Eltűnt személyek: FELHŐ

Sziasztok!

Én be sem merem vallani, mikor volt utoljára bármiféle aktivitás az oldalon. Akit érdekel, meg lehet nézni, el lehet borzadni, nyugodtan, én is azt tettem. Ezt követően a múlt hónapban aztán feltúrtam a mappáimat, böngésztem az ötletek között, mi a megvalósítható, mi nem, stb… és én abban a biztos tudatban töltöttem fel azt az ominózus előző bejegyzést (ami egy éve készült), hogy most akkor innentől kezdve gőzerővel írunk, és dolgozunk, és ötleteket valósítunk meg, és majd minden jó lesz… És aztán nem. Valahogy nem, nem úgy működik ez az egész dolog velem meg az írással, ahogy én azt szeretném.

Ennek egy egyszerű oka van: lustaság.

Illetve ez így visszatekintve mégsem olyan egyszerű. Lényegében az előző tanév teljesen kiszipolyozott, rengeteg dolgom volt, elég nagy százalékát elértem annak, amit akartam (a fennmaradó hányados részét képezi többek között ez blog), és ha menet közben volt is szabadidőm, az írás helyett rendszerint elcsábultam olyan relaxációs módok felé, amelyek lényegesen kevesebb agyi kapacitást és koncentrációt igényelnek, mint a fogalmazás. Ezeknek a verziói voltak az „ülök a sarokban és nézek magam elé”, és „ülök a sarokban és nem magam elé nézek, hanem a nagy semmibe”-féle szituációk. A céljukat igazából elérték, sikerült kikapcsolni az agyamat. Ja, ilyen agyatlan zombi-állapotban szoktam ücsörögni sarkokban… Szeretnék bemutatkozni, kérem szépen, ez vagyok én, Felhő, olyan kritikaíró-szerűség, elméletileg számtalan világra zúdítandó értelmes gondolattal! :)

Tehát a nagy harci helyzet ez volt: le voltam szívva. Olvasni olvastam, az érdeklődési köröm nagyon kitágult, mondanivalóm lett volna, mint égen a csillag, volt, hogy elég jó jegyzeteim és kritikakezdeményeim is születtek, de nem jutottak el a kész verzióig, mert néha egyetlen mondat leírását, vagy már magát a megfogalmazását megerőltetőnek találtam. Őszintén szólva, a június 18-tól a hónap végéig terjedő intervallumra nem is igazán emlékszek, szerintem az érettségik után a napok túlnyomó százalékát átaludtam. És most nyáron is tanulnom kell elég erősen, illetve nem kell, tulajdonképpen senki se kényszerít, de tudom, hogyha mindezt év közben csinálnám, beleőrülnék. Szóval most tanulok. (És a slussz poén, hogy épp az előbb jött szembe vele az év első sulikezdő hirdetése.)

Persze tudom, lesz ez még sokkal rosszabb. Jön majd még az egyetem is, a munka is, sőt, valószínűleg a kettő egyszerre. Szóval ideje lenne összeszednem magam, nem elkeseredni a kudarcokon, meríteni a sikerekből, és szépen lassan továbblépni dolgokon, arra koncentrálva, amit fejleszteni szeretnék. A figyelem és az érzések mind-mind pszichés energia, és mint minden erőforrást, hajlamosak vagyunk pazarolni. Hiába termelődik állandóan újra, ha állandóan a negatívumokra koncentrálunk, a semmire használjuk fel. A semmibe való befektetés pedig jelen tudásom szerint még sehol nem képezi a kedvező beruházás szinonimáját, szóval a téma itt le is van zárva. A semmi egyenlő 0-val. A jó hír az, hogyha ezt tűzöd ki célul, lényegében már abban a pillanatban el is érted. A rossz hír, hogy egy idő után unatkozni fogsz.

Én egy ideje stagnálok ezen a nullás mérföldkövön, de azt hiszem, nagyon régóta itt lenne az ideje szintet lépni. Még mindig jobb, ha az egyes mezőn álldogálok, mint ha az előzőn. Persze egy idő után a sikerhajhász és fejlődésorientált főemlős létemhez hívem valószínűleg azt is meg fogom unni, és továbblépek a kettesre, majd a hármasra, stb. Az elmúlt egy évben arra jöttem rá, hogy sose a világon múlik az, mennyire tudunk előrehaladni. Legalábbis nem mindig. A motivációk és a lehetőségek úton-útfélen ott hevernek előttünk, sőt, gyakran ki se tudjuk kerülni őket, hanem frontálisan beléjük ütközünk. Ezután már csak rajtunk múlik, ott maradunk-e a „baleset” helyszínén és foglalkozunk vele, vagy megyünk tovább, mint aki se lát, se hall… Tehát lényegében mégiscsak arról van szó, hogy a blogolás szempontjából nagyon lusta voltam az idén.

Viszont egy valami van, amire úgy kritikaírás szempontjából büszke vagyok. A tanév közben ismét megrendezésre került a NAGY KÖNYVES BEAVATÁS (ingyen reklám) nevű országos olvasásnépszerűsítő verseny. Megéri lecsekkolni, nagyon jó, kreatív, csapatépítő, stb. minden olyat fel lehet ide sorolni, amivel általában jellemezni szoktat egy ilyen eseményt. Én csak annyit mondok, hogy persze, ki lehet hagyni. De minek? Ha kihagyod, nem tudod, mit hagysz ki.

Én két éve versenyzek különböző csapatfelállásban, először az ötödik helyig és a kreatív különdíjig jutottunk, idén viszont bajnokként végeztük. Szóval írtam én kritikákat, de az mind ehhez a versenyhez készült, ráadásul nem egyedül, hanem a csapattársaim segítségével dolgoztam velük. Így egyértelmű, hogy ezeket az írásokat az ő engedélyük nélkül nem posztolhatom ki, mivel nem az én egyedüli szellemi termékem. Meg hát hé! Ha lelőnénk a bajnokok titkát…

Egy tippet azért adok: mindig azt írd, amit valójában érzed. Ja, és kettő: úgy oldd meg a feladatot, ahogyan szeretnéd – még akkor is, ha a feladat ellenkezőjét akarod csinálni. Ha ezt akarod, csináld ezt. Nekünk kettőből egyszer bejött. :)

Egy kérdés maradt tisztázatlan: mik a tervek a jövőre nézve? Hát, rövidtávon azt tervezem, hogy kitalálom, hogyan fogom meginni ezt a maradék egy bögre fűízű teát, aminek nagyon rossz utóíze van, de elvileg ettől nagyon jobb lesz ez nekem. Majd. Később. Egyelőre még az utóízen kívül semmi már hatást nem érzékelek. Középtáv viszonylatában arra készülök, hogy a fenti ötletet valamiféleképpen megvalósítom, és megiszom a teát. Hosszútávon pedig lehet, hogy rendszertelenül, lehet, hogy csak könyvekről, lehet, hogy nem csak azokról, tulajdonképpen bármi lehet, de egy biztos: folytatni fogom a blogot. Jó kis dolog ez, amit szerek csinálni. Új dizájnt már igen, ki tudja, ezúttal talán még új bejegyzéseket is kap...

Legyen szép nyaratok! :)

FELHŐ