L. A. Casey: Gyere haza!

Kedves Mikulás! Karácsonyra szeretnék egy Kale Huntot. Köszi.

műfaj: new adult, erotikus, romantikus

kiadja: Könyvmolyképző Kiadó

oldalszám: 360

értékelés a moly.hu-n: 86%

az én értékelésem: 5 csillag

borító: nem igazán jön be, na de ki a fenét érdekel ez, miután elolvasta??

karakter, akit imádtam: Kale, Lavender, Harry bácsi

karakter, akit hiba volt nem félholtra verve börtönbe küldeni: Jensen

kedvenc jelenet: Lane külsejének felújítása – ekkor szerettem bele Kale-be ˘.˘

Ő volt a legjobb barátom, a legkedvesebb pótbátyám és a legjobb védelmezőm. Ő volt a legjobb, és az enyém volt.

Lane retteg a hazatéréstől. Szeretett nagybátyja, Harry váratlanul meghalt, de Lane-nek meg kell küzdenie egy régi démonával is. Kale Hunttal gyermekkoruk óta a legjobb barátok, ám ez a kapcsolat sosem volt egyszerű. Lane miatta hagyta ott a családját és költözött New Yorkba. Fájt látnia, hogy Kale valaki mással boldog, másba szerelmes. Fájt, méghozzá iszonyúan. Tehát fogta a sátorfáját és mindent hátrahagyva új életet kezdett, teljesen elvágva magát a múltjától. Ám most, hogy visszatér, a régi érzések is előtörnek, mintha egy nap sem telt volna el a távozása óta. Az érzelmek mindent elborítanak, a tragédia pedig összehozza az embereket. Vajon Lane képes lesz-e megküzdeni a múltjával, a családjával, a veszteségekkel?

Hol is kezdjem? Tudom, igen, az elején, annál tényleg nincs optimálisabb lehetőség.

Egy osztálytársam jött oda hozzánk egyik reggel, és megkérdezte, olvastuk-e ezt a könyvet, mi meg tanácstalanul ráztuk a fejünket. Nem is rémlett, hogy megjelent-e egy ilyen könyv a KMK-nál, a Rubin pöttyös sorozatot nem követem annyira figyelemmel (nos, ezek után majd fogom). Aztán másnap elmentem a húgommal a Lírába, s amíg ő válogatott, én is nézelődtem – és egyszer csak ott pislogott rám az egyik kupacból. Leültem olvasni, gondolta, belekezdek. És… a többi már kitalálható. J

Elsőre érthetetlennek tartottam, hogy Lane egy pasi, ismétlen, egy hímegyed miatt menekül el egészen a szomszédos kontinensig. Ennél úgy gondoltam, mindenki erősebb. De ahogy olvastam a könyvet, egyre jobban meg tudtam érteni Lane döntését, az erre való reakciókat, és azt a 6 évet. A megértés mellett még a könyvmolyságát is bírtam Lane-ben, nem tehetek róla, egyszerűen nem tudok nem szimpatizálni az olvasó sorstárakkal. J

Tetszett, ahogy a múlt- és a jelenkori események párhuzamosan futottak egymás mellett, fejezetről fejezetre, és szép lassan mindkét idősíkon közeledtünk a tetőponthoz. És szép lassan beleszerettünk közben Kale Huntba…

Ó, Kale, miért vagy te Kale… Ez a srác tényleg mindenki álma, védelmező, de nem fojtogató, imádnivaló, de nem úgy, mint egy plüssmaci, és persze iszonyúan szexi, de olyan, aki nem telik el magától, aki után döglenek a csajok, de nem használja ki a helyzetét, aki képes tiszta szívből, az egész lényével szeretni. Látta Lane-t minden állapotában, csúcsformában és teljesen összetörve (testi és lelki síkon is egyaránt értendő), de mindig kiállt mellette, és felhúzta a mélypontról. Egyetlen egy cselekedetével vagyok gondban, hogy hogyan is érezzek ezzel kapcsolatban. Drew-val, a barátnőjével ugye volt ez a se veled, se nélküled kapcsolata, és bevallása szerint őt is szerette, de Lane volt számára az igazi. Mégsem tartotta vissza azzal a lányt, hogy hagyjuk a fenébe Drewt és nekem te kellesz, amivel garantáltan megállíthatta volna azt a kezdődő hatéves száműzetést, amire Lane ítélte magát. Viszont a másik oldalon meg ott volt az, hogy Drew épp gyermeket várt. Kale-től. És az, hogy a születendő gyermeke anyját nem hagyja magára, az arra vall, hogy becsületes, és bátor is, hiszen lemondott a saját vágyairól, hogy helyesen cselekedjen. Az a pasi, aki ott hagy egy általa felcsinált lányt, anélkül, hogy legalább az első néhány évben kitartson mellette, egyszerűen egy szemétláda. Nos, Kale minden, csak nem az.

A külön piros pont a regénynek Lavender volt. Sokszor találkozunk a félénk lány, őrült/kurvás barátnő felállással, és ezzel a YA/NA klisével torkig vagyok. Ha itt is ez lett volna a helyzet, a Gyere haza! nem kapott volna többet 3 csillagnál.
Lane-t valóban Lavendernek kellett kihúznia az önutálatból, de ő maga meg nem esett át a ló túloldalára (bezzeg Lane…), a világképe nem őrültség, a magabiztossága nem a testén keresztül nyilvánul meg. Lavender annyira életrevaló, élénk, és különleges személyiség, és a kapcsolata Lane-nel olyan mély, hogy el em hiszem, hogy lehetett L. A. Casey annyira kegyetlen, hogy ír számára egy autóbalesetet?! És a totális megrendüléseimhez hozzájárult még ugye Harry bácsi és Kaden halála is – kíváncsi lennék, mi inspirálta az írónőt, hogy ennyi gyászt szőjön a lapok közé.

Bár az egész család a szívemhez nőtt, a pálmát Harry bácsi viszi, akkor is ha a regény túlnyomó részében :’( halott. Akárhányszor szóba került a könyvben, az egyik szemem örült, a másik viszont zokogott! Ő is egy olyan értékes ember, hogy az ő történetén keresztül érezhetjük a legjobban, hogy az élet néha pont azokat veszi el tőlünk, akik nem érdemelnék meg, akik által a világ csak egy jobb hely lehetne. Hogy a halál nem válogat. Harry bácsi nem félt a haláltól, és ahogy az életben, úgy a végrendeletét is humor, jókedv és szeretet övezte. Ennél többet, hogy a halálunk után a szeretteink könnyen felidézzék a legjobb pillanatokat, amiket együtt töltöttünk, és a fájdalom helyét felváltsa a szeretetteljes emlékezés, nem is kívánhatnánk.

Ez egy nem mindennapi regény! Mindenre számítottam tőle, csak arra nem, hogy majd ekkora hatással lesz rám. Egyszerre ismerve meg a múltat és a múlt tisztázását, látva a bocsánatkéréseket és a megbocsátani tudást, azt hiszem, hogy nemcsak a karakterek, hanem velük együtt mindenki más is felnő egy kicsit a könyv végére.

***

Kiírtam ugyan pár idézetet, de a leginkább megérintőbb részeket akaratlanul is kihagytam, ott be lettem szippantva, mindent elfelejtettem, csak olvastam, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.

„Én vagyok saját magam legnagyobb ellensége.”

„Mindenki magának teremti meg a boldogságot, de ugyanúgy tönkre is teheti magát.”

„- Mégis mikor lettél ilyen filozofikus hajlamú? – érdeklődtem durcásan.
- Aznap, mikor elhagytál.”

„LANE SZOBÁJA
BELÉPNI TILOS!
ESZMÉLETLENÜL MEGNŐ
AZ ELHALÁLOZÁSOD ESÉLYE,
HA FIGYELMEN KÍVÜL HAGYOD EZT A TÁBLÁT!
KALE BEJÖHET, DE CAKIS Ő!”

„- Akkora idióta vagy!
Kale ragyogott.
- Ha ezzel meg tudlak nevettetni, és leszek a legnagyobb idióta, akit csak látott a világ.”

„- Akarod tudni, én mit látok?
- Nem, nem igazán.
De Kale zavartalanul folytatta:
- Egy gyönyörű lányt látok, akinek a mosolya felderíti a szobát. Egy gyönyörű lányt, akinek olyan meleg és barátságos a pillantása, hogy azonnal ellazítja az embereket. Egy gyönyörű lányt látok, aki törődik másokkal, és annyira tud szeretni, hogy lehetetlenség nem ugyanannyira viszontszeretni. Egy gyönyörű lányt látok, aki olyan észveszejtően jól néz ki, hogy ha ráébred, mennyire káprázatos, és úgy dönt, másnak adja a szívét, azzal összetöri majd az apja és a bátyjai szívét. Egy gyönyörű lányt látok, aki egyszerűen képtelen meglátni, hogy milyen gyönyörű is ő valójában.”

„- Neked valami súlyos bajod van – közöltem vele fejcsóválva.
Kale elkapta a pillantásomat.
- Igen. Te.
- De hát szeretsz, nem? – vigyorogtam.
- Ez az egyetlen oka annak, hogy elvisellek – kacsintott rám.
Sóhajottam.
- Az idegeimre mész.
- Legalább az is edződik, mint a feneked, nem? – viccelődött Kale.
Mikor nem válaszoltam hozzátette:
- Azért megbocsátasz, ugye?
Felsóhajtottam.
- Mikor tudnék rád valaha is sokáig haragudni?
- Soha! – jelentette ki Kale büszkén.  – Ez az én szupererőm. Meg az, hogy elképesztően jó pasi vagyok.”