Amy Ewing: A fehér rózsa (The Jewel-trilógia 2.)

Elvesztette az a kicsi csillagot az az ötös, de az az a szám attól még önmaga marad! Még mindig ötvöződik benne az első rész kritikájában említett két sorozat hangulata, mégis, egy egészen más arculatot mutatott itt ez a kötet, nagyon kellett ez is a trilógia teljességéhez.

műfaj: YA, fantasy, disztópia, romantikus, ifjúsági

kiadja: Maxim

oldalszám: 304

értékelés a moly.hu-n: 87%

az én értékelésem: 5 csillag

karakter, akit imádtam: Raven, Violet, Lucian, Garnet

karakter, akit utáltam: a Hercegnő, a Választófejedelem – nagyjából mindenki, aki rangját tekintve az Ékkőbe tartozik, Ash családja

kedvenc jelenet: nincs

Violet Lasting rabságban és elnyomásban él a Tó Hercegnőjének palotájában, míg fény nem derül viszonyára Ashsel, a királyi hölgyek kísérőjével. A szerelmeseknek így menekülniük kell. Egy pillanatra sem érezhetik magukat biztonságba, hiszen nem tudhatják, ki barát, ki ellenség. Útjuk során azonban egyre világosabbá válik, hogy az Ékkő zsarnoksága egy felkelés felé sodorja a Magányos várost. Rá kell bízniuk magukat a Fekete Kulcsra, egy titkos társaságra, aminek eltökélt célja a királyi családok uralmának megdöntése. Ash, Violet és legjobb barátnője, Raven mindentől távol, egy erdei tanyán, a Fehér Rózsában találnak menedékre. Itt él Sil, aki régen maga is az Ékkő rabja volt. Ő veszi pártfogásába a fiatalokat, és nemcsak arra döbbenti rá Violetet, hogy hatalmas erő birtokában van, hanem arról is meggyőzi, hogy az ő feladata lesz, hogy vezesse a lázadókat.

So… Az első 10 oldal után jobban utálom a Hercegnőt, mint az egész első rész alatt bármikor is! Hogy tehette… azt, amit tett?!?

Mindig sokkal kritikusabb vagyok a második részekkel kapcsolatban, látni akarom, megugorja-e az első kötet szintjét. Ebben az esetben, itt, ennél a trilógiánál az első rész, Az Ékkő nekem egy hangyalábujjnyommal jobban tetszett, a második részben sokkal kevesebb a fordulat, de nem is a pörgős cselekményen volt a hangsúly.

A könyv 1. fele: Hosszú menekülés az Ékkőből
A regény első felében a karaktereink fel alá rohangálnak, bujkálnak, elhagyják egymást, majd megint biztonságba kerülnek. Utuk egészen a Farmig tart, amin kívül már csak egy kör, a Láp található. A cselekmény e periódusában éreztem azt, hogy nem annyira ötletgazdag ez a szöktetés, nem láttam benne fantáziát, de mégsem volt unalmas ezeket a részeket olvasni. Azáltal, hogy igazából beutazzák a köröket, lehetősége volt az írónőnek arra, hogy közelebb hozzon minket a Magányos Város felépítéséhez és életéhez, itt érződik igazán a kontraszt az Ékkőn kívüli világ arculata és a palota negyed luxusa közt, megtudjuk, hol mik a legnagyobb problémák. Plusz, ami még ennél is jobb – nagyon szeretem a karaktereket, és most szinte mindenki múltjáról és hátteréről megtudunk valami újat. Ashet például teljesen átértékeltem magamban! Ebben a kötetben sokkal élettel telibb lesz a fellépése, sokkal jobban megértem őt, és elvetem az ötleteimet Garnettel és Violettel kapcsolatban – hm, jöhet a Garnet-Raven páros :D.

A könyv 2. fele: „Pont, mint Azaela…”
Hogy ki az az Azaela? Pár dologról már hallottunk vele kapcsolatban Az Ékkőben, de nagyon meglepődtem azon, ami A Fehér Rózsában kiderült róla. Eszméletlen, hogy még így visszamenőleg is mennyire tudja emelni az első rész fényét! Ezen kívül: a regény ennek a felében szintén mélyebben beleássuk magunkat valamibe, méghozzá a helyettesek által birtokolt mágia eredetére, és felhasználási módjára, az értelmére derül fény. Úgy értem, hogy még mire lehet használni! Őszintén szólva, a babanövesztés és személyre szabás, egy gyerek szerkesztése elég undi, ennél sokkal, de sokkal klasszabb dolgokra is jó az a képesség! Érdekes ez a típusú mágia, nem feltétlenül eredeti, de megvan az a sajátos határa, hogy képes a helyettesekből harcos amazonokat képezni. Én bízom bennetek, lányok, le a királyi családokkal!!

***

Összességében nagyon tetszett, eszméletlen volt, érdemes elolvasni, kissé olyan átmeneti jellegű, szóval nagyon izgatott vagyok annak kapcsán, mit hoznak majd ki az új információk kapcsán az utolsó kötetből. :D Addig is, most találtam egy remek interjút Amy Ewinggel az Egy könyvfüggő vallomásai nevű blogon, mindenképp olvassátok el! J

Örömmel jelentem, hogy sikeresen elvégeztük az apasági tesztet, s többek által is igazolt a rokoni kapcsolat. Íme a spoileres lelet kibővítése:

A szeme olyan, mint a Párválasztóé…várjunk, mi???

Két újabb hasonló vonás: közös öröklés a vonat. Mintha minden disztópiában lenne egy vonat. Mivel ment Katniss és Peeta a Kapitóliumba? Vonattal. Hogy jutott el America a Párválasztóra? Vonattal. Hogy járok suliba? Vonattal. Hogy jön ez ide? Néha a suliban is olyan, mint egy antiutópiában.

A másik észrevétel: csakúgy, mint az Éhezők Viadalában, itt is óriási szerephez jutnak a kishúgok. De azt már nem árulhatom el, hogyan. Legyen elég annyi, hogy a vége ezúttal is ütős!

***

„Különös, mi mindent meg tudunk tenni, ha senki sem törődik velünk. Hány helyre eljutunk. Hány embert tudunk manipulálni!”

„Nem azért menekültem el az egyik börtönből, hogy egy másikba vessenek.”

„- Mindent érzel, igaz? - kérdezi Sil.
- Olyan sok minden van - ámulok el. - Hogy lehet, hogy nem... Hogy tudsz egyáltalán... normálisan élni?
Szárazon felnevet. - Nem élek normálisan.”

„Megmutatjuk a város minden lakójának, hogy a helyettesek nem csak ostoba lányok, akiket adnak-vesznek, és akikkel úgy bánnak, mint a házi kedvencekkel vagy a bútorokkal.
Olyan ellenfelek vagyunk, akikkel számolni kell.”