Shannon Messenger: Vihar szeli ketté (Égszakadás 1.) - az én kettészelt véleményem

Egy meleg, nyári napon kezdődött a mi közös történetünk ezzel a könyvvel. Először utáltuk egymást, aztán menthetetlenül egymásba bolondultunk, majd az utolsó pillanatban átestünk kapcsolatunk első veszekedésén. Végül nagy egyetértésben megegyeztünk, hogy azért maradjunk barátok, de egy kicsit mindkettőnknek fájt az elválás. Amolyan se veled, se nélküled viszonnyá vált ez.

Minden adott volt a könyvhöz: kánikula, majd egy futó mennydörgős zivatar, ami reméltem, lehűti majd egy kicsit a fülledt levegőt. Nem tette. Jó, akkor majd ez a könyv hűt le engem… Nem tette. Tekintve, hogy az egész egy SIVATAGBAN játszódik, a tény akaratlanul is emlékezteti az embert a maga stabil 22 ^oC-os komfortzónájára, amit reménytelenül kikezdett a meleg, hát még, ha az ember épp azzal foglalatoskodik, hogy a legapróbb részletességig a lelki szemei elé varázsoljon egy sivatag látványát. Igen, ez ám az üdítő és felfrissítő tapasztalat.

Mégsem tettem le, pedig a forró homok gondolata tényleg nagyon nyugtalanított, s a történet se indult be olyan ripsz-ropsz, ahogy én azt elsőre gondoltam. De a rengeteg ködösítés után menthetetlenül felcsigázta az érdeklődésemet. Miért bántam meg mégis, hogy belekezdtem? Mert ez egy sorozat! Illetve egy sorozatnak az első része, ami ideszemtelenkedte magát az ÉTK kiadóhoz, és hátra merészelte hagyni két kistestvérét! Éppen ez okból kifolyólag nem mertem falni az oldalakat, mert rettegtem, hogy túl hamar vége lesz, és hogy addig nem derül ki minden, amire kíváncsi vagyok.

műfaj: ifjúsági, fantasy

oldalszám: 432
kiadja: ÉTK Kiadó

értékelés a moly.hu-n: 83%

az én értékelésem: 3, 5 csillag

borító: a lila színűre jobb ránézni, viszont ha már sivatag, akkor tényleg jobb a sárgás árnyalat

karakter, akit imádtam: Vane Weston

karakter, aki rosszabb, mint a viharhozók: Arella

kedvenc jelenet: mikor Vane elviszi sajtburgerezni Audrát

Alapsztori: az eleje talán egy kicsit hajazott a Harry Potterre: egy fiú, aki érthetetlenül, de túlélte a szülei elpusztító hatalmas tornádót, amiről aztán kiderül, hogy nem csupán egy természeti katasztrófa, hanem egy hírhedt, nagyhatalmú fanatikus műve. Vane persze semmire sem emlékszik, csak egy lányra, aki éjszakánként rendszeresen felbukkan az álmaiban. Egy nap aztán kénytelenek találkozni, és egyre több mindenre derül fény, ahogy a fiú emlékei visszatérnek. Megjelenik az „ő a kiválasztott motívum” is, amivel ki is merül a hasonlóság – mert hát semmi sem olyan, mint a Harry Potter!

Először is: mondjátok ki azt a nevet, hogy Vane Weston! Szerintem eszméletlen jól hangzik. Emellett a karakterek is jók – már akik eleget szerepelnek benne ahhoz, hogy ezt megállapíthassuk róluk. Ők szám szerint ketten vannak Audra és Vane, akik váltott szemszögben mesélik el a történetet. Azt nagyon bírtam, hogy a változatosság kedvéért itt a lány tanítja ki a fiút, nem fordítva, Audra az, aki felfedi Vane előtt, hogy nem ember. Az utóbbi időben szinte csak olyan könyveket olvastam, ahol ezek a szerepek pont fordítva voltak kiosztva, szóval örültem a változatosságnak.

Nagyjából a 80. oldal után kezdtem beleszeretni a könyvbe… mert igazából majdhogynem csak ez volt benne: szerelem. Jó sokáig elégedetten lubickoltam is ebben a tiltott vonzalomban, majd a könyv vége felé kezdtem újból ráismerni, hogy oké, ez így tök cuki meg minden, de nem úgy volt, hogy ez egy fantasy?
Nagyon jó ajánlások olvashatók a borítón (köztük az egyik szeretett írónőmmel az élen, Becca Fitzpatrickkal), melyekkel én nagy vonalakban egyet is értek. Szerettem ezt a regényt, de óhatatlanul is eltöprengtem azon, hogy ezek a hangzatos verbális fenyegetések, mint az orkánosztag, a viharhozók és Raiden testet ölt-e egyáltalán a történet folyamán, vagy végig csak beszélgetni fogunk róluk? Aranyos volt a főszereplők első pillanattól sejthető, viharos, szeles, sivatagos, sajtburgeres románca, viszont úgy a 300. oldal fele gondolkodóba estem: nem járt-e volna jobban az írónő, ha nem egy fantasy-nak, hanem egy Young Adultnak titulált könyvet ír?

Végre valahára felbukkantak a gonoszok, megvolt a küzdelem, elértünk a tetőponthoz… és engem annyira nem érintett meg, mint vártam nem éltem át katarzis szerű meglepetéseket, nem esett le az állam, mert – számomra legalábbis – kiszámíthatóak voltak a fordulatok. Jók, de kiszámíthatóak.

Összegezve a Vihar szeli ketté érezhetően nem vált a kedvencemmé, de azért elvoltam vele, egynek mindenképpen elment, s ha nem misztikus természetfeletti sztoriként nézek rá, akkor a romantikus szálat kifejezetten élveztem. És a további részek is érdekelnének, még bizakodom benne, hogy egyszer magyarul s kijönnek. Ugyanis az első rész végét nem igazán értettem, hogy miért történt úgy, ahogy. A legeslegvégére gondolok.
Magyarázatot!

A második rész

A három könyv együtt egy másfajta borítóval