Leiner Laura egyszer még újraolvasandó könyve

Az Idlewild halkan szól a háttérben, a könyv itt csücsül mellettem, előttem a jegyzetfüzet és a billentyűzet, a fejemben rengeteg gondolat… Kezdhetjük!

műfaj: ifjúsági, romantikus

oldalszám: 478
kiadja: L&L Kiadó

értékelés a moly.hu-n: 96 %

az én értékelésem: 5* csillag

borító: fekete és rózsaszín… mint a többi. Megnyugtatóan ismerős J

karakter, akit imádtam: Nagy Márk, Körte, Bexi, Betty, Aszádék… meg úgy mindenki a bandából J

karakter, aki Balogh talicskájába való: Geri, Balogh

kedvenc jelenet: Körtének egy bizonyos buliján Bexi szavai

Leiner Laura stílusát és humorát nem lehet nem szeretni, a mi nyelvünkön ír a mi világunkról. És a Késtél előtt még a hétköznapokat is idealizálta, azaz cenzúrázva jelenítette meg a történetet. Káromkodás? Ugyan. Aztán a Bexi-sorozat harmadik vagy negyedik részében útjára indítja a lapokon a valóságot annak minden trágárságával egyetemben. Ez talán sokaknak rendben van, de nekem egy kicsit piszkálja a tudatomat, mert ha már szórakozás, akkor legyen igényes – és a könyvekről pedig ezt nemcsak, hogy feltételezzük, de el is várjuk. Szóval féltem, hogy majd ez a rész is csak úgy izzadni fogja magából a legkülönfélébb beszólások variációit – ugyanis nekem Laura előző könyveit nézve ez az alpári stílus baromira erőltetettnek hat, és kissé rányomta a bélyegét az egyébként imádnivaló könyvekre.

Ezt a könyvet is, csakúgy, mint a többit, végigröhögtem, még akkor is, ha az új poénok viszonylag kevesen voltak, inkább csak a korábbi vicces jelenetekre találhattunk visszautalásokat. Valójában a könyv maga is múltidézéssel startol, kezdve Bexi visszavonulását bejelentő interjúval, a Késtél megírásával, végül pedig végre megtudhatjuk, mi is történt még anno Balogh nyaralójában.

Szerintem ez az egyik legmeghatóbbra sikerült kötet, a kedvenc jelenetemnél jelzett rész is egy olyan, ahol küszködtem egy kicsit a könnyeimmel, de mindezt fülig érő szájjal és majd kiugró és megszakadó szívvel. Elolvastam megint, és megint, újra és újra...

Sok benzinkút van. De tényleg. Rengeteg.

A sorozat legelején, a Késtélben még bevallom, Gerinek szurkoltam, hogy Beka vele jöjjön össze. Ám ahogy Geri gördülékenyen gigantikus görénnyé generálódott (imádom az alliterációkat!), s ezzel elvesztette a pozíciót, mint rajongásom tárgya, a felszabadult érzelmeket ki másra is zúdíthattam volna, mint mindannyiunk kedvencére, Nagy Márkra? Az Egyszerben pedig még jobban beleszerettem, mint valaha, és igenis legeltetném rajta a szemem szélvédőmosás közben… Apropó Geri? Mi van Gerivel? Beka exe a könyv egész első felében háttérbe szorul, egy szerzői joggal kapcsolatos beszélgetésen kívül semmit nem hallunk felőle… Gyanús csend. Nagyon gyanús…

Remekül előkészítette a végét, a könyv minden lapján élt egyfajta búcsúhangulat. Jó érzés volt belemerülni ebbe. Imádtam. Csak egyetlenegy részt találtam kifejezetten felháborítónak – és meglepő módon Geri még csak említésre sem kerül benne. A jelenet, amelyben Bexiék otthagyják Sanyit, a buszsofőrt egyedül a pin-pong asztallal, az érős volt. Kiakadhattam volna még ezer másik helyen, és ki is akadtam rendesen, mert Beka is kiakadt. De ez az ejtés úgy tűnt, mindenkinek tök oké volt, egy halvány gyanú szerint még poénnak is lett szánva. Hát, szerintem szimplán bunkóság volt, legalábbis én nem nevettem. Mert az egész sorozatban megállás nélkül azt hangsúlyozzák, mennyire összetartó is az ő kis, csapatuk, és igen, Sanyinak vajmi kevés szerepe van, de ez a szituáció a való életben Bekáék részéről pontosan annyiból állt volna, mint azt írták –semmiből. Nekik és bárkinek ez így tökre rendben lett volna, egy közömbös közjáték, amin talán még röhögnek is egy rövidet, de most komolyan kellett ez? Nem oszlopos tag, felejthető (nekem pl. totál kiesett, hogy van egy ilyen karakterünk is), csupán viccforrásként van jelen a sztoriban… de ez nem vicces volt. Hanem sértő, megalázó és kiközösítő. Mondták már, hogy egyszer a túlérzékenység lesz a halálom, és valóban, lassan már a fél bejegyzés erről az egyetlen mondatról szól, ami mellett a legtöbb olvasó simán továbbhaladt volna. Én minimum egy félórára leragadtam itt. És nem, az sem oldotta bennem ezt a frusztrációt, hogy utólag koccintottak rá!

Viszont ami történt, megtörtént, ami tetszett, tetszett, ami nem… azt elfelejtettem. Mert a vége miatt semmi, ismétlem, semmi sem menthette meg az én csillogó, csilivili cinque csillagos értékelésemtől. Mert a vége az valami eszméletlenül tökéletesre sikerült, minden pozitívot, negatívot vert, és… Olvassátok el! Ez a tipikus áááá!-kategória, ami hát nem valami közlékeny, de egy pontos összefoglalás, és nagyon is egyértelmű spontán reakció! Volt, amin változtattam, és volt, amit jobban kifejtettem volna (pl. hogy pontosan mivel is gyanúsítják Baloghot, valamint hogy mi van Antival és Daniellával, akik kapcsolata szerintem tele van kiaknázatlan lehetőségekkel), de nem filózom ezen, hisz nem az én tisztem. Én csak annyit tudok mondani, hogy Laura, köszönjük neked ezt az élményt, Bexit, Nagy Márkot, és ezt a tökéletes befejezést! Engem ez a sorozat állandóan meglepett, felkavart, megnevettetett, begurított, feldobott és elszomorított. Hol fent voltam, hol lent, kitartóan szörfözve végig a lapok hullámain, annyi érzelmet éltem át ezen a hat könyv folyamán, hideget is, meleget is, amire egyetlen hosszú ááááááá! se volna elég. De még ha találnék rá szavakat, és nem lennék ilyen beszűkült szókincsű könyvmoly, akkor sincs az az oldalmennyiség, amelyen el tudnám magyarázni, hogy mit is éreztem és érzek. Ezt meg kell élni. Mert olyan, mint az élet.

***

A kritikák eddigi mindegyike az olvasást követő 24 órán belül készült el, magyarul egy mindegyik egy hirtelen, szenvedélyes, és… igen, sokszor átgondolatlan is. De igaz, legalábbis rám. Nyugodtan lehet velem vitatkozni! A Késtélről és a folytatásairól pedig tudom, hogy eléggé megosztják a könyvmolyokat, igencsak vesézhető téma.

„…vagy utálod, vagy kedveled, ez állandóan változik, de egyszerűen nem lehet közömbös iránta az ember.” – Leiner Laura – Késtél (Bexi-sorozat 1.)

„ Szemét vagy – nevettem el magam zavartan.
– De te szereted ezt a szemetet – felelte.
– Fogadjunk, hogy most kacsintottál egyet – forgattam a szemem.
– Honnan tudod?
– Ismerlek – vágtam rá kapásból.
– Na. Ha annyira ismersz, akkor nyilván azt is tudod, hogy mit gondoltam – zárta le a témát, én pedig teljesen kétségbeestem.
– Nem, várj már, azt tényleg nem tudom.
– Majd elmondom. Egyszer.
– Egyszer? Mikor egyszer? – türelmetlenkedtem, bár tudtam, hogy ezzel semmire nem megyek.
– Csak… Majd egyszer.” - Leiner Laura – Illúzió (Bexi-sorozat 3.)

És íme, együtt a csapat! <3