A vallás és az írói felelősség - Lana Millan: Raziel

Elképesztő, hogy mikor posztoltam utoljára: május 5-én!! Ráadásul az is csak egy ilyen „legyen-valami-az oldalon” bejegyzés volt. Viszont, most egy olyan könyvbe sikerült belefutnom, amiről beszélnünk KELL! Szóval, először is beszéljünk valami másról: vallás.

Én személy szerint az gondolom, hogy ha eltekintünk a szélsőségektől (pl. keresztes hadjáratok, boszorkányüldözés, Szent Bertalan éjszakája), akkor a vallás egy nagyon jó dolog. Erőt és reményt ad, ezáltal motivál, közösséget teremt. Ez persze nem jelenti azt, hogy aki nem tartozik egyik vallási felekezethez sem, mint például én, annak szegényebb lenne az élete. Nem az, csak más, és egyébként a nemhívők számára is van a vallásoknak egy nagyon jó üzenete - tanítja azt az olyan mértékű elfogultságot, amit hitnek nevezünk. Ami a legeslegjobb az egészben! Az egész lényege! Nem az számít igazán, hogy miben hiszel, hanem hogy hiszel, hogy képes vagy rendíthetetlen és kitartó lenni, véghezvinni és elérni a céljaidat, tudsz bízni.

Emellett a vallás egy remek vitaindító, egy remek lehetőség, hogy ütköztessük a véleményünket, hiszen olyan rétegelt és annyiféle irányból megközelíthető és körbejárható téma, vegyük csak a teremtéstörténeteket, a világképet, a szimbólumrendszereket. DE vitázni is csak intelligensen érdemes, csak úgy szabad szubjektív véleményt alkotni, hogy megmaradsz egy bizonyos tárgyilagos formánál, nem mész át pejoratívba, és nem sérted a vitapartnered, hagyod, hogy elmondja a véleményét. És ezek a kötelező alapszabályok egy új szintre emelik a kötelező fogalmát, ha vallásról van szó, hiszen a vallás és hit maga, bármekkora, akár világszintű közösséget is fog egybe, mégis egy nagyon intim és bensőséges téma, szerintem még ilyen téren felülmúlja a szerelmet is. És mint ilyen, vigyázni kell vele, mert érzékeny pont, de amennyire törékeny, annyira örök. És mi van, ha nem vigyázunk vele?

Hát, EZ!

műfaj: urban fantasy, kaland

oldalszám: 296

kiadja: Athenaeum

értékelés a moly.hu-n: 85%

az én értékelésem: 0,5 csillag

borító: igényes és szép

Ismered a viccet, amiben a bukott angyal, a KitKat-mániás démon és egy hősszerelmes bolti eladó a Tudás Könyvének keresésére indul? Nem? Nem csoda, hiszen ez nem vicc. Raziel a Tudás Könyvének őrzője, a legfelsőbb misztériumok és titkok angyala. Vagyis csak volt. Valami történt. Lélegzik és ver a szíve, miközben Nevada tűzforró sziklái között kinyitja a szemét. Emberré vált. Lehetne még ennél is rosszabb a helyzete? Lehet, és lesz is. Amikor eltűnik a Tudás Könyve üzletet ajánlanak neki: ha segít megtalálni, visszakaphatja a szárnyát. Segítőként egy pimasz démont varrnak a nyakába, hogy aztán együtt vágjanak neki Amerika vadregényes tájainak. Kalandos útjuk során Raziel felfedezi magában az elszánt harcost, a féltő barátot, és az esendő embert. Lana Millan második regénye egy izgalmas mese, ami akár igaz is lehetne.

Igen, tény, hogy ez egy KitKat promó könyv, de nem ez a lényeg. A vásárláskor adtak hozzá csokit, bár utólag lehet, jobb lett volna, ha egy doboz nyugtatóval dobnak meg, annak az olvasás közben több hasznát vettem volna. Vagy adták volna ide a csokit és tartották volna meg a könyvet!

Nem lepődtem meg, hogy nem elfogulatlan a könyv a vallásosság terén, lévén ez egy valláson alapuló fantasyregény. A fülszöveg alapján egyértelmű volt. De akkor most térjünk egy kicsit ki arra is, mi az az írói felelősségvállalás.

Alapvetően legyen szó bármilyen szellemi értékről, egy képről, zenéről, bármiről, a készítőnek, írónak, művésznek, akinek a neve alatt fut, óriási felelőssége van. Az az esztétikai üzenet, amit a munkáján keresztül átad, rengeteg emberhez eljut, sokak gondolkodását és énképét befolyásolhatja, sokakat érinthet meg. Szóval a művészet egy önkifejező eszköz, ami segítségével maradandót alkothatunk a külvilág számára. Kiemelve a külvilág szót, hiszen a külvilág nem feltétlenül ugyanolyan, mint mi. Ha álláspontot foglalunk valami ellen, számítsunk rá, hogy lesz, aki megcáfolja, ha vádolunk, akkor vegyük biztosra, hogy védekezni fognak. Én pedig szeretnék.

A Raziel alapszituációja az, hogy a tudás angyalát valamilyen okból fogva kidobták a mennyből, és most egy idegen nő testében kényszerül megtalálni a helyét, ráadásul úgy, hogy az utolsó 200 évre nem is emlékszik. Számára a Föld egy teljesen új és érthetetlen világ, s a tapasztalansága és naivitása miatt tökéletesen alkalmas lesz arra, hogy az ő szemén keresztül kritikusan vizsgálva az emberiséget meglássuk magunkban az elítélendőt. Egy alapvetően jó mondanivalóval szolgál, rámutat az emberi lét gyengeségeire, a túlzott igényességre, a természeti és társadalmi öngenerált problémáinkra, és egy nagyon jó kérdést feszeget: a mérhetetlen tudás nem hajszolja-e a fejlődés helyett a hanyatlásba a fajt, illetve megérett-e vajon az emberiség a pusztulásra? Csakhogy mindezeket a témákat (amiket amúgy befejezetlenül és kifejtetlenül fel is áldoz majd a romantika és az unalom oltárán) a lehető legrosszabb módon veti fel, amivel vallást, identitást és ízlést sért. Ugyanis a könyv felfogása szerint a Föld azért pusztul, mert az emberek közömbössé váltak Isten iránt, már nem hisznek benne, „egyre több a beteg, eltorzult lélek”, valamint, „ha Istenben hinnének ilyen meggyőződéssel, sosem kerültek volna ekkora pácba”.  Igen, ez így szó szerint, ebben a szövegkörnyezetben le van írva. Röviden: azok miatt amortizálódik le a bolygó, akik nem hisznek Istenben, vagy nem Istenben hisznek.

Őszintén? Undorító! Elolvastam, és csak pislogtam a döbbenettől. Nem hittem el, hogy az oda le van írva, és úgy van leírva, ahogy. Tehát a buddhisták aktív rombolói a társadalomnak? Az ateisták hozzáállása elfogadhatatlan és káros? Tisztázzuk! Senkinek semmi joga ahhoz, hogy megítéljen valakit a vallási hovatartozása alapján, addig semmi, amíg nem ismeri ától cettig az illető életét és személyiségét. Ez pedig nem fog megtörténni. Nem ismerheted annak, akinek más a hite, mint neked, a motivációt, az érzéseit, és amit nem ismersz, arról nem alkothatsz véleményt. Lehet, hogy neki az a világnézet és eszme jelent sokat, ami téged hidegen hagy, de akkor az a minimum, hogy hagyjon hidegen az is, aki gyakorolja azt a vallást, inkább, mint hogy ott okoskodj, ahol semmi keresnivalód!

Csak azt nem értem, hogy ha ez így és konkrétan így van benne a szövegben, akkor ki ennek a regénynek a célközönsége? Ki élvezné ezt a könyvet? Mert az, akiket rágalmaz, biztos nem, azoknak, akik vallási felekezete nevében beszél, pedig kínos.

Ezek után remélem, senkinek sem maradt ködös, hogy miért is sértő és felháborítóak az idézett kijelentések. De nem feltétlenül kell különböző hitvilágokkal dobálózni, mert a könyv annyi téren bizonyítja a saját sztereotip és beszűkült látásmódú gondolkodását, hogy tagadhatatlanul maga alatt vágja a fát.

Nézzük tovább a történetet: Raziel már hónapok óta keresi azt, ki is ő valójában, és szörnyülködik azon, hogy milyen sokan nem ismerik el főnökét, amikor Uriel meglátogatja és megbízza a Tudás Könyvének keresésével. Segítőként egy pokolbéli démont rendel mellé, aki Raziel lakótársa, Kendra unokabátyjának testét szállja meg. Ketten neki is vágnak az útnak, satöbbi, satöbbi, satöbbi… De!

A könyv bevezet egy újabb fogós és elgondolkodtató témát, a jó és a rossz közti különbséget, amitől a fentiek ellenére is elég sokat vártam. Ámde a regénynek itt is sikerült a lehető legarcbamászósabb stílust és eszközt megválasztania, magyarul kijárna neki egy alapos pofon! Ebben a történetben, legalábbis az elején Raziel mint exangyal egyértelműen a jót, és Belader mint démon, egyértelműen a rosszat képviseli és testesíti meg. És emiatt ez a helyzet megkövetelné magának az óvatos és átgondolt megfogalmazást, hiszen várható, hogy majd bizonyos dolgok itt ki lesznek kiáltva erénynek illetve bűnnek. Szóval ártalmatlan általánosításról beszélünk, ami azért mégiscsak általánosítás, ezért ekképp is kell kezelni. Vigyázni kell, hogy ne konkretizáljunk dolgokat, ne állítsunk pl. olyanokat, hogy a rockzene az sátánista, hisz ezzel ismételten csak sértünk, nem pedig építünk. Itt viszont pont ez történik!

Van az a jelenet, ahol démonka és angyalka beülnek az autóba. Démonka unaloműzésként benyom egy rockszámot, mire Raziel elszörnyed, hogy mi a franc ez, ez nem is zene, megfájdul tőle a feje. Egy átlagos fantasyban ennek a jelenetnek a terjedelemnövelésen kívül semmi szerepe és jelentősége nem lenne, de itt, ahol a jót állítjuk szembe a gonosszal, nagyon is felértékelődik ez a kijelentés. A rockzenét különben is bőven érik az olyan elítélések, mint hogy ördögtől való és sátánista, művészileg szenny (annak ellenére, hogy az ilyen dalok elenyésző százaléka csak sátánimádó, míg szinte minden ötödik rockszám keresztény témát dolgoz fel), és akkor kapunk egy ilyen szituációt, ahol a démon élvezi a rockot, míg az angyal szenved tőle. Elfogulatlanság - Ámen… [Egy érdekes cikk a témában]

Ugyanezt eljátsszák még a vegetáriánus téma körül is: Raziel szabályosan rosszul van attól, hogy egy olyan teremtmény testét egye meg, aminek Isten lelket adott. Ami megint csak nem lenne probléma, ha Raziel nem a mindenkori erény metaforájaként tetszelegne, így viszont ebből csak annyi derül ki, hogy csibeburgert enni egy Bon Jovi koncert után egy ingyen beutaló a pokolba. És ha ez még nem lenne elég, ezek az elvakult és alaptalan elvek és vélemények (nem tanok, nem általános érvényű értékek, hanem szubjektív vélemények) egy olyan egyirányú kommunikációs közegen keresztül jutnak el az olvasóhoz, hogy a sértett esélyt sem kap arra, hogy reagálhasson az őt, az ízlését vagy vallását ért támadásra. Szép.

Mindez együtt egy bár alapvetően jó témákkal és kérdésekkel operáló társadalomkritika, aminek viszont „kritika” része valahogy célt tévesztett, minekutána az eredmény egy sztereotipikus gondolkodású, elítélő és sértő, rendkívül káros üzenetű és alaptalanul szkeptikus illetve bíráskodó romantikus kalandregénynek álcázott vallási propagandaszöveg. És még az álcája se jó!

Ugyanis ez, az általam olvasott könyvek közül minden idők legcsapnivalóbb olvasmánya! Akció – annak ellenére, hogy ez egy kalandregény – semmi, a karakterek gyengék és kiszámíthatóak, és pontosan 40 oldalba telt, míg kitaláltam, hova fog vezetni a két főszereplő lelki önmarcangolása, szóval – cselekmény híján – még lélektani alapon sem kell semmiféle fordulattól tartani. A könyv egy nagy rakás időhúzás, és annyira érződik rajta az izzadságszag, ahogy próbálta elérni a minimum vastagságot, de így tartalom híján csak küszködött a saját hosszával. Aztán volt egy pont, ahol valahogy megbékéltem vele, ugyanis a könyv akkor már maga is elkezdett olyan nevetséges szituációkat alkotni, ami konkrétan saját magán röhög. Például mikor Raziel nem akar megtanulni lőni:

Vagy mikor már majdnem történik valami:

Vagy mikor elszabadul Belader és az angyalkánk között a szerelem megállíthatatlan tüze:

Szóval körülbelül ennyi az össz cselekményünk, térjünk rá a karakterekre!

Tommy, a gyermeki naivitás képviselője, aki vigyorogva megy bele egy démonidézésbe, mert hát mi baja is eshetne? Azon kívül, hogy szétégett, meghalt, majd újjáéledt meztelenül egy börtöncellában, valóban minden oké. Jobban már nem is lehetne. Igazság szerint amikor fennáll a szükség egy lelkes önként jelentkezőért, és Tommy ehhez a jelentős szerephez jut, bárki más a helyében lehetett volna. Viszont  ötoldalnyi tartalmat hozzá tudott tenni a sztorihoz, amikor is tisztázta Kendrával a régi szerelmi kapcsolatát. Szóval Tommy jelenléte nem szükségszerű, de magával hozott pár sablonmondatot, így átment az alacsony igényű ellenőrzőkapun, és feltűnhetett a könyvben, aminek megint csak egy kihagyott lehetőség és egy színes fantasy-jelenet lett az áldozata a romantika oltárán.

Kendráról a következő idézet nyújt pontos leírást: „Akadnak olyan angyalok, akik embernek születnek, mégsem veszi őket észre senki.” Rá ez tökéletesen illik, egy önzetlen, elfogadó, de mégis emberi karakter, neki is megvannak a hibái, és igazából benne is sokkal több a potenciál, mint Razielben.

A Halál (vagy, jó, oké, legyen Összegző) az egyetlen olyan karakter, aki a maga kidolgozatlanságában és semmilyenségében, de ellentmond a személye körül kialakult sztereotípiának. Attól, aki elviszi a lelkünket, nem vártunk volna sem jó tanácsokat, sem már-már atyai vigasztalást, ami támaszt nyújt a gyászban. Ő se tesz hozzá semmit a cselekményhez, legalább ellentmond a könyvnek… annak ellenére, hogy ő is benne van.

Uriel már majdnem több mint egy karaktervázlat karaktervázlata, és ő az egyetlen, aki valóban hozzáadott valamiféle misztikumot a történethez. Ő az, aki szerintem röhög magában azon, hogy hülyékkel van körülvéve. Hiányos személyisége egyben a legnagyobb erőssége is, hisz látszólag pontosan tudja, hogy mit csinál, úgy tűnik, a főszereplőink mellett áll, és őket támogatja, de az eszközei erősen megkérdőjelezhetők, és így esélytelen kikövetkeztetni, mik is a motivációi, mi lehet a valódi célja. Nagyon sok mindent lehetett volna kezdeni vele is.

Belader, az emberből lett démon háta mögött egy nagyon is viszontagságos életút áll, és esküszöm, az ő élettörténete volt az egyetlen érdekfeszítő eseménysor a könyvben, és nagyon nagy kár, hogy csak elbeszélés szintjén jelent meg a cselekményben, mert így igazság szerint nem sok haszna volt. Az élettörténete mélyre hatoló, emberi tragédiája egy olyan színt kölcsönöz neki, ami szerintem nagyon érdekessé tehette volna a karaktert, ha az írónő végre felismerte volna, mire érdemes hangsúlyt fektetnie a sztorivezetése alatt, mert ugyanis így ebből sem lett semmi. Ha a könyv a démon szemszögéből íródna, merem állítani, hogy sokkal jobb lett volna. Szólhatott volna amellett is a regény arról, amiről most szól (semmiről), de megvillanthatta volna Belader emlékeit és fájdalmát, a lánya miatt érzett bűntudatát, sőt, mivel Belader egy szociálisan sokkal érzékenyebb lény, mint az angyalkánk, teret engedhetett volna a sztori (ha már úgysem halad semerre) Kendra kisebbségi komplexusának.

Ehelyett megkaptuk Razielt, ezt a több sebből vérző katasztrófát, akinek viselkedését a többi karakter próbálja kompenzálni, de sajnos eredménytelenül, így Raziel igazából soha nem kerül ki a látószögünkből. (1) mert a mellékszereplő-gárda bár rengeteg lehetőséget tartogat magába, pont az az oldaluk nincs kidolgozva és (2) mert emellett Raziel meg túlságosan is részletes, és szó szerint minden róla szól. Elpusztul a Föld? Oké, akkor tárgyaljunk arról, Raziel szerint milyen igazságtalanul bántak el vele. Nyakunkon a rendőrség és a lehető leggyorsabban olajra kéne lépni? Ez egy remek alkalom arra, hogy azon veszekedjünk, miért is bántotta Raziel kis lelkét az a póló. Értem én, Belader megpróbált kedves lenni, de mivel démon, ezért nem tud (ez is egy mennyire rossz üzenet…), de ember, prioritások!

És a legkiakasztóbb jelenet: Belader halála. Meghal az a karakter, akiben a könyv minden reménye volt, és basszus még az ő halála is az angyalka hisztiparádéjába fordul át, amit hadd ne részletezzek. Egyetlen jogos gondolat merül fel ebben a részben: mit fog csinálni Raziel Belader nélkül? És bár nyomtatás szerint mindenkinek az a véleménye, hogy tutin megoldja majd a dolgokat, én kivételesen és először és utoljára, de szilárdan…Raziellel értek egyet. Semmire sem fog menni a démon nélkül. Bár ezt sajnos nem tudjuk meg, mert Belader nem sokáig marad halott, így Razielnek esélye sincs igazolnia a saját önállótlanságát, de az is elég sokat elárul róla, hogy ott van pár órányi gyaloglással a céltól, miközben a csúnya bácsik már tenyérdörzsölve visszaszámolnak az emberiség pusztulásáig, és azt tervezi, hogy visszamegy Kendrához beszélgetni. Minden ott van nála, a térkép, az irány, a lehetőség, minden passzol, leszámítva azt, hogy egy önmarcangoló, cselekvésképtelen főszereplőnk van. Aztán kiderül, hogy valójában már a könyv első pillanatától kezdve ott volt a megoldás a szemük előtt (és akkor nem lett volna könyv), Belader feltámad, és megvillantják nekünk, mennyire ijesztő is a Lucifer mint márkanév. Magyarán a könyv észrevette, hogy egész eddig semmit nem tudott felmutatni, és megpróbált valami cselekményt az utolsó két (!) oldalba belesűríteni. Szeretnék túlozni, de nem tudok!

És jogosan kérdezhetitek, hogy „jó, de akkor mi történt a könyv másik 294 oldalán?” Raziel. Raziel történik.

Razielnek kb. 30 különböző személyiségét ismertük meg a könyv során, de mind egytől egyig ugyanolyan idegesítő. Van az önmarcangoló, van a szomorú, van a sértett, a makacs, a kisebbségi komplexusos, a logikátlan, és a hisztis Raziel. Az exangyal a fülszöveghez hűen felfedezi magában a féltő barátot és az esendő embert ugyan, és meg is marad ebben az énközpontú állapotban. De az elszánt harcos csak akkor jött elő belőle, mikor az idegeimmel játszott, azt viszont, el kell ismerni, kitartóan csinálta. Raziel minden, amit nem várnánk el egy főszereplőtől, és legrosszabb hősnő, akit valaha láttam. Mikor belekerül új testébe, elvesztette az angyalként megszokott erejét – de valóban az a két szárny jelenti az erőt? Ezért tiszteljük az angyalokat, a hősöket? Ha Raziel valóban erős lenne, akkor majd’ egy évnyi föld tartózkodást felhasználhatta volna arra, hogy megpróbálja kideríteni, miért került ide, mit követett el, de ehelyett csak azt látjuk, hogy biztos benne, Isten bűnösnek találta, ezért dobta ki, szóval helló, önsajnálat. Feladta, ez van. Azzal, hogy elvesztette a szárnyait, úgy látszik elveszett belőle minden, ami értékelhető. Miután „elkezdték keresni a könyvet”, van egy konkrét jelenet, amiben arról siránkozik, hogy mikor kapott ő ekkora felelősséget, és hogy ő ezt nem bírja! Mert arkangyal korában aztán tényleg nem volt ideje hozzászoknia az alatt a pár százezer év alatt a felelősséghez. Csak az emberiség volt rábízva, de nem, ő most találkozott a felelősség fogalmával először! Na ne. Ezek szerint ha nincsenek szárnyak, akkor nincs semmi már sem. Nincs benne küzdőerő, sem erős elvei, sem személyisége nincs, nem képvisel semmi jót, legfeljebb névleges pozitívumokat és egy nagy kalap előítéletet, ahogy azt már fentebb kitárgyaltuk. Száz szónak is egy a vége, nincs miért felnézünk rá. Nem alkalmas hősnek.

„Megérdemelnék egy jó erős vállon veregetést, vagy inkább két nagy pofont.”
Igazad van, Raziel.

A könyv első… hát, őgy 90%-ában szóval semmi nem történik Raziel nyavalygásán kívül, és azt, hogy a szereplőgárda – Uriel kivételével – mennyire odavan érte. Hát, ahogy mondani szokás, kinek mi. De akkor a könyv végre ráébred, hogy baromira nem azt csinálja senki sem, amit kéne neki, megszólal, hogy most aztán dologra, mert most jönnek az igazi izgalmak, és mennyire epic lesz minden… Aha. Epic fail. Mert pár oldallal később már megint ott vagyunk, hogy „férjhez akarok menni, hagyjuk a csudába a könyvet, a Földet meg bízzuk Isten jóindulatára.” Azaz: NE TEGYÉL SEMMIT, HANEM VÁRJ, AMÍG MÁS MEGTESZI HELYETTED! Motiváló lenne, ha egy oroszlánfóka-családnak mesélnék! Semmit nem tudunk meg a Tudás Könyvéről, amit max két pillanatig keresnek, és az se nagy kunszt, mert konkrétan tudják, hova kell menniük, szóval magában az alapszituációban, ha volt is potenciál, a kivitelezés azt is csírájában elfojtotta.

Szóval, ha csak is kizárólag regényként nézzük, akkor is mélyen a középszerű alatt van. Voltak ebben a könyvben annyira jó témák, de kifejtésre csak azok kerültek, amikben zéró a mondanivaló és sok a nyafogás. Cselekvés meg nincs sehol. Razielt nagy feladatra választják ki, de ő egyáltalán nem elég ahhoz, hogy fel is érjen a küldetéshez, s nyilván a végén majd sikerülni fog neki (nem úgy néz ki, hogy ez egy apokalipszisregény lesz), de mikor ez megtörténik, hiteltelen lesz. Hacsak nem lesznek itt majd valami óriási jellemfejlődések. Mert, igen – lesz második rész. Alig várom.

***

Összegezve: számtalan kihagyott lehetőség, semmi tartalom, borzalmasan rossz gondolkodásmód, amit a könyv mindenáron rád akar erőszakolni. Nem, nem lettem rajongó. „A rockzene bűn, de Rihannából az élet énekel”-elméletek és társaik. Ha túltetted magad az ízléskritizálás tényén, igazából már csak nevetni tudsz rajta. És azok a sértő és kritikus megjegyzések, amik időről időre felbukkannak… én nem hiszem, hogy szándékosak lennének. Valljuk be, ez nem egy 3000 IQ-s könyv, ami a tudatalattidra akar hatni, és azon keresztül megváltoztatni, maga, ahogy meg van írva, is inkább csak nevetséges, olyannyira gyenge, hogy nem feltételeznék rosszindulatot a háttérben. Az viszont tény, hogy felelőtlenül bánik a véleményével és a szavakkal.
De ennek ellenére is úgy vettem észre, hogy nagyon sokan szeretik ezt a könyvet. És ahogy olvastam az értékeléseket, nem értem, miért. Mert lehet különböző véleményünk a karakterekről és a történetről, de például a vallásos tematikáról egy szót sem láttam leírva. Nem hiszem el, hogy ez csak nekem tűnt fel…

Nektek mi a véleményetek? Olvastátok már a könyvet? Ha igen, mi a véleményetek róla?

Miniajánlók#1 - Magyar írókkal tavasszal

Rengeteg embertől hallottam már azt, hogy nem olvasnak magyar íróktól, mert azok nem olyan jók, mint a külföldiek. Ez hülyeség, már bocsánat. Bár lehet benne igazság, hiszen magyarra valószínűleg azokat a külföldi regényeket fordítják le nagyobb számban és nagyobb valószínűséggel, amik ott kint is sikeresek voltak. Akárhogyis, úgy gondolom, az is fontos, hogy a saját országunk kortárs íróit is megismerjük, így elhatároztam, hogy ezentúl több magyar szerzővel is bepróbálkozok. Ehhez egy óriási löketet ad egyébként a Hungarikum Könyvklub, ami magyar könyvekkel foglalkozik, és amit Vhrai, a Libellum blog írója indított el.

A mai bejegyzés egy miniajánló-gyűjtemény lesz, méghozzá az elmúlt időszak alatt olvasott négy magyar regényről. Előrevetítve közlöm, hogy egyes olvasások nem fenékig tejfel és csillámpóni voltak, ennek ellenére továbbra is kitartok amellett, hogy azért magyar íróktól érdemes olvasni.

Fejõs Éva: Karácsony New Yorkban

Olvasva: 2018. április 19., 14:50 → 2018. április 26., 13:39
Értékelés: 2,5 csillag

Igazából nem is lett volna nagy baj vele. Ha eltekintünk attól, hogy szerintem elég hosszúra sikerült az előkészítés, majd hogy – érthetetlenül - konkrétan lespoilerezte a saját végét, akkor egy egész kellemes olvasmányról beszélhetünk, amivel gyorsan lehet haladni. A szereplők is okék voltak, a cselekmény is rendben fojt a saját kis medrében – csakhogy! A könyv vége hiányzik. Nem tudom, lehet, hogy csak az én példányomból veszett el az utolsó pár oldal, vagy ez valami globális átverés… de valami nagyon nem oké így ezzel a befejezéssel. Adott egy probléma, amire aztán nem lesz megoldás, és nem azért, mert nem lehetne, hanem azért, mert az írónő elfáradt, és korábban elküldte a kéziratot, vagy egy fanatikus gyűjtő felvásárolta az összes utolsó tíz oldalt, vagy az ufók elrabolták a szerkesztőt, aki még nem végzett a munkájával… Nem tudom. Igazából egy nagyon nagy pozitívum és egy nagyon nagy negatívum van számomra a könyvben: imádtam, hogy Mary-Ann és Wayne összejöttek. Az ő párosukat nagyon szerettem, és mindig vártam, hogy végre az ő szemszögük következzen. Viszont, hogy lehet az, hogy lezáratlanul maradt Nicholas és Lina ügye?? Nem ők voltak a kedvenceim, de azért egy ilyen folyamatot nem lehet csak úgy elvágni… És a másik. Mi lesz Martinnal és Virággal? Azzal a lánnyal csak nekem vannak problémáim? Nem gyanús, hogy az volt a végső löket a kapcsolatuknak, hogy kiderült Martin Wayne, egy rockisten fia? Csak én gondolom azt, hogy Virág mindössze féltékennyé akarta tenni az exét? Hát mi lenne jobb és hatékonyabb eszköz, mint egy híresség fia? Én azért vártam volna valami, nagy észhez térést Martintól, miután hazaérkeznek…
Összességében? Pár napra kikapcsolt, volt benne pár humoros rész, de nem igazán tetszett. Ha még egy húsz oldalt odatoldottak volna, és írtak volna neki egy  megoldást, egy lezárást, nem kel, hogy pozitív legyen,lehet felőlem negatív semleges, de könyörgöm, ha egy kerete lett volna a történetnek... akkor lett volna jobb is az a csillagozás.

Király Márk: Harminc nappal a világvége elõtt

Olvasva: 2018. április 26., 14:00 → 2018. április 27., 15:18
Értékelés: 2 csillag

Kérdés: hát ellen lehet állni egy ilyen címnek? Ugye, hogy nem J. Mindennek ellenére csak egyvalami sikerült ebben a könyvben: nagyon jól bemutatta, hogyan őrül meg a világ a bejelentés hírétől, miszerint egy későn észlelt meteorit harminc nap elteltével atomjaira zúzza a Földet. Azokat az elmebetegeket elnézve, akik ebben a világban rohangálnak, tényleg kijelenthetjük, hogy az emberiség talán tényleg megérett a pusztulásra. Ennek a kaotikus állapotnak többféle megközelítését is láthattuk, a kiábrándult hívőket, a virtuális valóságba menekülteket, és az önkéntesen öntudatlanságba merülőket, és azokat is, akik azt vallják, hogyha már meg kell halnunk, mi döntsük el, mikor és hogyan. Mármint a lehetőségekhez mérten. Megdöbbentő látni, hogy a táradalom hogyan vetkőzik ki minden emberségéből, már nincsenek törvények, nem számít semmi. 

Igen, ez mind-mind benne van. Csakhogy! 
Annyi mindent ki lehetett volna még hozni belőle! Nem feltétlenül arra gondolok, hogy az előbb említetteken kívül még kellett volna plusz elemeket behozni ide, de a már meglévőkre nagyon ráfért volna egy alaposabb kifejtés. Nagyon egyoldalúra sikerült a regény, nagyon a drog-pia-szex témára volt kihegyezve a történet. Ami nem baj. De teret kellett volna engedni a többinek is, mert így elég egyhangú volt az elbeszélés és lassacskán unalmassá vált.

Mi lesz a sorozat sorsa? Mert igen, van még egy rész, ami a pusztulás után játszódik, Harminc nappal a világvége után címmel. Az a helyzet, hogy az első részben való csalódásnak nem sikerült elvennie a kedvem. Naná, hogy a cím miatt. J

Istók Anna: Éhes felhõ a napot

Olvasva: 2018. április 28., 07:34 → 2018. április 30., 14:29
Értékelés: 5 csillag

Úgy, hogy az előző két olvasás csalódás volt a köbön, nagyon jó felüdülés volt! Befejeztem, becsuktam, és elaléltam. Nem feltétlenül az új kedvencemként gondolok rá, de eszméletlenül jó volt olvasni, elgondolkodtatott és ráébresztett dolgokra. 

A regény Nóráról, egy 26-27 éves lányról szól, aki egész életét lázadásban és kimondatlan frusztrációban élte le. Itt nem olyan konfliktusokra kell gondolni, amiből kijönne egy kilencazikszediken-évadnyi szappanopera-sorozat. Sok kicsi látszólag jelentéktelen múltbéli dolgok miatt lesz azzá a helyzet, ami, s amire Nórának megoldást kell találnia, ha meg akarja találni a boldogságot. Ehhez plusz bonyodalomként asszisztál egy tiltott szerelmi szál, és egy testvér halála. 
Különösen tetszett a váltott szemszög (ami nagyon nem a hagyományos módon van megoldva, de nem mondom el, majd rájöttök) és maga Zsóka és Nóra kapcsolata. Mármint a nem létező kapcsolata, ugyanis a két lány nem igazán állt közel egymáshoz, és látszólag teljesen különbözőek. Pedig… valójában nem is, hisz ugyanarra vágytak, ugyanattól féltek, ugyanazok és ugyanúgy tartották sakkban őket, de amiatt, hogy mindketten más menekülőutat találtak, egyáltalán az, hogy menekültek, szétzilálta az amúgy is pengeélen táncoló családot. Ha összetartottak volna, talán minden másképp alakul… Zsóka és Nóra együtt megállíthatatlanok lettek volna :(
Számomra a könyv legfontosabb üzenete, hogy merjünk önmagunk lenni, és a saját utunkat járni, nem akarjunk megfelelni másoknak, és ne hagyjuk, hogy az örökös félelem gúzsba kössön bennünket. 
Hungarikum Könyvklubb karc: https://moly.hu/karcok/1096811

Böszörményi Gyula: Mindörökké várni

Olvasva: 2018. május 2., 06:41 → 2018. május 5., 21:29
Értékelés: 5* csillag

Na, és akkor most tegyük fel a koronát erre a csapongó bejegyzésre!

Ha valóban kételkedik valaki abban, hogy vannak zseniális magyar szerzők, annak had mutassam be Böszörményi Gyulát. Mert ez az ember egy zseni és eszméletlenül jó! Ezt persze eddig is tudtam, hisz számomra az Álomfogók egy óriási mérföldkő volt, többek között annak a sorozatnak is köszönhetem, hogy megszerettem az olvasást, de a Mindörökké várni most újból és kétszeresen is megerősített abban, hogy ez a stílus megunhatatlan, Gyula bá’ egyszerűen bármit bármilyen műfajban csinál, az jó!

Ebben a novelláskötetében engem teljes mértékben lenyűgözött, olyan mondanivalókat sző a történetekbe, amik bárkit megérintenének. Egy kis anekdota: szeretek kiülni a városi főtérre olvasni, és a múlt csütörtökön ismét elkapott az a hangulat, hogy menjünk ki a szabadba és üljünk be a fagyi közben telefonnyomkodó tömegbe egy könyvvel, és cáfoljunk meg egy tucatnyi sztereotípiát a mai fiatalokra vonatkozólag. Két és fél óra hosszat ültem kint ezzel a kötettel a kezemben, lassan elkezdtek hazafelé szállingózni a családanyák is az oviból vagy bölcsiből összeszedett csöppségeikkel, így a főtéren óriási nyüzsgés támadt és az apróságok pillanatok alatt kész játszóteret varázsoltak a téren. Én meg világéletemben vonzottam a gyerekeket, így nem tudom, miért, de egyszer csak arra eszméltem fel, hogy a szülők beszélgető csoportjától eltávolodva egy rakás gyerek környékezett meg engem, ki-ki távolról, ki-ki közelebbről. Nagyon édesek voltak, tényleg, én viszont épp a címadó novella teljes hatása alatt voltam, így a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy az imént olvasott történetről beszélek nekik, hogy mennyire igaz, és hogy mekkora csattanó van a végén, és úúúú! és ááá!, és szerintem akkor sok mindenkinek átfuthatott a fején az, hogy na, ennek is elment az esze. Mikor realizáltam a helyzet abszurditását, hogy épp egy csapatnyi idegen kisgyereknek tartok könyvbemutatót, akiknek a szülei kezdenek egyre inkább ferde szemmel pillantgatni felém, jobbnak láttam elhúzni a csíkot, míg a végén kényszerzubbonyban hurcolnak el.

Vissza a könyvhöz. Továbbra is csak egy szóval vagyok képes jellemezni: zseniális! Személyes kedvenceim a Mindörökké várni, a Nemzedékek, a Dogma és A bolond. Ez utóbbit különösen közel érzem magamhoz, de igazából az összes novella rengeteget mutatott nekem és fedett fel előttem. Itt nem arra kell gondolni, hogy valami világrengetően új dolgot ismerhetünk meg a könyvből, nem. Itt a miénktől eltérő környezetben mindenkori, öröklétű dolgokat ír le világrengetően, a segítségével rengeteg mindent újrafelfedezünk és –megélünk. Garantáltan felkerült azon könyvek listájára, amiket én mindenkinek kortól, nemtől, identitástól, és világnézettől függetlenül mindenkinek ajánlok! Humoros, váratlan, és elképesztő!

***

Ennyi lett volna ez a gyors miniajánló/minikritika gyűjtemény. Plusz infó: egy inspirált pillanatomban belekezdtem a bookstagrammolásba, Instagramon ezentúl felhosreading néven megtalálható vagyok J. Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a posztot, hamarosan újra jövök. Olvassatok sokat az érettségizőknek pedig extra adag kitartást és sok sikert! :)