Milyen érzés olvasni, szeretni, újrakezdeni? - Nina George: Levendulaszoba

Hm. Először talán a Líra könyvesbolt újságjában olvastam róla, majd láttam a Könyvfeszten, egy random könyvesboltban a világ végén… és véletlenül belefutottam a könyvtárba is. Egyébként már maga a címe is anno felkeltette az érdeklődésemet, mert valahogy mindig is szerettem az olyan könyvcímeket, amelyekből nem lehet azonnal következtetni a tartalomra. A fülszöveget olvasva az érdeklődésem a duplájára nőtt, és amikor azon a bizonyos szörnyű, morgós, rosszkedvű kedden (… mármint nyilván én voltam szörnyű, morgós és rosszkedvű, mert egy nap nehezen lehet az), amikor a kikapcsolódni vágyás érzésétől vezérelve lebicikliztem a könyvtárig, megtaláltam a Levendulaszobát. Egyszer csak ott termett a polcon. Én meg egyszer csak kivettem. Egyszer csak elolvastam.

műfaj: romantikus

kiadja: Maxim Kiadó

oldalszám: 336

értékelés a moly.hu-n: 82%

az én értékelésem: 4 csillag

borító: szép

karakter, akit imádtam: Max Jordan, Cuneo

kedvenc jelenet: talán mind közül azok a részek tetszettek a legjobban, amikor azt írja le, milyen érzés is olvasni J

A ​párizsi könyvkereskedő, Jean Perdu számára a regény olyan, mint a gyógyszer. Pontosan tudja, hogy milyen könyvre van szükség, hogy meggyógyítsa a megsebzett lelket. Könyvtára egy valóságos irodalmi gyógyszertár. Jean mindazokon segít, akik betérnek hozzá, egyedül saját gyötrelmeire nem talál megoldást. 
21 évvel ezelőtt, egy este, míg ő aludt, szerelme kilépett az életéből. Csak egy levelet hagyott hátra, amit a férfi azóta sem olvasott el. A veszteséget kínzó emlékként őrzi ennyi év után is. A fájdalom, a büszkeség és a sértettség börtönében éli mindennapjait, mígnem egy nyári délután új lakó költözik a szomszédba. Az elvált asszony olyan érzéseket ébreszt Jeanban, amelyek létezését a férfi már rég elfelejtette. Ekkor újra a kezébe veszi szerelme búcsúlevelét, és olvasni kezdi… 
Egy pillanat alatt minden megváltozik, és a férfi többé nem menekülhet az elmúlt évek gyötrelmei elől. Mindent hátrahagyva elindul, hogy szembenézzen a fájdalommal, a múlttal és önmagával. 
Egy olyan utazás veszi kezdetét, amely keresztülvisz Franciaország csodálatos tájain, és eközben feltárulnak különös sorsok, és barátságok szövődnek. Az érzések, a gondolatok és az emberek lassan átformálódnak, hogy lezárulhasson a múlt, és helyet engedjen a jelennek és a jövőnek.

Kezdetben nem terveztem írni róla, úgy voltam vele, hogy ezt most csak úgy, magamnak olvasom. Aha, egy frászt!

Szerintem nincs olyan, akinek – függetlenül attól, szeret-e olvasni, vagy nem, könyvmoly-e, vagy nem – az oldalát ne furdalná a kíváncsiság, hogy Jean Perdu milyen könyvet volna hajlandó eladni neki. Én például személy szerint el se tudom képzelni, hogy a számtalan kedvencem közül melyiket nyomná a kezembe, de az is lehet, hogy egy olyan könyvet kapnék, amiről még életemben nem hallottam. De visszatérve ehhez a regényhez…

Ez egy szép könyv! Ha így visszagondolok rá, akkor ez a szó ugrik be először: szép. Összefoglalja, milyen érzés is szeretni, veszíteni, újrakezdeni – és persze olvasni! Tele van szép mondatokkal és gondolatokkal, és ha a címet meg a borítót, a történetet és az összes mondanivalót összevetjük a szövegvilággal, akkor már nemcsak szép, hanem SZÉP! J

Max Jordan nem véletlenül lett a kedvencem: a kezdetben árnyékként rejtőzködő, álmait és önmagát vesztett sikerkönyv-szerző a könyves hajó fedélzetén valósággal megújul, ellazul és be nem áll a szája, egyszóval egy aranyos és poénos dumagéppé változik. Jean… Jean pedig mintegy oktató van jelen. Általa ebből a könyvből rengeteg szépen megfogalmazott életigazságot lehet szemezgetni a szerelemről és az életről. Meg persze könyvekről! Néhányat én is kigyűjtöttem, a bejegyzés alján majd olvashatjátok.

Szóval a karakterek tetszettek, mind különböztek egymástól, de, bár kidolgozottak voltak, valahogy annyira irodalmi volt a fellépésük, a beszédük, az egyéniségük, hogy nehezen tudnám elképzelni őket a való életben. Mármint jó lenne, ha összefutnék valaki hozzájuk hasonlóval, de kicsi a valószínűsége. Emiatt az elvontság miatt kicsit olyan megfoghatatlannak érződött a történet. A szöveg néhol csapongó volt, sehová se tartó, néhol meg ellenkezőleg, mindenhová igyekvő. Egyszerre volt boldog és szomorú, olyan beárnyékoltan vidám, de felderülten bánatos. Légies irodalmisággal fogalmazott, ami beburkolta a történetet magát is, de főleg a szereplőket egyfajta lila ködbe, amitől csak épp annyira lesznek érthetőek, hogy egy apró fuvallatot felfogjunk belőlük, de minden más viszont balladai homályba vesszen. Én így éreztem. És hogy jó volt-e ez a kissé elvont és irodalmias hangulat? Jó. Nekem tetszett, bár alapvetően ez a könyv nem az én stíluskörömbe tartozik, könnyen bele tudtam merülni, és csak kellemesen sodródtam az árral. Olyan volt, mint egy festmény, mint egy ízletes vacsora, mint egy andalító ringatózás a folyón.

Aki szereti a romantikus könyveket egy kis életigazsággal fűszerezve, annak nagyon fog tetszeni. És aki szeret főzni - vannak benne receptek is! A könyvmolyoknak pedig itt egy kis ízelítő ;)

„Így suttogott: - De adhatok Önnek egy könyvet is.
A lámpa kialudt a lépcsőházban.
- Milyen könyvet? – suttogta az ovális arc.
- Olyat, ami megvigasztal.
- De nekem még sírnom kell. Különben megfulladok. Érti?
- Természetesen. Az ember néha úszik az el nem sírt könnyekben, végül pedig elsüllyed bennük, ha magában tartja őket.
- És én egy ilyen tenger fenekén vagyok.
- Akkor hát hozok egy sírásra késztető könyvet.”

„- Max Jorda nem illik önhöz.
- Max Jordan nem illik hozzám?
- Pontosan. Nem az ön esete.
- Az esetem. Aha. Szabad rá emlékeztetnem, hogy én az ön könyves hajóján könyvet keresek. Nem pedig férjet, kedves uram.
- Engedelmével: amit olvas, az hosszú távon meghatározóbb, mint hogy milyen férfihoz megy hozzá, kedves asszonyom.”
„- A könyvek megóvják az ostobaságtól. A hamis reménytől. A nem megfelelő férfiaktól. Kibélelik szeretettel, erővel, tudással. Ők az élet – belülről. Válasszon! Könyvek vagy…”

„- Sokszor tűnődtem rajta, miért nem írnak már könyveket az életről. Meghalni mindenki tud. De élni?”

„- A könyvek voltak a barátaim – mondta Catherine, és a borospohárral lehűtötte a fűzés melegétől kipirult arcát. – Azt hiszem, az összes érzésemet könyvekből tanultam. Többet szerettem és nevettem és tudtam meg belőlük, mint egész nem-olvasott életemben valaha is.”

„- Jó napot, uraim. A Szajna hajózási szolgálata, Champagne kerület, Levec rendőrőrmester – búgta. Az ember kihallotta, mennyire szereti a pozícióját. Perdu már-már azzal is számolt, hogy ez a Levec rendőrőrmester feljelentést tesz ellene nem megengedett eltávozásért a saját életéből.”

„- Mondja, maga nem az a híres író?
- Én? Nem. Biztosan nem. Én… ö – Jordan gyorsan Perdura pillantott – az ő fia vagyok, és egy teljesen átlagos sportzokni eladó.
Perdu rámeredt. Jordan egyszerűen örökbe fogadtatta magát?”

„- A félelem úgy változtatja meg a testedet, mint az ügyetlen szobrász a tökéletes követ – hallotta Perdu Vijaya hangját a fülében. – Csakhogy belülről farag ki, és senki nem látja, mennyi szilánkot és réteget ver le rólad. Belülről egyre vékonyabb és bizonytalanabb leszel, amíg már a legkisebb érzés is felborít. Egy ölelés, és azt hiszed, összetörsz és leveszel.”

„- Azt beszélik, maga egy legenda - próbálkozott meg mégis a társalgással, miután Oslo elővett a szekrényből egy kalapot, majd együtt a Tabac bár irányába baktattak.
- Ne nevezzen engem legendának, fiatalember, ez úgy hangzik, mintha hulla volnék.”

„Könyvekkel egyszerűen jobban kapok levegőt.” – Nina George