Charles Dickens: Két város regénye

Három köteten keresztül több tucatnyiszor olvashatjuk, hogy Will Herondale akár Sydney Carton.  A Pokoli szerkezeteket már kétszer lakmároztam be jóízűen, és arra lettem figyelmes, hogy Will és Tessa beszélgetéseinek felét egyáltalán nem értem. Mert a magyarázattal meg lehetne tölteni egy külön regényt. Szó szerint. Persze ezt fejben jól megcseréltem, mert nem egy 1859-es könyvet kéne a 2010-hez hasonlítanom… de megtettem: Sydney Carton majdhogynem egy az egyben a mi Willünk.

- Még egy szóra, Mr. Darnay. Gondolja, hogy részeg vagyok?
- Azt gondolom, Mr. Carton, hogy sokat ivott.
- Gondolja? Tudja, hogy sokat ittam.
- Ha már meg kell mondanom, hát tudom.
- Akkor valószínűleg azt is tudja, hogy miért. Kiábrándult gályarab vagyok uram. Senkit sem szeretek, és nincs ember a földön, aki szeretne.
- Nagy kár. Jobban is használhatta volna a tehetségét.
- Talán igen, Mr. Darnay, talán nem. De ne részegüljön meg a saját józanságától, mert nem tudja, mi jöhet még.”

Térjünk viszont rá a fent nevezett több mint 200 éves klasszikusra. Ritkán olvasok régi könyveket, főleg történelmieket, de szerintem még így is a korosztályomnál többször vetemedek egy efféle regény kézbe vételére, nem csak az iskola miatt szánom rá magam, van, hogy a kíváncsiság vezérel. Mint most is. Szóval most megkísérelek egy a könyvhöz és műfajhoz méltó szofisztikált kritikát produkálni, ami – remélem – nem a szó negatív értelmeit tekintve válik majd emlékezetessé.

műfaj: történelmi fikció

oldalszám: 398

kiadja: Európa Könyvkiadó

értékelés a moly.hu-n: 87%

az én értékelésem: 5 csillag

karakter, akit imádtam: Sydney Carton

karakter, aki negatív, de szintén vártam azokat a részeket, amikor neki volt szerepe… valamiért: Madame Defarge

kedvenc jelenet: a végén, mikor Sydney Mr. Lorry-val beszél, mert akkor már sejtettem, mi lesz a vége :’(

Fülszöveg:

Charles Dickensnek (1812--1870), a XIX. századi angol széppróza óriásának ez a kései regénye (1859) nyolcvan éve nem jelent meg magyarul, az utóbbi generációk számára tehát jóformán ismeretlen az életműből.

„Azok voltak a legszebb idők, és azok voltak a legrútabb idők, az volt a bölcsesség kora, az volt a balgaság kora, azok voltak a hit napjai, azok voltak a hitetlenség napjai, az volt a Fény évadja, az volt a Sötétség évadja, az volt a remény tavasza, az volt a kilátástalanság tele…”

Az 1789-es forradalmat közvetlenül megelőző idők Franciaországára utal ez az egyik leghíresebb angol regénykezdet, a címbeli két város pedig: Párizs és London. Két város – és két férfi, akikre lesújtanak a francia forradalom rettenetes eseményei. Londonban az osztálya által elkövetett bűnök elől menekülő, azokat megtagadó fiatal francia arisztokrata, Charles Darnay és a züllött életmódot folytató angol ügyvéd, Sydney Carton ugyanabba a fiatal nőbe szeret bele. Darnaynak akarata ellenére vissza kell térnie Párizsba, és szembe kell néznie a Terror anarchiájával. Carton sorsa végzetesen összefonódik riválisáéval, s a végső próbát neki is Párizsban kell kiállnia.

Tény, hogy a nyelvezete nehéz, mint az általában a szépirodalmi művekről elmondható. Viszont remek stílusa van minden mondatának, s a folyamat is, ami a kornak és annak hangulatának változását hivatott bemutatni, rendkívül szembetűnő. Kezdetben nevettem – később sírtam. De általában a pillanat határozta meg, melyik véglet mellett döntöttem, mert a tartalom mindkettőre adott okot.

„A doveri delizsánszon a szokott nyájas légkör uralkodott, vagyis az őr gyanakodott, az utasokra, az utasok gyanakodtak egymásra és az őrre, mindenki gyanakodott mindenkire, és a kocsis semmi másban nem volt biztos, csak a lovaiban, azaz tiszta lelkiismerettel letehette volna az esküt a két Testamentumra, hogy nem alkalmasak az útra.”

„Kanális nem volt, ami elvezesse a bort, így nemcsak hogy az egészet felhörpölték, de annyi sarat is fölszedtek vele együtt, mintha szemetes járt volna az utcában, már ha lett volna errefelé, aki hisz az ilyen csodalényekben.”

Említettem már a kiemelkedő megfogalmazást. Példa erre (s még csak nem is a legerősebb): hogy mondja Dickens azt, hogy amikor kiürült a tanácsterem? „Az egész nap rotyogtatott emberi kotyvalék végső seperje csordogált kifelé a bíróság félhomályos aknáiból, amikor…”

Érdemes megjegyezni minden egyes nevet, helyszínt és eseményt, mert ha bármelyiket is elbagatellizáljuk, s csupán az oldalszám gyarapítása céljából írt epizódnak gondoljuk, hát tévedünk. Minden életkép, minden hasonlat fontos lesz még a továbbiakban, minden mögött ott van, hogy ez itt valami több, aminek látszik: az életkép egyszer majd a halál freskójává, a hasonlat pedig véres igazsággá válik.  Lebilincselő intenzitással varázsolja körénk az akkori közhangulatot, a nyugtalanságtól kezdve a vérszomjas embertelenség közönyéig mindenről részletes képet kapunk. Semmi sem csak fehér, és semmi sem csak fekete. Az események szinte kinyúlnak a lapok közül, hogy magukkal rántsanak a világtörténelem egyik meghatározó eseménysorozatába.

„Mocskosak, siralmasak voltak, de most a szerencsétlenségnél sokkal erősebb volt bennük a hatalom tudata. A legnyomorúságosabb fejről is azt üzente a legrongyosabb csáléra álló hálósipka: „Tudom, hogy nekem, aki ezt hordom, nehéz lett elviselnem a magam életét; hanem tudod-e, mennyivel könnyebb lett most nekem, aki ezt hordom, kioltani a te életed?””

„Ahogy kimondták a felmentést, tüstént záporozni kezdtek a könnyek, olyan bőséggel, mint máskor a vér, annyi férfi és asszony halmozta el testvéri ölelésekkel, ahány csak megrohanhatta, (…) tudta, hogy ugyanez a nép egy másfajta felbuzdulásból ugyanezzel a hévvel rohanná meg, hogy széttépje, és felhintse darabjaival az utcát.”

„Nem volt megállás, nem volt kegyelem, nem volt béke, nem volt pihenés, megszűnt az időszámítás.(…) Holott itt is, mint minden hasonló esetben, érvényesült az ellentmondás törvénye, vagyis hogy hosszú is volt a gyorsan ellobbanó idő. Forradalmi törvényszék a fővárosban, negyven- vagy ötvenezer forradalmi bizottmány országszerte; törvény a gyanús elemekről, amely lesöpörte az asztalról a szabadságot és a létbiztonságot, és ugyanúgy ítélt jók és ártatlanok, mint bűnös latrok felett; a börtönök fulladásig megteltek emberekkel, akik nem követtek el semmiféle bűnt, és nem védekezhettek; ez lett a dolgok rendje, és alig pár hetes korában máris úgy tűnt, mintha ősidők óta így lenne.”

 „Ám a kegyetlen alakok csak mentek tovább kitartóan keletnek, nyugatnak, északnak meg délnek, és akárki akasztott, ott fellángolt a tűz. Egy hivatalnok se kalkulálhatta ki semmiféle matematikával, milyen magasra kéne építeni azt a bitót, amely, ha vízzé változna, elolthatná ezt a tüzet.”

A karakterekről annyit, hogy engem annyira nem nyűgöztek le. Ez alatt nem azt értem, hogy nem volt egy pozitív szereplő sem, hanem azt, hogy egyikük sem volt kiemelkedő, sablonosak voltak egy-két kivételtől eltekintve. Sydney Carton a kezdetektől ilyen volt és a jóval kevesebb szereppel rendelkező Stryver is. Mármint kivétel. Az ő megnyilvánulásaiknál tudtam azt mondani, hogy igen, ez ilyen cartonos volt, míg például olyan, hogy aha, ez olyan tipikus lucie-s, egyszer se hagyta el a számat. A szereplőcsokrunk kiemelkedő virágszála volt még Madame Defarge. Attól a nőtől nekem végig a hideg futkosott a hátamon, mazochista módon mégis vártam a szerepléseit. Olyan volt, mint a pont az i-n, ami feltette a koronát minden kegyetlenségre.

„Megváltozott a Saint-Antoine külleme. Több száz évig kalapálták erre a képre, de a befejező ütések adtak neki végleges arckifejezést. Ezt figyelte madame Defarge, annyi tartózkodó helyesléssel, ami a Saint-Antoine asszonyainak vezérétől elvárható.”

***

Egy másik könyv miatt kezdtem el, de önmagáért szerettem meg.
Tehát, kinek ajánlom? Azoknak, akik a szépirodalom szerelmeseinek vallják magukat, nekik biztosan. Azoknak, akik szeretik Will Herondale-t. És azoknak, akik szeretik a kihívásokat. Nehéz nyelvezetű történet nehéz időkkel, ami nehéz lelkeket eredményez, mert olyan közelségből tárja elénk a francia forradalmat, ahogy a történelemórák sosem. Rám hatással volt. Teljesen.