A suli a második otthonunk
Azt hiszem, utoljára pénteken aludtam több mint 6
órát, akkor is csak azért, mert a biosz-kémia-fizika-matek kombó mifelénk nem
az érdekfeszítő mivoltáról híres. Úgyhogy ebben a bizonyos alfaállapotban
léteztem, egészen reggel negyed 8-tól egészen másnap délig. A suliban.
Szombaton. Bizony.
Anno azért kezdtem az iskolai kórusba járni, mert a
bennalvós táborokban pizzát kapunk vacsira. Engem pedig pizza fejében komolyan
bármire rá lehet venni, szóval még észbe sem kaptam, de év elején már együtt
zúztam a többi kórustaggal.
A mostani bennalvós tábor is hasonlóképpen zajlott,
mint az eddigiek: túlélni a napot, 4-től próbálni, majd körülbelül 7-kor
lecsapni a legfinomabb pizza-szeletekre. Ebből a szempontból én kiváltképp
szerencsés vagyok, mert szinte mindenki más – számomra érthetetlen okokból
kifolyólag – a tejfölös alapú pizzáért van oda, így én valósággal dőzsölök a paradicsomszószos
szeletekben.
Az unokatestvérem (aki anno sikeresen becsábított a
kórusba) és én a kicsikkel szoktunk aludni, esti programként pedig mindig
valami mást találtunk ki, egyszer az egyik hetedikes lány hozott filmet, máskor
Just Dance-szeltünk. Ezúttal viszont se film, se Just Dance nem volt, így úgy
döntöttünk szabadságot veszünk ki, és hajnali 2-ig zenéltünk és beszélgettünk a
mi korosztályunkkal. Volt ott minden, a ciki sztoriktól kezdve a béna
szóviccekig, aztán már csak azt néztük ki bírja tovább, és ki lép le legelőször
aludni. Mi harmadikként távoztunk, olyan állapotban, hogy a rajzterem, a
tornaszőnyegek és a magunkkal cipelt hálózsák gondolata felért egy Ritz-beli
lakosztállyal (nem mintha bármikor is voltam volna egy ilyenben).
Hogy a suliban aludni fura?
Nem, nem igazán. Ha belegondolunk, életünk felét töltjük ott, plusz otthon is
készülünk az órákra (…ugye?). A mondás is úgy tartja, hogy az a második
otthonunk. Hát R.I.P., akkor fizesse ő is a villanyszámlát. :P
Egy nagyon böszörményis Könyvfeszt
Hazaérve, még maradt egy fél
napom, bár a reggel fél 8-as ébredés után, csak arra voltam használható, hogy
kikapcsoljam a valóságot, és folytassam a Ready Player One olvasását és á, dehogy van addiktív hatása annak a regénynek…
Az elmúlt hetekben életbe lépett nálam egy újfajta
időszámítás, ami úgy néz ki, hogy ’könyvfeszt előtt’, ’könyvfeszt alatt’ és
’könyvfeszt után’. A szombat éjjel lassacskán egy a péntekihez hasonló mederbe
terelődött, mivel nagyon izgatott voltam a másnapi program miatt, alig voltam
képes csak pár órát aludni, és reggel már egész korán kipattant a szemem, hogy
király, akkor induljunk is. Persze még rengeteg időnk volt, így ismételten
Ernest Cline regényébe próbáltam beleölni a nyughatatlanságomat, és alig tíz
perccel később már el is döntöttem, hogy ez a könyv mindenképpen jön majd haza
velünk a Millenárisról.
Fél 12-kor aztán egy hosszú vonatút után a húgom, az
unokatesóim és én végre átléptük a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál
kapuit. Utolsó nap révén egy óriási tömegbe csöppentünk, rengetegen voltak,
úton útfélen mindenkibe beleütköztünk, és néha annyira elkapott minket az
embertömeg áramlása, hogy egyszerűen továbbsodródtunk az úti célunknál. De ez
engem egyáltalán nem zavart, sőt, valósággal megbabonázott ez a hangulat, hogy
ezt a több ezer embert egy mozgatóerő hajtja, a könyvek szeretete. Úgyhogy
valahol a mennyekben lebegtem, ahogy ott körül voltam véve standokkal,
könyvekkel, és rengeteg-rengeteg olvasó sorstárssal.
Mind a négyen KMK-rajongók vagyunk, így nem is
csoda, hogy elsőként a Könyvmolyképző standjait szúrtuk ki a nagy forgatagban.
Nálam egyébként ez a könyvmolyképzős könyvvadászat egészen ösztönszerű, legyek
akár egy könyvtárban vagy könyvesboltban, a szemem akaratlanul is a KMK-s
könyvekre ugrik, azokat találja meg legelőbb. Ha valaki az ötvenméteres
körzetemben Könyvmolyképző által kiadott könyvet olvas, akkor kiszúrom. Mindig.
Ez van akkor, ha az ember nem a pasikat stíröli, hanem azt, amit olvasnak. J
Alig negyedórája érkeztünk meg, már azon kaptunk
magunkat, hogy üres a pénztárcánk, mert megtaláltuk azokat a
könyveket, amiket a legjobban szerettünk volna. Hogy a Könyvmolyképzőnél voltunk? Wow, honnan találtátok ki?
Az unokatestvéreim (akiket most nevezzünk csak A-nak
és Zs-nek) nagyszabású sorozatvásárlásba kezdtek, A egy mozdulattal beszerezte
a Kane krónikák mind a három részét,
Zs pedig az Ambrózy báró esetei-sorozat
köteteivel egyensúlyozott el a pénztárig. (Később észrevette, hogy a harmadik
részt, az Ármány és kézfogót kihagyta
a szettből, szóval ő tett még egy kört.) Személy szerint én is egy
Böszörményi-bevásárlást terveztem erre az alkalomra, így az én össz
zsákmányomat A Rudnay-gyilkosságok keménytáblás
és a Beretva és tőr illetve a Bitó és borostyán puhafedeles példányai
tették ki, plusz menet közben ráakadtam a 9…
8… 7…-re is, ami a Rémálom-trilógia első kötete, számomra óriási kedvenc!!
A Ready Player One így kimaradt ebből
a körből, amit ugyan sajnáltam, de utólag beláttam, hogy egyik másik könyvet
sem lettem volna képes ott hagyni.
A húgom új keletű árnyvadász rajongóként nem
hazudtolta meg magát, ő a Hamuvárossal
és az Üvegvárossal lett gazdagabb,
amiket borítóba a már korábbról meglévő Csontvároshoz
párosította. (Egyébként észrevettétek, hogy a legújabb borítón Jace-nek olyan
feje van, mint egy halnak?) Plusz a Líra standjáról szerezte be Lana Millan Raziel című könyvét. Hát, igen, igen,
nem tudunk ellenállni a bukott angyaloknak, ez van. J
Körbejártuk ugyan még a fesztivál területét (a jó
időre való tekintettel most kint is voltak standok), de már csak nyugodt
nézelődőként, totálisan leégve úgy éreztük, nincs igazán hová sietnünk. Bennem
például egyre csak az a gondolat vibrált, hogy le kéne telepedni a fűre és
egészen zárásig csak olvasni! Viszont! Várt még ránk egy dedikálás.
13 óra előtt 15-20 perccel visszakanyarodtunk a B
épület felé, ahol egészkor kezdődött a Böszörményi Gyula-dedikálás. De hiába
voltunk ott már előbb, a sor már így is majdnem addig az előcsarnokba vezető
átjáróig kígyózott. Bár beszélgettünk ott pár sorban állóval, és kisgimis
ismerősökkel is összefutottunk, azért az a másfél óra még így is nagyon hosszú
volt. És lehet, hogy csak én vagyok ilyen békés természet, de engem egyáltalán
nem zavart a sorban állás, valahogy attól a pillanattól kezdve, hogy odaértem,
megszállt valami pozitív szellem, és ebből semmi sem tudott kizökkenteni.
Annyira azért mégsem voltam empatikus, hogy ne
várakoztassam meg a mögöttem állókat, mert úgy voltam vele, ha már ilyen
hősiesen nyugiban voltam 90 percig, akkor most dedikáltatom mind a 8 könyvet,
azt a négyet, amit itt szereztem be, és azokat, amiket még otthon kaptam le a
polcról. Eltartott egy darabig, és szerintem az utánam következők szívébe sem
loptam be magamat, de végül az összes gyönyörűség alá lett írva. Pár szót beszélgettem
is Gyula bával, de tudjátok, hogy van ez, ilyenkor azt sem tudom hirtelenjében,
hogy mit mondjak, hiába gyakorlom be akár előre a szöveget, a végén csak vagy
elkezdek össze-vissza beszélni, vagy megnémulok. Azt hiszem, valami egészen új
szintre emeltem ezzel a szociális analfabetizmus fogalmát (már ha van ilyen, és
nem csak én használom ezt a szókapcsolatot).
Ezek után már csak egy, azaz, három, azaz mégiscsak
egy dolog volt hátra. Ugyanis 15-től 16 óráig volt egy csodálatos, óramű
pontossággal megrendezett időpontütközés: ekkor tartották a LOL-pikniket, a
Böszörményi Gyula-beszélgetést, és a Hajdú-Antal Zsuzsanna dedikálás. Úgyhogy
kissé meg voltunk lőve, amiből az lett, hogy megkerestük ugyan a LOL-zászlót,
de 5 percnél tovább nem maradtunk, de még így is elkéstünk a beszélgetés
elejéről. Emiatt elég kényelmetlenül éreztem magam, ráadásul Zs rájött, hogy
elnézte az időpontot, így ő kiosont a dedikálásra is. Abban az egy órában
nagyon összejöttek a dolgok, és bár próbáltuk mindebből a legjobbat kihozni, az
egésznek egy nagy kapkodás lett a vége. És hát az élet tanításai: a pontosság
nagy erény…
Tavaly voltunk először, idén
ismételten, és jövőre biztos, hogy ismét ellátogatunk a Könyvfesztiválra.
Szerintem azt az érzést, hogy hatezren könyökölnek beléd, de mindenki kezében
minimum egy könyv van, hogy eónokat állsz sorba, de aztán az összes
kedvencedben ott díszeleg az író neve, hogy vidéki létedre 92-szer
tévedsz el a fővárosban, míg végül feltűnik a helyszín… nem, én nem tudom
megunni. J
„Színház
az egész világ...”
Alighogy hazaértem a Könyvfesztről, kapkodva és
kismillió personal rekordot megdöntve átöltöztem, és már indultunk is anyával a
színházba. A My Fair Lady-re még télen
foglaltunk jegyet, és februárban néztük volna meg, de az időjárás miatt
elhalasztották. Vasárnap reggel tudtam meg, hogy hoppá, az akkor most ma lesz!
Nem tudom, ki hogyan viszonyul a színházhoz. Én
speciel jobban szeretek elmenni egy színelőadásra, mint megnézni egy filmet. Ahhoz
semmi sem hasonlítható, ahogy a történet a szemed előtt, veled egy térben
bontakozik ki, a zene, a történet, a helyszín, a szereplők, minden ott születik
meg a szemed előtt! Ez pedig utánozhatatlan!
A My Fair Lady
történetét szerintem mindenki ismeri. Dióhéjban: egy utcai virágáruslányt a
szörnyű és helytelen beszéde miatt felkarol egy híres nyelvészprofesszor, Henry
Higgins, aki azzal, hogy újra megtanítja beszélni, igazi hercegnőt farag
belőle. George Bernard Shaw Pygmalion című színpadi művéből film is készült
Audrey Hepburn és Rex Harrison főszereplésében.
Este 11-re úgy értünk haza,
hogy egy cseppet sem voltunk fáradtak. Legalábbis én. Teljesen fel voltam dobva!
A forgó színpadelem számos kiaknázható lehetőséget nyújtott, és a professzort játszó
színész egyszerűen csodálatos volt!
Hétfő reggel arra a nyugtalanító gondolatra keltem,
hogy első órában matek dolgozat, én pedig enyhén kifejezve is úgy érzem magam,
mint bizonyos fajok átöblített végterméke, azaz mit a mosott szar. (Azt a
dolgozatot még azóta nem kaptuk meg, kíváncsi vagyok, hogy sikerült…) Komolyan
foglalkoztatott a gondolat, hogy én most visszafekszem, és kiveszek egy nap
szabit, de ez valahogy rajtam kívül senki tetszését nem nyerte el, így valahogy
sikerült sértetlenül, elkerülve az alvajárást bevonszolódnom a suliba. Aztán
matek után nem emlékszem semmire…
Mázli, hogy hétfőn csak 6 óránk + kórus van (míg
pénteken például 8!). Így sikerült még valahogy ébren maradnom (a Ready Player One is sokat segített,
aminek törin sikeresen a végére értem. ÚJ KEDVENC!). Csakhogy! Aznap estére
volt még egy színházi program, amit a gimi szervezett. A Madách Színház Les Misérables, azaz A nyomorultak című
musical előadását néztük meg. A
nyomorultak Victor Hugo történelmi regénye, ami a francia forradalom idején
játszódik. Egyszer már belekezdtem, de szerintem a 100. oldalig sem sikerült
eljutnom, nemhogy a x ezer oldal végére.
Sírtam. Akik ismernek, már meg sem lepődnek azon, ha
én egy színházból zokogva jövök ki. Akik meg nem, azok kiröhögtek.
Először az Üres szék, üres asztal felcsendülésekor kezdtem könnyezni. A jelenet mag úgy
festett, hogy Marius (Borbély Richárd) visszaemlékszik a halott barátaira, s
mikor arról énekel, hogy ők már nincsenek, a színészek visszatérnek, de
teljesen fehérben. :’( Bármikor, amikor meghalt valaki, éles fehér fény vetült
rá, hol hosszabb, hol rövidebb ideig. A forgó elem a vasárnapi és a hétfői
élmények után az új kedvencem, itt már a díszlet is mindent vitt, tényleg mindent
kihasználtak a tökéletes hatás érdekében a vetítéstől kezdve a kész elemeken
át. Fénytechnika plusz dinamikus színpadkép – tökéletes!
A finálékor már nem tudtam mit tenni, a könnyekből
sírás lett, abból zokogás, végül pedig már úgy bőgtem, mit egy újszülött, csak
némiképp halkabban. Ebben a részben feltűnik minden egyes színész, táncos,
statiszta. És majdnem mindenki fehérben van.
És természetesen megint
éjfél körül kerültem olyan állapotba, hogy el tudjak aludni, ami ezek után nem
is csoda. Eszméletlen volt az egész, és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy
másoknak hogy maradt száraz a szemük, vagy hogy másokat ez hogy nem tudott
lekötni. Bárhogy is, amikor valaki már az első felvonás felénél elkezdte a
telefonját nyomkodni, elég közel kerültem ahhoz, hogy végrehajtsam életem első fejbetöréses lopását. Komolyan ennyit
nem lehet kibírni?
Jegyzet magamnak: holnap
fossz ki egy kávéautomatát…
Felhõ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése