Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek-trilógia

Kánikula, dögmeleg, főtt hal-állapot… Ennek „örömére” félbehagytam Cassandra Clare Pokoli szerkezetek sorozatának újraolvasását, és belekezdtem Shannon Messenger Vihar szeli ketté című regényébe… ami, mint kiderült, viharnak vihar, de egy sivatagi környezetben játszódik! Száznyolcvan fokos fordulat, és vissza az esős, borongós, hűvös Londonba!

„- Ismered az érzést, amikor egy könyvet olvasol és tudod, hogy tragédia lesz belőle? Érzed, hogy közeledik a hideg és a sötétség, látod, hogy szorul a hurok a szereplők körül, akik a lapokon élik az életüket, mégsem tudsz szabadulni a történettől. Olyan, mintha hozzákötöznének egy kocsihoz, és az vonszolna maga után. Sem elengedni nem tudod, sem az irányt megváltoztatni.”
(TESSA, Cassandra Clare: A hercegnő)

Mikor befejeztem az árnyvadászok világának két törzssorozatát, azonnal tudtam, hogy ez a kilenc könyv újraolvasás-gyanús. Amellett a megkérdőjelezhetetlen, vitathatatlan, egyértelmű tény mellett, hogy ezek a könyvek eszméletlen jók, a másik indítékul szolgáló ok az volt, hogy egy barátnőm, aki kitartóan traktált a sorozattal (örök hála érte, Fanni!), azt tanácsolta, hogy az Üvegváros után a Pokoli szerkezetek 1. részével, Az angyallal folytassam az olvasást, és csak utána ugorjak a Végzet Ereklyéi 4-re, és így tovább, egyet a Pokoli szerkezetekből, egyet a másikból, amíg be nem fejezem a Mennyei tűz városával. És tényleg így volt a legjobb, egyik sorozat sem különálló egység, tartalmilag a Végzet Ereklyéinek utolsó három része valamint az előzménytrilógiául szolgáló Pokoli szerkezetek trilógia szervesen kapcsolódnak egymáshoz, sőt tovább megyek, egyik se teljesen világos a másik nélkül. Például a Végzet Ereklyéinek második felében, leginkább a Mennyei tűz városában bőven találhatunk olyan részeket, amiknél nem tudjuk eldönteni, meghatódjunk, vagy inkább ujjongva körülugráljuk a szobát – feltéve, ha ismerjük Az angyal, A herceg és A hercegnő történetét is. Merthogy ezek az utalások nem olyan tipikus, befejezetlen, kétértelmű, három titokzatos, sokat sejtető ponttal lezárt gondolatok, amelyekből mindig minden azonnal kiderül. Nem, ezek egyszerű, átlagos, mezei mondatok, amik csak azokban váltanak ki bármiféle hatást, akik olvasták az előzménytrilógiát, míg a többieknek néha fel sem tűnik, hogy egy nagyon is fontos dolgon siklott át a tekintetük. Az egyetlen hátránya viszont ennek a felborított sorrendnek az, hogy kizökkentő így a két sorozatot egybefésülve olvasni, átkerülni az egyik történetből a másikba, majd megint vissza, amit csak tetéz az egyes kötetek sokszor 500 feletti oldalszáma. Száz szónak is egy vége: egy pillanatig sem volt kétséges, hogy nekem ezeket a sorozatokat megint egyenként, zavartalanul, leckementesen és a sulitól távol, egyhuzamban végig kell olvasnom! A Pokoli szerkezetekkel kezdtem.

Az angyal

műfaj: fantasy

oldalszám: 442
kiadja: Könyvmolyképző Kiadó

értékelés a moly.hu-n: 92%

az én értékelésem: 5* csillag

borító: a régebbi fajta sokkal jobban tetszik

karakterEK(!), akiket imádtam: Will, Jem

karakter, aki akár egy automaton: de Quincey

kedvenc jelenet: morbid, ha azt mondom, a bál de Quincey-nél? Minden, amiben vámpír van, jöhet… igaz, ez esetben halottak voltak… a szokásosnál is halottabbak.

A történet a XIX. század végén játszódik. A főhős, Tessa Gray Amerikából érkezik Londonba a bátyjához, miután elvesztette nagynénjét, aki szüleik halála után anyjuk helyett anyjukként nevelte a testvérpárt. Rögtön, alighogy leszáll a hajóról, egy titokzatos férfi közli vele, hogy Nathaniel nem tudott kijönni érte, helyette őt bízta meg Tessa fogadásának feladatával. Hamar nyilvánvalóvá válik azonban, hogy Tessa nem a bátyjához került.

Az időbeli elhelyezéstől, a viktoriánus környezettől, és az ezek generálta nehézségektől bevallom, egy kicsit tartottam. Hogy fogom én, szegény XXI. századi tinédzser összeegyeztetni ezt a sztorit a Végzet Ereklyéi jelen korabeliségével? Egyáltalán, hogy fogja az írónő összeegyeztetni az előzménytrilógia és a gerincet képező sorozat stílusát, mikor a két időszak közt mind társadalmi, mind viselkedési, mind értékrendi normák szempontjából jelentős eltérés mutatkozik? Tanulság: bízzunk a közvélemény égbe kiáltó megítélésében. Cassandra Clare hibátlanul bemutatta a kor felfogását és sajátosságát, azokra, akkor és ott fektetve akkora hangsúlyt, amikre, amikor és ahol kellett. A Pokoli szerkezetek jó, és kész!

Az már első olvasásra is világos volt számomra, hogy Tessát sokkal jobban kedvelem, mint Claryt a Végzet Ereklyéiből, alaposabban kidolgozott és felépített karakternek gondolom. Különös, de minden könyvben más és más volt a szereplő, aki a legjobban a szívemhez nőtt. Ez a könyv alapján szoros küzdelem zajlott le Will és Jem között a pozícióért. Mikor Willnél volt a szó, mindig jó kilátásom volt egy kiadós nevetésre vagy jóleső megbotránkozásra. Ellenben Jemmel, akinél bár, mindig erős késztetést éreztem a vigyorgásra, sosem támadtak bennem túl erős érzések, épp ellenkezőleg, pont hogy megnyugodtam, nem féltem semmitől, és elhittem, hogy a világ egy csodálatos hely. Jem és Will között egyébként az egész sorozat alatt képtelen voltam dönteni.

Ami még teljes mértékben a könyv mellett szól, és ami egyben szerintem egy ilyen típusú könyvnél a legfontosabb, hogy fordulatos. Én imádom az olyan könyveket, amiknek a végén már úgy tűnik, semmi esélye a szereplőknek, minden kilátástalan, és el sem tudom képzelni, hogy mégis hogy akarnák ezt megoldani. És mikor ez a szorongás olyan magasságokba ível, hogy már teljes egészében lemondtam volna mindenről… akkor kénytelen vagyok rádöbbenni, hogy még sincs olyan vad fantáziám.

A herceg

műfaj: fantasy

oldalszám: 496

értékelés a moly.hu-n: 94%

az én értékelésem: 4 csillag

borító: régi!

karakterek, akiket imádtam: Will, Charlotte, Magnus

karakter, aki akár egy automaton: Nate

kedvenc jelenet: Magnus, amint felháborodottan közli, hogy olvasni szeretne

Bár van egyfajta érdekes, kritikusabb viszonyulásom a sorozatok második részeihez (ez abban nyilvánul meg, hogy általában utálom őket, vagy egykettőre elfelejtem), ebben a kötetben jött át a leginkább néhány dolog. Már ami a könyv első felét illeti. Jóval kevesebb ebben a rézben az akció, és több az érzelmek tisztázása, ami persze elengedhetetlen, de itt soknak éreztem. Mégiscsak fura kijelenteni, hogy a könyv kb. háromnegyedénél végbemegy az a jelenet, amelyet – benyomásaim szerint – az írónő a tetőpontnak szánt, a történet utolsó ötöde pedig, már tisztán csak dikció, a kialakult helyzetek és viszonyok elemzése. Ebben a periódusban végig olyan „már vége”- szaga volt az egésznek. Imádom ezt a sorozatot, de sajnos ezeket a részeket túlnyomórészt unalmasnak találtam, kivéve a legeslegvégét… amire viszont rengeteget kellett várni, szerintem ez itt egy csöppet el volt nyújtva. Az első könyv volt a kedvencem a trilógiából, amit az első laptól az utolsóig imádtam, viszont amilyen jól indult a második kötet is, úgy laposodott el a végére.

Szintén meglepő, hogy ami viszont tetszett, az az ebben a részben egyértelművé váló szerelmi háromszög, amiket egyébként többnyire ki ne állhatok, és amiket szerintem nagyon nehéz úgy megalkotni, hogy ne legyenek halálosan idegesítőek. De Clare-nek ez is sikerült. Imádtam, hogy Jem egy kicsit több szerephez jutott, s a Tessának tett ajánlata legalább olyan hihetetlen volt, mint váratlan. Soha, egy pillanatig se gondoltam volna, hogy ez lesz! Willről pedig kiderül az igazság, benne akkora fájdalom lakozik, ami mindenkit meglágyít és szíven üt, bárkit megérintene. Már a prológust olvasva is sejtettem, hogy ez esetben az én szememben Will verni fogja Jemet. Persze aztán ismét elbizonytalanodtam.

A hercegben kedveltem meg igazán Charlotte-ot, addig szimplán közömbösen viszonyultam a karakteréhez, de itt engem teljesen megfogott a fellépéseivel, a jellemével. Magnus pedig örök kedvenc! Ez a Csontváros óta egy változatlan és szilárd alapokon álló tény. Hát igen. Magnus az Magnus. Valójában ennél több bizonyítékom nincs is, de a környezetem maradéktalanul egyetért velem ebben. J

A hercegnő

műfaj: fantasy

oldalszám: 552

értékelés a moly.hu-n: 95%

az én értékelésem: 4,5 csillag

borító: ha jól tudom, egyelőre még nincs újfajta magyar borítója, de ha lenne, akkor is a régi!

karakterek, akiket imádtam: Magnus!, Sophie, Cecily

karakter, aki akár egy automaton…vagy féreg: Benedict Lightwood, Josiah Wayland konzul

kedvenc jelenet: mikor fény derül Gideon pogácsás titkára

Az a jó, hogy ebben a részben aztán tényleg nem kell sokat várni, hogy beinduljon a cselekmény. De… aztán csend. Volt végig egy olyan érzésem, hogy A hercegnőnek mintha nem lett volna olyan sűrű a cselekménye, mint az előző két könyvnek, annak ellenére, hogy ez a leghosszabb. Ezek után pedig még érdekesebb az, hogy A hercegben idegesítettek az ugyan meghatóra, de hosszúra sikerült lelkizések, a harmadik rész végére ez pontosan illett. Az e-book-olvasó jelezte, hogy a könyv 81%-nál jártam, amikor is megtörtént a tetőpont. Olyan hirtelen jött, hogy elsőször fel sem fogtam, mi van. De az ezt követő részek hiába álldogáltak nagyjából egy helyben – akár épp fény derült valamire, akár csak a szívügyekről folyt a szó - egy kicsit sem volt unalmas. Már a búcsúzásról szólt. Az írónő hosszan készített minket arra, hogy hamarosan túljutunk az utolsó szavakon is. Arra, hogy hamarosan el kell engednünk…

Az idézetet, amivel indítottam, két részről is igaznak gondoltam. Egy: könnyedén el tudtam képzelni, hogy tragédia lesz a vége, biztos voltam benne, hogy Jem meghal. Esetleg valaki más is, de ő biztosan. És kettő: ez a történet tuti, hogy nem hagy szabadulni. Én legalábbis alig hittem el, hogy vége van a könyvnek. Képes volt újra és újra meglepni, talán ez a harmadik rész volt a legintenzívebb ilyen téren. Mikor már tényleg, de tényleg azt hittem, itt a vége, az utolsó pillanatban (98%-nál) a feje tetejére állított mindnet, amikor már nem vártam semmi egyebet a nyugodt befejezésen kívül, villámcsapásként dobta be az új változót.

Ebben a könyvben egy kicsit elterelődött a figyelmem Tessa szerelmi zűrjeiről, magam sem tudom, hogyan, mikor csordultig volt töltve ezzel az egész történet. Vagy talán pont emiatt – immunis lettem rá. Fogalmam sem volt, hogy fogja ezt megoldani, hogyan fog választani, létezik-e erre egyáltalán valami normális, érthető lezárás. Amit kezdetben megoldásnak véltem, az nem tetszett. Szerencsére kiderült, hogy tévedtem, de az újonnan előállt helyzet még különösebb volt. Komolyan, így oldották fel a konfliktust? Tényleg? Aztán (98%-nál!) kiderült, hogy megint tévedtem. Ezúttal viszont imádtam a befejezést! Szóval végül is kivel jön össze Tessa? Nem árulom el. Nektek is meg kell lepődnötök!

Számomra lehetetlen volt dönteni a két fiú között. Kinek szurkoltam? Tessának és Willnek? Tessának és Jemnek? Bármily meglepő: én mindvégig Willnek és Jemnek szorítottam. Egy idő után szinte már mindegy volt, melyiküket választja a lány – csak a döntése ne verjen éket közéjük!

Amíg épp nem Tessáékkal voltunk elfoglalva, a többi szereplő hozta a fromáját. Amikor a Will vs. Jem-kérdés nem foglalkoztatott, Gideon vitte a pálmát, az ő párosuk Sophie-val vált a kedvencemmé. Cecilyt is –a rengeteg idegen nyelvű szöveg ellenére - hamar megkedveltem.

„- Honnan tudod, hogy Jemnek viszem az orvosságot?

- Nem vagyok ostoba, Will.

- Nem, hogy a fene enné meg – mormogta a fiú. – Jem… Jem a jobbik felem. Nem is várom el, hogy megértsd. Tartozom neki ezzel.

- Akkor mi vagyok én? – kérdezte Cecily.

(…)

- A gyengeségem.

- Tessa pedig a szíved – bólintott a lány, nem dühösen, inkább elgondolkodva. – Mint említettem, nem vagyok ostoba.”

Magnus minden szava, minden poénja, minden mindene eltörpül emellett a két mondata mellett:

„- Akármire esküdtél is fel, szerintem nem az a fontos, hogy itt legyél, amikor Jem élete véget ér. Az a fontos, hogy itt voltál minden másik pillanatban.”

És hát a Magiszterről még nem is beszéltünk (aki még nem olvasta, nem lövöm le előre, ki az). Talán meglepően hangzik, de én eddig Cassandra Clare minden általam olvasott művében bírtam a fő gonoszokat, s e tekintetben a Pokoli szerkezetek negatív karaktere sem okozott csalódást. Az itt megrajzolt emberi embertelenség hátborzongató. A Végzet Ereklyéiben is sokszor kirázhat minket a hideg, ahol szinte minden, ami ellenséges, démoni eredetű, de itt mégiscsak egy emberről van szó. Aki zsigerből, eredendően úgy hinnénk, nem gonosz.

„- Van egy régi mondás, talán maga is hallotta szeretett vőlegényétől. „Senki sem élhet egy égbolt alatt az apja gyilkosával.” Hát én kiirtom az árnyvadászokat az égbolt alól, hogy ne élhessenek többé ezen a világon. Ne is próbáljon a jobbik énemre hatni, Miss Gray, mert nekem olyan nincsen.”

***

Összességében én elsőre és másodjára is nagyon élveztem a Pokoli szerkezeteket. Az angyalt és A herceg első felét végig imádtam, utána volt egy kis hullámvölgy, amit A hercegnő legeleje egy kis időre megtört, végül pedig az utolsó rész második felétől ismét zizegett a történet. (Ne kérdezzétek, hogy tud egy könyv zizegni.) MINDENKINEK AJÁNLOM!

***

ui.: Úgy tűnik, ez valami pszichés zavar, hogy nemcsak, hogy megszemélyesítem a könyveimet, de rendszeresen álmodok is velük (mint pl. az Égi vándorral). Jelen szituációban épp A herceg hozta meg ezt az élményt, pár napja ugyanis azt álmodtam, hogy egy kicsi, kerek asztal köré zsúfolódva beszélgetek Az angyalról egy rakás arc nélküli automatonnal. Tudtam, hogy erről inkább készítenem kell egy bejegyzést, hogy ezt elkerüljem. Ha van kedvetek, nyugodtan írjátok meg kommentben vagy akár e-mailben, hogy nektek mi a véleményetek, mik voltak a benyomásaitok az árnyvadász-világról, és annak bármelyik könyvéről!