#6Blogprojekt - III. FILM - Interjú a vámpírral (1994)

Sziasztok! Az utolsó naphoz érkeztünk a februári Blogprojektünkben, illetve már tegnap ott voltunk, csak most kések L. Sorry. Viszont! A harmadik nap témája az egymásnak választott filmek voltak, én Beatricének ajánlottam egy karácsonyi vígjátékot, az ő posztját ITT megleshetitek! Azt a filmet egyébként mindenkinek nemtől és kortól függetlenül ajánlom, szóval akinek van kedve, nyugodtan nézze meg. Csakúgy, mint azt a klasszikust, amit én kaptam Vhraitól, és amitől megvallom, egy kicsit tartottam, mert a mi ízlésünk, ahogy eddig megfigyeltem, csak nagyon ritkán fedi egymást.

INTERJÚ A VÁMPÍRRAL (1994)

Tom Cruise, Brad Pitt és számos ifjú tehetség főszereplésével készült Anne Rice bestseller regényéből a film, amely „egyike az év legjobbjainak” (Caryn James, The New York Times). 

A vámpír Lestat (Tom Cruise – Esőember, Tágra zárt szemek) gonosz, ám mégis karizmatikus egyénisége rabul ejti Louist (Brad Pitt – Hetedik, Szenvedélyek viharában), aki ezért az elátkozottak sorsát, a halhatatlanságot választja. Élete ezután kegyetlen szenvedéssé válik, hiszen szembesülnie kell a ténnyel: ahhoz, hogy éljen, ölnie kell. Egy emberélet is számtalan lehetőséget biztosít az éjszaka gonosz gyermekei számára; az örökkévalóság pedig hihetetlen távlatokat nyit előttük. 
Neil Jordan (A síró játék) kiváló filmje, olyan epizódszereplőkkel, mint Stephen Rea, Antonio Banderas, Christian Slater vagy Kristen Dunst, elég hátborzongató élményt biztosít egy életre… sőt még azon is túl. [további adatok]

Nézzétek el nekem, de zenészként megint csak a zenével kezdem, ami már az első képkockától kezdve vitte a pálmát, az egész film alatt remek hangulatfestő volt, a zenekar, a kórus és az orgona számomra most egy új verhetetlen kombináció! Például az átváltozásnál – óriási, ahogy a zene a szívdobbanásokat idézi, majd egyszer csak megszűnik benne ez az árnyalat, és az ismerős dübörgést felváltja a csend. Szóval ez a komponálás, amit egyébként Elliot Goldenthalnak köszönhetünk, már kész idegek játéka volt!

Magára az egész filmre csak, annyit tudok mondani, hogy nagyot üt. Elképesztő! Hatásos! Egy új nagybetűs KATARZIS az életemben! Száz százalék, hogy újranézem még párszor, és a könyvet is megkaparintom valahonnan, mert ez tényleg valami eszméletlen volt! A kedvenc jelenetem az a párbeszéd, ami Armand és Louis között zajlik le azon a galériaszerű folyosón, méghozzá azért, mert Louis szerintem akkor éri el azt a pontot, amikor teljesen önállóvá válik, amikor már nem irányíthatja senki. Addig gyűlölte magát amiatt, hogy megölte Lestatet, hiába kívánta a halálát, hiába akart ő is megszabadulni tőle, de függött tőle. S mind tudjuk, milyen valaminek vagy valakinek a függőjévé vállni, tudjuk, hogy káros és rossz, mégis, kevesen vagyunk, akik felhőtlen örömet éreznek, mikor sikerül leszokniuk a dohányzásról vagy a csokiról. És valahogy ez a függeni valakitől Louis egész karakterében végig ott van. Először függött a családjától, aztán az elvesztésük felett érzett fájdalmától, majd Lestattól, Claudiától, és Armandtól. A benne lévő szeretet, tisztelet és emberség állandóan kivetült valakire, de maga Louis mindig elveszett ezekben a kapcsolatokban, mindig alárendelt volt – és irányítható. Lestat nemcsak arra vette rá, hogy fordítson hátat a halandóságnak, de meggyőzte a gyilkolás mellett is, Claudia, akármennyire is csak egy tündéri kislánynak néz ki, zsinóron rángatta Louis-t. Kettejük kapcsolata ugyan kicsit más, köztük igazi szeretet (talán több is?) volt, de mi sem bizonyítja jobban Louis alárendeltségét, minthogy minden fenntartása és elve ellenére vámpírrá változtatja azt a nőt? Claudia és őközte a fő feszültség okozójaként aztán feltűnt a színen Armand, akiben Louis máris az új „tanítóját” kezdi látni, aki majd olyan dolgokat is elárul neki, amiket Lestat elhallgatott. Egyszerűen ez a főszereplő állandóan talált magának valakit, akit az első pillanattól kezdve csodálhatott, akire felnézhetett, de akitől elég rendesen tartott is. Mintha szüksége lett volna arra, hogy irányítsák, hogy utat mutassanak neki a mából a holnapba. Még ha az az út minden kockakövében gonosz is. Na de! Abban az ominózus jelenetben azt mondja, nem! Akkor nem csak Armandnak fordít hátat, de önmaga egy részének is, felvállalja az emberségét vámpír volta ellenére, a magány és a szenvedés útját választja, hogy ő maga ne okozzon szenvedést, és ne tegyen magányossá másokat. Ám a végén bevallja az újságírónak, hogy legbelül mégis üres. Az a végtelen szeretet, amivel egykor a családja iránt, majd Claudia… és igen, amivel kicsit Lestat iránt is viseltetett, ugyan nem fogyott ki belőle, de nincs már senkije, akivel megoszthatná.

És itt jön egy újabb annyira zseniális fordulat, hogy el se hiszem! A riporter teljesen kiakad, hogy nem lehet így, ezzel az ürességgel vége, és konkrétan önként ajánlkozik társnak Louis mellé, hogy kirángassa ebből a gödörből. Amihez azért elég nagy bátorság kell, és bár ő nem egy kulcskarakter a fő eseményekben, mégis, rengeteget elárul róla ez az egyetlen cselekedet, hogy ő is kész odadobni az emberi életét – de ő nem maga miatt, nem azért, mert felejtésre, szépségre vagy erőre vágyik. Hanem Louis miatt.

Maga a film legeslegvége… hát, ne feledkezünk meg arról, hogy ez még mindig egy horror, amiknek kell az ilyen befejezés. Ez a védjegyük.

Összességében nagyon, nagyon, de nagyon imádtam! Oké, voltak benne nem annyira szép jelenetek, és az is oké, hogy alapvetően horrorellenes vagyok, hisz mi értelme annak, ha a frászt hozzuk magunkra? De olyan szélsőséges érzéseket, olyan bonyolult lélektant és olyan mesterien mutatott be, ami egyszerűen levett a lábamról!

***

Ezt a projektet sem egyedül viszem, lessétek meg a többiek írásait is! ;)
GYŰJTŐHELY

Libellum

Molybirodalom 

Könyves boldogság 

Howler from a Muggle

#6Blogprojekt - II. KÖNYV - Debora Geary: Modern boszorkány (Modern boszorkány 1.)

6. Blogprojekt, 2. nap. Amikor is arról a KÖNYVRŐL írunk, amit az előzetes ajánlások alapján el kellett olvasnunk. Azt hiszem, ez mindenkinek egy kicsit hazai pálya a tegnapi zenés nap után. J Nekem Beatrice adta fel a leckét a Modern boszorkánnyal, amiről tudtam, hogy neki egy óriási kedvenc.

műfaj: romantikus, fantasy

kiadja: Maxim

oldalszám: 364

értékelés a moly.hu-n: 74%

az én értékelésem: 3 csillag

borító: nagyon szép!

kedvenc jelenet: a bolygó „megbüfiztetése”

Mi jut eszébe mindenkinek a boszorkányokról? Seprűnyél, nagy üst és varázsfőzetek. Ám a modern boszorkányok nem ilyenek. Otthonosan mozognak a modern technológia világában, és előszeretettel használják azt. 
Jamie és Nell testvérek, mindketten boszorkányok. Egy programot készítenek, amelynek segítségével boszorkánytársadalmat építhetnek ki a világhálón. A program egy varázslat hatására érzékeli az átlagemberekre nem jellemző energiákat, és a weboldalra irányítja a talált boszorkányt. Egy nap Lauren, a 28 esztendős ingatlanügynök böngészés közben a chatszobában találja magát, ahol három nő megpróbálja meggyőzni, hogy ő boszorkány. A nő teljesen átlagos életet él Chicagóban, így elég cinikusan áll a beszélgetéshez, nem hisz a többieknek. A programban van a hiba, vagy ő egy edzetlen boszorkány, ami veszélyes lehet önmagára és a környezetére nézve is? A többi boszorkány dolga, hogy kiderítse az igazságot.

Hát. Mivel a borítóra ránézni már maga egy gyönyörűség, ráadásul az én TBR listámon is ott volt már egy ideje, így lelkesen vetettem bele magam az olvasásba, de aztán… Most tegeződnek vagy magázódnak? Ki ez a sok ember? Miért olyan egyformák? Most ezek ketten komolyan azért kezdtek járni, mert (…), mikor anélkül eszükbe sem jutott volna? Mégis hányszor tervezik még kielemezni ugyanazt!?

Fantasy-nak egyáltalán nem tetszett, bemutatott ugyan egy természetfeletti réteget, de csak felszínesen. Minden világnak két oldala van, a miénknek is és a varázslaténak is. Itt ez utóbbiból csakis csak a vegytiszta rózsaszínt láttuk, zéró rizikó, vagy ha valamiről azt is írta, hogy „figyelem, ez most itt kockázatos lesz, tessék szépen izgulni”, akkor sem éreztem azt, hogy az egekbe szökött volna az adrenalin szintem.

Van az a rész, mikor Laurent először szippantja magával a bevonó bűbáj. Lehet, hogy kukacoskodás, sőt, de nekem mégis meglehetősen fura volt, hogy neten keresztül ismeretlenek árulta el például a foglalkozását, minden olyan szintű gyanakvás nélkül, amivel egy potencionális bűnözőre néznénk, az egészet valami hülyülésnek fogta fel. Szóval ilyen szempontból erősen megbukott a valóság-fantázia kontrasztjának a bemutatása, mert a való életben 10 év felett senki sem lenne ennyire meggondolatlan (illletve… nem, feltételezzük csak a jót az emberek ítélőképességéről, úgy még bele is illünk ennek a könyvnek a szivárvány-feelingjébe). Nekem Laurennel ellentétben még a későbbiekben is kész szektahangulatom lett volna.

Viszont! Ennek a kicsit naiv könyvnek simán el tudnám képzelni a filmváltozatát, mert számomra minden tekintetben olyan volt, mint egy átlag mai amerikai családi vígjáték – egyszer nézhető (/olvasható) helyenként unalmas, helyenként viszont meg annyira bájos sztori, ami bárki szívét meglágyítaná. Az a bizonyos bolygóbüfiztetés, illetve a végén a kanapé különösen aranyos volt, és mindent összevetve a könyv pozitívumai szerintem mind a családi kapcsolatok leírásában voltak, kicsit vájkált az újrakezdés és az újrakezdéstől való félelem, a hovatartozás, a család és a szeretet utáni vágy és a sorssal való megbékélés kérdéseiben is. És bár fantasy-téren elég sok hiányossággal rendelkezik szerintem ez a regény, a másik oldaláról megközelítve egészen magával ragadó volt, ez volt az első olyan könyv, aminek a végén egy olyan már-már gyanúsan tökéletes, minden klappolós happy endet olvastam, amikor mindenki boldog, mint még soha! Hogy folytatom-e a sorozatot? Fogalmam sincs, de ha esetleg mégis tennék egy kísérletet a második résszel, az biztos, hogy nem a közeljövőben lesz, mert alapvetően nem ez az én stílusom. Nagyon cuki meg nagyon baba történet volt, de ez az a dolog, amitől, ha töményben kapom, könnyen a falra tudok mászni. Akinek viszont jól szituálnak a romantikus, szívolvasztó történetek, annak tényleg nagyon ajánlom!

„Nell: (…) Mesélj magadról! Talán tudsz olyan apró-cseprő képességedről, amelyről nem is gondoltad volna, hogy boszorkányság.
Lauren: Egész ügyesen értékesítek ingatlanpkat, és förtelmes spagettimártást tudok kotyvasztani. Azt hiszem, nagyjából eddig terjednek a különleges képességeim.”

„- Fehérjéből épül fel az agyadban mindaz a kis vagyület, ami boldoggá tesz. A szerotoninszinted lezuhant, ettől egyesek depresszióssá válnak. A jelek szerint te csak nyűgösködsz, ami a körben végzett munka meglehetősen gyakori mellékhatása.
- Ez a vízöntőkori hókuszpókusz? – nevetett fel Lauren.
- Nem – rázta a fejét Sophie. -, ez a biokémikus diplomám.”

***

Ebben a körben az én ajánlásom Vhrainak ment, az ő bejegyzését ITT olvashatjátok. A mostani projekt különösen izgalmas, és persze a többiek is kitesznek magukért. Lessétek meg az ő véleményüket is!

Libellum

Molybirodalom 

Könyves boldogság 

Howler from a Muggle

#6Blogprojekt - I. ZENE - Arctic Monkeys - 505

Here we go! Első nap – ZENE. Én Lilitől kaptam meg a választott szám címét, ami az Arctic Monkeys-től az 505 lett. Eddig nem ismertem ezt az együttest, szóval egy kicsit jobban utánuk jártam, mint ahogy egyébként szoktam (értsd: semennyire). A kékkel kiemelt részek a saját reakcióim :D. Na, szóval ameddig ti is meghallgatjátok a számot, addig lássuk azt a rövid kivonatot a srácok sikertörténetéből.

Az Arctic Monkeys egy indie rock együttes, amit 2001-ben két szomszéd, Alex Turner és Jamie Cook alapított, majd később becsatlakozott két sulis haver, illetve osztálytárs, Andy Nicholson és Matt Helders. Nicholsonon kívül akkor még mind amatőrök voltak.

Helders, a dobok mögé kerülését így magyarázta egy újságnak adott interjújában: „Ez maradt… Nekik mind gitárjuk volt, szóval én vettem egy dob cuccot egy kicsit később.” Így elsőre bírom a srácot! :D

Az egyik interjújukból kiderült, hogy a zenekar eredeti frontembere nem Alex Turner volt, hanem Glyn Jones aki pár hónap után kilépett a zenekarból, így a mikrofon mögé Turner állt.

Mivel CD-ik először csak limitált számban voltak elérhetők, ezért a rajongók egymás közt terjesztették azt. A zenekar elmondása szerint, ezt egy cseppet sem bánták. „Mi soha nem a pénz vagy bármi más miatt csináltuk a CD-ket. Amúgy is ingyen adtuk őket, úgy gondoltuk, ez a legjobb út hogy eljussunk az emberekhez. Ezért lesznek jobbak a koncertjeink, mert az emberek eljönnek azokra.” 

forrás

Szélesebb körben egy rajongók által létrehozott MySpace-en található zenekari lap segítségével lettek ismertek. „Nekünk fogalmunk sem róla, mi az a MySpace” - nyilatkozták. Szerintem ebből is eléggé látszik, hogy tényleg nem a pénz miatt csinálják.

Rövidesen az Arctic Monkeys lett a legismertebb zenekar Angliában, ennek ellenére minden kiadói szerződési ajánlatot elutasított. Nem akartak módosítani a számaikon, hogy azok illeszkedjenek az iparág elvárásaihoz – „Mielőtt elkezdődött ez a hisztéria, a kiadók azt mondták volna, hogy 'Ez alapvetően jó, csak jobb lenne azt egy kicsit módosítani...', de mi sose hallgattunk ezekre.” Helyes!

2008-ban megnyerte a legjobb brit zenekar, és a legjobb brit album címet is a BRIT Awardson.

Idén Magyarországon is láthatjuk őket, ugyanis augusztus 14.-én kint lesznek a SZIGET Fesztiválon!

***

Arctic Monkeys – 505

ANGOL EREDETI

MAGYAR FORDÍTÁS

I’m going back to 505 If it’s a seven hour flight Or a forty-five minute drive. In my imagination You’re waiting lying on your side, With your hands between your thighs. Stop and wait a sec, When you look at me, like that, my darling, What did you expect? I’d probably still adore you with your Hand aruond my neck. Or I did last time, I checked. Not shy of a spark, The knife twists at the thought that I should Fall short of the mark. Frightened by the bite though it’s no harsher than the bark. The middle of adventure, such a perfect place to start. I’m going back to 505 If it’s a seven hour flight Or a forty-five minute drive. In my imagination You’re waiting lying on your side, With your hands between your thighs. But I crumble completely when you cry. It seems like once again, You’ve had to greet me with goodby. I’m always just about to go and spoil a surprise, Take my hands off of your eyes too soon. I’m going back to 505 If it’s a seven hour flight Or a forty-five minute drive. In my imagination You’re waiting lying on your side, With your hands between your thighs                                                   and a smile.

Visszamegyek az 505-ösbe Akkor is, ha hét órás a repülés vagy 45 perces az autóút. A képzeletemben az oldaladon fekve vársz Kezeiddel a combjaid között. Állj meg, és várj egy másodpercet. Oh, mikor így nézel rám, drága Mégis mit vártál? Valószínűleg még mindig imádom a kezeidet a nyakam körül, Vagyis még így volt, mióta utoljára ellenőriztem. Nem szégyellős a szikrától Egy kés ferdíti el a gondolatot, hogy el kellene érnem a jelet Megrémülve a harapástól annak ellenére, hogy nem keményebb, mint az ugatás A kaland közepe, milyen tökéletes hely a kezdethez. Visszamegyek az 505-ösbe Akkor is, ha hét órás a repülés vagy 45 perces az autóút. A képzeletemben az oldaladon fekve vársz Kezeiddel a combjaid között De teljesen szétporladok, mikor sírsz Mintha egyszer viszláttal köszönnél újra Mindig azon vagyok, hogy menjek és elrontsam a meglepetés, hogy Túl hamar vegyem le a kezemet a szemeidről Visszamegyek az 505-ösbe Akkor is, ha hét órás a repülés vagy 45 perces az autóút A képzeletemben az oldaladon fekve vársz Kezeiddel a combjaid között ... és egy mosollyal.

 Magához a szám hangulatához egy füstös, kissé fülledt levegőjű bárt tudnék elképzelni, de nem a csúcsforgalom idején, hanem úgy este 6-fél 7körül, vagy már egészen benne a hajnalban, amikor már/még nem süt a nap, de már/még nem is lepi el klubbokat a szórakozni vágyó tömeg.

Első hallgatásra nem igazán nyert meg, mert én alapból az a „ha már zene, táncoljunk rá”-típus vagyok, ez meg nem egy tipikus partyszám. Szerintem. Másodjára viszont már imádtam, s azóta is azt hallgatom lefekvés előtt, mert elképesztően le tud nyugtatni! Alapból van egy sajátos, chilles zenei hangzása, s mellé még az a vágyakozásról szóló szöveg tökéletes ahhoz az elalvás előtti ábrándozós hangulathoz. Nagyon szeretem!

***

Az én zeném Beatricéhez ment, ITT található az ő reakciója. Nézzetek be persze a többiekhez is! ;)
GYŰJTŐHELY

Libellum

Molybirodalom 

Könyves boldogság 

Howler from a Muggle

#6Blogprojekt - Gyűjtőhely

Halihó! J Ismét eltelt egy hónap, méghozzá egy extrán inaktív fajta. Bizony, légy erős, Felhő, mert a múltkori Blogprojekt óta csak kétszer, azaz kétszer (!) posztoltál összvissz az oldalra. Próbálok ezentúl gyakrabban írni, mert már most rengeteg vázlatom és ötletem van, na meg persze számos könyvem, amikről szeretnék beszámolni nektek. Csak hát… nincs csak hát – lusta voltam. Szóval ténylegtényleg itt az ideje a következő Blogprojektünknek, ami már a 6., ami azt jelenti, hogy több mint fél éve működünk együtt a lányokkal! :O

Februári feladatunknak a következőt jelöltük ki: sorsolás útján 3x2-es párokat alakítottunk. Három csoport volt - zene, könyv, film -, s mindenki a neki kijelölt bloggernek ajánlott egy általa kedvelt zenét, könyvet, filmet, attól függően, hogy melyik csoportban kerültek párba. A bloggernek ezután közel egy hónapja volt arra, hogy meghallgassa, megnézze, elolvassa a kijelölteket, és lélekben készülgessen rá, hogy a projekt keretében majd posztolnia kell róla. Nem ugyanazok a párok éltek mind a három kategóriában, és csoporton belül sem biztos, hogy kétirányú ajánlás történt. Tehát tag1 ajánlott valamit tag2-nek, de tag2-nek elképzelhető, hogy tag3-nak kell előállnia valamilyen ötlettel.

Szóval ebben a hónapban egy kicsit mindannyian a saját ízlésünkbe engedtünk betekintést a másiknak, és már alig várjuk, hogy olvashassuk a másik véleményét. Ez a poszt pedig amolyan gyűjtőhely, amit naponta kiegészítek majd a megfelelő linkekkel, illetve infókkal.

Íme a kategóriák és a párok.

1. ZENE:
Kamilla -> Vhrai
Beatrice -> Lili
Lili -> Felhő
Felhő -> Beatrice
Vhrai -> Kamilla

2. KÖNYV:

Kamilla -> Beatrice
Vhrai ->Lili
Lili -> Kamilla
Beatrice -> Felhő
Felhő -> Vhrai

3. FILM:
Lili -> Vhrai
Beatrice -> Kamilla
Kamilla -> Lili
Felhő -> Beatrice
Vhrai -> Felhő

Libellum

Molybirodalom 

Könyves boldogság 

Howler from a Muggle

Életed legjobb irodalomórája! - Nényei Pál: Az irodalom visszavág 1-2

Egyetlen hosszú, mégis életem legeslegjobb irodalomórája!

műfaj: tankönyv, ifjúsági

kiadja: Tilos Az Á Könyvek

oldalszám: 424 oldal, 470 oldal

értékelés a moly.hu-n: 93%, 88%

az én értékelésem: 5 csillag, 5 csillag

Ez ​a könyv azoknak szól

– akiknek gyöngybetűkkel teleírt füzetében különböző színekkel alá vannak húzva a címek, és kiemelő filccel jelölve a megtanulandó fogalmak
– akik a „kötelező olvasmány” kifejezés elhangzásakor heveny undort éreznek, és azonnal internetes összefoglalások, meg Kötelezők röviden című kiadványok után néznek
– akik nemcsak megtanulják a memoritereket, de hibátlanul is szavalják őket, és közben szépen artikulálnak
- akik a memoriterek magolása közben szitkozódnak, és a költő meg a tanár édesanyját emlegetik 

Nényei Pál középiskolai tanár és drámaíró épp az irodalom történetét írja: kamaszoknak! De nemcsak azoknak, akiknek már eddig is fontosak voltak a regények, versek színművek. Sőt, nem is csak kamaszoknak, hanem bárkinek! A szerző szerint ugyanis az irodalom nem tantárgy, hanem az, amitől, ember az ember. A jó tanulók persze használhatják „segédtankönyvként” is, a többiek viszont csak élvezzék a könyv humorát, és nézzenek menő és életbe vágó dologként az irodalomra!

Hogy én és az irodalom? So so. Életrajzokat és verselemzéseket magolni mindig is utáltam, a memoriterek voltak a halálom – viszont a jegyzeteim mindig kifogástalanok voltak, és hiába igyekeztem titkolni, nekem mindig felcsillant a szemem, ha azt mondták, hogy ekkorra és ekorra ezt és ezt kell elolvasni. Az irodalom érdekelt, de túlzás az, hogy odáig lettem volna érte. És most?

„A klasszikusok közé azok a könyvek tartoznak, amelyekről rendszerint azt halljuk: >>Éppen most olvasom újra…<<, és sohasem azt, hogy >>Éppen most olvasom…<<” – Italo Calvino: Olaszok, olvassatok klasszikusokat!

Mielőtt elhatároztam, hogy belevágok ebbe a sorozatba, csak jókat hallottam róla. Már a címe is egy lehengerlő tartalommal kecsegtetett (remélem, mindenkinek feltűnt benne a Star Wars-os utalás), a borító szerintem nagyon menő, és a fülszöveget illetve az előszót olvasva már biztos lehettem benne, hogy én ezt a könyvet nagyon csípni fogom.

Ahogy azt már mindenki sejtheti, itt nem másról, hanem az irodalomról lesz szó. A kilencedikes irodalomanyaggal, az irodalom születésével, az antikvitással, az ókori görögökkel és rómaiakkal foglalkozik az első rész, és így halad végig időrendben a tananyagon, át a Biblián, a középkoron és Dantén. Csakhogy! Ez a könyv nem egy tanár! És az olvasása nem egy tanóra! Meg sem kísérli azt, hogy a fejedbe verje, beléd sulykolja a sok okosságot az Odüsszeiáról vagy Homéroszról vagy a Pokol kapujáról, hanem csak meg akarja veled értetni. Nem előad – mesél!

Tetszett, hogy egészen máshogy közelíti meg az irodalom tanítását, sőt, amint már írtam, nem is a tanítás, hanem a megértetés az elsődleges célja. Nem alkot újat, de újszerűen értelmezi a régit. Mai példákat hoz az elmúlt korok könnyebb megragadására (valóban elmúltak?), összefüggéseket tár fel, és egyszerűen csak hagyja, hogy az ismeretek észrevétlenül váljanak a tieddé. Rátapint a lényegre, de nem szájba rágja azt, humoros, de nem bagatellizál el semmit. Nényei Pál írásán látszik, hogy érti, szereti és maga is otthon van az irodalomban, épp emiatt tudja ennyire jól és átéléssel továbbadni. Hiába tananyagot dolgoz fel, nem tananyagként tálalja, hiába arról olvasunk a könyvében, mint bármely más tankönyvből, ez az olvasmányos mű szinte beszélget az olvasóval, ahelyett, hogy száraz lexikális tartalmakkal bombázná az agyát. Persze, fontos az is. Bizonyára. De nem elsődleges.

„A művészet nem konzervigazságokkal szolgál, hanem kinyitja az elmét.”

„Ha a görögök sportoltak: az isteneiket ünnepelték. Ha ettek: az isteneiket ünnepelték. Ha ittak: az isteneiket ünnepelték. És a nagy rituális ivászatokkal született meg a görög színház.”

Az irodalom visszavág tényleg minden korosztály számára ajánlott olvasmány. Ha eddig perfekt voltál magyarból? Összegzi a tudást. Ha a magasságos csokiscsiga sem tudott eddig rávenni az irodalomtanulásra? Akkor ez a könyv sem fog… a tanulásra legalábbis nem! Hisz éppen ez a lényeg! Ne úgy gondoljunk az irodalomra, mint valamire, amit be kell magolni. Csak azt kell megtanulni, ami rajtunk kívül áll, ami még nem a miénk. Az irodalom viszont a szerves része az életünknek, része nekünk magunknak is. Az irodalom visszavág pontosan tudja, hogy szóljon a diákokhoz, olyan megvilágításba helyezi ezt az egészet, hogy kortól, nemtől, foglalkozástól, és ízléstől függetlenül imádni élvezni fogod az irodalomtörténet újramesélését!

„De van egy izgalmas tanulsága annak a folyamatnak, amint egy domináns kultúra politikai nagyhatalommá válik: a politikai nagyság kialakulása a kulturális lendület elvesztésével szokott együtt járni. Az igazi nagyság nem a fegyverek erejében, a porfelhőben masírozó gyalogságban és a páncélozott nehézlovasságban, a kőhajító gépekben és az atomfegyverekben, hanem az emberi műveltségben, a művészetben mutatkozik meg. Aki a nagyságát fegyverekre bízza, elindul a lejtőn lefelé.”

„Sok könyv annyira gazdag, és annyira sok mindnet megmozgat bennünk olvasás közben, hogy egy olvasásra esélyünk sincs minden rétegét és finomságát meglátni és végiggondolni. És itt nem arról an szó, hogy ha figyelmesebbek lennénk, észrevennénk abban a műben mindent! A klasszikus művekre hiába figyelünk, akkor sem látjuk meg benne mindazt, ami bennük van. Mert a klasszikus művekben talán nincs is benne minden, hanem gyakran csak lehetőséget adnak arra, hogy beléjük olvassuk, baléjük lássuk azt, ami mi vagyunk.”

Colleen Hoover: Slammed - Szívcsapás (Szívcsapás 1.)

Még el sem kezdtem olvasni, de már beleszerettem a borítójába, különösen a hátlapjába, úgyhogy az első közös napunk háromnegyedében szerintem ki sem nyitottam, csak összevissza simogattam a könyvet.

műfaj: ifjúsági, romantikus, new adult

kiadja: Könyvmolyképző Kiadó

oldalszám: 296

értékelés a moly.hu-n: 92%

az én értékelésem: 5 csillag

karakter, akit imádtam: Will, Kel, Gavin, Julia

kedvenc jelenet: Eddie születésnapja

Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja és öccse legnagyobb támasza. Bár kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen reményvesztetté válik. 
Ekkor lép életébe egy fiatalember, aki mindent megváltoztat. Az ország másik végébe költöző Layken megismerkedik új szomszédjával, a huszonegy éves, jóképű Will-lel, aki szenvedélyesen rajong a slam költészet iránt. A fiatalok hamar egymásra találnak, és a lányban újra feléled a remény. 
Csakhogy egy megdöbbentő felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Ettől fogva minden találkozás fájdalmassá válik számukra. Meg kell találniuk az egyensúlyt az egymás iránt táplált érzelmek és az őket szétszakítani akaró erők között.

Igazság szerint az első felét csak úgy ímmel-ámmal olvastam, túl gyorsan egymásra talált a két főszereplő és utána túl hosszú volt a fejezeteken át tartó szenvedés. Viszont azt ki kell jelenteni, hogy Will tényleg imádnivaló (mintha minden Will az lenne, nem? Kommentbe írjon, aki még ismer ilyen willeket J), és úgy törődik Lake-kel, amire minden lány irigykedhetne. A slam poetry részek eszméletlenek voltak, és akiket még Lake-nél és Willnél is jobban kedveltem, az Eddie és Gavin párosa, ami minden tekintetben üti a cukiságfaktort! Maga a romantikus szál mégsem lakta be magát a szívembe, sokkal inkább megfogott az, ami utána történt… Nem fogok spoilerezni, szóval azoknak, akik nem olvasták a könyvet, a következő részek egy kicsit olyannak fognak tűnni, mintha csak alapok nélkül beszélnék a levegőbe, másrészt meg azt tanácsolom nekik, hogy gyorsan kerítsenek maguknak egy Slammed példányt, és ha majd elolvasták, várom őket vissza szeretettel! J

Tele volt szerelemmel, fájdalommal, megoldásra váró problémákkal, amikre talán nincs is megoldás, szívszorító az egész, úgy, ahogy van, és nem egy alkalommal gyűltek könnyek a szemembe és álltam a sírás határán. Életem első Colleen Hoover-regénye volt, és egy óriási löket és plusz biztatás arra, hogy olvassak még az írónőtől. Minden volt benne, ami egy átlag romantikus regénytől elvárható, és számomra ez a könyv nem is igazán a szerelemről szólt, nem is annyira a romantika volt az, ami megfogott benne, hanem azok a pluszok, amik látszólag kiegészítésként voltak benne. A gyászról, a teljes reménytelenségről, az újrakezdésről, és arról az erőről, ami ehhez szükséges, és a mi kis bánatos-örömteli világunkról úgy beszél, hogy szerintem nincs olyan szív, ami ne facsarodna össze olvasás közben. Azt üzente, hogy öleljek magamhoz mindenkit, aki fontos számomra. És meg is tettem, igaz, csak másnap reggel, merthogy éjnek évadján, mikor befejeztem a könyvet, már csak én voltam ébren, így egy kis ideig még egyedül úszkáltam ebben a különös, felpezsdült, mégis nyugodt állapotban, és első körben jobb híján csak a könyvet ölelgethettem meg nagyon.

Talán új dolgokat nem adott nekem ez a regény – de rávilágított arra, hogy mi az, ami már az enyém. Amikről hajlamos vagyok, és mindenki hajlamos elfeledkezni. Emberek, dolgok, események, életek, amik annyira csodálatosak, különlegesek és pótolhatatlanok, mégis szinte alig törődünk velük, mert annyira magától értetődőnek, természetesnek vesszük a létezésüket és a jelenlétüket. Mint a levegőét. És ugye nem szép dolog másokat levegőnek nézni – pláne, ha nem is ezt érdemlik.

2. rész

„És pontosan egymillió-ötvenegyezer-kétszáz
per múlva
megkérem a kezed,
és arra kérlek, hogy életed
további perceit töltsd velem.”

„- Ne gyűlöljelek? – kiabálom. – Döntsd már el végre, hogy mi a frászt akarsz tőlem, Will! Tegnap megparancsoltad, hogy ne szeresselek, ma pedig arra kérsz, hogy ne gyűlöljelek? Nem akarod, hogy várjak rád, de dedós kisgyerek módjára féltékenykedsz, amikor mással megyek randizni. Úgy kéne tennem, mintha nem is ismernélek, de mindenki más szeme láttára kirángatsz az ebédlőből. Minden alkalommal más-más szerepet játszunk, és ez nekem már fárasztó. Sosem tudom, hogy Will-lel vagy Mr. Cooperrel beszélek-e, ahogy azt sem tudom, hogy aznap éppen Layken vagy Lake vagyok-e.”

„- Próbáld meg átlépni a határaidat, Lake! Azért vannak.”

„Aznap este sötétedés után tűzijátékot hallottunk odakintről. te megfogtad a kezem, felhúztál a kanapéról, és kirángattál a ház elé. Leheveredtünk a kert füvére, és bámultuk az eget. Egy pillanatra sem fogtad be a szád. Elmeséltél mindent az előző családodról, az azelőttiről és az azelőttiről. Végig te beszéltél, én pedig figyeltem. Hallgattam ezt az élettel teli kislányt. Nem értettem, hogyan szeretheti ennyire azt a világot, amely annyiszor próbálta már a padlóra küldeni.”

„Rá fogsz ébredni…
Ahogy én is ráébredtem…
Hogy mindaz, ami jó benne,
Mindaz, ami szép
Nem valódi.

Csupa hazugság.
Tartsd hát meg magadnak az óceánt,
Mert ami nekem kell, az a Tó.”