Gill Lewis: Égi vándor - természetesen mély

Létezik olyan, hogy érzelmi maximalizmus?  Sok érzés, benyomás, de legyen bármilyen is, mindig intenzíven jelentkezik? Mert ha igen, akkor bennem biztosan van valami hasonló. Sokszor van olyan, hogy nekem valami vagy őrülten jó, vagy halálosan szomorú, vagy gyilkosan dühítő, stb… vagy kimondottan üres, aminél elkeserítőbb érzés szerintem nincs is a világon. De néha olyan is előfordul, hogy egyik percben még úgy érzem magam, mintha a felhők közt járnék, de a következőben képes a legjelentéktelenebb apróság is mély depresszióba lendíteni. A könyvekre is hasonlóan reagálok. Alapvetően öt fokozat van: a „bárcsak sose került volna a kezembe”, az „ezzel most mégis mit kezdjek?”, a  „minden valószínűség szerint hamar el fogom felejteni, de azért eltelt vele az idő”, a „hát ez elég kellemes volt, de nem ütötte a kedvenceket” és maguk a kedvencek.

Namármost! Akármilyen törvényszerűséget is figyeltem meg az elmúlt x évnyi olvasással töltött időben, a legújabb élményem valószínűleg mindegyiket egytől egyig hazavágta. Amikor végeztem az Égi vándorral, egyszerűen nem tudtam besorolni, egyik kategória sem illet rá, teljesen összezavart. Mivel nem olyan hosszú regényről beszélünk (mindössze 211 oldalas), szinte egy délután alatt átrepültem rajta. És akkor úrrá lett rajtam valami fura üresség, amin egyszerűen nem voltam képes továbblépni. Nem szerettem (még!), nem is utáltam, és tudtam, hogy egyhamar nem is felejtem el. Nem, helyette inkább olyan volt, mintha valami feszegetne belülről, egyre csak nőne, de nem tud kitörni. Valami kölünös motoszkált bennem, de nem tudtam, mi is az pontosan, hiányérzetem volt. Így hát elhatároztam, hogy visszamegyek, és megkerestem azt az elveszett dolgot. Ezt a döntést meg csak erősítette bennem, hogy a következő éjszakán álmodtam is vele.

Nem emlékszem pontosan, mi történt, csak annyi maradt meg, hogy visszatértem a könyv végére, és továbbálmodtam a történetet. Aztán nagyon korán felébredtem, de már mindent teljesen más színben láttam, mintha átkattintottak volna bennem egy kapcsolót. Valami úton-módon megvilágosodtam.

Kezdetben, ha a könyvről akartam beszélni, kinyitottam a szám, mondani akartam valamit, igazán akartam, de nem sikerült, nem jöttek a szavak – nem azért, mert nem volt mit kifejezni, hanem mert abban a pillanatban egy golyóstoll empátiájának szintjén álltam. Talán az év végi hajtás miatt volt így (ki irat még az utolsó előtti órán?), de az biztos, hogy ennek a történetbe bele kell adnunk szívünket-lelkünket, s erre, mint tapasztaltam, az iskola a lehető legrosszabb helyszín. Szigorúan csak természetben, egy kellemes, szeles napon.

A kezdeti némaságom után, és miután kihasználtam azt a pár napot, ami még elválasztott attól, hogy megváljak tőle, és visszavigyem a könyvtárba, már csak úgy ömlött belőlem az élmények áradata, a kétszeri, gyors egymásutánban történő olvasás alatt minden lapon új felfedezéseket tettem, és azt hiszem, egy életre a szívembe zártam ezt a történetet.

- SPOILER! -

Általában nem szokott, de itt kifejezetten tetszett, hogy nem volt se terjengős, se rövidek bevezetés, az in medias res, a mindennek a közepébe vágó kezdés után pedig már elsőre is éreztem, hogy ebben a könyvben lesz valami. A könyv, amiben bicikliznek, ami az egyik nagy szenvedélyem, semmiféleképpen sem lehet rossz.

„Iona rám pillantott, aztán elkezdett az ujjával köröket rajzolni a tűlevéltakaróba.

- Ha megengeded, hogy visszajöjjek, elárulom a titkot – mondta.”

A titok csak egy ürügy, habár kétségkívül fontos témát dolgoz fel, és ez, illetve Iona az elindítója mindennek, a következmények sokkal jelentősebbek. Iona számomra egyébként is úgy hatott majd’ az első pillanattól fogva, mint egy őrangyal, mert ha ő nincs, sem a halászsasok, sem Jeneba nem menekül meg. Miatta és a titka miatt a meglévő barátságok ugyan először egyik helyen széthúznak, a másikon szorosabbra fonódnak, de ez utóbbinak egyszer csak vége szakad, míg az előbbi, ami megrendülni látszott, erősebbé válik, mint valaha. Majd valamivel a könyv fele után megjelenik az a bizonyos életmentő baráti szál is.

Callumot, a főszereplőt hamar megszerettem, mert bár a cselekedetei kezdetben kifogásolhatóak voltak, a gondolatai mindig elárulták. Hiába csak 11 éves, erősebbnek, kitartóbbnak és elhivatottabbnak ismerszik meg minden felnőttnél, az első, ami vele kapcsolatosan eszembe jutott, a tisztelet, sokan példát vehetnénk erről a srácról, aki tényleg minden követ megmozgat, hogy segítsen másokon. Robot, Callum barátját kifejezetten utáltam, de a változás, amin aztán keresztülmegy, annyira szembetűnő és pozitív, hogy nem lehet a történet végére nem szeretni. Callumék hármasában ő a tipikus kemény, laza csávó, Euan bennem a kis tudóspalánta benyomását keltette, akinek gondolatai jellemzően egy téma, a horgászat körül keringnek, Callum pedig inkább az az érzékenyebb típus, a lehető legjobb értelemben véve.

A kedvenc karakteremnek mégis a könyvnek csak a második felében felbukkanó Jenebát mondanám. Sok gyerek, de még felnőttek is összeroppantak volna, ha a gambiai lány helyében lettek volna, Jeneba ennek ellenére mindvégig életvidám maradt, nem lett depressziós, nem hagyta el magát, amihez óriási hit, életszeretet, akarat és lélekerő szükséges. Callumhoz hasonlóan rá is csak felnézni tudok.

Nem véletlenül írtam, hogy a szabad levegőn érdemes olvasni – hisz a történet túlnyomó része kint, a skót természetben játszódik. A tájleírások szemet gyönyörködtető tájakra repítik az olvasót kezdve Callum családjának farmjától a Szaharán át egészen a gambiai mangrovemocsarakig. És véleményem szerint mindnyájan megegyezhetünk abban, hogy a halászsasok a leggyönyörűbb ragadozó madarak a világon!

műfaj: gyermek- és ifjúsági

oldalszám: 211
kiadja: Könyvmolyképző Kiadó

értékelés a moly.hu-n: 90% (3 csillagon alul senki nem pontozta)

az én értékelésem: 4,5 csillag

történet: egyszerre szívmelengető és megrendítő

borító: kifejező, pont úgy jó, ahogy van

karakter, akit imádtam: Jeneba, Callum

karakter, aki mehetett volna Írisszel, csak hogy legyen szegény madárnak uzsonnája, ha megéhezik: Ruth, Sarah – egyetlenegyszer szerepelnek, jelentőségük igazán nincs… de aki Ionát bántja, az engem is bánt!

kedvenc jelenet: 85-86. oldal

Olyan mélyen beszél a barátságról, amilyet nemcsak hogy könyvekben, de gyakran még a való életben sem találunk. Sok apró, mindennapi, egyszerű elemből áll össze, amik a végére óriásokká nőnek, határozottan erős egyveleget alkotva, ami nem hagy egyhamar szabadulni, egyszerre kikapcsol és el is gondolkodtat. Időt kell és érdemes is rászánni, hogy ne csak egy kellemes olvasmányélményként, hanem egy szívbemarkoló tapasztalatként emlékezz rá, oda kell magad adni a könyvnek, hogy az kiteljesedhessen benned, s többször is katarzist váltson ki belőled! Megtaláltam, mi hiányzott először belőle: én. Az, hogy teljes szívvel-lélekkel beleéljem magam, és ráhangolódjak – de most már egy részem örökre benne marad.