hogy brutálisan lefogytam, az egyébként erős immunrendszerem romokban hevert, és hiába csúszott egyre lejjebb a mérleg mutatója, csak azon kattogott az agyam, hogy ennyi nem elég, tovább kell csinálnom, további órákat kell edzéssel töltenem, és további étkezéseket kell kihagynom. Aztán egyszer egy ártalmatlan kis vírusos megbetegedés (nem undorítalak titeket a részletekkel) úgy ledöntött a lábamról, hogy nem bírtam önerőből meggyógyulni. Egy ilyen betegség legyőzéséhez normál esetben 2-3 napra lett volna szükségem. Akkor kellett másfél hét! És mikor már olyanok jöttek ki belőlem, amiről még a hülye (amilyen én voltam akkor) is megállapítja, hogy nem kaja, akkor iszonyúan bepánikoltam, és megfogadtam, hogy soha többet! Attól fogva normálisan ettem, és az edzést is, bár nem hagytam abba, hisz kell a mozgás, mérsékeltem egy kicsit. Viszont maga az érzés, amiről a Soha nem elég is beszél, nem múlt el. Még mindig bennem van. Nem tudok úgy tükörbe nézni, hogy nem villanjon fel legalább egy másodperc töredékrészére az, hogy vajon mennyit híztam, vajon mennyivel rosszabb az alakom, mint anno. Lehet, hogy megtanultam kiszűrni és nem foglalkozni vele, és lehet, hogy jól érzem magam a bőrömben – de azért ez a gondolat mindig ott motoszkál. Jól elásva a tudatom mélyén, az igaz, de ott van.

Collen Hoover: Slammed – Szívcsapás

A Szívcsapásról még tervezek írni egy blogbejegyzést, a későbbiekben majd azt is olvashatjátok. (UPDATE: ITT)

A könyv maga azért érintett meg különösen, mert ez a 2018-as év baromi rosszul indult (és nem mellesleg azóta is olyan hepehupás, hogy kezdek beleszédülni…). Nem megyek részletekbe. A Szívcsapáshoz nem is igazán volt hangulatom, nem érdekelt a szerelmi szál, sőt, fárasztott… persze Will nagyon aranyos volt (mintha minden Will imádnivaló lenne, nem? Will Turner, Will Herondale, és most Will Cooper…), de nem kötött le az egésznek a feelingje, és nem kapott el a cselekmény sem. Ja. Egészen addig, míg ki nem derül az a bizonyos dolog Lake édesanyjáról.

Rám a szülők tragédiája volt óriási hatással. Apa? Szívrohamban meghalt. Anya? Tüdőrák diagnosztizálva. És hogy miért sírtam el magam ezen, azon kívül persze, hogy ez önmagában is nagyon szomorú? Azért, mert nálam kicsapta a biztosítékot, hogy mi van, ha én is elvesztem a szüleimet? Kicsit összeomlottam attól a felismeréstől, hogy hiába lenne kényelmes azt hinni, hogy ők mindig itt lesznek, ez nem így van. Úgyhogy akkor éjfélkor (akkor olvastam ugyanis el az utolsó oldalt) elhatároztam, hogy másnap mindenki kap tőlem egy hatalmas ölelést. Szimplán csak azért, mert még itt vannak nekem. J

Jenny Han: A fiúknak, akiket valaha szerettem

Azért nem csak lelombozó élmények társíthatók a KMK könyveihez. Ezt a regény 14 évesen egy osztálykarácsonyon kaptam ajándékba, méghozzá attól a sráctól, akibe akkor halálosan bele voltam zúgva. Természetesen még aznap ki is olvastam a könyvet (majd utána még kétszer végigszaladtam rajta :D), és úgy éreztem, hogy igen, ez kettőnk számára íródott! Mert…

·        A könyvben három lány van, akik testvérek – nekem is két húgom van… bár én vagyok a legidősebb, Lara Jean meg itt a középső lány. Na, mindegy. :D

·        Említik benne a két kedvencemet, a Harry Pottert és a Pókembert.

·        Lara Jean tud sütni, és elég sokat is süt a regényben. Én egy kész katasztrófa vagyok a konyhában, ámde imádom a sütiket. Enni…

·        Lara Jean nem szeret biciklizni… Hát, hogy a viharba n… Mindegy, én imádok, és legalább benne volt az a szó, hogy bicikli.

·        A főszereplő srácot Peter Kavinskynek hívják… és történetesen, aki nekem tetszett, szintén a Péter nevet viselte.

Oké, elismerem, ezek nem a legbiztosabb érvek, de akkor minden csodálatosnak tűnt, és biztos voltam benne, hogy már maga a könyv címe is egy utalás. Mivel ez egy sorozat első része, ráadásul függővégesen, úgy éreztem, nekem, nekünk kell befejeznünk a történetet. Igen, akkor én ilyen romantikus lelkületű voltam.

Végül a dologból nem igazán lett semmi, mert mindketten olyan kis gátlásosak voltunk, hogy a ballagásig és még utána sem mert egyikünk sem lépni. Azóta csak háromszor találkoztunk egymással, de a dologból nekem köszönhetően semmi sem lett. Ugyanis engem a gimi jelentősen megváltoztatott, aminek részben örülök, részben nem, de azért mégis egy kicsit. Más lettem, más kezdett el érdekelni, végre meg tudtam fogalmazni, mik a hibáim, min kell változtatnom, stb. És tényleg sajnáltam, mikor közölnöm kellett vele, hogy én már nem érzek semmi olyasmit, amit korábban, hogy szerintem nem illünk össze, és hogy ez az egész az utolsó utáni utáni utáni pillanatban történt – amikorra én már rég továbbléptem.

Oké, ez sem volt egy boldog sztori. De legtöbbször nem is az örömteli események vannak ránk nagy hatással. Ezek a szituációk pedig példák arra, hogy az olvasás mennyi mindenen tud segíteni.

***

Ennyit lett volna ez a Blogprojekt, az utolsó nap posztjait lessétek meg a többiek oldalán is! J

 Molybirodalom 

Könyves boldogság 

Howler from a Muggle

Blogprojekt#5 - II. Könyvmolyképzős "érdekességek" - Tényleg negatívumok?

A Könyvmolyképzőnek az az egyik legeslegjobb tulajdonsága, hogy szinte minden műfajt és stílust felölel, bármilyen is legyen egy olvasó ízlése, a kiadó kínálatából száz százalék, hogy talál magának valót. Az 5. Blogprojekt 1. napján a pozitív élményeinket gyűjtöttük össze, de velünk is előfordult, hogy a bőség zavarában oda nyúltunk, ahová nem kellett volna. Szóval beszéljünk kicsit azokról a könyvekről, amik valamiért nem értek el szívünkig.

Jenny Han: Nyár-trilógia

Jenny Hantól a második sorozatának első része, A fiúknak, akiket valaha szerettem volt az első olvasmányom, amiről majd csak holnap, az utolsó napon beszélek részletesebben. Elöljáróban csak annyit, hogy az a könyv nagyon tetszett, így gondoltam, elkezdem az írónő előző sorozatát is. Hát… olyan volt, mint egy hasas a tengerbe. Jó magasról. Korábban már kifejtettem, milyen problémáim is voltak a sorozattal, akit érdekel, kattintson IDE. Röviden:

1.      Unalmas volt.

2.      Belly-t az esetek többségében vízbe fojtottam volna.

3.      Azok a részek, amiknek hatniuk kellett volna az olvasóra, belőlem csak órákig tartó önhipnázis után bírtak reakciót kicsikarni.

4.      Könyörgök, a Föld egy BOLYGÓ! (a magyarázatért érdemes visszaklikkelni az ominózus posztra…)

Bár összességében az „egy alkalom elég volt belőle” feeling végig adott volt, találtam pozitívumot is a könyvben, de azoknak nem ebben a bejegyzésben a helye.

Moony Witcher: Morga, a szél mágusa

Őróla is találtok már egy jó nagy szájhúzást ITT a blogon.

Számomra már az alapötlet is életképtelennek tűnt, s ennek kivitelezése is szilárd bizonyítékot nyújtott arra, hogy ha valamitől, akkor az ilyen típusú utópisztikus társadalmaktól nem kell tartanunk a jövőben. Köszi a megnyugtatást, de eszembe se jutott volna arra alapozni egy egész világ (!) működését, hogy törvénnyel tiltom a szeretetet. Ami még megdöbbentőbb, hogy ez a társadalmi berendezkedés a cselekmény játszódásakor már 500 (!) fennáll! Ez elég hihetetlen, főleg akkor, ha ennek élén egy olyan főgonosz áll, akinek legborzalmasabb tevékenysége a könyv alatt, hogy értetlenül forgolódik. Valóban, az ő hatalmának megdöntésére tényleg elég egy tizenkét éves, szeretethiányos kislányt küldeni, akinek hiába kötik a lelkére, hogy titokban kell tartania a kilétét, mégis leküzdhetetlen kényszert érez arra, hogy úton-útfélen mindenkinek elújságolja, hogy bizony, ő a Szél mágusa, és jött megváltani a világot…

Mint említettem, életképtelen…

M. Leighton: Up tome + Jessica Sorensen: Callie, Kayden és a véletlen

Ezek voltak azok a könyvek, illetve sorozatok, amik elérték, hogy már alapból minden Rubin pöttyös könyvre kellő óvatossággal tekintsek. Ami még kínosabb, hogy képtelen vagyok értelmesen megfogalmazni, mi bajom is volt ezekkel a könyvekkel. Egyszerűen ők azok, akik nem az én stílusom. Ettől függetlenül még jó pár olyan rubinos kicsike van, akik nagyon érdekelnek... remélem, azokkal majd jobban kijövök.

Nataša Dragnić: Minden nap minden órájában

Nem is igazán az van ezzel a sztorival, hogy nem tetszett – csak furcsa volt. Éreztétek már magatokat úgy, hogy egy könyv kizár benneteket? Mért én éreztem. Ennél a könyvnél. Egyszerűen nem akart beengedni! A szereplők elvoltak szépen ketten a saját harmonikus kis világukban, és mintha felesleges harmadik kerékként kezeltek volna. Persze ez elsőre őrületesen nagy baromságnak tűnhet – hogy rekedhet könyvön kívül egy olvasó? Hát valahogy pont így.

Laura Arkanian: Holdezüst, vérarany

Ez is egy elég érdekes szituáció, mert hiába volt egy vegyes, de azért mégis inkább negatívabb élmény, nagyon sokszor elgondolkodok még ezen e könyvön. A történet alapja röviden és felszínesen itt is, mint oly sok más könyvben a vérfarkas-vámpír ellentét, de itt, ebben az esetben ennek a két fajnak belső-külső tulajdonságai jelentősen eltérnek minden más hasonló történettől. A vámpírok például szintén átváltoznak valamivé teliholdkor, és nem kell vért inniuk… What??

Nekem ez, ezek a különbségek igenis probléma volt. Mitől vámpír a vámpír, ha nem attól, hogy vért szív? És hetekkel az után, hogy befejeztem a könyvet, egyszer csak beugrott, hogy miért. Szóval, akit a könyv hibái érdekelnek, az áldozzon egy kattintást ERRE a bejegyzésre, aki pedig a miértre kíváncsi, az olvasson tovább.

Annyit muszáj spoilereznem, hogy pontosan hogy is fest ez a vámpír faj. Látszólag és az idő nagy részében semmi sem különbözteti meg őket az egyszerű emberektől. Ha feljön a telihold, sincs nagy gond, mert csak a körmük alakulnak át karmokká, a szemfogak pedig meghosszabbodnak, de nincs semmiféle ösztönből fakadó vérszomjuk, nem vesztik el az önuralmukat, stb. Vérszomj, önuralom, emlékezetkiesés és társai sztornó.

Vámpírnak ebben a könyvben születni kell. Ezek a lények (?) olyan génekkel rendelkeznek, amik ugyan reagálnak a teliholdra, de igazából nincs jelentőségük. Hol van akkor a hagyományos vámpírlegenda?

A fent említett gének miatt a vámpírnak születettek meghozhatnak egy döntést: megvan bennük ugyanis a képesség, hogy halhatatlanok legyenek. Ehhez embert kell ölniük/emberi vért kell inniuk (nem emlékszem pontosan, hogy volt), és akkor elnyerik az örök életet - és annak minden mellékhatását. Ezentúl nem mehetnek ki a napra és állandóan küzdeniük kell a bennük fortyogó szomjúsággal. Szóval itt van a válasz arra, hogy mitől is vámpírok ezek a vámpírok. Nem azért szörnyetegek, mert így születtek, hanem azért, mert így döntöttek. Egy tudatos emberi elhatározás kérdése volt az, azzá válnak-e, amivé, ott volt előttük a két választási lehetőség, az emberség és a halhatatlanság útja. A könyv szól azokról is, akik az első, és azokról is, akik a második utat választják. És bár maga a történet és a könyv egésze nem lett a szívem csücske, azt el kell ismernem, hogy a vámpírok és a szörnyeteggé válás ilyen irányú megközelítése egy zseniális alapgondolat.

***

És ti? Melyek voltak a KMK azon könyvei, amik nem nyerték el tetszéseteket? Írjátok meg kommentben, ha volt ilyen, és persze látogassatok el a többiekhez is!

 Molybirodalom 

Könyves boldogság 

Howler from a Muggle

Blogprojekt#5 - I. Könyvmolyképzős kedvenceink

Sziasztok, boldog új évet! :D December óta nem volt Blogprojektünk, akkor is csak alacsonyabb létszámban képviseltettük magunkat, mint amilyen az eredeti felállás volt. Ez egyelőre marad így ebben a hónapban is, na de miről is szól az 5. Blogprojekt?

(Amúgy, szinte alig hiszem el, de már csaknem fél éve működik így ez a formáció! :O Nagyon örülök, hogy foglalkozhatok ezzel, mert mindig ad egy kis lendületet az írásnak és blognak. Főleg, hogy az utóbbi időben ilyen-olyan mélypontok és hullámvölgyek miatt nagyon elhanyagoltam, jót fog tenni neki és nem mellesleg nekem is egy kis frissítés. Ki kell másznom néhány gödörből...)

E havi közös projektünkben nem mást, mint a mindannyiunk által kedvelt kiadót, a Könyvmolyképzőt járjuk körbe egy kicsit részletesebben. Az első nap a KMK-s kedvenceinkkel ismertetünk össze benneteket.

A fenti képen azok a Könyvmolyképző gondozásában megjelent könyvek láthatók, amelyeket bármennyiszer el tudnék olvasni. Sorozatok esetén jó párszor csak az első rész borítóját másoltam ki, azt tessék úgy érteni, hogy az egész többrészes csoda ott virít a társai között! :D

Nem mutatom be az összes könyvet, és nem sorrendben írok a kedvenceimről. Azt hiszem, annál kegyetlenebb kérdés vagy utasítás nem is létezik egy könyvmoly számára, mint hogy „És amúgy melyik a kedvenc könyved?” és „Sorold fel a top 10 legjobb olvasmányodat!” No way, guys. Ilyen nincs. Ahogy esik, úgy puffan. J Az fix, hogy ez egy hosszú bejegyzés lesz…

Okváth Anna: Más állapotok, Szonáta gordonkára és kávédarálóra

Okváth Anna számomra azok közé az írók közé tartozik, akinek még a bevásárló listáját is szívesen olvasnám. Tudom, már párszor használtam ezt a hasonlatot itt a blogon is, és még elég sokszor is fogom, talán még bejegyzésen belül is, mert egyszerűen ez a legjobb kifejezés arra, hogy ezek az alkotók mennyire egyediek és utánozhatatlanok, és hogy mennyire felnézek rájuk a műveik miatt. Okváth Anna könyvei számomra mindig tanítottak valami újat, rengetegszer megnevettetek, mikor padlón voltam, vagy néha épp ellenkezőleg, úgy hatottak rám, hogy a fellegekből zuhantam le a sötétségbe. Korábban már írtam erről a két könyvről és a történetemről velük kapcsolatban, ITT visszanézhetitek.

Katie Alender: Bad Girls Don’t Die – A rossz lányok nem halnak meg

Létezik-e ijesztőbb a megszállottságnál? Nem hiszem. Rémisztő ez mindazok számára, akik kívülről látják és azok számára is, akik benne élnek. Egyik fél sem tud mit tenni. A szemlélők csak szemlélők maradnak mindvégig, míg a megszállott önmagával küzd - vagy épp nem küzd. Még nyomasztóbb, ha a megszállott nem más, mint egy kisgyerek, egy tündéri kislány, aki talán tudatában sincs annak, mi történik vele. Ez a könyv egy kísértettörténet egy rózsaszín hajú főhőssel, egy már-nem-is-olyan-kicsi-de-azért-mégis-kis húggal, egy múltbéli tragédiával és természetesen egy bosszúálló szellemmel. A könyvnek elég vegyes megítélése van, de én személy szerint nagyon szeretem, mert mindig is könnyen tudtam azonosulni a védelmező idősebb testvér személyével, egyszerűen belém van kódolva ez a kényszerű féltés, és bármikor kész vagyok átmenni őrült fenevadba, ha bárki is bántani merészelni a testvéreimet… Például te ott! Nem tudom, mire gondolsz most, de… figyellek!

On Sai: Apa, randizhatok egy lovaggal?

Ez volt az első On Sai-élményem, és feltett szándékom, hogy korántsem az utolsó. On Sai volt az első olyan regényíró, akivel kapcsolatban csupán egyetlen könyve elolvasása után ki mertem jelenteni, hogy igen, ő egyszerűen zseniális! Bele lehet szeretni egy könyvbe? Mert akkor bocs, én elkötelezett vagyok. Ez van. Vannak ennél érdekesebb, mégis édes kapcsolatok is -> https://www.youtube.com/watch?v=PGLZan1GuAA

Az biztos, hogy én még ennyire féltékeny főhősnőre soha életemben nem voltam! Minden lány érdemelne egy Kószát!

Ha mondhatok ilyet, a blogra feltöltött értékeléseim közül számomra az erről írt könyvről írt kritika a legkedvesebb, ITT érhetitek el.

Sarah J. Maas: Üvegtrón 3. 4. 0,5.

A Üvegtrón sorozatot 2017 egyik legnagyobb élményének könyveltem el magamban. Az első két rész olvasása közben már éreztem valami lelkesedést, de az igazi, mindent lehengerlő áttörés a harmadik kötet olvasása közben történt meg, onnantól kezdve nem volt megállás, és megszületett egy új Üvegtrón rajongó! Az Üvegtrón címkére kattintva láthatjátok ennek a folyamatát.

Cassandra Clare-könyvek

Csak egy szó: Herondale-ek! *.*

Rick Riordan: Percy Jackson-sorozat

Azt hiszem, ez a sorozat volt az első jó, ami a gimiben történt velem, és ezt még nagyon sok más is követte. Zárkózott gólyaként ismerkedni kezdtem két szintén könyvmoly osztálytársammal, ők ajánlották először nekem a sorozatot, aminek köszönhetően profi lettem a görög mitológiából, és lett két új, remek barátnőm. Most éppen a húgom ismerkedik a könyvvel – és már most rajongó! Biztos, hogy még lesz szó róla a blogomon.

***

Innentől kezdve egy kicsit komolyabb lélegzetvételű értékelés következik. Hosszú lesz, de azt hiszem, ez alkotja ennek a posztnak a gerincét.

Tabitha Suzuma: Forbidden – Kimondhatatlan

Oké. Most gondoljon mindenki jó erősen a gimi álompárjára, a legszebb általa látott esküvőre, egy minden ízében romantikus és csöpögős filmre, egyszóval képzeljen maga elé mindenki egy párt, akiknek mintha minden sikerülne, akiknek mindig minden bejön, egy kapcsolatot, ami úgy tökéletes, ahogy van. Most adjuk hozzá azt a mellékest, hogy ugyanez a pár mintha már mindenhol szembe jönne, ők virítanak a legújabb és legtöbbször lájkolt Facebook-posztok élén, ha személyesen találkozunk az egyikükkel, biztos felbukkan előbb-utóbb a másik is… És akkor az első reakció: aranyosak! Második reakció: még mindig cukik! Harmadik: jó, azt hiszem, itt az ideje elfordulni, de… Negyedik: ez kezd kellemetlen lenni. Ötödik: mégis, mit képzelnek magukról, hogy itt mutogatják magukat??
Mert igen, senkinek sem okoz feltétlenül örömet, ha állandóan szembesítik egy olyan ideállal, amivel ő nem rendelkezik, vagy számára nem az lenne az ideális. Egy szerelmespárnak, bármennyire is összeillenek, érdemes meggondolni, hogy a kapcsolatukból mennyi az az egészséges mennyiség, ami még a nyilvánosság elé tárható. Ha egy barát és barátnő 0-24-ben csókolóznak anélkül, hogy kettesben lennének, az másoknak kellemetlen.
De az elfogadóbb rétegnek még ez is áthidalható. Végül is semmi baj sincs vele, nem? Ilyen a szerelem.

Következő állomás: gondoljunk a melegekre! Itt azért már jó páran felhördülnek, azok is, akik az előző mondatfolyamra csak bámultak értetlenül, hogy „ezzel mégis mi lenne a baj? Semmi! Bezzeg a melegekkel...”
És ha valaki bármikor bármilyen szituációban elkezdi szidni a melegeket, és kétségbe vonja az egyenlőségüket, stb. akkor ez az a pillanat, ahol belé kell fojtanunk a szót! Mert ezzel sincs semmi baj. Az ember nem tehet a vágyai ellen, nem befolyásolhatja az érzéseit. Az ókori görögöknek volt erre egy nagyon jó mondásuk: „Semmi, ami emberi, nem idegen tőlem.” Nem mellesleg a világnézetükhöz még a görög politeista vallás hanyatlása után is hozzátartozott, hogy a világ állandó mozgató ereje mindig is Erósz, a szerelem lesz. Az, hogy ki áll a városállam/ az ország/ a birodalom élén, hogy miként fog alakulni holnap a tőzsde, hogy lesz-e holnap tz, vagy nem, mint csak átmeneti alakító tényezők, állandóan változnak. De a szerelem örök! Volt, van és lesz. És az, hogy egy párnak történetesen mindkét fele ugyanabban az öltözőben pakolja le a cuccát, nem jelent semmit! Senkinek nincs joga megítélni más érzéseit (és itt most nem csak a homoszexuálisokra gondolok), anélkül, hogy ismerné azoknak minden apró részletét, ami egyébként meg szinte lehetetlen. Persze, ennél a rétegél is vannak végletek, tehát attól, hogy valaki vágyai különböznek, még lehet ugyanolyan építő és értékes tagja a társadalomnak, de lehet épp egy tömeggyilkos is, mindezt identitástól függetlenül. Mert ezt nem befolyásolhatja – elnyomhatja, titkolhatja, birkózhat vele, ha akar, de legyőzni sohasem fogja. Ilyen a szerelem.

Mit is akarok én ebből kihozni? Türelem, nem kalandoztam el, hamarosan visszatérünk a könyvhöz…

Harmadik, és egyben utolsó feladat: gondoljatok erősen a testvérszerelemre!
Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor még a legelfogadóbbak fojtott hangú felhördüléseiből is mély felháborodás válik, és egyetlen szó jut csak eszünkbe: undorító. Gusztustalan. Ja, ez már két szó, bár szinonimák.
Gondoljuk végig: egy hetero párnak se könnyű (mert bárki is felelős a szerelem feltalálásáért, az egyszerű jelzőt valahogy kifelejtette belőle), egy meleg kapcsolatban élők számára még több akadály vár leküzdésre – de mit tegyenek azok, akik valami okból (gyermekkori trauma, elferdült személyiség, stb.) a saját testvérük iránt éreznek vonzalmat? Beteljesülhet-e valaha is ez a szerelem?

Nem, fúj, nem is szabadna ilyennek megtörténnie – gondoljuk mi. És jól gondoljuk. De, mint az összes többiben is, itt sem a testvérszerelem szerelem része, hanem a testvér veri ki a biztosítékot.

És erről szól igazából a Forbidden! Lochan és Maya két olyan ember, akiket egymásnak teremtettek, akik tökéletesen összeillenek, pontosan az a pár válhatna belőlük, akikkel az egész gondolatmenetet kezdtük. Egyetlen akadály van csupán előttük, az viszont leküzdhetetlen. Hogy történetesen egy anyaméhből származnak. Hogy testvérek.

Létezik erre megoldás? Erre válaszul ajánlom figyelmetekbe a könyvborítót, ahol egy szív fonja körbe a címet. Egy szív. Szögesdrótból.

Ez a könyv egyvalamire tanít: elfogadásra. Hogy van, amire nem lehetünk hatással. Mindig vannak körülmények, amik összejátszanak ellenünk. Hogy egy lány vágyhat egy fiúra, de vágyhat egy lányra is, vagy egy teknősbékára, vagy egy teásvillára – bármire! Bár ez utóbbi elég nagy szívás lenne, mert ilyet még nem találtak fel, de pont ezért lesz nagyon is érzékletes példa. Vágyhatunk olyanra is, ami nem, vagy még nem létezik. A korábban mellékelt videó is ezt igazolja! És ki ítélhetne el bármelyikünket is? Az emberek annyira különbözőek, talán csak egy közös vonásunk van, az hogy mindannyian meg akarjuk találni a boldogságot. Máshogyan és másmilyent, de mindannyiunk útja elején és végén ugyanaz a cél áll. Boldognak lenni. Van, akinek összejön, van, akinek nem. Lochannek és Mayának nem jött össze. A szomorú az, hogy nem is jöhetett volna.

Utolsó, tényleg a very last feladat: gondoljatok erősen még egyszer a testvérszerelemre! Most mi jut eszetekbe?
Mert nekem csak ennyi: tragédia.

Böszörményi Gyula: Álomfogók-sorozat, Rémálom-trilógia

Nem véletlenül kerültek a kedvenceim közé. Első látásra izgalmas ifjúsági fantasy-k. Ez az első látás már alapból bőven elég ahhoz, hogy meleg szívvel ajánljuk a barátainknak is. Azonban van itt még valami. Elsőre nem látunk mindent. Második látásra ezek kemény társadalomkritikák.

Az Álomfogók sorozatában az író rávilágít arra, hogy bár ma már jelentősen más világot élünk, mint őseink, azért emlékeznünk kell a hagyományainkra is. Egész pontosan fogalmazva, hogy van élet a virtuális játékokon túl is...

Na de milyen? Míg az Álomfogók kritikájának elsődleges célpontja egyértelműen a fiatalabb korosztály, addig a Rémálom-trilógia már az egész mai társadalmat veszi kereszttűz alá. A történet Budapesten játszódik, ám ez itt egy egészen másmilyen Budapest, mint amit mi ismerünk… vagy mégsem? Ebben a rendszerben az emberek és démonok együtt élnek, minden tizenhat éven felülinek kötelező magába fogadnia, a testén osztoznia egy pokolfajzattal. Szörnyűnek hangzik, nem igaz? Persze, de a városlakók ezt nem így élik meg. Az útjukat kereső tinédzserek csak úgy divatból akképp váltogatják a démonjaikat, mint a mai fiatalok az okos telefonjukat és a hajszínüket. Mert ez menő. Ami pedig még megrázóbb, hogy  a könyvben bemutatott démonok valóban léteznek! Vegyünk egy példát: a rendkívül agresszív lény, az alkesz démon a gazdatestet arra kényszeríti, hogy változó töménységű szeszes italokkal táplálja, cserébe pedig magabiztosságot és örömöt kínál neki. Elméletben tökéletes szimbiózis, nem? Két fél kölcsönösen előnyös együttélése…

Szóval az embereknek navajonhonnanisismerős démonok laknak a testükben, ami nem csak igazán trendi, de még kötelező is! Ha nincs démonod, senki vagy, más, mint mi, tehát kivetünk magunk közül. Ez is dereng valahonnan, nem igaz? Például adott egy társaság, aminek egy kivételével minden tagja cigizik. Az az egy, aki nem, két dolgot tehet: vagy kiáll az elvei mellett, és nemet mond, kockáztatva ezzel azt, hogy kiderüljön, még egy slukk is mélyebb az ő barátságuknál – vagy enged a nyomásnak, és ő is elkezdi, hogy ne váljon kirekesztetté.

Ez a könyv pontosan ezt nagyítja fel. Olyan szokásaink vannak, amikről már rég tudjuk, hogy károsak, hogy nem egészségesek, hogy akár bele is halhatunk, stb. Mégis csináljuk, mégis áldozunk ezeknek, mert mindenki más is ezt teszi. És ezek a szenvedélyek, hibák öltenek testet itt sötét, másvilágról érkezett lényekként, akiket majdnem mindenki előszeretettel fogad a testébe, hogy végre ő is legyen valaki. Majdnem mindenki. És a trilógia igazából azokról szól, akik ez ellen fojtatnak – sajnos olybá tűnik – meddő küzdelmet.

Exi ab seo!

***

Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, hamarosan érkezik a következő blogprojektes poszt. Addig is lessetek be a többiekhez is! Hagyjatok egy kommentet, nektek mely könyvek a nagybetűs ÖRÖK KEDVENCEK?

 Molybirodalom 

Könyves boldogság 

Howler from a Muggle

Újévi fogadalmak Book Tag

Halihó, boldog új évet így utólag is! És ha már újév, akkor újrakezdés.

Veletek is előfordult már, hogy valamin nagyon változtatni akartatok, de már így december tájékán csak legyintettetek rá, hogy ó, majd január 1.-jétől? Mert nálam ez valahogy sohasem válik be, ezért én azt vallom, hogy ha az újrakezdésen jár az eszed, tegyél érte még ma, fölösleges kivárni az év végét. Mindennek akkor van itt az ideje, mikor úgy érzed, és a jeles dátumok ilyenkor ne szóljanak bele – bármennyire is könnyű lenne engedni a csábításaiknak, elvégre adnak még neked egy kis időt a nagy terv elstartolásáig, de miért hátráltatnának, ha te már ott állsz tettre készen és mindenre elszántan a feladat előtt?

Épp emiatt nem is szoktam újévi fogadalmakat tenni, de a book tageket viszont imádom, és mikor Beatrice kihívott az Újévi Fogadalmak Book Tag-re, már csak egy szusszanásnyi időre vártam, amikor végre kitölthetem. J Szóval jöjjenek a könyves fogadalmaim 2018-ra nézve.

1. Egy író, akitől még semmit nem olvastál, de idén szeretnél

J. L. Armentrout. A Luxent már nagyon régen el szerettem volna olvasni. Viszont ez úgy látszik, eddig tipikusan egy olyan sorozat volt, amiről tudtam, hogy így vagy úgy, egyszer tuti sort kerítek rá, ezért csak halogattam, halogattam… És ennek itt húzzuk meg a végét! Ebben az évben ez a sorozat úgy el lesz olvasva, hogy csak na! :D

2. Egy könyv, amit mindenképpen szeretnél elolvasni

Mint égen a csillag… erre nem is válaszolok. J

3. Egy klasszikus, amit szeretnél elolvasni

Kettő is van, pár napja kaptam őket kölcsön a hegedűtanáromtól. Az egyik az Üvöltő szelek, a másik pedig a Jane Eyre. Ez a két könyv már korábban is érdekelt, idén sort is kerítek rájuk. J

4. Egy könyv, amit szeretnél újraolvasni

Ebből a kategóriában is rengeteg van, de itt azért egy kicsit konkrétabbak a kilátások. Szeretném újraolvasni a Harry Pottert és mindent, ami Árnyvadász! J Ez utóbbiban az Árnyvadász Akadémia nagy része, valamint a Bane Krónikák és a Gonosz Fortélyok egész első olvasás lesz. Nem kis projekt lesz, az biztos! Plusz jelentkeztem egy kihívásra molyon, ahol az a feladat, hogy egy hónap alatt olvasd el a teljes Szent Johanna Gimit. Hát, meglátjuk sikerül-e.

5. Egy könyv, ami ezer éve várólistás és idén el akarod olvasni végre

Á, túl sok van ahhoz, hogy az összeset felsoroljam, de pl. az Aristotle ​és Dante a világmindenség titkainak nyomábant már kikölcsönöztem a könyvtárból, valamint eltökélt szándékom, hogy idén végre olvasok valamit Rácz-Stefán Tibortól.

6. Egy jó vastag könyv, amit beterveztél

Brent Weeks: Az árnyak útján (670). És ha év végéig visszakapom az Azt (1184), akkor esetleg… próbálkozni lehet…

7. Egy író, akitől már olvastál és idén is szeretnél

Lásd újraolvasások.

8. Karácsonyra kapott könyv, amit el fogsz olvasni idén

Jenny Han: Utóirat: még mindig szeretlek. Természetesen hozzáolvasva (negyedjére) az első rész is. J

9. Egy sorozat, amit elkezdeni és befejezni is 2018-ban fogsz

Luxen, illetve egy régi álom, hogy az Ambrózy báró eseteinek összes részét beszerezzem, és saját példányból olvassam. A 2,5. részig már olvastam, de a teljes óriási újraolvasás csak akkor fog elindulni, ha már a polcomon lesz az összes gyönyörűség!

10. Egy megkezdett sorozat, amit be fogsz 2018-ban fejezni

Üvegtón és Trónok harca *.*

11. Van valami olvasási terved? Ha igen, hány könyvet tervezel idén elolvasni?

Nem szoktam tervezni, ez a bejegyzés is elég rendhagyó számomra, általában azt szoktam olvasni, amihez éppen kedvem van. Azért idén is szeretném megközelíteni, ne adj’ isten, elérni a 100 könyvet. (Ahogy egyébként válaszolgatok a kérdésekre, és gyűlnek a könyvek, már majdnem átugrottunk a háromjegyű számok közé… J)

12. Bármilyen egyéb célkitűzés?

Rengeteg molyos kihívást bevállaltam erre az évre, bármennyire is megfogadtam (látjátok, mégis szoktam :D), hogy nem esek át a ló túloldalára, de ha egyszer annyi kreatív és szórakoztató feladattal találkoztam, és nem bírok közülük választani? Több mint valószínű, hogy nem fogom tudni majd az összeset teljesíteni, de az eltökéltség már megvan. Már csak olvasni kell! :D

Nos, ez így összesen 69 könyv, szóval a 100-as tervtől már nem is állok annyira messze. Összegyűjtöttem őket egy listára, amit szerintem az elkövetkező hónapok során még jó pár könyvvel bővíteni fogok. J

És ti miket fogadtatok meg 2018-ra? :D

Gabriel Wolf: Gépisten 1. + Kellünk a sötétnek 1.

Egy új év, egy új író, két új könyv!

Gabriel Wolf: Egy robot naplója (Gépisten 1.)

műfaj: humoros, sci-fi, filozófia

kiadja: magánkiadás

az én értékelésem: 5 csillag

borító: amit itt láttok, az elég jó, de a másik… hát, érdekes

kedvenc jelenet: nem igazán lehet jelenetekre bontani, számomra legalábbis nem – egy áradás volt az egész!

Képzelje ​el, mi lenne, ha egyik reggel ön arra ébredne, hogy semmit nem tud. A felismerés lenne egyetlen képessége.
Ébredéskor felismeri, hogy felismer.
Utána felismeri, hogy van létezés és hogy ön is létezik.
Ilyen apró lépésekkel tudna csak haladni a tudás ösvényén.
Képzelje el, milyen abszurd helyzeteket szülne az, ha semmiről nem tudná, mi micsoda és mindent a nulláról kellene újra megtanulnia. Még az emberi test részeinek sem ismerné sem a nevét, sem funkciójukat. Azt sem tudná, mivel egyen, mit egyen és egyáltalán hogyan kell enni!
Mennyi ideig tartana önnek az abszolút nulláról elérni ugyanarra a szintre, ahol most tart, amikor ezt az ismertetőt olvassa?
Valószínűleg évtizedekig!

De ennek a történetnek a szereplője más, mint ön.
Ő is pontosan így ébredt, neki viszont van egy képessége, ami önnek adott esetben nem lenne.
Ezzel a képességgel az őt felhasználó/kihasználó emberek sem számoltak: Lehet, hogy a nulláról indul, de azt nem tudják, milyen sebességgel képes tanulni.
Mennyi idő alatt jut el e történet szereplője a nulláról egy gyerek szellemi szintjére?
Vagy egy felnőttére, ha esetleg sokkal gyorsabban tanul az embereknél?
Mi lesz akkor, ha tovább fejlődik, mint egy átlagos ember?
Vagy tovább, mint bármilyen ember?
Mivé válik majd akkor?
Lehet majd még akkor irányítani? Kell-e egyáltalán?
Barátunk lesz majd vagy inkább az ellenségünk?

Az alapötlet nagyon érdekes, és azonnal felcsigázott! Tényleg, hová is vezethet egy ilyen kísérletezés? Mit hoz a jövő? Mi van, ha a robotunk, már nem csak felismerni tud? Vagy mi van, ha a sok-sok egymáson alapuló felismerésekből kialakult rendszer egyik láncszemébe hiba csúszik? Mi van, ha hibás az egyik felismerés? Mi van, ha nem lesz kijavítva?

Szóval, el kell ismerni, egy olyan történetről van szó, ami mellett nem lehet csak úgy közömbösen elsétálni. Nem is hazudtolta meg magát, tökéletesen megfelelt az elvárásoknak! Nagyon, nagyon, nagyon tetszett ez a jövőben játszódó, kissé filozofikus hangulatú és végtelenül kacagtató írás! Azt hiszem, először akkor fogtam a fejemet percekig a nevetéstől, mikor a … számú szállás lakói közül az egyik „méréseket végez” értelemszerűen a másikon – egy pár meglehetősen  közeli és intim, miközben egy robot kukkolja őket, és pusztán gyakorlati szempontból, felfogja, értelmezi és elemzi az jelképes balladai homály fedte szituációt. Ekkor szerencsére még otthon voltam, ahol szégyentelenül és feltűnésmentesen lehet pukkadozni, de mikor a suliban, az egyik szünetben bukkantam rá újabb és újabb poénokra, azt hiszem, bezsebeltem néhány „na, ez is meghülyült”-pillantást. De egyszerűen nem bírtam, komolyan, mondatonként robbant ki belőlem újra és újra a nevetés, azt a pár oldalas periódust én úgy nevettem végig, hogy arra szavak nincsenek!

Ámde minden humor és miegymás mellett végig ott van, végig érződik a könyvben egy kis fojtott feszültség, ahogy a robotunk – látszólag közömbösen és kicsit sem részrehajlón, hisz hogy is lenne ilyesmire képes, ugyebár – minduntalan tudatosítja magában a saját kisebbrendűségét az emberekkel szemben.

Ezeknél a részeknél azt hittem, tudom, hova szeretne kilyukadni a történet… de nem, mégsem tudtam. Á! Olyan óriási csattanó volt a végén, hogy még most is alig hiszem el! Bár nem hívőként én személy szerint egy kicsit indokolatlannak tartom a vallás belerángatását a dologba, de tény, hogy ez nem befolyásolta annak a fordulatnak a nagyszerűségét és váratlanságát.

Egyetlen szarvas hibát tudok csak elmondani erről a könyvről, ami egyszerre volt szórakoztató, érdekfeszítő és elgondolkodtató, mégpedig azt, hogy túl rövid volt. Én elviseltem volna még jó pár oldalt, mert így nagyon hamar végeztem vele. Alig várom a második részt!

Kinek ajánlom? Aki szeret nevetni, szeret meglepődni, viszont nincs olyan sok ideje olvasásra, annak ez a mű több mint tökéletes! J

„A kacsintás kifejezésről már hallottam: amikor a látószervek egyikét egy emberi lény bőrrel fedi le egy pillanatra. Azt, hogy ez mire szolgál, még nem tudtam összepárosítani semmilyen eddigi információval. Feltételezem, hogy a fáradtság részleges jele, mivel a teljes fáradtság jele az, amikor mindkét látószerv bőrrel van fedve és vízszintes állapotban tartózkodik az ember. Tehát az elsőtiszt most valószínűleg félig elaludt egy pillanatra. El tudom képzelni, hogy a korai elmebaj egyfajta tünete is ez, mivel állva még egy emberi lényt sem láttam eddig aludni, pedig már órák óta figyelek belőlük több mint hetvenhatot (most már meg fogom őket számolni egyszer, ha akárcsak egy pillanatra is végre egyhelyben maradnának!).”

„- Minek kell ide bejárnunk minden nap? Úgysem nézi meg senki. Üzennem sincs kinek. Rokonaim vannak éppen, de nem tartom velük a kapcsolatot. – Ezek szerint szerettei nincsenek, akiknek mások üzenni szoktak, csak rokonai. – Miről kéne beszélnem? Nagyanyám lépéről? Rohadtul nem érdekel. – Ezt tudom értelmezni. A „rohadt” szó zenei utalás. A hangerőre utal. A nagyanyám lépe valószínűleg egy ismert zenei mű.”

Gabriel Wolf: A legsötétebb szabadság ura (Kellünk a sötétnek 1.)

műfaj: fantasy, horror, romantikus, thriller, paranormális

kiadja: magánkiadás

értékelés moly.hu-n: 95%

az én értékelésem: 3 csillag

borító: imádom, sötét, misztikus és vadító

kedvenc jelenet: -

„Ki ​törődik a szegényekkel és a gyengékkel?
Senki!
Ki törődik azzal, ha egy hajléktalan megbetegszik vagy akár meg is hal?
Senki!
Ki állhat ellen a seregüknek?
Senki!”

Ezek a vezetőjük szavai, egy karizmatikus, meggyőző személyé, aki egyben manipulatív és gonosz is.
Hívei Abe-nek hívják, mások, ősi nevén, Abriel-nek.
Azt mondják, természetfeletti képességei vannak…
Segítségével a hajléktalanok felemelkednek a város legsötétebb vermeiből, odalentről, az elfeledett alagutakból, a csatornákból, melyek az emberek mocskával vannak elárasztva. Seregük felemelkedik és háborút indítanak a „fenti világ” ellen. Olyan háborút, melyet még soha, senki sem látott, s álmodni sem mert volna róla! Ezúttal visszafizetnek mindenért! Megbüntetik a város úgynevezett „jó érzésű, istenfélő” lakosait!

Nola Darxley, az FBI különleges ügynöke Abe nyomába ered. Vissza akarja vinni a gyilkos manipulátort az Egyesült Államokba. Ám, amikor találkoznak, olyasmi történik, amire egyikük sem számított volna:
Valami elindul köztük és kezdetét veszi egy véres, romantikus horrortörténet. Egy utazás világokon, dimenziókon, s korokon át. Keresztül fényen és sötétségen.

Amennyire tetszett az író előző könyve, annál nagyobb csalódás volt ez. Az alapötlet itt is szintén nagyon jó és eredeti, valamint persze kellően hátborzongató, és a kivitelezése is jó volt (ki is alakult némi fenntartás köztem és tükrök meg a kirakatüvegek között J)… de kevés volt. Az én szememben ez nem egy első részre, hanem inkább egy előzménykötetre hasonlított, és csak a végének volt olyan hangulata, hogy hé, itt most valami történik. Nagyon kevés derült ki belőle ahhoz, hogy megvegyen ennek a sorozatnak. Szóval igazából igen, megint a hosszal van főként a bajom, egyszerűen hiába baromi jó történet ez, nincs meg az a kellő monumentalitás, amit szerintem érdemelne. És mivel így rengeteg üres foltot hagyott, nem tudtam meg annyit magáról a sorozatról, hogy ez ösztönözzön a második részre. Kétszer annyi oldalszámmal, egy kicsit jobban kifejtve? Már mindjárt más lenne. Eléggé hadilábon állok per pillanat azzal, hogy mit is kezdjek vele...

Tehát, ha valakit érdekel a történet, én inkább azt a kötetet ajánlanám, amelyben A-tól Z-ig, elsőtől a negyedik részig benne van a teljes sorozat. Egy: így olcsóbban beszerezheted. Kettő: eszedbe se fog jutni az, hogy feladd az első rész után, mint én. L

***

Egyébként eléggé meglepődtem azon, hogy így alakult a véleményezésem, mert még az olvasások megkezdése előtt, valahogy úgy éreztem, a Kellünk a sötétnek első része jobban fog tetszeni, mint az Egy robot naplója, sőt, mások véleménye alapján még inkább úgy tűnt, hogy ez lesz a helyzet, végül mégis az utóbbiból avattam újabb kedvencet, míg az előbbinek a hatása elkerült. Ennek ellenére úgy gondolom, Farkas Gábor egy olyan író, akire ezután is érdemes lesz odafigyelni. J