Látogatók

Sziasztok!

Örülök, hogy itt vagytok!
Remélem, kedvet tudok csinálni nektek az olvasáshoz, filmekhez, a színházhoz, és a koreai popkultúrához, s hogy tetszeni fognak a bejegyzéseim. Fontos számomra, hogy ti, akik az oldalon jártok, ne csak egy arctalan tömeg legyetek. Az oldal tényleg naplószerű, már olyan tekintetben véve, hogy tényleg az őszinte benyomásaimat írom le. Örülnék, hogy ha ti is részt vennétek benne, írnátok egy kommentet vagy e-mailt bármikor, ha egy téma felkeltette az érdeklődéseteket, ha egyetértesz velem, ha nem értesz egyet velem, ha tetszik az oldal, ha nem tetszik, ha észrevételed van, kérdésed, ötleted, kívánságod, hogy miről legyen még szó, plusz a ti ajánlásaitokra is kíváncsi vagyok. Erre nem azért van szükség, hogy növelje a statisztikai adatokat, hanem hogy élettel telivé váljon a blog, s hogy alapvetően egy kommunikatív közösséget alkothassunk, akiket a könyvek hoznak össze. Ha kritizálni akarsz, azt is megteheted, csak arra kérlek, legyen valami használható alapja, hogy javíthassak ott, ahol kell. Az utálkozókkal nagyon nem tudok mit csinálni. A maximum, amire képes vagyok, hogy felhőtlen időtöltést kívánok!

2018. április 28., szombat

Infinite Weekend /2018.04.20-23./ - Könyvfeszt, színház = álmatlanság


A suli a második otthonunk
Azt hiszem, utoljára pénteken aludtam több mint 6 órát, akkor is csak azért, mert a biosz-kémia-fizika-matek kombó mifelénk nem az érdekfeszítő mivoltáról híres. Úgyhogy ebben a bizonyos alfaállapotban léteztem, egészen reggel negyed 8-tól egészen másnap délig. A suliban. Szombaton. Bizony.
Anno azért kezdtem az iskolai kórusba járni, mert a bennalvós táborokban pizzát kapunk vacsira. Engem pedig pizza fejében komolyan bármire rá lehet venni, szóval még észbe sem kaptam, de év elején már együtt zúztam a többi kórustaggal.
A mostani bennalvós tábor is hasonlóképpen zajlott, mint az eddigiek: túlélni a napot, 4-től próbálni, majd körülbelül 7-kor lecsapni a legfinomabb pizza-szeletekre. Ebből a szempontból én kiváltképp szerencsés vagyok, mert szinte mindenki más – számomra érthetetlen okokból kifolyólag – a tejfölös alapú pizzáért van oda, így én valósággal dőzsölök a paradicsomszószos szeletekben.
Az unokatestvérem (aki anno sikeresen becsábított a kórusba) és én a kicsikkel szoktunk aludni, esti programként pedig mindig valami mást találtunk ki, egyszer az egyik hetedikes lány hozott filmet, máskor Just Dance-szeltünk. Ezúttal viszont se film, se Just Dance nem volt, így úgy döntöttünk szabadságot veszünk ki, és hajnali 2-ig zenéltünk és beszélgettünk a mi korosztályunkkal. Volt ott minden, a ciki sztoriktól kezdve a béna szóviccekig, aztán már csak azt néztük ki bírja tovább, és ki lép le legelőször aludni. Mi harmadikként távoztunk, olyan állapotban, hogy a rajzterem, a tornaszőnyegek és a magunkkal cipelt hálózsák gondolata felért egy Ritz-beli lakosztállyal (nem mintha bármikor is voltam volna egy ilyenben).
Hogy a suliban aludni fura? Nem, nem igazán. Ha belegondolunk, életünk felét töltjük ott, plusz otthon is készülünk az órákra (…ugye?). A mondás is úgy tartja, hogy az a második otthonunk. Hát R.I.P., akkor fizesse ő is a villanyszámlát. :P
Egy nagyon böszörményis Könyvfeszt
Hazaérve, még maradt egy fél napom, bár a reggel fél 8-as ébredés után, csak arra voltam használható, hogy kikapcsoljam a valóságot, és folytassam a Ready Player One olvasását és á, dehogy van addiktív hatása annak a regénynek…

Az elmúlt hetekben életbe lépett nálam egy újfajta időszámítás, ami úgy néz ki, hogy ’könyvfeszt előtt’, ’könyvfeszt alatt’ és ’könyvfeszt után’. A szombat éjjel lassacskán egy a péntekihez hasonló mederbe terelődött, mivel nagyon izgatott voltam a másnapi program miatt, alig voltam képes csak pár órát aludni, és reggel már egész korán kipattant a szemem, hogy király, akkor induljunk is. Persze még rengeteg időnk volt, így ismételten Ernest Cline regényébe próbáltam beleölni a nyughatatlanságomat, és alig tíz perccel később már el is döntöttem, hogy ez a könyv mindenképpen jön majd haza velünk a Millenárisról.
Fél 12-kor aztán egy hosszú vonatút után a húgom, az unokatesóim és én végre átléptük a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál kapuit. Utolsó nap révén egy óriási tömegbe csöppentünk, rengetegen voltak, úton útfélen mindenkibe beleütköztünk, és néha annyira elkapott minket az embertömeg áramlása, hogy egyszerűen továbbsodródtunk az úti célunknál. De ez engem egyáltalán nem zavart, sőt, valósággal megbabonázott ez a hangulat, hogy ezt a több ezer embert egy mozgatóerő hajtja, a könyvek szeretete. Úgyhogy valahol a mennyekben lebegtem, ahogy ott körül voltam véve standokkal, könyvekkel, és rengeteg-rengeteg olvasó sorstárssal.
Mind a négyen KMK-rajongók vagyunk, így nem is csoda, hogy elsőként a Könyvmolyképző standjait szúrtuk ki a nagy forgatagban. Nálam egyébként ez a könyvmolyképzős könyvvadászat egészen ösztönszerű, legyek akár egy könyvtárban vagy könyvesboltban, a szemem akaratlanul is a KMK-s könyvekre ugrik, azokat találja meg legelőbb. Ha valaki az ötvenméteres körzetemben Könyvmolyképző által kiadott könyvet olvas, akkor kiszúrom. Mindig. Ez van akkor, ha az ember nem a pasikat stíröli, hanem azt, amit olvasnak. J
Alig negyedórája érkeztünk meg, már azon kaptunk magunkat, hogy üres a pénztárcánk, mert megtaláltuk azokat a

könyveket, amiket a legjobban szerettünk volna. Hogy a Könyvmolyképzőnél voltunk? Wow, honnan találtátok ki?
Az unokatestvéreim (akiket most nevezzünk csak A-nak és Zs-nek) nagyszabású sorozatvásárlásba kezdtek, A egy mozdulattal beszerezte a Kane krónikák mind a három részét, Zs pedig az Ambrózy báró esetei-sorozat köteteivel egyensúlyozott el a pénztárig. (Később észrevette, hogy a harmadik részt, az Ármány és kézfogót kihagyta a szettből, szóval ő tett még egy kört.) Személy szerint én is egy Böszörményi-bevásárlást terveztem erre az alkalomra, így az én össz zsákmányomat A Rudnay-gyilkosságok keménytáblás és a Beretva és tőr illetve a Bitó és borostyán puhafedeles példányai tették ki, plusz menet közben ráakadtam a 9… 8… 7…-re is, ami a Rémálom-trilógia első kötete, számomra óriási kedvenc!! A Ready Player One így kimaradt ebből a körből, amit ugyan sajnáltam, de utólag beláttam, hogy egyik másik könyvet sem lettem volna képes ott hagyni.
A húgom új keletű árnyvadász rajongóként nem hazudtolta meg magát, ő a Hamuvárossal és az Üvegvárossal lett gazdagabb, amiket borítóba a már korábbról meglévő Csontvároshoz párosította. (Egyébként észrevettétek, hogy a legújabb borítón Jace-nek olyan feje van, mint egy halnak?) Plusz a Líra standjáról szerezte be Lana Millan Raziel című könyvét. Hát, igen, igen, nem tudunk ellenállni a bukott angyaloknak, ez van. J
Körbejártuk ugyan még a fesztivál területét (a jó időre való tekintettel most kint is voltak standok), de már csak nyugodt nézelődőként, totálisan leégve úgy éreztük, nincs igazán hová sietnünk. Bennem például egyre csak az a gondolat vibrált, hogy le kéne telepedni a fűre és egészen zárásig csak olvasni! Viszont! Várt még ránk egy dedikálás.
13 óra előtt 15-20 perccel visszakanyarodtunk a B épület felé, ahol egészkor kezdődött a Böszörményi Gyula-dedikálás. De hiába voltunk ott már előbb, a sor már így is majdnem addig az előcsarnokba vezető átjáróig kígyózott. Bár beszélgettünk ott pár sorban állóval, és kisgimis ismerősökkel is összefutottunk, azért az a másfél óra még így is nagyon hosszú volt. És lehet, hogy csak én vagyok ilyen békés természet, de engem egyáltalán nem zavart a sorban állás, valahogy attól a pillanattól kezdve, hogy odaértem, megszállt valami pozitív szellem, és ebből semmi sem tudott kizökkenteni.
Annyira azért mégsem voltam empatikus, hogy ne várakoztassam meg a mögöttem állókat, mert úgy voltam vele, ha már ilyen hősiesen nyugiban voltam 90 percig, akkor most dedikáltatom mind a 8 könyvet, azt a négyet, amit itt szereztem be, és azokat, amiket még otthon kaptam le a polcról. Eltartott egy darabig, és szerintem az utánam következők szívébe sem loptam be magamat, de végül az összes gyönyörűség alá lett írva. Pár szót beszélgettem is Gyula bával, de tudjátok, hogy van ez, ilyenkor azt sem tudom hirtelenjében, hogy mit mondjak, hiába gyakorlom be akár előre a szöveget, a végén csak vagy elkezdek össze-vissza beszélni, vagy megnémulok. Azt hiszem, valami egészen új szintre emeltem ezzel a szociális analfabetizmus fogalmát (már ha van ilyen, és nem csak én használom ezt a szókapcsolatot).
Ezek után már csak egy, azaz, három, azaz mégiscsak egy dolog volt hátra. Ugyanis 15-től 16 óráig volt egy csodálatos, óramű pontossággal megrendezett időpontütközés: ekkor tartották a LOL-pikniket, a Böszörményi Gyula-beszélgetést, és a Hajdú-Antal Zsuzsanna dedikálás. Úgyhogy kissé meg voltunk lőve, amiből az lett, hogy megkerestük ugyan a LOL-zászlót, de 5 percnél tovább nem maradtunk, de még így is elkéstünk a beszélgetés elejéről. Emiatt elég kényelmetlenül éreztem magam, ráadásul Zs rájött, hogy elnézte az időpontot, így ő kiosont a dedikálásra is. Abban az egy órában nagyon összejöttek a dolgok, és bár próbáltuk mindebből a legjobbat kihozni, az egésznek egy nagy kapkodás lett a vége. És hát az élet tanításai: a pontosság nagy erény…
Tavaly voltunk először, idén ismételten, és jövőre biztos, hogy ismét ellátogatunk a Könyvfesztiválra. Szerintem azt az érzést, hogy hatezren könyökölnek beléd, de mindenki kezében minimum egy könyv van, hogy eónokat állsz sorba, de aztán az összes kedvencedben ott díszeleg az író neve, hogy vidéki létedre 92-szer tévedsz el a fővárosban, míg végül feltűnik a helyszín… nem, én nem tudom megunni. J
Színház az egész világ...”
Alighogy hazaértem a Könyvfesztről, kapkodva és kismillió personal rekordot megdöntve átöltöztem, és már indultunk is anyával a színházba. A My Fair Lady-re még télen foglaltunk jegyet, és februárban néztük volna meg, de az időjárás miatt elhalasztották. Vasárnap reggel tudtam meg, hogy hoppá, az akkor most ma lesz!
Nem tudom, ki hogyan viszonyul a színházhoz. Én speciel jobban szeretek elmenni egy színelőadásra, mint megnézni egy filmet. Ahhoz semmi sem hasonlítható, ahogy a történet a szemed előtt, veled egy térben bontakozik ki, a zene, a történet, a helyszín, a szereplők, minden ott születik meg a szemed előtt! Ez pedig utánozhatatlan!
A My Fair Lady történetét szerintem mindenki ismeri. Dióhéjban: egy utcai virágáruslányt a szörnyű és helytelen beszéde miatt felkarol egy híres nyelvészprofesszor, Henry Higgins, aki azzal, hogy újra megtanítja beszélni, igazi hercegnőt farag belőle. George Bernard Shaw Pygmalion című színpadi művéből film is készült Audrey Hepburn és Rex Harrison főszereplésében.
Este 11-re úgy értünk haza, hogy egy cseppet sem voltunk fáradtak. Legalábbis én. Teljesen fel voltam dobva! A forgó színpadelem számos kiaknázható lehetőséget nyújtott, és a professzort játszó színész egyszerűen csodálatos volt!
Hétfő reggel arra a nyugtalanító gondolatra keltem, hogy első órában matek dolgozat, én pedig enyhén kifejezve is úgy érzem magam, mint bizonyos fajok átöblített végterméke, azaz mit a mosott szar. (Azt a dolgozatot még azóta nem kaptuk meg, kíváncsi vagyok, hogy sikerült…) Komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy én most visszafekszem, és kiveszek egy nap szabit, de ez valahogy rajtam kívül senki tetszését nem nyerte el, így valahogy sikerült sértetlenül, elkerülve az alvajárást bevonszolódnom a suliba. Aztán matek után nem emlékszem semmire…
Mázli, hogy hétfőn csak 6 óránk + kórus van (míg pénteken például 8!). Így sikerült még valahogy ébren maradnom (a Ready Player One is sokat segített, aminek törin sikeresen a végére értem. ÚJ KEDVENC!). Csakhogy! Aznap estére volt még egy színházi program, amit a gimi szervezett. A Madách Színház Les Misérables, azaz A nyomorultak című musical előadását néztük meg. A nyomorultak Victor Hugo történelmi regénye, ami a francia forradalom idején játszódik. Egyszer már belekezdtem, de szerintem a 100. oldalig sem sikerült eljutnom, nemhogy a x ezer oldal végére.
Sírtam. Akik ismernek, már meg sem lepődnek azon, ha én egy színházból zokogva jövök ki. Akik meg nem, azok kiröhögtek.
Először az Üres szék, üres asztal felcsendülésekor kezdtem könnyezni. A jelenet mag úgy festett, hogy Marius (Borbély Richárd) visszaemlékszik a halott barátaira, s mikor arról énekel, hogy ők már nincsenek, a színészek visszatérnek, de teljesen fehérben. :’( Bármikor, amikor meghalt valaki, éles fehér fény vetült rá, hol hosszabb, hol rövidebb ideig. A forgó elem a vasárnapi és a hétfői élmények után az új kedvencem, itt már a díszlet is mindent vitt, tényleg mindent kihasználtak a tökéletes hatás érdekében a vetítéstől kezdve a kész elemeken át. Fénytechnika plusz dinamikus színpadkép – tökéletes!
A finálékor már nem tudtam mit tenni, a könnyekből sírás lett, abból zokogás, végül pedig már úgy bőgtem, mit egy újszülött, csak némiképp halkabban. Ebben a részben feltűnik minden egyes színész, táncos, statiszta. És majdnem mindenki fehérben van.
És természetesen megint éjfél körül kerültem olyan állapotba, hogy el tudjak aludni, ami ezek után nem is csoda. Eszméletlen volt az egész, és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy másoknak hogy maradt száraz a szemük, vagy hogy másokat ez hogy nem tudott lekötni. Bárhogy is, amikor valaki már az első felvonás felénél elkezdte a telefonját nyomkodni, elég közel kerültem ahhoz, hogy végrehajtsam életem első fejbetöréses lopását. Komolyan ennyit nem lehet kibírni?
Jegyzet magamnak: holnap fossz ki egy kávéautomatát…
Felhõ

Ernest Cline: Ready Player One


Azt hiszem, megtaláltuk a kockák új Szentírását J.
műfaj: sci-fi, ifjúsági, disztópia
kiadja: Agave Könyvek
oldalszám: 504/464/458
értékelés a moly.hu-n: 93%
az én értékelésem: 5* csillag
borító: A filmes borítón elkövették azt a hibát, hogy megpróbálták az összes szereplőt rázsúfolni egy képre, így nekem az kicsit sok. A narancssárga idézi a könyv alapvető retro hangulatát, de nekem személy szerint a kék tetszik – a kevesebb néha több.
karakter, akit imádtam: H, Wade
karakterek, akiknek komolyan lehetne jobb dolguk (teszem azt meg kéne oldani bizonyos problémákat, nem még több pénzt csinálni): az IOI
kedvenc jelenet: Parzival és Art3mis chat-beszélgetése
EGY VILÁG LÉTE FOROG KOCKÁN.
EGY KÜLDETÉS A VÉGSŐ NYEREMÉNYÉRT.
FELKÉSZÜLTÉL?
2045-öt írunk, és a valóság elég ronda egy hely. Az emberiség nagy részéhez hasonlóan Wade Watts is azt a kiutat látja zord környezetéből, hogy bejelentkezik az OASIS-be, a világméretű virtuális valóságba.
Amikor az OASIS tervezője meghal, ördögi feladványsort hagy maga után, melyek megfejtéséhez a popkultúra megszállott ismeretére van szükség. Aki először megfejti mindet, az örökölheti hatalmas vagyonát – és egyben az OASIS feletti hatalmat.
Wade oldja meg az első feladványt, és ezzel életveszélybe kerül. Egyes játékosok ugyanis még a gyilkosságig is hajlandóak elmenni a mesés nyeremény megszerzéséért. A játék ezzel megkezdődik, a túlélés egyetlen módja pedig a győzelem.
A Ready Player One-nak először az előzetesét láttam meg, de abba így egyszerűen beleszerettem, de persze jó könyvmolyhoz híven betartottam a könyvmolyok első számú szabályát: Előbb a könyv, aztán a film. Hát, most már csak az van hátra, hogy megbeszéljek valakivel egy filmmaraton-napot.
(kisalakú könyv)
„Nem tudom, ti talán másképp éltétek meg ezt az egészet. De nekem emberi lényként felnőni a Föld nevű bolygón elég nagy szívás volt. Mármint egzisztenciális értelemben”
A regényben egy olyan világot látunk, ahol már bekövetkezett az, amitől mindenki tart ma is: a Föld készletei kimerülnek, színre lép az energiaválság, megbénítva ezzel az egész világot, egy anarchikus állapot lép fel – és persze mindennek a tetején található valaki vagy valakik, akiknek ebben az egyre csak hanyatló helyzetben is csak a pénz és a hatalom számít. Mi sem egyszerűbb hát, minthogy az emberek elfutnak a problémáik elől, a társadalom minden egyes tagja fel van regisztrálva egy ingyenesen használható, csúcstechnológiájú számítógépes játékra. A gyerekek akár itt tanulhatnak meg járni, beszélni, járhatnak iskolába, a felnőttek pedig munkát is találhatnak maguknak. Ez a virtuális valóság tehát lefedi az élet minden területét, itt folyik a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok összessége. Ebben a világban bárki lehetsz, aki csak szeretnél. Így hát az emberiség nagy százaléka majd’ az összes szabadidejét az OASIS-ban tölti. Ez pontosan olyan riasztó, mint amennyire lenyűgöző.
Képtalálat a következőre: „ready player one”
egy külföldi borító
Csakhogy, most mindenki számára eljött a lehetőség, hogy ő legyen az OASIS új vezeője. Elkezdődött a Vadászat – elkezdődött a háború.
OASIS=Ontológiailag Antropometrikus Szenzorikus Immerzív Szimuláció. Jelentsen ez akármit is, elég annyit megjegyeznünk, hogy az OASIS betűszó (ami oázist jelent) pontosan kifejezi, mit jelent az embereknek ez a részletesen kidolgozott virtuális univerzum.
„És a legjobb az egészben az volt, hogy az OASIS-ban senki sem láthatta, hogy kövér vagyok és pattanásos, vagy hogy mindennap ugyanazt a rongyos ruhát hordom. Nem voltak kínzóim, akik lecsuláztak köpetbombákkal, a fejemre húzták az alsógatyámat, vagy meggyomroztak a biciklitárolónál. Itt még csak hozzám sem lehetett érni. Itt biztonságban voltam.”
Ha a környezeti és egyéb globálisabb problémákat nem is nézzük, a könyv még időszerűbb kérdéseket is felvet, illetve tisztáz. Voltatok már elitélve? Amiatt, hogy hogy néztek ki, hol laktok, mivel töltitek az időtöket, mit szerettek, milyen a bőrszínetek, a szexuális identitásotok? Az OASIS megálmodója és készítője James Halliday pontosan azért hozta létre a több bolygóból álló mérhetetlenül nagy univerzumot, hogy megoldást nyújtson az örök problémára: az ítéletekre, a sztereotípiákra és a kirekesztésre. Vázolja a kockaság előnyeit és hátrányait is, és mindezt áthatja az 1980-as évek feelingje. Plusz, ha már itt tartunk, remek könyv-illetve filmajánlóként is. A kockák, könyvmolyok és filmőrültek fellegvára ez a könyv, és akkor még nem is említettük az utópiarajongókat!
„Art3mis: Mi van, ha egy Charlene nevű, 150 kilós csaj vagyok, aki az anyja lakásának alagsorában él Detroit külvárosában. Akkor is belém lennél zúgva?
Parzival: Nem tudom. Az anyád lakásának alagsorában élsz?
Art3mis: Nem.
Parzival: Aha. Akkor valószínűleg igen.”
Az egyébként is elképesztően színes történetbe még csempész egy kis plusz ízt a romantikus szál. Az, hogy fiúszemszögből írja le, valamint az egésznek a folyamata a kialakulástól kezdve a végéig nagyon tetszett! Az OASIS-ban csak a személyiség létezik – bárhogy kinézhetsz, az okos felhasználó nyilván nem rózsaszín bőrre vagy csápokra számít az első találkozáskor. Így önmagadat adhatod, és esélyt arra, hogy mások önmagadért szeressenek.
„Az OASIS megengedi, hogy azok legyünk, akik lenni szeretnénk. Ezért van az, hogy mindenki rá van kattanva.”
Elvonási tünetek, a függőség jelei és többszörös krónikus visszaesés? Pipa. Én egyszerűen nem tudtam elszakadni a könyvtől, egyszerűen beszippantott az OASIS, én is agyaltam a rejtvényeken (persze egyet sem sikerült megoldani), és tényleg csak olvastam, olvastam, olvastam! Vagány, kalandos, és letehetetlen. Mindenkinek ajánlom!
***
„A OASIS volt legszebb gyerekkori emlékeim helyszíne. Anyunak mindig kényszerítenie kellett arra, hogy esténként kijelentkezzek, mert soha nem akartam visszatérni a valóságba. A valóság szar volt.”
„- … Együtt dolgoznak azon, hogy segítsék az avatárjainkat a menet közben felmerülő problémák kezelésében és a rejtvények megfejtésében. – Felém fordult, és rám vigyorgott. – Mint látja Parzival, semmit sem bízunk a véletlenre. Ezért fogunk nyerni.
- Aha – mondtam. Nem is akartam leplezni az ámulatomat. – Pazar munkát végeztek. Bravó. Szóval, miért is jöttünk ide? Ja, beugrott. Lövésük sincs arról, hogy hol a Rézkulcs, és az én segítségemre van szükségük ahhoz, hogy megtalálják.”
 „Az OASIS megengedi, hogy azok legyünk, akik lenni szeretnénk. Ezért van az, hogy mindenki rá van kattanva.”
„Egyszobás lakásom zordan világító fénycsövei alatt állva szembe kellett néznem az igazsággal. A valódi életben nem voltam más, mit egy antiszociális remete. Egy kívülálló. Egy sápadt bőrű popkultúra-megszállott kocka. Egy agorafóbiás otthonülő, igaz barátok, családtagok és valódi emberi kapcsolatok nélkül. Csak egy újabb szomorú, elveszett, magányos lélek, aki egy bálványozott számítógépes játékra pazarolja az életét.”
„Onnan tudod, hogy teljesen tönkrevágtad az életed, hogy az egész világod egy szarkupaccá válik, és az egyetlen személy, aki szóba áll veled, a számítógépes rendszered mesterséges intelligenciája.”
„Kihúzta magát, és sötét mosolyt küldött felém. – De az én küldetésem már nem a Tojás felkutatása. Új feladatom van. Egy sokkal fontosabb küldetésem.
- És mi lenne az?
- A bosszú.”

2018. április 15., vasárnap

L. A. Casey: Gyere haza!


Kedves Mikulás! Karácsonyra szeretnék egy Kale Huntot. Köszi.
műfaj: new adult, erotikus, romantikus
kiadja: Könyvmolyképző Kiadó
oldalszám: 360
értékelés a moly.hu-n: 86%
az én értékelésem: 5 csillag
borító: nem igazán jön be, na de ki a fenét érdekel ez, miután elolvasta??
karakter, akit imádtam: Kale, Lavender, Harry bácsi
karakter, akit hiba volt nem félholtra verve börtönbe küldeni: Jensen
kedvenc jelenet: Lane külsejének felújítása – ekkor szerettem bele Kale-be ˘.˘
Ő volt a legjobb barátom, a legkedvesebb pótbátyám és a legjobb védelmezőm. Ő volt a legjobb, és az enyém volt.
Lane retteg a hazatéréstől. Szeretett nagybátyja, Harry váratlanul meghalt, de Lane-nek meg kell küzdenie egy régi démonával is. Kale Hunttal gyermekkoruk óta a legjobb barátok, ám ez a kapcsolat sosem volt egyszerű. Lane miatta hagyta ott a családját és költözött New Yorkba. Fájt látnia, hogy Kale valaki mással boldog, másba szerelmes. Fájt, méghozzá iszonyúan. Tehát fogta a sátorfáját és mindent hátrahagyva új életet kezdett, teljesen elvágva magát a múltjától. Ám most, hogy visszatér, a régi érzések is előtörnek, mintha egy nap sem telt volna el a távozása óta. Az érzelmek mindent elborítanak, a tragédia pedig összehozza az embereket. Vajon Lane képes lesz-e megküzdeni a múltjával, a családjával, a veszteségekkel?
Hol is kezdjem? Tudom, igen, az elején, annál tényleg nincs optimálisabb lehetőség.
Egy osztálytársam jött oda hozzánk egyik reggel, és megkérdezte, olvastuk-e ezt a könyvet, mi meg tanácstalanul ráztuk a fejünket. Nem is rémlett, hogy megjelent-e egy ilyen könyv a KMK-nál, a Rubin pöttyös sorozatot nem követem annyira figyelemmel (nos, ezek után majd fogom). Aztán másnap elmentem a húgommal a Lírába, s amíg ő válogatott, én is nézelődtem – és egyszer csak ott pislogott rám az egyik kupacból. Leültem olvasni, gondolta, belekezdek. És… a többi már kitalálható. J
Elsőre érthetetlennek tartottam, hogy Lane egy pasi, ismétlen, egy hímegyed miatt menekül el egészen a szomszédos kontinensig. Ennél úgy gondoltam, mindenki erősebb. De ahogy olvastam a könyvet, egyre jobban meg tudtam érteni Lane döntését, az erre való reakciókat, és azt a 6 évet. A megértés mellett még a könyvmolyságát is bírtam Lane-ben, nem tehetek róla, egyszerűen nem tudok nem szimpatizálni az olvasó sorstárakkal. J
Tetszett, ahogy a múlt- és a jelenkori események párhuzamosan futottak egymás mellett, fejezetről fejezetre, és szép lassan mindkét idősíkon közeledtünk a tetőponthoz. És szép lassan beleszerettünk közben Kale Huntba…
Ó, Kale, miért vagy te Kale… Ez a srác tényleg mindenki álma, védelmező, de nem fojtogató, imádnivaló, de nem úgy, mint egy plüssmaci, és persze iszonyúan szexi, de olyan, aki nem telik el magától, aki után döglenek a csajok, de nem használja ki a helyzetét, aki képes tiszta szívből, az egész lényével szeretni. Látta Lane-t minden állapotában, csúcsformában és teljesen összetörve (testi és lelki síkon is egyaránt értendő), de mindig kiállt mellette, és felhúzta a mélypontról. Egyetlen egy cselekedetével vagyok gondban, hogy hogyan is érezzek ezzel kapcsolatban. Drew-val, a barátnőjével ugye volt ez a se veled, se nélküled kapcsolata, és bevallása szerint őt is szerette, de Lane volt számára az igazi. Mégsem tartotta vissza azzal a lányt, hogy hagyjuk a fenébe Drewt és nekem te kellesz, amivel garantáltan megállíthatta volna azt a kezdődő hatéves száműzetést, amire Lane ítélte magát. Viszont a másik oldalon meg ott volt az, hogy Drew épp gyermeket várt. Kale-től. És az, hogy a születendő gyermeke anyját nem hagyja magára, az arra vall, hogy becsületes, és bátor is, hiszen lemondott a saját vágyairól, hogy helyesen cselekedjen. Az a pasi, aki ott hagy egy általa felcsinált lányt, anélkül, hogy legalább az első néhány évben kitartson mellette, egyszerűen egy szemétláda. Nos, Kale minden, csak nem az.
A külön piros pont a regénynek Lavender volt. Sokszor találkozunk a félénk lány, őrült/kurvás barátnő felállással, és ezzel a YA/NA klisével torkig vagyok. Ha itt is ez lett volna a helyzet, a Gyere haza! nem kapott volna többet 3 csillagnál.
Lane-t valóban Lavendernek kellett kihúznia az önutálatból, de ő maga meg nem esett át a ló túloldalára (bezzeg Lane…), a világképe nem őrültség, a magabiztossága nem a testén keresztül nyilvánul meg. Lavender annyira életrevaló, élénk, és különleges személyiség, és a kapcsolata Lane-nel olyan mély, hogy el em hiszem, hogy lehetett L. A. Casey annyira kegyetlen, hogy ír számára egy autóbalesetet?! És a totális megrendüléseimhez hozzájárult még ugye Harry bácsi és Kaden halála is – kíváncsi lennék, mi inspirálta az írónőt, hogy ennyi gyászt szőjön a lapok közé.
Bár az egész család a szívemhez nőtt, a pálmát Harry bácsi viszi, akkor is ha a regény túlnyomó részében :’( halott. Akárhányszor szóba került a könyvben, az egyik szemem örült, a másik viszont zokogott! Ő is egy olyan értékes ember, hogy az ő történetén keresztül érezhetjük a legjobban, hogy az élet néha pont azokat veszi el tőlünk, akik nem érdemelnék meg, akik által a világ csak egy jobb hely lehetne. Hogy a halál nem válogat. Harry bácsi nem félt a haláltól, és ahogy az életben, úgy a végrendeletét is humor, jókedv és szeretet övezte. Ennél többet, hogy a halálunk után a szeretteink könnyen felidézzék a legjobb pillanatokat, amiket együtt töltöttünk, és a fájdalom helyét felváltsa a szeretetteljes emlékezés, nem is kívánhatnánk.
Ez egy nem mindennapi regény! Mindenre számítottam tőle, csak arra nem, hogy majd ekkora hatással lesz rám. Egyszerre ismerve meg a múltat és a múlt tisztázását, látva a bocsánatkéréseket és a megbocsátani tudást, azt hiszem, hogy nemcsak a karakterek, hanem velük együtt mindenki más is felnő egy kicsit a könyv végére.
***
Kiírtam ugyan pár idézetet, de a leginkább megérintőbb részeket akaratlanul is kihagytam, ott be lettem szippantva, mindent elfelejtettem, csak olvastam, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.
„Én vagyok saját magam legnagyobb ellensége.”
„Mindenki magának teremti meg a boldogságot, de ugyanúgy tönkre is teheti magát.”
„- Mégis mikor lettél ilyen filozofikus hajlamú? – érdeklődtem durcásan.
- Aznap, mikor elhagytál.”
„LANE SZOBÁJA
BELÉPNI TILOS!
ESZMÉLETLENÜL MEGNŐ
AZ ELHALÁLOZÁSOD ESÉLYE,
HA FIGYELMEN KÍVÜL HAGYOD EZT A TÁBLÁT!
KALE BEJÖHET, DE CAKIS Ő!”
„- Akkora idióta vagy!
Kale ragyogott.
- Ha ezzel meg tudlak nevettetni, és leszek a legnagyobb idióta, akit csak látott a világ.”
„- Akarod tudni, én mit látok?
- Nem, nem igazán.
De Kale zavartalanul folytatta:
- Egy gyönyörű lányt látok, akinek a mosolya felderíti a szobát. Egy gyönyörű lányt, akinek olyan meleg és barátságos a pillantása, hogy azonnal ellazítja az embereket. Egy gyönyörű lányt látok, aki törődik másokkal, és annyira tud szeretni, hogy lehetetlenség nem ugyanannyira viszontszeretni. Egy gyönyörű lányt látok, aki olyan észveszejtően jól néz ki, hogy ha ráébred, mennyire káprázatos, és úgy dönt, másnak adja a szívét, azzal összetöri majd az apja és a bátyjai szívét. Egy gyönyörű lányt látok, aki egyszerűen képtelen meglátni, hogy milyen gyönyörű is ő valójában.”
„- Neked valami súlyos bajod van – közöltem vele fejcsóválva.
Kale elkapta a pillantásomat.
- Igen. Te.
- De hát szeretsz, nem? – vigyorogtam.
- Ez az egyetlen oka annak, hogy elvisellek – kacsintott rám.
Sóhajottam.
- Az idegeimre mész.
- Legalább az is edződik, mint a feneked, nem? – viccelődött Kale.
Mikor nem válaszoltam hozzátette:
- Azért megbocsátasz, ugye?
Felsóhajtottam.
- Mikor tudnék rád valaha is sokáig haragudni?
- Soha! – jelentette ki Kale büszkén.  – Ez az én szupererőm. Meg az, hogy elképesztően jó pasi vagyok.”

2018. április 10., kedd

Amy Ewing: A fehér rózsa (The Jewel-trilógia 2.)


Elvesztette az a kicsi csillagot az az ötös, de az az a szám attól még önmaga marad! Még mindig ötvöződik benne az első rész kritikájában említett két sorozat hangulata, mégis, egy egészen más arculatot mutatott itt ez a kötet, nagyon kellett ez is a trilógia teljességéhez.
műfaj: YA, fantasy, disztópia, romantikus, ifjúsági
kiadja: Maxim
oldalszám: 304
értékelés a moly.hu-n: 87%
az én értékelésem: 5 csillag
karakter, akit imádtam: Raven, Violet, Lucian, Garnet
karakter, akit utáltam: a Hercegnő, a Választófejedelem – nagyjából mindenki, aki rangját tekintve az Ékkőbe tartozik, Ash családja
kedvenc jelenet: nincs
Violet Lasting rabságban és elnyomásban él a Tó Hercegnőjének palotájában, míg fény nem derül viszonyára Ashsel, a királyi hölgyek kísérőjével. A szerelmeseknek így menekülniük kell. Egy pillanatra sem érezhetik magukat biztonságba, hiszen nem tudhatják, ki barát, ki ellenség. Útjuk során azonban egyre világosabbá válik, hogy az Ékkő zsarnoksága egy felkelés felé sodorja a Magányos várost. Rá kell bízniuk magukat a Fekete Kulcsra, egy titkos társaságra, aminek eltökélt célja a királyi családok uralmának megdöntése. Ash, Violet és legjobb barátnője, Raven mindentől távol, egy erdei tanyán, a Fehér Rózsában találnak menedékre. Itt él Sil, aki régen maga is az Ékkő rabja volt. Ő veszi pártfogásába a fiatalokat, és nemcsak arra döbbenti rá Violetet, hogy hatalmas erő birtokában van, hanem arról is meggyőzi, hogy az ő feladata lesz, hogy vezesse a lázadókat.
So… Az első 10 oldal után jobban utálom a Hercegnőt, mint az egész első rész alatt bármikor is! Hogy tehette… azt, amit tett?!?
Mindig sokkal kritikusabb vagyok a második részekkel kapcsolatban, látni akarom, megugorja-e az első kötet szintjét. Ebben az esetben, itt, ennél a trilógiánál az első rész, Az Ékkő nekem egy hangyalábujjnyommal jobban tetszett, a második részben sokkal kevesebb a fordulat, de nem is a pörgős cselekményen volt a hangsúly.
A könyv 1. fele: Hosszú menekülés az Ékkőből
A regény első felében a karaktereink fel alá rohangálnak, bujkálnak, elhagyják egymást, majd megint biztonságba kerülnek. Utuk egészen a Farmig tart, amin kívül már csak egy kör, a Láp található. A cselekmény e periódusában éreztem azt, hogy nem annyira ötletgazdag ez a szöktetés, nem láttam benne fantáziát, de mégsem volt unalmas ezeket a részeket olvasni. Azáltal, hogy igazából beutazzák a köröket, lehetősége volt az írónőnek arra, hogy közelebb hozzon minket a Magányos Város felépítéséhez és életéhez, itt érződik igazán a kontraszt az Ékkőn kívüli világ arculata és a palota negyed luxusa közt, megtudjuk, hol mik a legnagyobb problémák. Plusz, ami még ennél is jobb – nagyon szeretem a karaktereket, és most szinte mindenki múltjáról és hátteréről megtudunk valami újat. Ashet például teljesen átértékeltem magamban! Ebben a kötetben sokkal élettel telibb lesz a fellépése, sokkal jobban megértem őt, és elvetem az ötleteimet Garnettel és Violettel kapcsolatban – hm, jöhet a Garnet-Raven páros :D.
A könyv 2. fele: „Pont, mint Azaela…”
Hogy ki az az Azaela? Pár dologról már hallottunk vele kapcsolatban Az Ékkőben, de nagyon meglepődtem azon, ami A Fehér Rózsában kiderült róla. Eszméletlen, hogy még így visszamenőleg is mennyire tudja emelni az első rész fényét! Ezen kívül: a regény ennek a felében szintén mélyebben beleássuk magunkat valamibe, méghozzá a helyettesek által birtokolt mágia eredetére, és felhasználási módjára, az értelmére derül fény. Úgy értem, hogy még mire lehet használni! Őszintén szólva, a babanövesztés és személyre szabás, egy gyerek szerkesztése elég undi, ennél sokkal, de sokkal klasszabb dolgokra is jó az a képesség!
Érdekes ez a típusú mágia, nem feltétlenül eredeti, de megvan az a sajátos határa, hogy képes a helyettesekből harcos amazonokat képezni. Én bízom bennetek, lányok, le a királyi családokkal!!
***
Összességében nagyon tetszett, eszméletlen volt, érdemes elolvasni, kissé olyan átmeneti jellegű, szóval nagyon izgatott vagyok annak kapcsán, mit hoznak majd ki az új információk kapcsán az utolsó kötetből. :D Addig is, most találtam egy remek interjút Amy Ewinggel az Egy könyvfüggő vallomásai nevű blogon, mindenképp olvassátok el! J
Örömmel jelentem, hogy sikeresen elvégeztük az apasági tesztet, s többek által is igazolt a rokoni kapcsolat. Íme a spoileres lelet kibővítése:
A szeme olyan, mint a Párválasztóé…várjunk, mi???
Két újabb hasonló vonás: közös öröklés a vonat. Mintha minden disztópiában lenne egy vonat. Mivel ment Katniss és Peeta a Kapitóliumba? Vonattal. Hogy jutott el America a Párválasztóra? Vonattal. Hogy járok suliba? Vonattal. Hogy jön ez ide? Néha a suliban is olyan, mint egy antiutópiában.
A másik észrevétel: csakúgy, mint az Éhezők Viadalában, itt is óriási szerephez jutnak a kishúgok. De azt már nem árulhatom el, hogyan. Legyen elég annyi, hogy a vége ezúttal is ütős!
***
„Különös, mi mindent meg tudunk tenni, ha senki sem törődik velünk. Hány helyre eljutunk. Hány embert tudunk manipulálni!”
„Nem azért menekültem el az egyik börtönből, hogy egy másikba vessenek.”
„- Mindent érzel, igaz? - kérdezi Sil.
- Olyan sok minden van - ámulok el. - Hogy lehet, hogy nem... Hogy tudsz egyáltalán... normálisan élni?
Szárazon felnevet. - Nem élek normálisan.”
„Megmutatjuk a város minden lakójának, hogy a helyettesek nem csak ostoba lányok, akiket adnak-vesznek, és akikkel úgy bánnak, mint a házi kedvencekkel vagy a bútorokkal.
Olyan ellenfelek vagyunk, akikkel számolni kell.”

2018. április 2., hétfő

#7Blogprojekt - III. Tavaszi válogatás


Zárjuk a Blogprojektet, illetve a többiek már tegnap meghozták az utolsó bejegyzést, nekem viszont sikerült elkésnem egy napot. Tehát így húsvéthétfőn kitartást a lányoknak a sok spricceléssel. Bevallom, nekem egy kicsit nyűg ez az egész, és valahogy a hagyománytiszteletem elveszik a kedvetlenség köde mögött.
De kanyarodjunk vissza az utolsó naphoz.

A zárónap témája olyan könyvek, amik szerintünk kitűnőek, ha egy tavaszi esős délutánba kell színt vinniük, vagy olyan, ami melegséggel tölt el, szóval olyan olvasmányélményeinkről lesz szó, amiknek sikerült bódító rózsaszín ködbe vonni a fejünket.
Tera Lynn Childs: Forgive My Fins Hableányok kíméljenek
Nem olyan rég olvastam a könyvet, molyon 3 csillagot adtam rá. Igazság szerint nem tetszett annyira, mégis beválogattam ide, mert a borító gyönyörű, alapvetően a történet és a szereplők meg ez a víz alatti világ nagyon aranyos, a könyv rövid, egy délután alatt végig lehet rajta szaladni. Leszámítva azt, hogy főszereplőnk éppen érettségizni készül, és mégis úgy viselkedik, mint egy óvodás, és azt, hogy nem lett tiszta, hogyan is lehet zuhanyozni a víz alatt, ez egy egyszerű, gyorsan átfutható YA, amire – ahogy már párszor írtam – per pillanat nem igazán van igényem. Ennek ellenére, aki valami unaloműzőt keres, annak bátran tudom ajánlani a regényt.
„- És ha nem jó a méret? – kérdezem, miközben belegyömöszölöm a cuccot a táskámba. Újabb arrogáns mosoly.– Kedvesem – duruzsolja Quince –, ma jó tíz percig az ölemben ültél. Nem lesz gond a mérettel."

Neil Gaiman: Csillagpor
Neil Gaimannak kétségtelenül van egyfajta bicskanyitogató stílusa, és emiatt a pimasz egyenesség miatt imádom a könyveit. Elsőként a Csillagport olvastam tőle. Egy szóban? Tündérmese. Bővebben? Egy steampunk hangulatú varázslatos világban játszódó, jellemző mesei elemekkel megtoldott kalandregény, ami segít abban, hogy újra gyerekek legyünk. A lényeg: hess olvasni!
„– Mi is az az ópium? 
– Valami köhögés elleni szer – válaszolt Tristran. – Mint az eukaliptusz.– Nem kifejezetten romantikus – vélte Victoria Forester."
Ööö, mondjuk tény, hogy bár meseszerű, gyerekek kezébe úgy 10 év alatt nem biztos, hogy adnám…
„– Ha nem csókol meg, hozzám jön feleségül?"
„Aztán egy éjjel megérkezett a Halál, s titkait Viharvára nyolcvankettedik urának fülébe suttogta, aki ősz fejével rábólintott, és nem szólt többet."
Kemény Zsófi: Én még sosem
Ha jól emlékszem tavaly került a kezembe ez a könyv, és azonnal belopta magát a szívembe. Nagyon érik már az újraolvasás! ;) Emlegettem már az első és a második napon is. Humoros, klassz, és az a fordulat a végén az egyik kedvencem!!
„Másnap reggelre aztán reggel lett."
„– Kérsz egy hópelyhet? Benne van a világ – na ezt szántam valójában tesztnek. – Nem, kösz. – Nem? 
Rossz válasz, unalmas. – Pont azért, mert benne van a világ, és ha most adsz nekem egy világot, akkor több dolog történik egyszerre. Egyrészt ezt ellőtted már, és soha többet nem tudsz nekem világot adni. Nem tudod emelni a tétet. Másrészt viszonoznom illene, de nem tudnék nagyobbat adni, harmadrészt, ha odaadtad a világot, akkor úgy érzed, hogy már minden lehetségest odaadtál,és hiába adok bármit, nem lesz elég, és kompenzálni fogod,hogy láttalak odaadni egy világot magamnak, és az nyilván gyengeség, és az önérzeted miatt bennem fogod keresni a hibát, és meg is fogod találni, és akkor megutálsz. Szóval nem. Még nem kell a hó."
Egyébként, ha rákerestek Kemény Zsófira a YouTube-on, eszméletlenül jó slam poetry-előadásokat láthattok tőle. J Ennek a műfajnak a könyvben is nagy szerepe van.
Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác
Először: az első rész fényévekkel jobb! Másodszor: de az a nagy harci helyzet, hogy az egy all time és anytime könyv, úgyhogy mivel minden, de tényleg minden bejegyzésemben megemlíthetném, így most őt egy kicsit hátrébb toljuk a rivaldafényből. Fenéket! Tessék elolvasni, a világ egyik legeslegjobb könyve!
A második rész olvasható az első nélkül is de minek?, önmagában is nagyon jól megállja a helyét, 2016-ban ezzel „olvastam át” magam az új évbe. Nagyon könnyed, egyedi, és édes regény, és tényleg érdemes elolvasni. Azt imádom ebben a sorozatban, hogy ott van St. Clair, ott van Cricet, és mindkét srác egy önálló személyiség, nem is tipikus rosszfiú, de nem is az a tipikus én-most-akkor-meghúzom-itt-magam-a-sarokban ember. Ők az aurea mediocritas – minden lány álma!
„Hazug vagyok, hamis vagyok, és… nem vagyok különleges. Nincs bennem semmi különleges. Buta kis fruska vagyok, aki az ágyán bőg. Miért kanyarodik vissza mindig ehhez a mozzanathoz az életem?"
„- Szánalmas látványt nyújtok levetkőzve - folytatja. - Ami azt illeti, felöltözve is. Vagy félig felöltözve. Fél pár zokniban. Csak sapkában. Sapka nélkül. Tudod, bármikor leállíthatsz. Nyugodtan szólhatsz, hogy fogjam be. - Fogd be, Cricket! - mondom."
Sarah J. Maas: A Court of Thorns and Roses - Tüskék és rózsák udvara

A regény 80%-a a Tavasz udvarában játszódik – hogy lehetne épp ezt a gyöngyszemet kihagyni?? Bár véleményem szerint eddig nem sikerült felülmúlnia az Üvegtrónt, de épp a második részt olvasom, ami még ennél az első résznél is jobb (Rhysand párti vagyok, mit lehet tenni? :D)! Eszméletlen új világot, lényeket és varázslatot alakított megint az írónő. Ha léteznek olyan törvények és szabályok, mint hatás-ellenhatás és tömegmegmaradás törvénye, akkor most én is fogalmazok egyet: A Sarah J. Maas könyvek oldalszáma egyenesen arányos a regény élvezhetőségével. Minél hosszabb, annál jobb!
„Én nem bántam volna egy örökké tartó enyhe tavaszt"
– Mi az a véraláfutás? – Nem kerülgette a forró kását.
A villámmal Tamlinre böktem.
– Őt kérdezd. Ő csinálta.
Lucien Tamlinre nézett, aztán vissza rám.
– Miért van Feyre nyakán egy tőled származó véraláfutás? – kérdezte. Láthatóan mulattatta a helyzet.”
„– Szóval – mondta elgyötörten – most itt vagyunk, és halhatatlan világunk sorsa egy analfabéta emberlény kezében van. – Kellemetlenül felnevetett, fejét kezébe temette, és lehunyta a szemét. – Micsoda felfordulás!"
***
Ismételten köszönöm, hogy velünk tartottatok, csekkoljátok le a többiek tavaszi válogatását is! J



2018. április 1., vasárnap

Az Éhezők viadala és a Párválasztó szerelemgyereke - Amy Ewing: Az Ékkő (The Jewel-trilógia 1.)


Tavaszi kezdőszett book tag/  9. Hosszabb nappalok, rövidebb éjszakák – egy könyv, ami sokáig ébren tartott, így pillanatok alatt reggel lett.
Bocsi, Üvegtrón, de átvették a helyed!
műfaj: YA, fantasy, disztópia, romantikus, ifjúsági
kiadja: Maxim
oldalszám: 368
értékelés a moly.hu-n: 86%
az én értékelésem: 5* csillag
karakter, akit imádtam: Raven, Violet, Lucian, Garnet
karakter, akit utáltam: a Hercegnő, a Választófejedelem – nagyjából mindenki, aki rangját tekintve az Ékkőbe tartozik
kedvenc jelenet: az utolsó 5 mondat!!!
Az Ékkő egyenlő a gazdagsággal, a szépséggel és a hatalommal. De vannak lányok, akik számára nem jelent mást, csak a szolgaságot. 
Violet a Lápon született és nevelkedett, és genetikai adottságai képessé teszik rá, hogy ő hordja ki az Ékkő egyik előkelőségének gyermekét. A Tó Hercegnője egy aukción vette meg Violetet, aki hamar megtanulja az Ékkő csillogó felszíne alatt rejtőző brutális igazságot. El kell fogadnia a csúf valóságot, és meg kell próbálnia életben maradni.
Már az olvasás elején azt gondoltam, hogy jé, ez kicsit olyan, mintha az Éhezők Viadala és a Párválasztó kombinálása. De erről majd még később beszélünk.
Az Ékkő egy színes, új világba kalauzol bennünket, de ez a szivárvány, mint minden disztópiában, csalárd természetű, és a vad csillogás még vadabb sötét titkokat takar. Ebben a világban a szerencsés génkészlet okozhatja a legnagyobb szerencsétlenséget, a helyettesek (mint Violet is) akaratlanul is az uralkodói kör összeesküvéseinek célpontjaivá válnak, lelkileg törik meg őket, és szimplán csak fegyverek abban a harcban, amiben az elit konkrétan darabokra akarja szaggatni egymást.
Ma 00:10-kor, amikor letettem a könyvet, szóhoz sem jutottam, ami mondjuk nem volt feltűnő, mert már mindenki az igazak álmát aludta, úgyhogy senki sem zavart meg magányos tátogásomban. Azt hiszem, emberek, találtam egy csoportot, aki bőven megüti azt a kegyetlenségi (és értelmetlenségi) mércét, mint a VESZETT. Embertelen az a lelki terror és testi fenyítés, ami itt van, arról nem is beszélve, hogy pszichésen hogy a viharba lehet azt feldolgozni, hogy „arra születtél”, hogy egy másik nő gyerekét szüld meg?
Mivel hasonló történetet még nem is olvastam (a fent említett két sorozattal való hasonlóságra mindjárt kitérünk), az elejétől kezdve fogalmam sem volt, mire számítsak a következő oldalon, el sem tudtam képzelni, mi lesz a következő lépés, ármány, fordulat. Kiszámíthatatlanok, nemcsak az események, de a karakterek is – az olvasó a legkegyetlenebb iránt is képes egy minimális empátiára. Nem túl hosszú ideig, de azért képes.
Na, és akkor ott a könyv vége!  Rövid ugyan, de kiütéses győzelemmel mindent visz, amit csak vinni lehet! Csak így néztem ma hajnalban, hogy mi, merre, mikor, hogyan??? Eszméletlen ez a befejezés, nem is lephetett volna meg jobban, és alig várom, hogy kezdjem a második részt, mert rengeteg kérdésem lett az utolsó öt mondat miatt! J Az nem is kérdés viszont, hogy új kedvencet avathattam.
Nézzétek meg a gyönyörű book trailert is! 

Az Éhezők Viadala és a Párválasztó szerelemgyereke
Ahogy írtam, Az Ékkő nagyon hasonlít erre a két sorozatra, mind hangulatában, mind pedig egyes momentumokban. Ez nem jelenti azt, hogy egy koppintást olvasunk, mert az a helyzet, hogy egyedibb már nem is lehetne ez a regény – illetve, ha Amy Ewing valóban tudatosan vett át elemeket Suzan Collinstól és Kiera Casstól, akkor ez bocsánatos bűn, mert ez minden idők egyik legmesteribb elegyítése! Apropó, ez a kitárgyalás innentől kezdve egészen a poszt végéig csak úgy tobzódni fogy a spoilerekbe, szóval aki nem ismeri akár az Éhezők Viadala, akár a Párválasztó, akár Az ékkő cselekményét, attól most elköszönünk, és egyazon lendülettel el is küldjük olvasni. Utána szeretettel várunk vissza. J
1. A Kapitólium hogyan nyilvánította ki hatalmi státuszát? Évente megrendezte az Éhezők Viadalát, ahol a kiválasztottaknak kegyetlen próbákat kellett kiállniuk. Az Ékkőben hasonló szerepet tölt be az évente megrendezett aukció, ahol a helyetteseket úrnők vásárolják meg – a kegyetlenkedés része pedig ugyanúgy megvan. Míg a Kapitólium hatalmi titulusának kifejezőeszközei a kiválasztottak voltak, itt az egyes uralkodócsaládoké a helyettesek.
2. Katniss attól lett különleges a kiválasztottak között is, hogy nem állandóan a saját túlélése vezérelte, az Arénában és a viadal alatt többször is bebizonyította, hogy mennyire intelligens, mély érzésű és bátor. Bátorság kellett ahhoz, hogy Prim helyett önként jelentkezett a Viadalba, hogy meggyászolta Rutát, és hogy számtalanszor túljárt a játékmesterek eszén. Violet személyisége sokban hasonlít Katnisséhoz. Dahlia meggyászolása és az, hogy Ravennek adta a szabadságot jelentő szérumot (amivel konkrétan aláírja a saját halálos ítéletét), arra vall, hogy ismét egy erős lelkű és tiszta szívű, bátor hősnőhöz van szerencsénk.
3. Aspen és America – tiltott kastélybeli szerelem a kiválasztott és egy beosztott között. Violet és Ash – tiltott kastélybeli szerelem a helyettes (egy szobabútor) és a kísérő (egy másik szobabútor) között.
4. Paloták, bálok, mesés ruhaköltemények – a környezet, attól eltekintve, hogy nem egy tárgyi tulajdonként tekintetnek a kiválasztottakra, egy és ugyanaz.
5. Körzetek: 12 körzetet találunk az Éhezők Viadalában, 8 kaszt van a Párválasztóban. Minden körzetnek és kasztnak megvan a feladata, és abból társadalmi helyzetből, amibe beleszülettél, csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudsz feljebb lépni. Az Ékkőben 5 körzet van: a Láp (ami a megélhetési helyzetét tekintve egyenrangú a 12. körzettel, vagy a hatosokkal), a Farm, a Füst, a Bank, és az Ékkő. Itt is minden körzetben megvan, kinek mi a feladata.
6. A Párválasztón ugyan nem volt kötelező a részvétel, míg Az Ékkőben az első menstruáció után kötelező elvégezni a vizsgálatot, ami során kiderül, alkalmas-e a lány helyettesnek. Akárhogy is, mindkét esetben a lányok feljebb lépnek a ranglistán/jobbak lesznek az életkörülményeik, mint eddig, hogy segítsék a családjukat. Az Éhezők Viadala nyertesének hozzátartozói is különféle plusszokban részesültek.
7. Peeta egy ponton a Kapitólium markába kerül. Asht a könyv végén szintén elfogják és tömlöcbe vetik.
Mindezek szerintem nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Az Ékkőt olvasva úrrá legyen rajtunk egyfajta déja vu benyomás, hogy mintha már ez megtörtént volna valahol. Mindenesetre az biztos, hogy Az Éhezők Viadala brutalitása és a Párválasztó (ami egyébként egy elég lájtos példány a disztópiák között) luxusa egy olyan lenyűgöző keveréket alkot, ami egyszerűen letehetetlenné teszi Amy Ewing regényét.
Spekulációk
Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fog folytatódni Violet Lasting története. Kiváltképp az érdekel, hogy hogy lehet az, hogy ilyen aránytalanul a nők irányítanak mindent? Ennek van valami múltbéli oka, vagy csak azért érződik így, mert csak ezt az egy szemszöget látjuk, és ha így van, milyen lehet a másik? Első helyen áll az a kérdés is, hogy mi okozhatta a társadalom ilyen szintű átalakulását? Általában minden disztópiában találunk többé-kevésbé kidolgozott indoklásokat arra nézve, mi volt a kiváltó oka az új társadalmi berendezkedésnek (vírus, természeti katasztrófa, háború, félresikerült génkísérlet, csak hogy a legnépszerűbbeket említsük). Itt ezt az indoklást egyelőre nem kaptuk meg, pedig nagyon kíváncsi lennék rá. Ha jól értettem, a várost egy fal veszi körül, ami kint tartja az óceánt, és megakadályozza, hogy Violet hazájából legyen a következő Atlantisz. De hogy jutottunk el idáig?
A Magányos Város hivatalos térképe
„- Ha rád nézek, megint embernek érzem magam. Ha rád nézek, teljes egész vagyok. Nem ismersz olyan jól, Violet, de hidd el, ha azt mondom, összetört voltam, mielőtt megismertelek. Képtelen vagyok visszakerülni abba az állapotba.”
Még egy elméletem van a romantikus szálra. Az az Ash-Violet kapcsolat valamiért úgy érzem, nem fog sokáig tartani, ha Garnet is belép a képbe. Komolyan ébreszthet szerelmet pusztán a közös sors? Feltétlenül szerelmet jelent ez? Nem csak az az érzés teszi őket függővé, hogy megbízhatnak valakiben, valakiben, aki egy cipőben jár velük, valakiben, aki tudja, min mennek keresztül? Talán igen, mindenesetre én nem hiszem, hogy ez a pár a trilógia végéig így fog maradni. Ha megfigyeljük Garnet személyisége határozottan tisztábban körvonalazódik ki, hiába volt kevesebbet szerepeltetve, míg Ash számomra kicsit sémakarakternek érződik, megbízható, fülig szerelmes, hűséges, olyan, akitől mindig tudtam, mire számítsak, míg Garnet állandóan váratlan volt, és mindvégig gyanúsan a mellékszereplő státuszban tartották. Mikor a könyvben először tűnt fel a Hercegnő fia, át is futott a fejemen, hogy mekkora botrány lenne, ha a helyettes és Garnet összejönnének, egyszerűen ez túl magas labda ahhoz, hogy ne csapják le! Hát, meglátjuk, mennyire válik be ez a sejtésem…
***
„Egy g-dúr szvit prelűdjét játszom; ez volt az egyik első darab, amit tanultam. A hangjegyek könnyedén lebegnek, egymásra buknak, mint a sima köveken átcsorgó víz, a fekvésben biztos ujjaim ügyesen mozognak. Eltűnik körülöttem a szoba, és csodálatos felszabadultságot érzek; a lényem megváltozik, amikor játszom. Én vagyok a zene, a húrok és a testem úgy rezonál, mit a csellóé. Eggyé válunk, és olyan helyen vagyunk, ahol senki sem érhet hozzám, ahol nincs Ékkő, se helyettesek. Egy olyan helyen, ahol csak a zene van. Gyorsul a tempó és a hangmagasság, ahogy a tétel végéhez közeledek, a hangok egyre magasabbra kapaszkodnak, amíg hosszan végig nem húzom a vonót az utolsó akkordnál, ami egy csillámlón és tökéletesen levegőben lebegő kvint.”
„- A remény értékes dolog, nem? – mondja csendesen. – És mégsem méltányoljuk, amíg el nem veszítjük.”
„- Könnyebb lenne elfelejteni téged is, és az elmúlt hetinket – mondja nekem. – Könnyebb lenne, ha gyűlölni tudnálak. De a szomorú igazság az, hogy nagy valószínűséggel életem végéig szeretni foglak.”
 „- Ki tudlak vinni innen – sutogja.
A szavak ott lebegnek közöttünk a levegőben. – A palotából? – súgom vissza.
- Az Ékkőből – válaszolja.”