Colleen Hoover: Slammed - Szívcsapás (Szívcsapás 1.)

Még el sem kezdtem olvasni, de már beleszerettem a borítójába, különösen a hátlapjába, úgyhogy az első közös napunk háromnegyedében szerintem ki sem nyitottam, csak összevissza simogattam a könyvet.

műfaj: ifjúsági, romantikus, new adult

kiadja: Könyvmolyképző Kiadó

oldalszám: 296

értékelés a moly.hu-n: 92%

az én értékelésem: 5 csillag

karakter, akit imádtam: Will, Kel, Gavin, Julia

kedvenc jelenet: Eddie születésnapja

Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja és öccse legnagyobb támasza. Bár kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen reményvesztetté válik. 
Ekkor lép életébe egy fiatalember, aki mindent megváltoztat. Az ország másik végébe költöző Layken megismerkedik új szomszédjával, a huszonegy éves, jóképű Will-lel, aki szenvedélyesen rajong a slam költészet iránt. A fiatalok hamar egymásra találnak, és a lányban újra feléled a remény. 
Csakhogy egy megdöbbentő felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Ettől fogva minden találkozás fájdalmassá válik számukra. Meg kell találniuk az egyensúlyt az egymás iránt táplált érzelmek és az őket szétszakítani akaró erők között.

Igazság szerint az első felét csak úgy ímmel-ámmal olvastam, túl gyorsan egymásra talált a két főszereplő és utána túl hosszú volt a fejezeteken át tartó szenvedés. Viszont azt ki kell jelenteni, hogy Will tényleg imádnivaló (mintha minden Will az lenne, nem? Kommentbe írjon, aki még ismer ilyen willeket J), és úgy törődik Lake-kel, amire minden lány irigykedhetne. A slam poetry részek eszméletlenek voltak, és akiket még Lake-nél és Willnél is jobban kedveltem, az Eddie és Gavin párosa, ami minden tekintetben üti a cukiságfaktort! Maga a romantikus szál mégsem lakta be magát a szívembe, sokkal inkább megfogott az, ami utána történt… Nem fogok spoilerezni, szóval azoknak, akik nem olvasták a könyvet, a következő részek egy kicsit olyannak fognak tűnni, mintha csak alapok nélkül beszélnék a levegőbe, másrészt meg azt tanácsolom nekik, hogy gyorsan kerítsenek maguknak egy Slammed példányt, és ha majd elolvasták, várom őket vissza szeretettel! J

Tele volt szerelemmel, fájdalommal, megoldásra váró problémákkal, amikre talán nincs is megoldás, szívszorító az egész, úgy, ahogy van, és nem egy alkalommal gyűltek könnyek a szemembe és álltam a sírás határán. Életem első Colleen Hoover-regénye volt, és egy óriási löket és plusz biztatás arra, hogy olvassak még az írónőtől. Minden volt benne, ami egy átlag romantikus regénytől elvárható, és számomra ez a könyv nem is igazán a szerelemről szólt, nem is annyira a romantika volt az, ami megfogott benne, hanem azok a pluszok, amik látszólag kiegészítésként voltak benne. A gyászról, a teljes reménytelenségről, az újrakezdésről, és arról az erőről, ami ehhez szükséges, és a mi kis bánatos-örömteli világunkról úgy beszél, hogy szerintem nincs olyan szív, ami ne facsarodna össze olvasás közben. Azt üzente, hogy öleljek magamhoz mindenkit, aki fontos számomra. És meg is tettem, igaz, csak másnap reggel, merthogy éjnek évadján, mikor befejeztem a könyvet, már csak én voltam ébren, így egy kis ideig még egyedül úszkáltam ebben a különös, felpezsdült, mégis nyugodt állapotban, és első körben jobb híján csak a könyvet ölelgethettem meg nagyon.

Talán új dolgokat nem adott nekem ez a regény – de rávilágított arra, hogy mi az, ami már az enyém. Amikről hajlamos vagyok, és mindenki hajlamos elfeledkezni. Emberek, dolgok, események, életek, amik annyira csodálatosak, különlegesek és pótolhatatlanok, mégis szinte alig törődünk velük, mert annyira magától értetődőnek, természetesnek vesszük a létezésüket és a jelenlétüket. Mint a levegőét. És ugye nem szép dolog másokat levegőnek nézni – pláne, ha nem is ezt érdemlik.

2. rész

„És pontosan egymillió-ötvenegyezer-kétszáz
per múlva
megkérem a kezed,
és arra kérlek, hogy életed
további perceit töltsd velem.”

„- Ne gyűlöljelek? – kiabálom. – Döntsd már el végre, hogy mi a frászt akarsz tőlem, Will! Tegnap megparancsoltad, hogy ne szeresselek, ma pedig arra kérsz, hogy ne gyűlöljelek? Nem akarod, hogy várjak rád, de dedós kisgyerek módjára féltékenykedsz, amikor mással megyek randizni. Úgy kéne tennem, mintha nem is ismernélek, de mindenki más szeme láttára kirángatsz az ebédlőből. Minden alkalommal más-más szerepet játszunk, és ez nekem már fárasztó. Sosem tudom, hogy Will-lel vagy Mr. Cooperrel beszélek-e, ahogy azt sem tudom, hogy aznap éppen Layken vagy Lake vagyok-e.”

„- Próbáld meg átlépni a határaidat, Lake! Azért vannak.”

„Aznap este sötétedés után tűzijátékot hallottunk odakintről. te megfogtad a kezem, felhúztál a kanapéról, és kirángattál a ház elé. Leheveredtünk a kert füvére, és bámultuk az eget. Egy pillanatra sem fogtad be a szád. Elmeséltél mindent az előző családodról, az azelőttiről és az azelőttiről. Végig te beszéltél, én pedig figyeltem. Hallgattam ezt az élettel teli kislányt. Nem értettem, hogyan szeretheti ennyire azt a világot, amely annyiszor próbálta már a padlóra küldeni.”

„Rá fogsz ébredni…
Ahogy én is ráébredtem…
Hogy mindaz, ami jó benne,
Mindaz, ami szép
Nem valódi.

Csupa hazugság.
Tartsd hát meg magadnak az óceánt,
Mert ami nekem kell, az a Tó.”