Látogatók

Sziasztok!

Örülök, hogy itt vagytok!
Remélem, kedvet tudok csinálni nektek az olvasáshoz, filmekhez, a színházhoz, és a koreai popkultúrához, s hogy tetszeni fognak a bejegyzéseim. Fontos számomra, hogy ti, akik az oldalon jártok, ne csak egy arctalan tömeg legyetek. Az oldal tényleg naplószerű, már olyan tekintetben véve, hogy tényleg az őszinte benyomásaimat írom le. Örülnék, hogy ha ti is részt vennétek benne, írnátok egy kommentet vagy e-mailt bármikor, ha egy téma felkeltette az érdeklődéseteket, ha egyetértesz velem, ha nem értesz egyet velem, ha tetszik az oldal, ha nem tetszik, ha észrevételed van, kérdésed, ötleted, kívánságod, hogy miről legyen még szó, plusz a ti ajánlásaitokra is kíváncsi vagyok. Erre nem azért van szükség, hogy növelje a statisztikai adatokat, hanem hogy élettel telivé váljon a blog, s hogy alapvetően egy kommunikatív közösséget alkothassunk, akiket a könyvek hoznak össze. Ha kritizálni akarsz, azt is megteheted, csak arra kérlek, legyen valami használható alapja, hogy javíthassak ott, ahol kell. Az utálkozókkal nagyon nem tudok mit csinálni. A maximum, amire képes vagyok, hogy felhőtlen időtöltést kívánok!

2017. június 28., szerda

Leiner Laura egyszer még újraolvasandó könyve

Az Idlewild halkan szól a háttérben, a könyv itt csücsül mellettem, előttem a jegyzetfüzet és a billentyűzet, a fejemben rengeteg gondolat… Kezdhetjük!
műfaj: ifjúsági, romantikus
oldalszám: 478
kiadja: L&L Kiadó
értékelés a moly.hu-n: 96 %
az én értékelésem: 5* csillag
borító: fekete és rózsaszín… mint a többi. Megnyugtatóan ismerős J
karakter, akit imádtam: Nagy Márk, Körte, Bexi, Betty, Aszádék… meg úgy mindenki a bandából J
karakter, aki Balogh talicskájába való: Geri, Balogh
kedvenc jelenet: Körtének egy bizonyos buliján Bexi szavai
Leiner Laura stílusát és humorát nem lehet nem szeretni, a mi nyelvünkön ír a mi világunkról. És a Késtél előtt még a hétköznapokat is idealizálta, azaz cenzúrázva jelenítette meg a történetet. Káromkodás? Ugyan. Aztán a Bexi-sorozat harmadik vagy negyedik részében útjára indítja a lapokon a valóságot annak minden trágárságával egyetemben. Ez talán sokaknak rendben van, de nekem egy kicsit piszkálja a tudatomat, mert ha már szórakozás, akkor legyen igényes – és a könyvekről pedig ezt nemcsak, hogy feltételezzük, de el is várjuk. Szóval féltem, hogy majd ez a rész is csak úgy izzadni fogja magából a legkülönfélébb beszólások variációit – ugyanis nekem Laura előző könyveit nézve ez az alpári stílus baromira erőltetettnek hat, és kissé rányomta a bélyegét az egyébként imádnivaló könyvekre.
Ezt a könyvet is, csakúgy, mint a többit, végigröhögtem, még akkor is, ha az új poénok viszonylag kevesen voltak, inkább csak a korábbi vicces jelenetekre találhattunk visszautalásokat. Valójában a könyv maga is múltidézéssel startol, kezdve Bexi visszavonulását bejelentő interjúval, a Késtél megírásával, végül pedig végre megtudhatjuk, mi is történt még anno Balogh nyaralójában.
Szerintem ez az egyik legmeghatóbbra sikerült kötet, a kedvenc jelenetemnél jelzett rész is egy olyan, ahol küszködtem egy kicsit a könnyeimmel, de mindezt fülig érő szájjal és majd kiugró és megszakadó szívvel. Elolvastam megint, és megint, újra és újra...
Sok benzinkút van. De tényleg. Rengeteg.
A sorozat legelején, a Késtélben még bevallom, Gerinek szurkoltam, hogy Beka vele jöjjön össze. Ám ahogy Geri gördülékenyen gigantikus görénnyé generálódott (imádom az alliterációkat!), s ezzel elvesztette a pozíciót, mint rajongásom tárgya, a felszabadult érzelmeket ki másra is zúdíthattam volna, mint mindannyiunk kedvencére, Nagy Márkra? Az Egyszerben pedig még jobban beleszerettem, mint valaha, és igenis legeltetném rajta a szemem szélvédőmosás közben… Apropó Geri? Mi van Gerivel? Beka exe a könyv egész első felében háttérbe szorul, egy szerzői joggal kapcsolatos beszélgetésen kívül semmit nem hallunk felőle… Gyanús csend. Nagyon gyanús…
Remekül előkészítette a végét, a könyv minden lapján élt egyfajta búcsúhangulat. Jó érzés volt belemerülni ebbe. Imádtam. Csak egyetlenegy részt találtam kifejezetten felháborítónak – és meglepő módon Geri még csak említésre sem kerül benne. A jelenet, amelyben Bexiék otthagyják Sanyit, a buszsofőrt egyedül a pin-pong asztallal, az érős volt. Kiakadhattam volna még ezer másik helyen, és ki is akadtam rendesen, mert Beka is kiakadt. De ez az ejtés úgy tűnt, mindenkinek tök oké volt, egy halvány gyanú szerint még poénnak is lett szánva. Hát, szerintem szimplán bunkóság volt, legalábbis én nem nevettem. Mert az egész sorozatban megállás nélkül azt hangsúlyozzák, mennyire összetartó is az ő kis, csapatuk, és igen, Sanyinak vajmi kevés szerepe van, de ez a szituáció a való életben Bekáék részéről pontosan annyiból állt volna, mint azt írták –semmiből. Nekik és bárkinek ez így tökre rendben lett volna, egy közömbös közjáték, amin talán még röhögnek is egy rövidet, de most komolyan kellett ez? Nem oszlopos tag, felejthető (nekem pl. totál kiesett, hogy van egy ilyen karakterünk is), csupán viccforrásként van jelen a sztoriban… de ez nem vicces volt. Hanem sértő, megalázó és kiközösítő. Mondták már, hogy egyszer a túlérzékenység lesz a halálom, és valóban, lassan már a fél bejegyzés erről az egyetlen mondatról szól, ami mellett a legtöbb olvasó simán továbbhaladt volna. Én minimum egy félórára leragadtam itt. És nem, az sem oldotta bennem ezt a frusztrációt, hogy utólag koccintottak rá!
Viszont ami történt, megtörtént, ami tetszett, tetszett, ami nem… azt elfelejtettem. Mert a vége miatt semmi, ismétlem, semmi sem menthette meg az én csillogó, csilivili cinque csillagos értékelésemtől. Mert a vége az valami eszméletlenül tökéletesre sikerült, minden pozitívot, negatívot vert, és… Olvassátok el! Ez a tipikus áááá!-kategória, ami hát nem valami közlékeny, de egy pontos összefoglalás, és nagyon is egyértelmű spontán reakció! Volt, amin változtattam, és volt, amit jobban kifejtettem volna (pl. hogy pontosan mivel is gyanúsítják Baloghot, valamint hogy mi van Antival és Daniellával, akik kapcsolata szerintem tele van kiaknázatlan lehetőségekkel), de nem filózom ezen, hisz nem az én tisztem. Én csak annyit tudok mondani, hogy Laura, köszönjük neked ezt az élményt, Bexit, Nagy Márkot, és ezt a tökéletes befejezést! Engem ez a sorozat állandóan meglepett, felkavart, megnevettetett, begurított, feldobott és elszomorított. Hol fent voltam, hol lent, kitartóan szörfözve végig a lapok hullámain, annyi érzelmet éltem át ezen a hat könyv folyamán, hideget is, meleget is, amire egyetlen hosszú ááááááá! se volna elég. De még ha találnék rá szavakat, és nem lennék ilyen beszűkült szókincsű könyvmoly, akkor sincs az az oldalmennyiség, amelyen el tudnám magyarázni, hogy mit is éreztem és érzek. Ezt meg kell élni. Mert olyan, mint az élet.
***


A kritikák eddigi mindegyike az olvasást követő 24 órán belül készült el, magyarul egy mindegyik egy hirtelen, szenvedélyes, és… igen, sokszor átgondolatlan is. De igaz, legalábbis rám. Nyugodtan lehet velem vitatkozni! A Késtélről és a folytatásairól pedig tudom, hogy eléggé megosztják a könyvmolyokat, igencsak vesézhető téma.
„…vagy utálod, vagy kedveled, ez állandóan változik, de egyszerűen nem lehet közömbös iránta az ember.” – Leiner Laura – Késtél (Bexi-sorozat 1.)
„ Szemét vagy – nevettem el magam zavartan.
– De te szereted ezt a szemetet – felelte.
– Fogadjunk, hogy most kacsintottál egyet – forgattam a szemem.
– Honnan tudod?
– Ismerlek – vágtam rá kapásból.
– Na. Ha annyira ismersz, akkor nyilván azt is tudod, hogy mit gondoltam – zárta le a témát, én pedig teljesen kétségbeestem.
– Nem, várj már, azt tényleg nem tudom.
– Majd elmondom. Egyszer.
– Egyszer? Mikor egyszer? – türelmetlenkedtem, bár tudtam, hogy ezzel semmire nem megyek.
– Csak… Majd egyszer.” - Leiner Laura – Illúzió (Bexi-sorozat 3.)
És íme, együtt a csapat! <3

2017. június 26., hétfő

Így néz ki az, ha a nyári záráskor könyvtárba megyek

Vegyük sorjába: ismétlődő ajánlások, lebilincselő borítók, az olvasási kihívás teljesítése, vagy csak pusztán a kíváncsiságtól vezérelve… Minden szóba jöhető szemponttal egy nagyobbacska elefánt súlyát pakoltam magamra (szó szerint is, mivel nem volt azért olyan könnyű elcipelni az egyre csak növekvő kupacot polctól polcig, majd kikölcsönözni), hisz hiába ilyenkor a maximálisan vihető könyvek számának emelése hatról tíz darabra, a kupac mögül kilesve akarva-akaratlanul is megpillantottam, kiket felejtek ott.

De nem lehetek elégedetlen – az otthonülős nyár megannyi különleges utazást kínál akkor is, ha csak a képen lévőket nézzük! J


2017. június 25., vasárnap

Shannon Messenger: Vihar szeli ketté (Égszakadás 1.) - az én kettészelt véleményem

Egy meleg, nyári napon kezdődött a mi közös történetünk ezzel a könyvvel. Először utáltuk egymást, aztán menthetetlenül egymásba bolondultunk, majd az utolsó pillanatban átestünk kapcsolatunk első veszekedésén. Végül nagy egyetértésben megegyeztünk, hogy azért maradjunk barátok, de egy kicsit mindkettőnknek fájt az elválás. Amolyan se veled, se nélküled viszonnyá vált ez.
Minden adott volt a könyvhöz: kánikula, majd egy futó mennydörgős zivatar, ami reméltem, lehűti majd egy kicsit a fülledt levegőt. Nem tette. Jó, akkor majd ez a könyv hűt le engem… Nem tette. Tekintve, hogy az egész egy SIVATAGBAN játszódik, a tény akaratlanul is emlékezteti az embert a maga stabil 22 oC-os komfortzónájára, amit reménytelenül kikezdett a meleg, hát még, ha az ember épp azzal foglalatoskodik, hogy a legapróbb részletességig a lelki szemei elé varázsoljon egy sivatag látványát. Igen, ez ám az üdítő és felfrissítő tapasztalat.
Mégsem tettem le, pedig a forró homok gondolata tényleg nagyon nyugtalanított, s a történet se indult be olyan ripsz-ropsz, ahogy én azt elsőre gondoltam. De a rengeteg ködösítés után menthetetlenül felcsigázta az érdeklődésemet. Miért bántam meg mégis, hogy belekezdtem? Mert ez egy sorozat! Illetve egy sorozatnak az első része, ami ideszemtelenkedte magát az ÉTK kiadóhoz, és hátra merészelte hagyni két kistestvérét! Éppen ez okból kifolyólag nem mertem falni az oldalakat, mert rettegtem, hogy túl hamar vége lesz, és hogy addig nem derül ki minden, amire kíváncsi vagyok.
műfaj: ifjúsági, fantasy
oldalszám: 432
kiadja: ÉTK Kiadó
értékelés a moly.hu-n: 83%
az én értékelésem: 3, 5 csillag
borító: a lila színűre jobb ránézni, viszont ha már sivatag, akkor tényleg jobb a sárgás árnyalat
karakter, akit imádtam: Vane Weston
karakter, aki rosszabb, mint a viharhozók: Arella
kedvenc jelenet: mikor Vane elviszi sajtburgerezni Audrát
Alapsztori: az eleje talán egy kicsit hajazott a Harry Potterre: egy fiú, aki érthetetlenül, de túlélte a szülei elpusztító hatalmas tornádót, amiről aztán kiderül, hogy nem csupán egy természeti katasztrófa, hanem egy hírhedt, nagyhatalmú fanatikus műve. Vane persze semmire sem emlékszik, csak egy lányra, aki éjszakánként rendszeresen felbukkan az álmaiban. Egy nap aztán kénytelenek találkozni, és egyre több mindenre derül fény, ahogy a fiú emlékei visszatérnek. Megjelenik az „ő a kiválasztott motívum” is, amivel ki is merül a hasonlóság – mert hát semmi sem olyan, mint a Harry Potter!
Először is: mondjátok ki azt a nevet, hogy Vane Weston! Szerintem eszméletlen jól hangzik. Emellett a karakterek is jók – már akik eleget szerepelnek benne ahhoz, hogy ezt megállapíthassuk róluk. Ők szám szerint ketten vannak Audra és Vane, akik váltott szemszögben mesélik el a történetet. Azt nagyon bírtam, hogy a változatosság kedvéért itt a lány tanítja ki a fiút, nem fordítva, Audra az, aki felfedi Vane előtt, hogy nem ember. Az utóbbi időben szinte csak olyan könyveket olvastam, ahol ezek a szerepek pont fordítva voltak kiosztva, szóval örültem a változatosságnak.
Nagyjából a 80. oldal után kezdtem beleszeretni a könyvbe… mert igazából majdhogynem csak ez volt benne: szerelem. Jó sokáig elégedetten lubickoltam is ebben a tiltott vonzalomban, majd a könyv vége felé kezdtem újból ráismerni, hogy oké, ez így tök cuki meg minden, de nem úgy volt, hogy ez egy fantasy?
Nagyon jó ajánlások olvashatók a borítón (köztük az egyik szeretett írónőmmel az élen, Becca Fitzpatrickkal), melyekkel én nagy vonalakban egyet is értek. Szerettem ezt a regényt, de óhatatlanul is eltöprengtem azon, hogy ezek a hangzatos verbális fenyegetések, mint az orkánosztag, a viharhozók és Raiden testet ölt-e egyáltalán a történet folyamán, vagy végig csak beszélgetni fogunk róluk? Aranyos volt a főszereplők első pillanattól sejthető, viharos, szeles, sivatagos, sajtburgeres románca, viszont úgy a 300. oldal fele gondolkodóba estem: nem járt-e volna jobban az írónő, ha nem egy fantasy-nak, hanem egy Young Adultnak titulált könyvet ír?
Végre valahára felbukkantak a gonoszok, megvolt a küzdelem, elértünk a tetőponthoz… és engem annyira nem érintett meg, mint vártam nem éltem át katarzis szerű meglepetéseket, nem esett le az állam, mert – számomra legalábbis – kiszámíthatóak voltak a fordulatok. Jók, de kiszámíthatóak.

Összegezve a Vihar szeli ketté érezhetően nem vált a kedvencemmé, de azért elvoltam vele, egynek mindenképpen elment, s ha nem misztikus természetfeletti sztoriként nézek rá, akkor a romantikus szálat kifejezetten élveztem. És a további részek is érdekelnének, még bizakodom benne, hogy egyszer magyarul s kijönnek. Ugyanis az első rész végét nem igazán értettem, hogy miért történt úgy, ahogy. A legeslegvégére gondolok.
Magyarázatot!
A második rész
A három könyv együtt egy másfajta borítóval

2017. június 23., péntek

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek-trilógia

Kánikula, dögmeleg, főtt hal-állapot… Ennek „örömére” félbehagytam Cassandra Clare Pokoli szerkezetek sorozatának újraolvasását, és belekezdtem Shannon Messenger Vihar szeli ketté című regényébe… ami, mint kiderült, viharnak vihar, de egy sivatagi környezetben játszódik! Száznyolcvan fokos fordulat, és vissza az esős, borongós, hűvös Londonba!
„- Ismered az érzést, amikor egy könyvet olvasol és tudod, hogy tragédia lesz belőle? Érzed, hogy közeledik a hideg és a sötétség, látod, hogy szorul a hurok a szereplők körül, akik a lapokon élik az életüket, mégsem tudsz szabadulni a történettől. Olyan, mintha hozzákötöznének egy kocsihoz, és az vonszolna maga után. Sem elengedni nem tudod, sem az irányt megváltoztatni.”
(TESSA, Cassandra Clare: A hercegnő)

Mikor befejeztem az árnyvadászok világának két törzssorozatát, azonnal tudtam, hogy ez a kilenc könyv újraolvasás-gyanús. Amellett a megkérdőjelezhetetlen, vitathatatlan, egyértelmű tény mellett, hogy ezek a könyvek eszméletlen jók, a másik indítékul szolgáló ok az volt, hogy egy barátnőm, aki kitartóan traktált a sorozattal (örök hála érte, Fanni!), azt tanácsolta, hogy az Üvegváros után a Pokoli szerkezetek 1. részével, Az angyallal folytassam az olvasást, és csak utána ugorjak a Végzet Ereklyéi 4-re, és így tovább, egyet a Pokoli szerkezetekből, egyet a másikból, amíg be nem fejezem a Mennyei tűz városával. És tényleg így volt a legjobb, egyik sorozat sem különálló egység, tartalmilag a Végzet Ereklyéinek utolsó három része valamint az előzménytrilógiául szolgáló Pokoli szerkezetek trilógia szervesen kapcsolódnak egymáshoz, sőt tovább megyek, egyik se teljesen világos a másik nélkül. Például a Végzet Ereklyéinek második felében, leginkább a Mennyei tűz városában bőven találhatunk olyan részeket, amiknél nem tudjuk eldönteni, meghatódjunk, vagy inkább ujjongva körülugráljuk a szobát – feltéve, ha ismerjük Az angyal, A herceg és A hercegnő történetét is. Merthogy ezek az utalások nem olyan tipikus, befejezetlen, kétértelmű, három titokzatos, sokat sejtető ponttal lezárt gondolatok, amelyekből mindig minden azonnal kiderül. Nem, ezek egyszerű, átlagos, mezei mondatok, amik csak azokban váltanak ki bármiféle hatást, akik olvasták az előzménytrilógiát, míg a többieknek néha fel sem tűnik, hogy egy nagyon is fontos dolgon siklott át a tekintetük. Az egyetlen hátránya viszont ennek a felborított sorrendnek az, hogy kizökkentő így a két sorozatot egybefésülve olvasni, átkerülni az egyik történetből a másikba, majd megint vissza, amit csak tetéz az egyes kötetek sokszor 500 feletti oldalszáma. Száz szónak is egy vége: egy pillanatig sem volt kétséges, hogy nekem ezeket a sorozatokat megint egyenként, zavartalanul, leckementesen és a sulitól távol, egyhuzamban végig kell olvasnom! A Pokoli szerkezetekkel kezdtem.
Az angyal
műfaj: fantasy
oldalszám: 442
kiadja: Könyvmolyképző Kiadó
értékelés a moly.hu-n: 92%
az én értékelésem: 5* csillag
borító: a régebbi fajta sokkal jobban tetszik
karakterEK(!), akiket imádtam: Will, Jem
karakter, aki akár egy automaton: de Quincey
kedvenc jelenet: morbid, ha azt mondom, a bál de Quincey-nél? Minden, amiben vámpír van, jöhet… igaz, ez esetben halottak voltak… a szokásosnál is halottabbak.
A történet a XIX. század végén játszódik. A főhős, Tessa Gray Amerikából érkezik Londonba a bátyjához, miután elvesztette nagynénjét, aki szüleik halála után anyjuk helyett anyjukként nevelte a testvérpárt. Rögtön, alighogy leszáll a hajóról, egy titokzatos férfi közli vele, hogy Nathaniel nem tudott kijönni érte, helyette őt bízta meg Tessa fogadásának feladatával. Hamar nyilvánvalóvá válik azonban, hogy Tessa nem a bátyjához került.
Az időbeli elhelyezéstől, a viktoriánus környezettől, és az ezek generálta nehézségektől bevallom, egy kicsit tartottam. Hogy fogom én, szegény XXI. századi tinédzser összeegyeztetni ezt a sztorit a Végzet Ereklyéi jelen korabeliségével? Egyáltalán, hogy fogja az írónő összeegyeztetni az előzménytrilógia és a gerincet képező sorozat stílusát, mikor a két időszak közt mind társadalmi, mind viselkedési, mind értékrendi normák szempontjából jelentős eltérés mutatkozik? Tanulság: bízzunk a közvélemény égbe kiáltó megítélésében. Cassandra Clare hibátlanul bemutatta a kor felfogását és sajátosságát, azokra, akkor és ott fektetve akkora hangsúlyt, amikre, amikor és ahol kellett. A Pokoli szerkezetek jó, és kész!
Az már első olvasásra is világos volt számomra, hogy Tessát sokkal jobban kedvelem, mint Claryt a Végzet Ereklyéiből, alaposabban kidolgozott és felépített karakternek gondolom. Különös, de minden könyvben más és más volt a szereplő, aki a legjobban a szívemhez nőtt. Ez a könyv alapján szoros küzdelem zajlott le Will és Jem között a pozícióért. Mikor Willnél volt a szó, mindig jó kilátásom volt egy kiadós nevetésre vagy jóleső megbotránkozásra. Ellenben Jemmel, akinél bár, mindig erős késztetést éreztem a vigyorgásra, sosem támadtak bennem túl erős érzések, épp ellenkezőleg, pont hogy megnyugodtam, nem féltem semmitől, és elhittem, hogy a világ egy csodálatos hely. Jem és Will között egyébként az egész sorozat alatt képtelen voltam dönteni.
Ami még teljes mértékben a könyv mellett szól, és ami egyben szerintem egy ilyen típusú könyvnél a legfontosabb, hogy fordulatos. Én imádom az olyan könyveket, amiknek a végén már úgy tűnik, semmi esélye a szereplőknek, minden kilátástalan, és el sem tudom képzelni, hogy mégis hogy akarnák ezt megoldani. És mikor ez a szorongás olyan magasságokba ível, hogy már teljes egészében lemondtam volna mindenről… akkor kénytelen vagyok rádöbbenni, hogy még sincs olyan vad fantáziám.
A herceg
műfaj: fantasy
oldalszám: 496
értékelés a moly.hu-n: 94%
az én értékelésem: 4 csillag
borító: régi!
karakterek, akiket imádtam: Will, Charlotte, Magnus
karakter, aki akár egy automaton: Nate
kedvenc jelenet: Magnus, amint felháborodottan közli, hogy olvasni szeretne
Bár van egyfajta érdekes, kritikusabb viszonyulásom a sorozatok második részeihez (ez abban nyilvánul meg, hogy általában utálom őket, vagy egykettőre elfelejtem), ebben a kötetben jött át a leginkább néhány dolog. Már ami a könyv első felét illeti. Jóval kevesebb ebben a rézben az akció, és több az érzelmek tisztázása, ami persze elengedhetetlen, de itt soknak éreztem. Mégiscsak fura kijelenteni, hogy a könyv kb. háromnegyedénél végbemegy az a jelenet, amelyet – benyomásaim szerint – az írónő a tetőpontnak szánt, a történet utolsó ötöde pedig, már tisztán csak dikció, a kialakult helyzetek és viszonyok elemzése. Ebben a periódusban végig olyan „már vége”- szaga volt az egésznek. Imádom ezt a sorozatot, de sajnos ezeket a részeket túlnyomórészt unalmasnak találtam, kivéve a legeslegvégét… amire viszont rengeteget kellett várni, szerintem ez itt egy csöppet el volt nyújtva. Az első könyv volt a kedvencem a trilógiából, amit az első laptól az utolsóig imádtam, viszont amilyen jól indult a második kötet is, úgy laposodott el a végére.
Szintén meglepő, hogy ami viszont tetszett, az az ebben a részben egyértelművé váló szerelmi háromszög, amiket egyébként többnyire ki ne állhatok, és amiket szerintem nagyon nehéz úgy megalkotni, hogy ne legyenek halálosan idegesítőek. De Clare-nek ez is sikerült. Imádtam, hogy Jem egy kicsit több szerephez jutott, s a Tessának tett ajánlata legalább olyan hihetetlen volt, mint váratlan. Soha, egy pillanatig se gondoltam volna, hogy ez lesz! Willről pedig kiderül az igazság, benne akkora fájdalom lakozik, ami mindenkit meglágyít és szíven üt, bárkit megérintene. Már a prológust olvasva is sejtettem, hogy ez esetben az én szememben Will verni fogja Jemet. Persze aztán ismét elbizonytalanodtam.
A hercegben kedveltem meg igazán Charlotte-ot, addig szimplán közömbösen viszonyultam a karakteréhez, de itt engem teljesen megfogott a fellépéseivel, a jellemével. Magnus pedig örök kedvenc! Ez a Csontváros óta egy változatlan és szilárd alapokon álló tény. Hát igen. Magnus az Magnus. Valójában ennél több bizonyítékom nincs is, de a környezetem maradéktalanul egyetért velem ebben. J
A hercegnő
műfaj: fantasy
oldalszám: 552
értékelés a moly.hu-n: 95%
az én értékelésem: 4,5 csillag
borító: ha jól tudom, egyelőre még nincs újfajta magyar borítója, de ha lenne, akkor is a régi!
karakterek, akiket imádtam: Magnus!, Sophie, Cecily
karakter, aki akár egy automaton…vagy féreg: Benedict Lightwood, Josiah Wayland konzul
kedvenc jelenet: mikor fény derül Gideon pogácsás titkára
Az a jó, hogy ebben a részben aztán tényleg nem kell sokat várni, hogy beinduljon a cselekmény. De… aztán csend. Volt végig egy olyan érzésem, hogy A hercegnőnek mintha nem lett volna olyan sűrű a cselekménye, mint az előző két könyvnek, annak ellenére, hogy ez a leghosszabb. Ezek után pedig még érdekesebb az, hogy A hercegben idegesítettek az ugyan meghatóra, de hosszúra sikerült lelkizések, a harmadik rész végére ez pontosan illett. Az e-book-olvasó jelezte, hogy a könyv 81%-nál jártam, amikor is megtörtént a tetőpont. Olyan hirtelen jött, hogy elsőször fel sem fogtam, mi van. De az ezt követő részek hiába álldogáltak nagyjából egy helyben – akár épp fény derült valamire, akár csak a szívügyekről folyt a szó - egy kicsit sem volt unalmas. Már a búcsúzásról szólt. Az írónő hosszan készített minket arra, hogy hamarosan túljutunk az utolsó szavakon is. Arra, hogy hamarosan el kell engednünk…
Az idézetet, amivel indítottam, két részről is igaznak gondoltam. Egy: könnyedén el tudtam képzelni, hogy tragédia lesz a vége, biztos voltam benne, hogy Jem meghal. Esetleg valaki más is, de ő biztosan. És kettő: ez a történet tuti, hogy nem hagy szabadulni. Én legalábbis alig hittem el, hogy vége van a könyvnek. Képes volt újra és újra meglepni, talán ez a harmadik rész volt a legintenzívebb ilyen téren. Mikor már tényleg, de tényleg azt hittem, itt a vége, az utolsó pillanatban (98%-nál) a feje tetejére állított mindnet, amikor már nem vártam semmi egyebet a nyugodt befejezésen kívül, villámcsapásként dobta be az új változót.
Ebben a könyvben egy kicsit elterelődött a figyelmem Tessa szerelmi zűrjeiről, magam sem tudom, hogyan, mikor csordultig volt töltve ezzel az egész történet. Vagy talán pont emiatt – immunis lettem rá. Fogalmam sem volt, hogy fogja ezt megoldani, hogyan fog választani, létezik-e erre egyáltalán valami normális, érthető lezárás. Amit kezdetben megoldásnak véltem, az nem tetszett. Szerencsére kiderült, hogy tévedtem, de az újonnan előállt helyzet még különösebb volt. Komolyan, így oldották fel a konfliktust? Tényleg? Aztán (98%-nál!) kiderült, hogy megint tévedtem. Ezúttal viszont imádtam a befejezést! Szóval végül is kivel jön össze Tessa? Nem árulom el. Nektek is meg kell lepődnötök!
Számomra lehetetlen volt dönteni a két fiú között. Kinek szurkoltam? Tessának és Willnek? Tessának és Jemnek? Bármily meglepő: én mindvégig Willnek és Jemnek szorítottam. Egy idő után szinte már mindegy volt, melyiküket választja a lány – csak a döntése ne verjen éket közéjük!
Amíg épp nem Tessáékkal voltunk elfoglalva, a többi szereplő hozta a fromáját. Amikor a Will vs. Jem-kérdés nem foglalkoztatott, Gideon vitte a pálmát, az ő párosuk Sophie-val vált a kedvencemmé. Cecilyt is –a rengeteg idegen nyelvű szöveg ellenére - hamar megkedveltem.
„- Honnan tudod, hogy Jemnek viszem az orvosságot?
- Nem vagyok ostoba, Will.
- Nem, hogy a fene enné meg – mormogta a fiú. – Jem… Jem a jobbik felem. Nem is várom el, hogy megértsd. Tartozom neki ezzel.
- Akkor mi vagyok én? – kérdezte Cecily.
(…)
- A gyengeségem.
- Tessa pedig a szíved – bólintott a lány, nem dühösen, inkább elgondolkodva. – Mint említettem, nem vagyok ostoba.”
Magnus minden szava, minden poénja, minden mindene eltörpül emellett a két mondata mellett:
„- Akármire esküdtél is fel, szerintem nem az a fontos, hogy itt legyél, amikor Jem élete véget ér. Az a fontos, hogy itt voltál minden másik pillanatban.”
És hát a Magiszterről még nem is beszéltünk (aki még nem olvasta, nem lövöm le előre, ki az). Talán meglepően hangzik, de én eddig Cassandra Clare minden általam olvasott művében bírtam a fő gonoszokat, s e tekintetben a Pokoli szerkezetek negatív karaktere sem okozott csalódást. Az itt megrajzolt emberi embertelenség hátborzongató. A Végzet Ereklyéiben is sokszor kirázhat minket a hideg, ahol szinte minden, ami ellenséges, démoni eredetű, de itt mégiscsak egy emberről van szó. Aki zsigerből, eredendően úgy hinnénk, nem gonosz.
„- Van egy régi mondás, talán maga is hallotta szeretett vőlegényétől. „Senki sem élhet egy égbolt alatt az apja gyilkosával.” Hát én kiirtom az árnyvadászokat az égbolt alól, hogy ne élhessenek többé ezen a világon. Ne is próbáljon a jobbik énemre hatni, Miss Gray, mert nekem olyan nincsen.”
***
Összességében én elsőre és másodjára is nagyon élveztem a Pokoli szerkezeteket. Az angyalt és A herceg első felét végig imádtam, utána volt egy kis hullámvölgy, amit A hercegnő legeleje egy kis időre megtört, végül pedig az utolsó rész második felétől ismét zizegett a történet. (Ne kérdezzétek, hogy tud egy könyv zizegni.) MINDENKINEK AJÁNLOM!
***
ui.: Úgy tűnik, ez valami pszichés zavar, hogy nemcsak, hogy megszemélyesítem a könyveimet, de rendszeresen álmodok is velük (mint pl. az Égi vándorral). Jelen szituációban épp A herceg hozta meg ezt az élményt, pár napja ugyanis azt álmodtam, hogy egy kicsi, kerek asztal köré zsúfolódva beszélgetek Az angyalról egy rakás arc nélküli automatonnal. Tudtam, hogy erről inkább készítenem kell egy bejegyzést, hogy ezt elkerüljem. Ha van kedvetek, nyugodtan írjátok meg kommentben vagy akár e-mailben, hogy nektek mi a véleményetek, mik voltak a benyomásaitok az árnyvadász-világról, és annak bármelyik könyvéről!


2017. június 14., szerda

Gill Lewis: Égi vándor - természetesen mély

Létezik olyan, hogy érzelmi maximalizmus?  Sok érzés, benyomás, de legyen bármilyen is, mindig intenzíven jelentkezik? Mert ha igen, akkor bennem biztosan van valami hasonló. Sokszor van olyan, hogy nekem valami vagy őrülten jó, vagy halálosan szomorú, vagy gyilkosan dühítő, stb… vagy kimondottan üres, aminél elkeserítőbb érzés szerintem nincs is a világon. De néha olyan is előfordul, hogy egyik percben még úgy érzem magam, mintha a felhők közt járnék, de a következőben képes a legjelentéktelenebb apróság is mély depresszióba lendíteni. A könyvekre is hasonlóan reagálok. Alapvetően öt fokozat van: a „bárcsak sose került volna a kezembe”, az „ezzel most mégis mit kezdjek?”, a  „minden valószínűség szerint hamar el fogom felejteni, de azért eltelt vele az idő”, a „hát ez elég kellemes volt, de nem ütötte a kedvenceket” és maguk a kedvencek.
Namármost! Akármilyen törvényszerűséget is figyeltem meg az elmúlt x évnyi olvasással töltött időben, a legújabb élményem valószínűleg mindegyiket egytől egyig hazavágta. Amikor végeztem az Égi vándorral, egyszerűen nem tudtam besorolni, egyik kategória sem illet rá, teljesen összezavart. Mivel nem olyan hosszú regényről beszélünk (mindössze 211 oldalas), szinte egy délután alatt átrepültem rajta. És akkor úrrá lett rajtam valami fura üresség, amin egyszerűen nem voltam képes továbblépni. Nem szerettem (még!), nem is utáltam, és tudtam, hogy egyhamar nem is felejtem el. Nem, helyette inkább olyan volt, mintha valami feszegetne belülről, egyre csak nőne, de nem tud kitörni. Valami kölünös motoszkált bennem, de nem tudtam, mi is az pontosan, hiányérzetem volt. Így hát elhatároztam, hogy visszamegyek, és megkerestem azt az elveszett dolgot. Ezt a döntést meg csak erősítette bennem, hogy a következő éjszakán álmodtam is vele.
Nem emlékszem pontosan, mi történt, csak annyi maradt meg, hogy visszatértem a könyv végére, és továbbálmodtam a történetet. Aztán nagyon korán felébredtem, de már mindent teljesen más színben láttam, mintha átkattintottak volna bennem egy kapcsolót. Valami úton-módon megvilágosodtam.
Kezdetben, ha a könyvről akartam beszélni, kinyitottam a szám, mondani akartam valamit, igazán akartam, de nem sikerült, nem jöttek a szavak – nem azért, mert nem volt mit kifejezni, hanem mert abban a pillanatban egy golyóstoll empátiájának szintjén álltam. Talán az év végi hajtás miatt volt így (ki irat még az utolsó előtti órán?), de az biztos, hogy ennek a történetbe bele kell adnunk szívünket-lelkünket, s erre, mint tapasztaltam, az iskola a lehető legrosszabb helyszín. Szigorúan csak természetben, egy kellemes, szeles napon.
A kezdeti némaságom után, és miután kihasználtam azt a pár napot, ami még elválasztott attól, hogy megváljak tőle, és visszavigyem a könyvtárba, már csak úgy ömlött belőlem az élmények áradata, a kétszeri, gyors egymásutánban történő olvasás alatt minden lapon új felfedezéseket tettem, és azt hiszem, egy életre a szívembe zártam ezt a történetet.
- SPOILER! -
Általában nem szokott, de itt kifejezetten tetszett, hogy nem volt se terjengős, se rövidek bevezetés, az in medias res, a mindennek a közepébe vágó kezdés után pedig már elsőre is éreztem, hogy ebben a könyvben lesz valami. A könyv, amiben bicikliznek, ami az egyik nagy szenvedélyem, semmiféleképpen sem lehet rossz.
„Iona rám pillantott, aztán elkezdett az ujjával köröket rajzolni a tűlevéltakaróba.
- Ha megengeded, hogy visszajöjjek, elárulom a titkot – mondta.”
A titok csak egy ürügy, habár kétségkívül fontos témát dolgoz fel, és ez, illetve Iona az elindítója mindennek, a következmények sokkal jelentősebbek. Iona számomra egyébként is úgy hatott majd’ az első pillanattól fogva, mint egy őrangyal, mert ha ő nincs, sem a halászsasok, sem Jeneba nem menekül meg. Miatta és a titka miatt a meglévő barátságok ugyan először egyik helyen széthúznak, a másikon szorosabbra fonódnak, de ez utóbbinak egyszer csak vége szakad, míg az előbbi, ami megrendülni látszott, erősebbé válik, mint valaha. Majd valamivel a könyv fele után megjelenik az a bizonyos életmentő baráti szál is.
Callumot, a főszereplőt hamar megszerettem, mert bár a cselekedetei kezdetben kifogásolhatóak voltak, a gondolatai mindig elárulták. Hiába csak 11 éves, erősebbnek, kitartóbbnak és elhivatottabbnak ismerszik meg minden felnőttnél, az első, ami vele kapcsolatosan eszembe jutott, a tisztelet, sokan példát vehetnénk erről a srácról, aki tényleg minden követ megmozgat, hogy segítsen másokon. Robot, Callum barátját kifejezetten utáltam, de a változás, amin aztán keresztülmegy, annyira szembetűnő és pozitív, hogy nem lehet a történet végére nem szeretni. Callumék hármasában ő a tipikus kemény, laza csávó, Euan bennem a kis tudóspalánta benyomását keltette, akinek gondolatai jellemzően egy téma, a horgászat körül keringnek, Callum pedig inkább az az érzékenyebb típus, a lehető legjobb értelemben véve.
A kedvenc karakteremnek mégis a könyvnek csak a második felében felbukkanó Jenebát mondanám. Sok gyerek, de még felnőttek is összeroppantak volna, ha a gambiai lány helyében lettek volna, Jeneba ennek ellenére mindvégig életvidám maradt, nem lett depressziós, nem hagyta el magát, amihez óriási hit, életszeretet, akarat és lélekerő szükséges. Callumhoz hasonlóan rá is csak felnézni tudok.
Nem véletlenül írtam, hogy a szabad levegőn érdemes olvasni – hisz a történet túlnyomó része kint, a skót természetben játszódik. A tájleírások szemet gyönyörködtető tájakra repítik az olvasót kezdve Callum családjának farmjától a Szaharán át egészen a gambiai mangrovemocsarakig. És véleményem szerint mindnyájan megegyezhetünk abban, hogy a halászsasok a leggyönyörűbb ragadozó madarak a világon!
műfaj: gyermek- és ifjúsági
oldalszám: 211
kiadja: Könyvmolyképző Kiadó
értékelés a moly.hu-n: 90% (3 csillagon alul senki nem pontozta)
az én értékelésem: 4,5 csillag
történet: egyszerre szívmelengető és megrendítő
borító: kifejező, pont úgy jó, ahogy van
karakter, akit imádtam: Jeneba, Callum
karakter, aki mehetett volna Írisszel, csak hogy legyen szegény madárnak uzsonnája, ha megéhezik: Ruth, Sarah – egyetlenegyszer szerepelnek, jelentőségük igazán nincs… de aki Ionát bántja, az engem is bánt!
kedvenc jelenet: 85-86. oldal


Olyan mélyen beszél a barátságról, amilyet nemcsak hogy könyvekben, de gyakran még a való életben sem találunk. Sok apró, mindennapi, egyszerű elemből áll össze, amik a végére óriásokká nőnek, határozottan erős egyveleget alkotva, ami nem hagy egyhamar szabadulni, egyszerre kikapcsol és el is gondolkodtat. Időt kell és érdemes is rászánni, hogy ne csak egy kellemes olvasmányélményként, hanem egy szívbemarkoló tapasztalatként emlékezz rá, oda kell magad adni a könyvnek, hogy az kiteljesedhessen benned, s többször is katarzist váltson ki belőled! Megtaláltam, mi hiányzott először belőle: én. Az, hogy teljes szívvel-lélekkel beleéljem magam, és ráhangolódjak – de most már egy részem örökre benne marad.

Shannon Hale: Austenland - hangolódás a nyárra

Feltornyoztam az olvasatlan könyveimet az asztalomra. Szégyenszemre már a Könyvfesztivál óta nem jutok hozzájuk, ami persze fikarcnyit sem gátolt meg abban, hogy a Könyvhéten újabb beszerzőkörútra induljak. S míg a szépségeim figyelemért könyörögve álldogálnak a toronyban, én kegyetlenül tudomást sem véve róluk hirtelen felindulásból újraolvasok. És bizonyosságot nyert: a spontán ötletek a legjobbak! Egy iszonyú kemény tanév után ennél jobb vakációra hangolást nem is találhattam volna, még ha szomorú tény is, hogy találkozásomnak az én Darcymmal igen kicsi a valószínűsége.
Az alapszituáció: Jane-t mint egy átok üldözik a félresikerült kapcsolatok, amelyek labirintusában az egyetlen biztos pontja a Jane Austen-regények szeretete és persze Mr. Darcy. Rajongásának megszállottsággá fajulása és múltbeli kudarcai után Jane úgy dönt, inkább egy életre felhagy a férfiakkal. Miközben szoktatgatja magát az örök vénkisasszony szerepéhez, nagynénje örökül hagy rá egy angliai vakációt – 1816-ban. Jane vívódások közepette végül úgy dönt, üdülését egyrészt élete utolsó románcának fogja fel, mielőtt végleg leszámolna az ellenkező nemnek minden képviselőjével, másrészt terápiának, ami örökre kigyógyítja a régenség korabeli álomvilágából.
Talán riasztó lehet azén korosztályom számára, hogy a cselekményt egy harmincas, felnőtt nő szemszögéből ismerjük meg, nem véletlen viszont, hogy akárhogy, akárhányszor, akárhányféleképpen is próbáltam magam elé képzelni a hősnőt, még egyszer sem festett többnek huszonhatnál. Jane a könyv első olvasása óta a kedvenc karaktereim közé tartozik, talán az olthatatlan, közös Büszkeség és balítélet-imádatunk okán, vagy mert nagyon könnyű azonosulni vele, bármely generációba is tartozunk. Jane ugyanolyan álmodozó, reménykedő, önmagát kereső egyéniség, mint bármelyik tinédzser, bármelyik felnőtt. És nemcsak őbenne, de a könyv összes szereplőjében visszaköszön valamennyi Jane Austen világából.
A könyv, habár nem feltétlenül pörgős, akciódús (mint azt az írónő is hangsúlyozza, Jane Austen korában az egyszerű hétköznapok erősen próbára tennék egy huszonegyedik századi ember unalomküszöbét), lebilincselő könyv, remekül olvastatja magát, egy hosszú délután alatt végezni lehet vele. A történet minden szempontból üdítő, hangulatos, és könnyed, vidám olvasmány, és remélem, ha látni nem is, de érezni azért érzitek, hogy villognak a szívecskék az íriszemben! A könyv teljes hosszában találtam a lehető legjobb értelemben véve kiborító részeket és hál’ istennek jó sűrűn nevettetőeket és váratlanokat is, annyira fordulatos, hogy az utolsó pillanatig nem tudhatjuk, hogyan is végződik. Bár a meglepődés élménye számomra most kimaradt, hisz másodjára pörgettem végig az oldalakat, és mivel már első alkalommal is felejthetetlen volt, sok mindenre emlékeztem. De legelőször tényleg csak úgy kapkodtam a fejem, hogy mi? hogyan? ááá! Letehetetlen volt és imádnivaló végig, a kedvenc részeim mégiscsak a könyv tetőpontját, Jane hazautazását leíró jelenetek. Így kell igazán előkészíteni egy frappáns befejezést! Jól láthatóan ívelt a sztori egyre feljebb, a kibontakozás tökéletes felvezetése volt a csúcspontnak.
Végezetül: olvassátok el a köszönetnyilvánítást is!
J
A borító véleményem szerint egy műalkotás, remekül tükrözi a könyv könnyed, humoros, álmodozó hangulatát – épp emiatt az álomvilág miatt tartom azt is különösen jó ötletnek, hogy a tervezők nem a fotókat, hanem a rajzos megoldást választották, ami szerintem még inkább ad egyfajta varázslatos és meseszerűen elragadó kisugárzást a könyvnek. Rápillantunk és beleszeretünk.
A huszonegyedik és a tizenkilencedik század bámulatos összeolvadása, egyszerre romantikus és szexi, mégis szemérmes, és remek bizonyíték arra, hogy a két kor és irodalmi alkotásaik pompásan megférnek a másik mellett, sőt páratlanul ki is egészítik egymást. Shannon Hale stílusa semmi kívánnivalót nem hagy maga után, fiatalos és mai, mégis magával hozza azt az Austen-könyvekből oly jól ismert szellemes és kifinomult eleganciát. Legyünk akár Austen-, akár Hale-, akár Vörös pöttyös-rajongók, kötelező olvasmány!
Az írónőnek többek között olyan írásokat is köszönhetünk, mint az Ever After High vagy a Spirit Animals – Szellemállatok sorozat 4. része. Meglepetésemre könyvei között a moly.hu-n az Austenland mind az angol, mind a magyar kiadása az utolsó helyen áll, csak 81, illetve 76%-os értékelést kaptak. Hát, ez az ízlések is pofonok patthelyzetszerű kategóriája, és bármennyire is szerettem volna megtoldani öt csillaggal a könyv véleményezését, nem emlékszem a molyos azonosítóimra. Viszont új ösztönzést találtam magamnak arra vonatkozólag, miért is feküdjek rá a nyári hónapok alatt az angoltanulásra: az Austenland második része, a Midnight in Austenland című kötet csak eredeti nyelven olvasható.
műfaj: romantikus, Young Adult
oldalszám: 236
kiadja: Könyvmolyképző Kiadó
értékelés a moly.hu-n: 76%
az én értékelésem: 4,5 csillag
borító: annyira szép, hogy néha csak leveszem a polcról, és nézegetem
karakter, akit imádtam: Mr. Nobley és természetesen Jane
karakter, akit páros lábbal rúgtam volna ki a Pembrook Parkból: Sir John Templeton
kedvenc jelenet: túl sok van :D


Végül a filmről pár szóban. Mert igen, 2013-ban film is készült Shannon Hale regényéből, melynek producerei Gina Mingacci és Stephenie Meyer (akinek egysavas ajánlása – „Elragadó!” – a könyvborító elején is fellelhető), egyik forgatókönyvírója Jerusha Hess mellett maga az írónő volt. Ezek után szerintem különös, hogy a film nem egyezik több helyen is a könyvvel, s bár a fő elemeket nem hagyták ki, átírták, újraformálták. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz, mert amin tényleg, igazán meglepődtem, az az, hogy nagyon tetszett! Más volt, mint a könyv, de élveztem. A legszembetűnőbb változás (ha nem számítjuk a film végét, amiről nem tudom eldönteni ez volt-e a jobb, vagy a könyvbéli), hogy az eredeti történet és szereplők jellemzőit felnagyították, amit szerintem már nem kellett volna, néhol odaillő és vicces volt, de néhol egyben idegesítő is. Például Mrs. Wattlesbrooknál túl messzire mentek, nem volt hihető az az életszituáció, ami ott megjelent. Egy ügyféllel nem szerencsés így bánni, hiába a titoktartási nyilatkozat (ami az adaptációból egyébként kimaradt). Ráadásul teljesen szembemegy a könyvvel. Ugyanez a nagyítás viszont szerintem nagyon is mulatságos volt Amelia esetében. De valóban rengeteget nevettem rajta, a színészek pedig remekül megragadták az alakítandó karakterüket. Főleg JJ Feild – most mondjátok meg, hát nem egy imádni való?