Látogatók

Sziasztok!

Örülök, hogy itt vagytok!
Remélem, kedvet tudok csinálni nektek az olvasáshoz, s hogy tetszeni fognak a bejegyzéseim. Fontos számomra, hogy ti, akik az oldalon jártok, ne csak egy arctalan tömeg legyetek. Az oldal tényleg naplószerű, már olyan tekintetben véve, hogy tényleg az őszinte benyomásaimat írom le. Örülnék, hogy ha ti is részt vennétek benne, írnátok egy kommentet vagy e-mailt bármikor, ha egy téma felkeltette az érdeklődéseteket, ha egyetértesz velem, ha nem értesz egyet velem, ha tetszik az oldal, ha nem tetszik, ha észrevételed van, kérdésed, ötleted, kívánságod, hogy miről legyen még szó, plusz a ti ajánlásaitokra is kíváncsi vagyok. Erre nem azért van szükség, hogy növelje a statisztikai adatokat, hanem hogy élettel telivé váljon a blog, s hogy alapvetően egy kommunikatív közösséget alkothassunk, akiket a könyvek hoznak össze. Ha kritizálni akarsz, azt is megteheted, csak arra kérlek, legyen valami használható alapja, hogy javíthassak ott, ahol kell. Az utálkozókkal nagyon nem tudok mit csinálni. A maximum, amire képes vagyok, hogy felhőtlen időtöltést kívánok! :)

2018. augusztus 22., szerda

Whitney G.: Alapos kétely


Az elmúlt időszakban rengeteg fantasy és trancsír könyveket olvastam, szóval igazán szükségem volt egy olyan regényre, amikor bár olvasok, de közben kikapcsolom az agyam. És ez az, ami nekem nem megy :/. Az Alapos kétely csak részben volt jó választás.
műfaj: romantikus, erotikus, new adult
kiadja: Könyvmolyképző
oldalszám: 384
értékelés a moly.hu-n: 88%
az én értékelésem: 3 csillag
A farkamnak megvan a maga étvágya – ami nagy és igen sajátos étvágy. Olyan nőt akar, aki szőke, formás és lehetőleg nem egy kibaszott hazudozó. (Hogy miért, az egy külön sztori.) 
Menő ügyvédként nincs vesztegetni való időm párkapcsolatra, ezért névtelen csevegéssel és interneten megismert nőkkel elégítem ki az igényeimet. 
A szabályok egyszerűek: egy vacsora, egy éjszaka, zéró ismétlés. 
Ez csak alkalmi szex. Nem több, nem kevesebb. 
Legalábbis így volt egészen Alyssáig. 
Ő egy 27 éves ügyvédnő, könyvgyűjtő és állítása szerint a legkevésbé sem vonzó. Elvileg jogi tanácsokat adtam neki késő esténként, és rábízhattam a heti kalandjaim részleteit. 
De aztán bejött a cégemhez egy interjúra. Egy hallgatóknak kiírt gyakornoki pozícióra… És rohadtul megváltozott minden. 

Az év egyik legerotikusabb könyve, amiben a forró jelenetek mögött mély lélektani összefüggések bontakoznak ki a múltbéli drámák felszínre kerülésével. 
Hagyd, hogy elraboljon!
A fülszöveg is egy kicsit árulkodó.
Az alap elemek itt is megvannak, gazdag, domináns és lelki sérült pasi, aki jobb emberré válik egy fiatal, élénk és szex terén kevesebb tapasztalattal rendelkező lánytól. „Mély lélektani összefüggések bontakoznak ki…”, aha, aha. Ott vannak, de hogy kibontakozni nem hagyták szegényeket, az tuti.
Kezdem azokkal a dolgokkal, amikkel problémám volt, jó? Jó. Szóval…. UGYANAZ! Ugyanaz a hiba, amibe a legtöbb írónak sikerül belebuknia, ha Andrewhoz hasonló férfi főszereplőt alkot. Ez itt megint nem irányítási mánia, nem alá-fölérendeltség fétis, nem birtoklási vágy. Mert azokat még lehet szexi környezetbe helyezni. De ez itt irányítás, alá-fölérendeltség és birtoklás.  Andrew még nem is találkozott a lánnyal, de már a sajátjaként tekinti, az, hogy barátok, egy készen kapott fogalom, de hogy mi is az alapja, arról fogalmam sincs. Minden egyes beszélgetésük bűzlik a tesztoszterontól, Andrew arrogáns stílusától, Abubrey beszélhet bármiről, lényegtelen, Andrew úgyis csak annyit érzékel belőle, hogy a csaj biztos nedves, és biztos őmiatta. Nem viccelek, mikor már élőben is találkoztak, van egy rész, amikor még ki is jelenti, hogy nem érdekli, miről beszél Aubrey, inkább megdugná még egyszer!!!
És később is ugyanez történik, Andrew sem mint barátot, aztán később sem mint partnert nem tisztelte a lányt, minden mindig róla szólt, a titkairól és a bizalomról, amit megkövetel a lánytól, de viszonozni nem képes. És ez még önmagában nem is akkora baj, hisz ez csak az expozíció, nyilván a fő fókusz Andrew fejlődésének folyamatán lesz.
Csakhogy ez a fázis indokolatlanul hosszú! Komolyan, olyan sokáig láttuk magunk előtt a változás előtti Andrewt, hogy bőven van időnk megutálni. Majdnem letettem a könyvet. Mert a regény kétharmadáig tényleg csak egy óriási narratív körhintán csücsülünk, minden cselekmény ismétli magát, és rohadtul nem történik semmi. Andrew gazdag, ügyvéd (méghozzá elvileg a profi fajtából, aki mégis zseniális hidegvérrel káromkodja végig az összes ügyet), és szeret szexelni – jó, de még mi? Úgy egyébként miből áll a karakter és miért kéne őt szeretnem? Jó, várjam meg a változás végét, de mikor is lesz az, mert egyelőre annyi a különbség, hogy már nem utálom, hanem gyűlölöm. Nem tudom, Aubrey, te hogy bírtad, de béke-Nobelt neked!
És jézusom, nem hiszem el, hogy az összes nő, aki feltűnik a lapok közt, meglátva Andrewt azon nyomban kivetkőzik magából és ajánlatot tesz neki! Bocs, de ez inkább komikus, mint bizonyíték a férfi dögös kinézetére.
Mi az, ami még fókuszba kerül Andrew személyiségfejlődésén kívül? A szex. És az a helyzet, hogy kezdetben nem is volt olyan rossz, egyértelmű volt, hogy a két főszereplő bukik egymásra, és hogy van köztük kémia bőven – de aztán ezeket sem írták különbözőre, annyira egyformák voltak, hogy… Á, hagyjuk. És te jó ég, ha még egyszer meglátom leírva azt, hogy „megdugni”, könyvet égetek. Oké, egy erotikus műben nyilván lehet számítani nyers beszédre… de istenem, háromszor ugyanaz a szó egy oldalon?? Szóismétlés, stilisztika, komolyan zokogok.
Zokogok, mert az a szörnyű, hogy ez a könyv annyira jó lehetett volna! Andrew múltja, bár spórolták a rá vetülő figyelmet, tényleg elég jól ki volt fejtve, sőt, izgalmas is volt, de se megérteni, se megszeretni nem lehetett tőle a férfit, szóval arra, amire kitalálták, hogy szerepeljen a könyvben, egyáltalán nem volt jó. De mindegy, teltek az oldalak, és egyre közelebb kerülünk a várva várt karakterátalakuláshoz… csakhogy az meg annyira hiteltelen lett, mintha egy hámozott uborka mesélte volna! Emberek, Andrew lehet, hogy Aubrey után megy és lehet, hogy tényleg megvilágosodott, de az ugye tiszta, hogy addig eszébe sem jutott elindulni a lány tán, amíg nem érkezett meg az a bizonyos beidézés? Nem áldozatot hozott, hogy láthassa a szerelmét, hanem amúgy is utaznia kellett a saját ügye miatt, szóval akár még egy menet Aubreyvel is beleférhet… Egyszerűen hihetetlen, egyszer se írta neki azt, hogy „hiányzol”, azt bezzeg ezer meg egyszer, hogy „hiányzik a puncid”. Örülök, hogy visszatértünk az őskorba, és ismét eszközhasználók lettünk, de az legutóbbi ismereteink szerint még mindig csak egy darab kő volt, nem egy nő!
Aubrey olyan Andrewnak, mint egy különösen dekoratív stressz labda. Dühös rá a hazugságai miatt, ezért leordítja, közli, soha többé nem akarja látni, aztán órákkal később mégiscsak ő keresi meg, hogy egy kicsit más, de ugyanolyan önző módon is kitöltse rajta a csalódottságát. Aubrey meg hagyja. Akkor. Ami miatt kivételesen nem vagyok dühös rá, hisz a vágyai vezérlik, és belőle még azt is ki tudnám nézni, hogy szereti Andrewt. De aztán mikor félreteszi a hormonjait és elkezd a fejével gondolkodni, akkor hirtelen átváltozik ennek a műfajnak a legjobban megírt karakterévé.  Annyira jól helyre tudta tenni a pasit, olyan jó volt olvasni, hogy minden eszközzel küzd ellene, jó volt látni, hogy nem bocsát meg könnyen, hogy nem hagyja, hogy Andrew tettei és főleg szavai következmény nélkül maradjanak. Szétrombolta a férfi illúzióját, hogy csak az ágybeli tudományáért mindent el lehet és el fog nézni neki, hogy nem omlott a karjaiba az után, hogy semmibe lett véve, mikor neki lett volna rá szüksége, megmutatta, hogy ő nem egy biodíszlet, amit akkor használhat, amikor épp úgy tartja kedve. Én Aubrey-nak szurkoltam, és miatta háromcsillagos ez a könyv!!
A kérdés: meg lehet-e szeretni Andrewt a könyv végén? Ja. Nem tilos. Megengedett.
Igazából csak így néztem, hogy na ne, itt valószínűleg kihagytak pár oldalt, ami alatt az történt, hogy Aubrey ejtette azt a… és talált magának egy rendes pasit. De nem. Villámcsapásszerűen alakul át Andrew arrogáns seggfejből gondoskodó hősszerelmessé, ami igen, remekül áll neki, és igen, megszerethető a karaktere. Másoknak. Nekem nem annyira sikerült, mert miután túl hosszú ideig volt az arcomba tolva az eredeti Andrew, irreálisnak tartottam az ekkora változást. Állítom, ha ez a könyv feleolyan hosszú lenne, mint amilyen, sokkal jobban élveztem volna.
***
Erotikus könyvek rajongóinak remekül fog szituálni ez a regény, forró jelenetekben bővelkedik, és még egy történetet is lenyomtak a torkán, amit úgy-ahogy sikerült visszaöklendeznie. Aubrey (és majd nagyon nagyon nagyon nagyon később Andrew is) szerethető karakter, és igazság szerint minden szál, amit megpróbáltak kibontani a regényben, oké. Csak ne lett volna Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén ilyen sokáig részletezve… De én azt hiszem, most még egy kicsit visszamegyek a fantasyjaimhoz.
„– Tudod, mit? – mondtam, félresöpörve az ábrándozást. – Sosem tudtam jól körülírni a dolgokat. Te hogy nézel ki? 
– Úgy, mint egy férfi, aki meg akar téged dugni.
(Bocs, ezt a mondatot nem lehet nevetés nélkül kibírni. XD De egyébként erről beszéltem. Andrew agyalapi mirigye túl sokat dolgozik…)

2018. augusztus 8., szerda

Halleluja! - Nicola Yoon: A Nap is csillag


Nem… nenenene.. Ez nem lehet… Biztos csak egy vicc… Nem… Lehetetlen, hogy Nicola Yoonnak még csak két könyve jelent meg!! Nekem kell még ebből a nőből! A bevásárló cetlije, a naptára, MINDEN, amit valaha is leírt, el akarom olvasni, á, te jó ég, hogy lehet valaki ennyire zseniális??
műfaj: romantikus, young adult (YA) 
kiadja: GABO
borító: gyönyörű, és nagyon egyedi technikával készült
oldalszám: 364
értékelés a moly.hu-n: 89%
az én értékelésem: 5* csillag
Natasha: Olyan lány vagyok, aki a tudományban és a tényekben hisz. Nem a sorsban. Nem a végzetben. Vagy olyan álmokban, amelyek sohasem válnak valóra. Határozottan nem az a fajta lány vagyok, aki New York egyik utcájának emberáradatában találkozik egy aranyos fiúval, és beleszeret. Különösen nem akkor, amikor csak tizenkét óra választja el attól, hogy a családját kitoloncolják Jamaicába. Szerelembe esni nem az én sztorim.
Daniel: Én vagyok a jó fiú, a jó tanuló, aki annak él, hogy megfeleljen a szülei óriási elvárásainak. Nem a költő. Sem az álmodozó. De amikor meglátom azt a lányt, mindenről megfeledkezem. Van valami Natashában, amitől kénytelen vagyok azt hinni, valami rendkívülit tartogat… mindkettőnk számára.
Az Univerzum: Életünk minden pillanata e felé az egyetlen perc felé vezetett. Milliónyi jövő áll előttünk? Melyik válik valóra?
Nicola Yoon a New York Times bestsellerírónője, a Minden, minden szerzője. Jamaicában és Brooklynban nőtt fel, és jelenleg Los Angelesben él a családjával. Reménytelenül romantikus alkat, aki hisz abban, hogy egyetlen pillanat alatt beleszerethetünk valakibe, és ez a szerelem örökké tarthat.
Oké, oké, visszatérni az őrületből, vissza kéne térni az őrületből… Hm, csak nem lehet olyan nehéz… Mindegy, hagyjuk.
Gyerekek, ennek a kritikának nem lesz semmi értelme, és nagyon-nagyon csapongó lesz, ezt már előre látom. Biztos ti is átéltétek már a halleluja-érzést. Max. nem így nevezitek. Ez az az állapot, amikor befejezel valamit, leülsz, csak vigyorogva meredsz magad elé, mialatt belül zajlik a buli. Mikor egyszerűen túl sok a mondanivaló a fejedben, túl sok mindent kell feldolgoznod, rengeteg a gondolat, amik egymást kergetik benned, és azon csatáznak, hogy melyikük törjön elő belőled legelőször. Mikor próbálod valahogy rendszerezni az egész káoszt önmagadban, majd rájössz, hogy tulajdonképpen így érzed jól magad. Mikor képtelen vagy értelmes és összeszedett véleményt mondani, és ha bárki is kérdezi, milyen volt a könyv, csak ráüvöltesz, hogy „olvasd el és megérted!!” Nos, erre ő megijed, mert látja a tébolyodott rajongást a szemedben, és ezek után mindig a háta mögé néz. És minden egyes alkalommal téged fog látni a Könyvvel a kezedben. Hamarosan ráébred, hogy addig nem szabadul tőled, amíg be nem adja a derekát, így elolvassa a könyvet, aztán összejöttök, hogy megbeszéljétek, ami úgy fog kinézni, hogy ész nélkül vigyorogtok egymásra, és mégis szavak nélkül is tökéletesen értitek egymást. Ó, és a világnak már kettőtöktől kell félnie. :)
Te jó ég, de imádom ezt... Más kérdés, hogy nekem szükségem lenne a normális kritikaírás képességére.
„Van egy japán kifejezés, amit szeretek: koi no yokan. Nem azt jelenti, hogy szerelem első látásra. Közelebb áll ahhoz, hogy szerelem második látásra. Az az érzés, amikor megismerkedsz valakivel, akibe bele fogsz szeretni. Talán nem rögtön, de elkerülhetetlenül.”
Na, ezt éltem át ezzel a könyvvel. Nicola Yoon valami bámulatos módon ötvözi a könnyed és a mély tartalmat a regényeiben, és hát igen, per pillanat képtelen vagyok 100%-osan más könyvre koncentrálni, kell, kell, KELL a következő Yoon-könyv! A Nap is csillagban nemcsak két különböző fiatalt, de számtalan különböző életfelfogást, személyiséget, értékrendszert és életutat is összeollóz, és ahogy mindezt olvassuk, fokozatosan döbbenünk rá arra, hogy ezek nemcsak hogy jól megférnek egymás mellett, de ki is egészítik a másikat, akárcsak a főszereplők, akik kicsit sem tűnnek kompatibilisek az regény kezdetén, de a végén világossá válik, hogy ők egy egész két fele. Ahogy minden más is a világunkban egy nagy Egész részét képezi.
Van itt szó családról, nemzeti öntudatról, a közösség és a hagyomány, illetve az egyén akaratáról, a hitről, a sorsról, a szerelemről,  a tudományról, és az életről. Egyetlen nap alatt irracionálisan sok mindenen mennek keresztül a főszerelők, és az a helyzet, hogy nincs ez máshogy az olvasóval sem. Komolyan, nem számít, ki vagy, honnan jöttél, ez a könyv meg fogja találni hozzád az utat, és az elevenedbe hatol! És te jó ég, nincsenek szavak arra, mennyire szeretem ezt a könyvet! Drasztikusan szívbemarkoló, az enyhe szarkazmussal fűszerezett humorával egyszerűen lehengerlően aranyos, és ahogy Daniel és Natasha fokozatosan felfedezik a másikban a belőlük hiányzó részeket, elképesztően szép. Már-már ijesztő, mekkora hatással képes lenni ez a könyv az olvasóra, és hogy milyen mértékben tudja pozitívan megváltoztatni.
A zseniális szóval hajlamosak vagyunk felelőtlenül dobálózni. Ezt a könyvet viszont minden alaptalanságot mellőzve veszem sortűz alá. :)
A tudomány és a logikátlanság ütközik meg és válik eggyé ebben a regényben, és szerintem ti pontosan tudjátok, hogy el akarjátok-e olvasni. Bőven hozza a Minden minden színvonalát, a stílusa egyedi, a történetvezetése szintúgy, a szerelem olyan, amilyenre szerintem mindannyian vágyunk, a humora egyszerre édes és elgondolkodtató, a családokon belüli szálak pedig minden, csak nem elhanyagolható. Én nagyon-nagyon-nagyon ajánlom mindenkinek, lenyűgöző olvasmány. <3
…Szóval, ja, vége a kritikának, mit ültök még itt, nyomás olvasni! ;)
„– Piros Nyakkendő! – szólítom meg. 
– Daniel – javít ki. 
– Ne szeress belém, Daniel.”

„– Hová megyünk? – kérdezem, amikor megállunk egy zebránál. A hajvágás, amelyet most kellene megejtenem, egyelőre várhat. Egészen biztos, hogy hosszú hajú ifjakat is beengednek az egyetemre. 
– Én a felsővárosba, ahol a megbeszélésem lesz, te meg loholsz utánam. – Így igaz – helyeslek, és figyelmen kívül hagyom a nem túl finom nyomatékot."

„Kinyitja a pénztárgépet, és a nagy címletű bankókat átrakja a pénzeszsákba. Charlie és Daniel azt hiszi, hogy a pénz és a boldogság nem függ össze. Fogalmuk sincs, milyen szegénynek lenni. Nem tudják, hogy a szegénység olyan, mint az éles kés, amelyik beléd vág. Nem tudják, mit tesz 
a testtel. Az elmével."

„– Nem hiszek a szerelemben. – Ez nem vallás – mondja. – Létezik, akár hiszel benne, akár nem. – Ó, valóban? Be tudod bizonyítani? – Szerelmes dalok. Költészet. A házasság intézménye. 
– Ugyan, kérlek! Papírra vetett szavak. Tudományos módszerekkel tudod-e bizonyítani? Megfigyelheted, megmérheted, kísérletezhetsz vele, és megismételheted a kísérletet? Nem. Feldarabolhatod és megfestheted, hogy aztán mikroszkóp alatt tanulmányozhasd? Kitenyésztheted egy Petricsészében, vagy feltérképezheted a génszekvenciáját?"

„Az iskola büféből ma hiányzik a kedvenc sütid? Biztosan azért, mert az univerzum azt akarja, hogy fogyózz. (…) Kösz, Univerzum!"
„Talán az a részünk, amelyik beleszeret a másikba, egyben saját magunkat is megszereti."

2018. július 19., csütörtök

Te, ott! Igen, TE! Tudom, hogy el akarod olvasni...- Kiera Cass: A szirén


Nagyon romantikus? Nagyon. Végtelenül egyszerű és rózsaszín? Pontosan. Az én stílusom? Csak volt. Tetszett?
műfaj: romantikus, fantasy, ifjúsági, young adult
oldalszám: 296
kiadja: GABO
borító: gyönyörű – mint minden más Kiera Cass könyv :)
értékelés a moly.hu-n: 84%
az én értékelésem: 4,5 csillag
A szerelem, amelyért érdemes kockáztatni.
Sok évvel ezelőtt az Óceán megmentette Kahlent a vízbe fúlástól, aki azóta szirénként szolgálva fizeti neki vissza a tartozását, és a hangjával a halálba csalja az embereket. Kahlen egyetlen szavával ölni képes, mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy a szárazföldön töltse a napjait, figyelje az átlagos embereket, vágyakozva arra a napra, amikor újra szabadon beszélhet, nevethet, és élhet közöttük.
Kahlen már beletörődött, hogy magányosan tölti szolgálata hátralévő idejét… Ám ekkor találkozik Akinlivel. A jóképű, melegszívű és kedves Akinli megtestesíti mindazt, amiről Kahlen egész életében álmodozott. Bár nem beszélhet vele, mégis hamar kialakul köztük egy kapcsolat, amit egyikük sem tagadhat… És Kahlen nem is akarja megtagadni.
Az Óceán minden törvényét megszegte, amikor beleszeretett egy emberbe, és örökre el kell hagynia a fiút, ha az Óceán tudomást szerez az érzéseiről. De Kahlen elszánta magát, hogy miután egy életen át betartotta a szabályokat, most az egyszer a szívét fogja követni.
Oké. Ennek a könyvnek látszólag minden konfliktusa a tiltott románc köré épül, és mivel nem lehet azt mondani, hogy ilyenből szűkölködnénk, ezért senki ne kövezzen meg azért, hogy nem vártam el a regénytől semmi világmegváltót. Ez pedig két okból is nagyon hasznos volt, mert (1) így kitűnően szórakoztam, és (2) meglepett. Én komolyan nem vártam el tőle, nem is számítottam rá, de meglepett.
Mi annyira különleges ebben a könyvben a borítóján kívül (mert az lélegzetelállító, ne is tagadjuk)? A karakterek okék, mindenki lelkizik mindenkivel, és majdhogynem az egésznek ilyen „sírjunk egymás vállán”-hangulata van. Az eseményekhez sincs úgy nagyjából semmi hozzáfűznivalóm, Kahlen, aki már-már egy életcélként fogja fel az igaz szerelem megtalálását, és Akinli romantikus kapcsolata rettenetesen gyorsan történik, és nekem kissé ködös, hogy miért, de ebben a környezetben teljesen megfelel. Szóval alapvetően nincs itt semmi extra, de DE!
A könyv, amint azt említettem, szolgál meglepetéssel, sőt, egyes aspektusait már zseniálisnak is nevezhetnénk. Ezek pedig nem mások, mint a szirének faji identitása és az Óceán.
Mikor olvastam a fülszövegét, csak ráncoltam a szemöldököm, hogy akkor most az Óceán… egy személy? Mármint úgy… tényleg? És tényleg, nagyon fura, de érdekes elképzelés, és szerintem úgy többé-kevésbé működik is. Az Óceán egy érző és létező őselem, egy uralkodó, de családfő is, akinek a szolgái és egyben gyermekei a szirének. Az Óceánnak ahhoz, hogy legyen elég ereje életet adni a Földnek, hogy működjön rendesen a víz körforgása stb. stb. nem föcióra, majd szeptemberben majd tanultok valamit,  életeket kell elvennie. Na most ez néha magától is megy, lásd öngyilkosok, spontán hajótörések, részeg kapitány – de ha egy év elteltével sem történik semmilyen víz általi halál, az Óceán nem képes ellátni a létfenntartó szerepét. Ennek elkerülése érdekében sziréneket hoz létre, akik énekükkel a halálba csalják az áldozatokat. A szirének úgy születnek, hogy az Óceán párakat megkímél a haláltól, akik aztán az átváltoztatásuk után száz kerek év szolgálattal hálálják meg a második esélyt.
Mi derül ki ebből? Először is az, hogy a szirének nem vérszomjas szörnyetegek, nincs semmi kapcsolatuk semmiféle démoni és szexuális képzettársításokkal, kvázi akaratukon kívül válnak természetfeletti lénnyé, emlékeik fakulnak, de emberi öntudatuk és értékrendszerük megmarad, ami így, hogy tisztában vannak azzal, hogy mit tesznek, még fájdalmasabbá teszi a tudott tényt, hogy embereket ölnek. A könyv fő témája, hogy ezek a lányok hogyan helyezik el a morális rendszerükben az általuk kivitelezett elengedhetetlen gyilkosságokat. Tudják, hogy ezrek életét veszik el azért, hogy milliárdok élhessenek, de ezzel a teherrel mégsem lehet csak olyan egyszerűen megbirkózni. A főszereplőnk, Kahlen pedig csak úgy lubickol az önutálatban, ezért nem tudnám máshogy jellemezni a könyvet, mint szomorúság és mindenféle értelemben vett áldozatok majdnem 300 oldalban koncentrálódva. Már a feelingért érdemes elolvasni. Mert ugye, gondolom, te sem szeretsz állandóan boldog lenni, szóval gyere és deprimálódj egy kicsit.
Másodszor, az Óceán mint karakter. Hm. Ahogy már írtam, nagyon furcsa, de működőképes kompozíció, és azok a benne rejlő lehetőségek, amik a könyv célját szolgálják, maradéktalanul ki is vannak használva. Az Óceán mint személyiség nagyon komplex és sokoldalú, igazából nem is igazán lehet eldönteni, hogy most pozitív vagy negatív oldalon teljesedik-e ki jobban, bonyolult, bonyolult, bonyolult. Azt már tudjuk, hogy közvetetten de életeket kell elvennie, hogy életet adhasson. Ez már egy elég kettős dolog, hiszen egyszerre ítéljük el, és vagyunk hálásak érte. A szirénjeivel felváltva bánik úgy, mintha a gyermekei és mintha a rabszolgái lennének, á, az egész egy ilyen zizegő katyvasz. De próbáljuk meg azért megérteni.
Van egy elméletem. Van az a rész, ahol Kahlen megkérdi az Óceántól, hogy mi alapján választotta ki őt. Ekkor az Óceán azt feleli, hogy ő volt az egyedüli, aki hallotta a hangját és válaszolt. Ööö, és gondolhatnánk, hogy akkor ennek valahol a háttérben most valami második jelentése is van. De nincs. Szerintem viszont az Óceánnak igenis voltak szempontjai a szirének kiválasztásakor. Az kiderül a könyvből, hogy az Óceán nem választ ki anyákat és feleségeket. Viszont minden tinilányból sem lesz szirén, aki vízbe esik. Tehát az elméletem szerint a szempont, ami alapján valaki átváltozik, az adott lány szeretethiánya. A regény folyamán összesen öt szirént ismerünk meg, amiből kapásból négynek szinte semmit nem tudunk meg az emberi életükről azon kívül, hogy a szüleik vagy a környezetük nem fogadták el és nem értékelték őket. Az utolsó lány helyzete ennél egyértelműbb, Padma édesapja szó szerint vízbe fullasztotta lányát. A lényeg az, hogy az óceán új életet ad ezeknek a lányoknak, és úgy határoz, ha már az emberek nem, akkor majd a teljes planéta hetven egynéhány százaléka, vagyis ő adja meg nekik azt a törődést és szeretetet, amiben nem lehetett részük. Felfogása szerint ezek a lányok megérdemlik az odafigyelést, a szülők pedig, akik megtagadták ezt tőlük, megérdemlik a szenvedést.
Ez így sehogy és sehol nincs kimondva a könyvben, de tök egyértelmű. Ami tisztábban kirajzolódik az olvasó előtt, az az Óceán manipulatív viselkedése, amivel kvázi az igazsággal csapja be a sziréneket. Elhiteti velük, hogy szereti őket, de a szeretete elég gyakran már-már gyűlöletben nyilvánul meg, pedig amúgy tényleg szereti őket….Például: Kahlen a tiltott szerelme miatt bajba kerül (nem spoilerezek, hogy mibe), és az Óceán rekciója:
„Sajnálom. Bárcsak megakadályozhattam volna, hogy elmenekülj előlem. Akkor talán…”
… blabla, szóval együtt érzek, de te vagy a hibás, és én megmondtam, velem kellet volna maradnod, és csak engem kellett volna szeretned. És ha teljes szívedből engem szerettél volna, akkor nem maradt volna már több szeretet a fiú számára, és most nem lennétek nyakig a halászlében (tudom, nem volt vicces). És itt kimondódik a könyv üzenete: a szeretet sosem fogy el, és mindig lesz belőle mindenki számára. Nagyon cukormázas? Hát persze. Nagyon disney-ül van? Ja. De igaz. Miért nem tudta ezt az óceán? Namármost, a könyv szerint az Óceánnak nincsen egyenrangú társa, akin gyakorolhatta volna ezt az érzést, így szirénjei tanítják meg neki a könyv végén ezt az életigazságot.
Összegezünk: tehát az Óceán egy kb. isteni magasságokban létező ősi erő, ami gyilkol azért, hogy életet teremthessen, akinek a rabszolgái egyben a családtagjai is, és akiket bár szeret, állandóan manipulál. Társaság híján szociálisan annyira lehetetlen helyzetben van (mi másban lenne, képzeljétek el, ahogy strandröplabdáztok, mikor egyszer csak egy vízcsóva megkérdezi, lehet-e a hátsó védő – á, nem kicsit se fura), hogy görcsösen ragaszkodik szirénjeihez, és mindenben, amit elvár tőlük, legyen az szeretet vagy szolgálat, konkrét szabályokat határoz meg. Az engedelmesség érdekében nem riad vissza a zsarolástól és a megfélemlítéstől sem, az alá-fölé rendeltség egyértelműen kifejeződik, de eközben a szirénjei jelentenek számára mindent. Bármilyen nagy is, bűzlik a kisebbségi komplexustól, mert tetteit a világ nem ismerheti meg s ezáltal el, annyira nincs személyiségként fókuszban a teremtményei szemében, annyira nem kap szeretetet, hogy kijelenthetjük: szirénjei igazából a saját képmásai. Köztudott, hogyha valakit valamiféle bántás vagy trauma ér, például ez a jogos, de fájó ignorálás, az a jövőben kétféleképpen határozza meg a jellemet: vagy ő is kiosztja azokat a bántásokat másoknak, hogy az így direkt és mesterséges módon az adott személyben keltett kisebbségérzethez képest önmagát nagyobbnak láttassa; vagy dönthet úgy is, hogy mivel tudja, átélte, mennyire rossz megbélyegzettnek lenni, megpróbál ő maga jobb ember lenni, mint a kritizálói, és helyette reményt ad másoknak. OMG! Az Óceán ennek a két hozzáállási módnak a hibridjeként viselkedik, és most melyikőtök meri azt mondani nekem, hogy mindez nem zseniális?? Egy ifjúsági, teljes mértékben romantika és szenvedésközpontú történet olyan üzeneteket ad át, amiknek egyik fele nagyon egyszerű és kimondott, míg a maradék csak úgy lappang a sztori eseményei közt lavírozva, hogy aztán majd egyszer, ha lehetőség nyílik rá, tudat alatt érvényesüljön.
Te jó ég, és hínárt az öltözőbe. Minden egyszerűségének és cukormázasságának ellenére egy annyira összetett, ami egészen váratlan. Elképesztő élmény, romantikarajongóknak éppúgy garantált szórakozás, mint azoknak, akik ilyen tudósalkatok, és szeretik a komplikált jellemrajzokat. Ne nézzétek le A szirént, mert meg fogtok lepődni, mire képes.
„– Komolyan mondom. Nem tudom, miért, de úgy nézel ki, mintha már sok mindent alkottál, és sok mindent összetörtél volna, hogy aztán mindent újrakezdjél. Nem tudom jobban elmagyarázni, de ez van, hidd el.
„Ők a bárokban meg a klubokban érezték otthon magukat, én meg a könyvtárban. Más módszereket találtak a túlélésre, és a helyzetük elviselésére, de ettől nem rosszabbak nálam.
„Nem vagyok teher, és én is megérdemlek egy esélyt az életben, mint bárki más. És hinnem, kell, hogy engem is lehet szeretni.
„Nem hiszem, hogy bárki képes egészében egy másik személyért létezni. – (…) – Bár lehet, hogy így van. Ha megtalálja a megfelelő személyt. Ebben a pillanatban azt hiszem, hogy érted képes lennék élni.
„Ennek csak tragédia lehet a vége. 
Nem maradhatok itt örökre. 
De talán egy napig igen.

2018. július 5., csütörtök

Félelempszichológia stb. stb. - Josh Malerman: Madarak a dobozban


Magamtól szerintem soha az életben nem olvastam volna el ezt a könyvet, ugyanis minden, amit tudtam róla az az, hogy létezik. Aztán beiratkoztam a KMT-be (https://moly.hu/kihivasok/kmt-konyvmolytanoda-1-evfolyam) és megkaptam ezt a regényt is mint kötelező olvasmányt. Lássuk, hogy boldogultam vele.
műfaj: horror, disztópia, misztikus, posztapokaliptikus, sci-fi, thriller
kiadja: Fumax
oldalszám: 262
értékelés a moly.hu-n: 88%
az én értékelésem: 3 csillag
Valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az ember őrült, kegyetlen gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és honnan jött.
A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé.
Mára csak maréknyi túlélő maradt, köztük Malorie két gyermekével, akiket az egyetlen lehetséges módon nevel: a négy fal között. A folyóparti, elhagyatott ház ajtaja zárva, a függönyök behúzva, az ablakokra matracok szögelve.
Egyetlen esélyük, hogy elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán biztonságban lehetnek. De az előttük álló út elrettentő: harminc kilométer a folyón, egy evezős csónakban bekötött szemmel! Csak Malorie találékonyságára és a gyerekek éles hallására támaszkodhatnak. Egyetlen rossz döntés is végzetessé válhat. És valami követi őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg?
Josh Malerman lélegzetelállító debütálása egy letehetetlen, rémisztő és lebilincselő panoráma egy sarkaiból kifordult világról.
Egy nap alatt olvastam ki, mert jó. És egy nap alatt olvastam ki, mert nem jó.
Először is: imádom a témáját és a világ(le)építését. Egy láthatatlan ellenség inváziója, ami bizalmatlanságot és rettegést szül, és erre alapozza meg az anarchiát. Ne mondjátok, hogy nem zseniális!
Szerintem ennek a könyvnek a célja egy életérzés bemutatása, ami itt jelen esetben a félelem. Félelem a sötéttől, az ismeretlentől és önmagunktól. És ilyen téren brillírozik a könyv! Jó alapanyagokhoz nyúl, amiket aztán tényleg jól mutat be, az alaphelyzet kivitelezését a témához szabja, s a félelem fogalomkörében pont annyit tesz a könyv, amennyit tennie kell. A könyv elejétől belém költözött egy kis szorongás, majd ahogy haladunk előre mindkét idősíkon, ez az érzés úgy fokozódott bennem rettegéssé. Szóval tapsvihar és virág az öltözőbe!
Viszont az a szomorú helyzet, hogy ezzel ki is fogytam a pozitívumokból. Mert abban a pillanatban, hogy a leírásoknak nem hangulatfestő szerepük lett, egyszerűen elvérzett a könyv. Először is a karakterek: véregyszerűek. Vannak, mert egy regénybe kellenek fő- és mellékszereplők, de őszintén szólva én nem érzem azt, hogy bármit is hozzátettek volna a könyv világához. Szegények olyan szinten kétdimenziósak, hogy nem vagyunk képesek izgulni értük, minden érzelem, amit a karakterei révén képes kicsikarni a könyv az olvasóból, pusztán szituációból adódó. Együtt érzünk az egyedülálló várandós nővel, aki ilyen körülmények között kényszerül világra hozni a gyermekét, de nem érzünk együtt Malorie-val. Megértjük a lányát elvesztő és gyászoló édesapát, de nem értjük meg Tomot. Ha a szereplőknek nem lenne olyan múltjuk, illetve olyan körülményeik, amilyenek, abszolút nem váltanának ki semmi empátiát az olvasóból.
Ám így, hogy nagyjából köréjük épül az egész könyv, nagyon nem tud semmi se történni.
Nem igazán tudom eldönteni például, hogy jó ötlet volt-e Josh Malerman-tól a váltott idejű eseménytolás. Vannak esetek, ahol a jelen és a múlt párhuzamos megismerése szükséges, de itt számomra érthetetlen volt, miért ehhez az eszközhöz nyúltak. Nem zavaró, nem rossz, nem jó, csak fura.
Emellett a könyv küzd a saját hosszával és témájával, csak míg a témával folytatott csatát magasan nyerte, addig annyira görcsösen akart még valamit, hogy az pont az ellenkezőjébe fordult át. Mikor ugyanis nem érzeteket kell ábrázolnia a történetnek, jönnek a semmitmondó tőmondatok és a teljes tartalmatlanság. És ezeket az űröket kellett volna feltölteni jellemfejlődéssel, akcióval, drámával, humorral, igazából bármivel, tartalommal, ami megadja még azt a színt és egyediséget a könyvnek, ami hiányzik belőle. Mert tagadhatatlan, hogy a félelem pszichológiáját maradéktalanul átadja. Megismerés, tagadás, szorongás, kételkedés, félelem, elfogadás, pánik, rettegés – oltári nagy királyság! Tehát a szituációkkal és érzetekkel nagyon jól operál az író, ezt nem lehet elvenni tőle. Ami itt hiba, az a konkretizálás, illetve annak a hiánya. Hiányoznak belőle azok a konkrétumok, jellemek, amitől a szereplőkkel együtt és a szereplőkért tudunk izgulni. És emiatt van az, hogy ami a könyvnek a legnagyobb erőssége, az egyben a legnagyobb gyengesége. Annyira arra az egyfajta érzelemre koncentrált, annyira azt tűzte ki céljául, hogy nem maradt kapacitása a saját karakterének és sokoldalúságának kialakítására.
***
Nézzétek, a Madarak a dobozban szerintem megér egy próbát, de ha úgy döntötök, nem olvassátok el, akkor sem maradtok ki semmiből. Egynapos kikapcsolódásnak és borzongásnak tökéletes, az érzelemábrázolása pedig tagadhatatlanul zseniális és filmbeillő. Összességében egy hiányos, de pozitív élmény.
„Igen, valóban jól felkészítette őket. Ennek ellenére ez nem túl kellemes gondolat. A gyerekek felkészítése azt jelentette, hogy sikerült úgy rájuk ijesztenie, hogy minden körülmények közt engedelmeskednek neki.”
„Azt mondták nekik, hogy megőrülnek, ha nem így tesznek. Így hát meg is őrülnek.”
SPOILER!
Még valami: a vége. Amiről nem igazán tudom, mit gondoljak. Először is: Gary gondolatai és véleménye nagyon elgondolkodtató, és korántsem lezárt. Másodszor: nem tudjuk meg, pontosan mik is azok a lények. Ami szerintem nagyon jó, ha megtudtuk volna, hiteltelenné vált volna az egész regény. Viszont így nem igazán tudunk se igazad adni Gary-nek, se cáfolni őt. Így a gondolat, amit a szereplő révén nyitva hagyott az író, nem kifejthető, bármennyire is szeretné végiggondolni az olvsó. Harmadszor pedig: a menedék. Elérték. De az ottani körülmények közül nagyjából annyit ismerünk meg, hogy minden világos, sok a vak, és van kecskéjük. És ettől nekem egyrészt a vége kissé összecsapottnak érződik, másrészt pedig direkt lezáratlanságnak, tele olyan potenciális kiskapukkal, amiken keresztül egyszer, majd, talán, esetleg az író tudná folytatni a történetet. Meglátjuk. Engem érdekelne egy esetleges második rész…


2018. június 30., szombat

#8Blogprojekt - III. Nagy Városok book tag


Utolsó nap, és miután kiderült, hogy Velarist mindenki szereti ;), mára egy Helie által készített book taget fogunk kitölteni, aminek én nagyon örülök, mert imádom a book tageket. Úgyhogy nem is húzom tovább, (1) mert jelenleg semmi fantáziám és (2) mert ez az intro rész úgyse érdekel soha senkit :P.

London: A királynő városa - Melyik az a könyv, ami könyvgyűjteményed éke?
Ha ez a kérdés úgy értendő, hogy melyik a kedvencünk, akkor arra most érthető okokból nem válaszolok :). Úgyhogy felszínes leszek, és a kinézetre fogok rámenni.
A könyv, ami dekoratív értelemben véve a polcom dísze, a keményfedeles Silber 3 példányom Kerstin Giertől. Gyönyörű ez a könyv, néha csak úgy leveszem a polcról, hogy nézegessem.
Budapest: A hidak városa - Melyik az a könyv, aminek a leírása lenyűgözött?
Sarah J. Maas-tól igazából bármi. Mindig lélegzetelállító világokat alkot, és annyira tökéletesen írja le, mintha nem is könyvet olvasnánk, hanem mi is ott lennénk - például Velarisban.
Washington: A Fehér Ház otthona - Melyik az a könyv, ami azonnal rabul ejtett?
Két ilyen is van, mindkettő magyar írótól – fura, de hazai szerzők könyve mindig nagyobb hatást gyakorolnak rám, mintha szóról szóra ugyanaz a regény külföldről származna, vagy jobban tetszik, vagy jobban utálom, vagy jobban vagyok belé szerelmes, vagy jobban dühít, vagy magasabbról teszek rá. Ez van.
Rácz-Stefán Tibor: Fogadj el! és On Sai: Apa, randizhatok egy lovaggal? viszont totálisan szerelem volt első olvasásra! Korábban már értékeltem őket, ITT és ITT tekinthetitek meg őket. Röviden összefoglalva: mindkét regény zseniális!!
Róma: Az ókori csodák városa - Melyik múltban játszódó könyv a kedvenced?
Ezen gondolkodtam, mert csak alig jutott eszembe múltban játszódó történet az olvasmányaim közül. Beugrott a Pokoli szerkezetek és az Ambrózy is, de az utóbbit még nem olvastam teljesen – szóval Legendás állatok és megfigyelésük, a hivatalos forgagtókönyv :D. Én az a típus vagyok, akinek minden, ami Harry Potter jöhet, és aki olyannyira elfogult, hogy minden hibája ellenére is állítja, hogy ez a világ tökéletes. Mármint persze, ha lennének a Harry Potternek hibái... ;)
Olvastam, hogy sokaknak csalódás volt a Legendás állatok film, de én imádtam. Jól nézett ki a film, remekül voltak meganimálva az állatok, a történet is izgalmas volt, és már nagyon nagyon várom a második részt!!
Tokio: A robotika otthona - Melyik jövőben játszódó könyv a kedvenced?
Disztópiarajongóként itt az előző ponttal ellentétben sokkal több minden eszembe jutott, de jelenleg nálam a Ready Player One viszi a pálmát, mert (1) annak ellenére, hogy disztópia, nincsenek se zombik, se őrült tudósok, se szuperképességű kiválasztottak, se semmi ilyesmi, sőt, a hangsúly egyáltalán nem a világkatasztrófán van. Ennek oka sincs túltolva, a könyv a lehető legegyszerűbb és legvalószínűbb jövőképpel dolgozik: az energiaválsággal, azzal, hogy előbb-utóbb nem lesz miből elég áramot előállítanunk, ami képes ellátni a Föld teljes lakosságát. És akkor kitör az anarchia. És (2) annak ellenére, hogy a regény a jövőben játszódik, nem jellemző rá a „itt minden kis porszem high tech, még a lábtörlő és a vécéülőke is” effektus. Illetve de, igen, de nem olyan dominálóan jelenik meg és nem olyan oldalas tudományos leírások képében, amiket szerintem még maga az író sem ért, nemhogy egy laikus olvasó. Nem, ilyen téren a Ready Player One pont annyit és pont úgy mutat, hogy ne legyen se unalmas, se érthetetlen, viszont kellően fűszerezze a történetet részletességét. Végül pedig (3) bár jövőbeli sztori, tökéletesen hozza a ’80-as évek retro hangulatát.
A könyvről bővebben ITT írtam.
Párizs A romantika otthona: Melyik a kedvenc romantikus könyved?
Mivel az utóbbi időben eléggé ki vagyok ábrándulva a romantikából, ezért ez nem is olyan nehéz :). Bezzeg fél évvel ezelőtt…
Számomra örök kedvenc az Anna és a francia csók (ha már Párizs), mert nem csak aranyos, de hihetetlenül vicces is. Már legalább ötször olvastam ki, nem egyszer egy nap alatt, és máig nem tudom megunni. Plusz meg kell említenem egy másik könyvet a közelmúltból, mert A Court of Mist and Fury, azaz A köd és harag udvaránál szebb könyvet a szerelemről még soha életemben nem olvastam!!
Velence a sóhajok hídjának színhelye: Mondj egy olyan könyvet, ahol megjelenik valamilyen folyó
J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura. Ott volt folyó.
Hong-Kong- ahol a tömegfőbia tabu: Mondj egy olyan könyvet, ami szerinted tele volt zsúfolva szereplőkkel.
Neil Gaiman: Amerikai istenek és Brent Weeks: Éjangyal-trilógia. Ezeket mind szeretem az akció dús cselekményük, az egyedi stílusuk és igen, a zseniális karakterek miatt, de tény, hogy belőlük túl sok van. Az Amerikai isteneket még kicsit most is emésztgetnem kell, hogy „oké, jó könyv volt ez, na de mi is történt benne?” Az Éjangyal 3-ban pedig, a Túl az árnyakon című kötetben pedig konkrétan valaki olyan lesz az (egyik) ellenség, akivel először talán a második rész epilógusában találkoztunk, addig fel se tűnt, és nem ő volt az egyetlen „helló, én is itt vagyok, nem csinálok semmi különöset, de azért benéztem”-karakter! De, őszintén szólva még így is azt kell mondanom, hogy a lezáró rész volt a kedvencem. Akármekkora tömeg is volt ott.
Rio de Janeiro - ahol bulizni kötelező: Mondj egy könyvet, ahol a szereplők buliztak.
Lauren Morrill: Vakrandi a végzettel. Annyira aranyos ez a könyv, és annyira nem az én stílusom, de valami megmagyarázhatatlan okból szeretem. A bulis részek pedig kifejezetten tetszettek. Értékeltem ITT.
Kairo - piramisok mindenhol: Mond egy könyvet, ami különleges a számodra.
Sorozatot mondok – Darren Shan: Darren Shan regényes története. Ez a tizenkét részes ifjúsági horror egyike annak a négy sorozatnak, amik engem végérvényesen könyvmollyá tettek és halálig tartó olvasásra kárhoztattak (örök hála nekik!), de egyszerűen eddig senkivel sem sikerült megszerettetnem. Azon kevesek, akik mégiscsak elkezdték olvasni, onnantól kezdve kissé furán néztek rám. Hát, persze, mert nem fejezték be! Egy életre szóló tanács: ha belekezdesz egy Darren Shan-sorozatba, mindenképp fejezd be, mert fix olyan vége lesz, hogy át kell gondolnod utána az egész életedet!! Szívesen.
***
És ezzel véget is ért az ehavi őrületünk a lányokkal, nézzetek be hozzájuk is. :)

Molybirodalom

2018. június 29., péntek

#8Blogprojekt - II. Fiktív városok



És itt is vagyunk a második nappal, ami nekem még jobban tetszik, mint az első. Fantasy!!!



Tagadhatatlan, hogy egy könyvben mennyire fontos a világépítés, mind megismerés, mind pedig a vizuális hatás szempontjából. Az adott környezetben játszódó regényekben fontos, hogy bepillantást nyerjünk a világ legmélyébe, a társadalmi szerkezetébe, a művészetébe és egyéb jellegzetességeibe. És szerintem itt nemcsak hogy hanyagolható, de hanyagolni is kell az olvasó szabad fantáziáját, jónak kell lennie a hangsúlyelhelyezésnek a látványvilágban, a különösen jellegzetes és fontos vizuális elemekre jóval nagyobb hangsúlyt kell fektetni, míg máshol elég csak egy-egy jelzésértékű melléknév. A könyvbeli helyszíneknek a hangulat megteremtésében is nagy szerepük van, előrevetíthetik a cselekmény egy részét, illetve kizárhatnak esetleges történésnek. Nem állítom, hogy nincs ilyen (biztos van), de kisebb a valószínűsége annak, hogy egy szellemjárta temetőben csattan el egy első csók – és most, hogy ezt leírtam, mibe fogadunk, hogy a következő könyvben, ami szembejön, pont ez fog történni? Na mindegy, kezdjük is, és nézzünk is meg pár lenyűgöző fiktív várost!
Alicante
Avagy az Üvegváros. Ez az összetett szó pedig tökéletesen lefedi Idris fővárosának karakterét, ötvözi azt a két esetet, amit fentebb írtam: nagy hangsúly, de csak egy melléknév, egy jelző! Alicante fénye, a csillogó és fenséges látványa egyben utal egy kicsit az árnyvadászok felsőbbrendűségére is – mert valljuk be, azért az árnyvadászuk inkább az egójukról, és nem az önbizalomhiányukról híresek, és ezt nem is titkolják. Alicante nem csak a fajuk erejének, de az öntudatuknak is a jelképe. Egyszerű, de összetett – ezért szeretem A végzet ereklyéit, hisz maga az alapkoncepció ott sem valami nagy durranás: démonok vs. démonvadászok. A kivitelezése, na az viszont 2000 IQ-s!

Velaris
Velaris szép. Komolyan, egyszerűen öröm olvasni róla a leírásokat olvasni. Sarah J. Maas különben is nagyon jó eszközöket használ a látványvilág bemutatására. De Velaris egyben egy egész szimbólumrendszer, a béke, a szépség, és az önmegvalósítás városa. Meg is értjük, Rysand miért akarta annyira eltitkolni és megvédeni a háborútól…

a Suramar City a World of Warcraftból

Cenaria
Ez a város talán egy kicsit kevésbé ismert, mint az előző kettő. Cenaria egy vele azonos nevű birodalom fővárosa Brent Weeks Éjangyal-trilógiájából, amit én egyébként egyszerűen imádok! Ezt a sorozatot én az Üvegtrónnal egyetemben előszeretettel emlegetem, mint a Trónok harca mutációját, Az árnyak útján című résszel startoló sorozat rengeteg szereplőt vonultat fel, nagyon akció dús – és elképesztően részletes a világ. Cenaria Velaris szöges ellentéte, három arca van: a gazdag, jómódú elit, a nyílt titokként működő befolyásos, mindent lefedő bűnszervezet, a Sa’kagé, és az ennek szolgálatában álló lecsúszott emberek, utcagyerekek, tolvajok, prostituáltak, orgyilkosok. A gazdagság és nyomor ellentéte befolyásolja a város infrastruktúráját, így a város két felét összekötő híd egyik oldalán terül el a – egy birodalom fővárosához méltó – gazdag, míg a másikon a törvénytelen, nyomorgó terület.
Az alvilág és a korrupció uralta város állandóan a birodalmak közti háború központjában áll, és minduntalan felmerül a kérdés: érdemes-e megmenteni a bűnben lubickoló Cenariát? Meg bizony. Mert bármily sötét és undorító is egy világ, létezik még olyan, hogy hazaszeretet!
***
Ezek lettek volna az általam legkarakteresebbnek talált városok, nézzetek be a többiekhez is! Holnap visszatérünk az utolsó nappal. :)
A Blogprojekt további résztvevői:

Molybirodalom