Sziasztok! Az utolsó naphoz
érkeztünk a februári Blogprojektünkben, illetve már tegnap ott voltunk, csak
most kések L. Sorry. Viszont! A harmadik nap témája az egymásnak
választott filmek voltak, én Beatricének ajánlottam egy karácsonyi vígjátékot,
az ő posztját ITT megleshetitek! Azt a filmet egyébként mindenkinek nemtől és
kortól függetlenül ajánlom, szóval akinek van kedve, nyugodtan nézze meg.
Csakúgy, mint azt a klasszikust, amit én kaptam Vhraitól, és amitől megvallom,
egy kicsit tartottam, mert a mi ízlésünk, ahogy eddig megfigyeltem, csak nagyon
ritkán fedi egymást.
INTERJÚ A VÁMPÍRRAL (1994)
Tom Cruise, Brad Pitt és
számos ifjú tehetség főszereplésével készült Anne Rice bestseller regényéből a
film, amely „egyike az év legjobbjainak” (Caryn James, The New York Times).
A vámpír Lestat (Tom Cruise – Esőember, Tágra zárt szemek)
gonosz, ám mégis karizmatikus egyénisége rabul ejti Louist (Brad Pitt –
Hetedik, Szenvedélyek viharában), aki ezért az elátkozottak sorsát, a
halhatatlanságot választja. Élete ezután kegyetlen szenvedéssé válik, hiszen
szembesülnie kell a ténnyel: ahhoz, hogy éljen, ölnie kell. Egy emberélet is
számtalan lehetőséget biztosít az éjszaka gonosz gyermekei számára; az
örökkévalóság pedig hihetetlen távlatokat nyit előttük. Neil Jordan (A síró játék) kiváló filmje, olyan epizódszereplőkkel, mint Stephen Rea, Antonio Banderas, Christian Slater vagy Kristen Dunst, elég hátborzongató élményt biztosít egy életre… sőt még azon is túl. [további adatok]
Nézzétek el nekem, de
zenészként megint csak a zenével kezdem, ami már az első képkockától kezdve
vitte a pálmát, az egész film alatt remek hangulatfestő volt, a zenekar, a
kórus és az orgona számomra most egy új verhetetlen kombináció! Például az
átváltozásnál – óriási, ahogy a zene a szívdobbanásokat idézi, majd egyszer
csak megszűnik benne ez az árnyalat, és az ismerős dübörgést felváltja a csend.
Szóval ez a komponálás, amit egyébként Elliot Goldenthalnak köszönhetünk, már
kész idegek játéka volt!
Magára az egész filmre csak,
annyit tudok mondani, hogy nagyot üt. Elképesztő! Hatásos! Egy új nagybetűs
KATARZIS az életemben! Száz százalék, hogy újranézem még párszor, és a könyvet
is megkaparintom valahonnan, mert ez tényleg valami eszméletlen volt! A kedvenc
jelenetem az a párbeszéd, ami Armand és Louis között zajlik le azon a
galériaszerű folyosón, méghozzá azért, mert Louis szerintem akkor éri el azt a
pontot, amikor teljesen önállóvá válik, amikor már nem irányíthatja senki.
Addig gyűlölte magát amiatt, hogy
megölte Lestatet, hiába kívánta a halálát, hiába akart ő is megszabadulni tőle,
de függött tőle. S mind tudjuk, milyen valaminek vagy valakinek a
függőjévé vállni, tudjuk, hogy káros és rossz, mégis, kevesen vagyunk, akik
felhőtlen örömet éreznek, mikor sikerül leszokniuk a dohányzásról vagy a
csokiról. És valahogy ez a függeni valakitől Louis egész karakterében végig ott
van. Először függött a családjától, aztán az elvesztésük felett érzett
fájdalmától, majd Lestattól, Claudiától, és Armandtól. A benne lévő szeretet,
tisztelet és emberség állandóan kivetült valakire, de maga Louis mindig
elveszett ezekben a kapcsolatokban, mindig alárendelt volt – és irányítható.
Lestat nemcsak arra vette rá, hogy fordítson hátat a halandóságnak, de
meggyőzte a gyilkolás mellett is, Claudia, akármennyire is csak egy tündéri
kislánynak néz ki, zsinóron rángatta Louis-t. Kettejük kapcsolata ugyan kicsit
más, köztük igazi szeretet (talán több is?) volt, de mi sem bizonyítja jobban
Louis alárendeltségét, minthogy minden fenntartása és elve ellenére vámpírrá
változtatja azt a nőt? Claudia és őközte a fő feszültség okozójaként aztán
feltűnt a színen Armand, akiben Louis máris az új „tanítóját” kezdi látni, aki majd
olyan dolgokat is elárul neki, amiket Lestat elhallgatott. Egyszerűen ez a
főszereplő állandóan talált magának valakit, akit az első pillanattól kezdve
csodálhatott, akire felnézhetett, de akitől elég rendesen tartott is. Mintha
szüksége lett volna arra, hogy irányítsák, hogy utat mutassanak neki a mából a
holnapba. Még ha az az út minden kockakövében gonosz is. Na de! Abban az
ominózus jelenetben azt mondja, nem! Akkor nem csak Armandnak fordít hátat, de
önmaga egy részének is, felvállalja az emberségét vámpír volta ellenére, a
magány és a szenvedés útját választja, hogy ő maga ne okozzon szenvedést, és ne
tegyen magányossá másokat. Ám a végén bevallja az újságírónak, hogy legbelül
mégis üres. Az a végtelen szeretet, amivel egykor a családja iránt, majd
Claudia… és igen, amivel kicsit Lestat iránt is viseltetett, ugyan nem fogyott
ki belőle, de nincs már senkije, akivel megoszthatná.
És itt jön egy újabb annyira
zseniális fordulat, hogy el se hiszem! A riporter teljesen kiakad, hogy nem
lehet így, ezzel az ürességgel vége, és konkrétan önként ajánlkozik társnak
Louis mellé, hogy kirángassa ebből a gödörből. Amihez azért elég nagy bátorság
kell, és bár ő nem egy kulcskarakter a fő eseményekben, mégis, rengeteget
elárul róla ez az egyetlen cselekedet, hogy ő is kész odadobni az emberi életét
– de ő nem maga miatt, nem azért, mert felejtésre, szépségre vagy erőre vágyik.
Hanem Louis miatt.
Maga a film legeslegvége…
hát, ne feledkezünk meg arról, hogy ez még mindig egy horror, amiknek kell az
ilyen befejezés. Ez a védjegyük.
Összességében nagyon,
nagyon, de nagyon imádtam! Oké, voltak benne nem annyira szép jelenetek, és az
is oké, hogy alapvetően horrorellenes vagyok, hisz mi értelme annak, ha a
frászt hozzuk magunkra? De olyan szélsőséges érzéseket, olyan bonyolult
lélektant és olyan mesterien mutatott be, ami egyszerűen levett a lábamról!
***
Ezt
a projektet sem egyedül viszem, lessétek meg a többiek írásait is! ;)
GYŰJTŐHELY
GYŰJTŐHELY
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése