A Könyvmolyképzőnek az az
egyik legeslegjobb tulajdonsága, hogy szinte minden műfajt és stílust felölel, bármilyen
is legyen egy olvasó ízlése, a kiadó kínálatából száz százalék, hogy talál
magának valót. Az 5. Blogprojekt 1. napján a pozitív élményeinket gyűjtöttük
össze, de velünk is előfordult, hogy a bőség zavarában oda nyúltunk, ahová nem
kellett volna. Szóval beszéljünk kicsit azokról a könyvekről, amik valamiért
nem értek el szívünkig.
Jenny Han:
Nyár-trilógia
Jenny Hantól a második
sorozatának első része, A fiúknak, akiket
valaha szerettem volt az első olvasmányom, amiről majd csak holnap, az
utolsó napon beszélek részletesebben. Elöljáróban csak annyit, hogy az a könyv
nagyon tetszett, így gondoltam, elkezdem az írónő előző sorozatát is. Hát…
olyan volt, mint egy hasas a tengerbe. Jó magasról. Korábban már kifejtettem,
milyen problémáim is voltak a sorozattal, akit érdekel, kattintson IDE. Röviden:
1.
Unalmas volt.
2.
Belly-t az esetek többségében vízbe fojtottam volna.
3.
Azok a részek, amiknek hatniuk kellett volna az olvasóra, belőlem csak
órákig tartó önhipnázis után bírtak reakciót kicsikarni.
4.
Könyörgök, a Föld egy BOLYGÓ! (a magyarázatért érdemes visszaklikkelni
az ominózus posztra…)
Bár összességében az „egy alkalom elég volt belőle”
feeling végig adott volt, találtam pozitívumot is a könyvben, de azoknak nem
ebben a bejegyzésben a helye.
Moony Witcher:
Morga, a szél mágusa
Őróla is találtok már egy jó
nagy szájhúzást ITT a blogon.
Számomra már az alapötlet is
életképtelennek tűnt, s ennek kivitelezése is szilárd bizonyítékot nyújtott
arra, hogy ha valamitől, akkor az ilyen típusú utópisztikus társadalmaktól nem
kell tartanunk a jövőben. Köszi a megnyugtatást, de eszembe se jutott volna
arra alapozni egy egész világ (!) működését, hogy törvénnyel tiltom a
szeretetet. Ami még megdöbbentőbb, hogy ez a társadalmi berendezkedés a cselekmény
játszódásakor már 500 (!) fennáll! Ez elég hihetetlen, főleg akkor, ha ennek
élén egy olyan főgonosz áll, akinek legborzalmasabb tevékenysége a könyv alatt,
hogy értetlenül forgolódik. Valóban, az ő hatalmának megdöntésére tényleg elég
egy tizenkét éves, szeretethiányos kislányt küldeni, akinek hiába kötik a
lelkére, hogy titokban kell tartania a kilétét, mégis leküzdhetetlen kényszert
érez arra, hogy úton-útfélen mindenkinek elújságolja, hogy bizony, ő a Szél
mágusa, és jött megváltani a világot…
Mint említettem,
életképtelen…
M. Leighton: Up tome + Jessica Sorensen: Callie, Kayden és a véletlen
Ezek voltak azok a könyvek,
illetve sorozatok, amik elérték, hogy már alapból minden Rubin pöttyös könyvre
kellő óvatossággal tekintsek. Ami még kínosabb, hogy képtelen vagyok értelmesen
megfogalmazni, mi bajom is volt ezekkel a könyvekkel. Egyszerűen ők azok, akik
nem az én stílusom. Ettől függetlenül még jó pár olyan rubinos kicsike van,
akik nagyon érdekelnek... remélem, azokkal majd jobban kijövök.
Nem is igazán az van ezzel a
sztorival, hogy nem tetszett – csak furcsa volt. Éreztétek már magatokat úgy,
hogy egy könyv kizár benneteket? Mért én éreztem. Ennél a könyvnél. Egyszerűen nem
akart beengedni! A szereplők elvoltak szépen ketten a saját harmonikus kis világukban, és
mintha felesleges harmadik kerékként kezeltek volna. Persze ez elsőre
őrületesen nagy baromságnak tűnhet – hogy rekedhet könyvön kívül egy olvasó? Hát valahogy pont így.
Ez is egy elég érdekes
szituáció, mert hiába volt egy vegyes, de azért mégis inkább negatívabb élmény,
nagyon sokszor elgondolkodok még ezen e könyvön. A történet alapja röviden és
felszínesen itt is, mint oly sok más könyvben a vérfarkas-vámpír ellentét, de
itt, ebben az esetben ennek a két fajnak belső-külső tulajdonságai jelentősen
eltérnek minden más hasonló történettől. A vámpírok például szintén átváltoznak
valamivé teliholdkor, és nem kell vért inniuk… What??
Nekem ez, ezek a különbségek
igenis probléma volt. Mitől vámpír a vámpír, ha nem attól, hogy vért szív? És
hetekkel az után, hogy befejeztem a könyvet, egyszer csak beugrott, hogy miért.
Szóval, akit a könyv hibái érdekelnek, az áldozzon egy kattintást ERRE a
bejegyzésre, aki pedig a miértre kíváncsi, az olvasson tovább.
Annyit muszáj spoilereznem,
hogy pontosan hogy is fest ez a vámpír faj. Látszólag és az idő nagy részében semmi
sem különbözteti meg őket az egyszerű emberektől. Ha feljön a telihold, sincs
nagy gond, mert csak a körmük alakulnak át karmokká, a szemfogak pedig
meghosszabbodnak, de nincs semmiféle ösztönből fakadó vérszomjuk, nem vesztik
el az önuralmukat, stb. Vérszomj, önuralom, emlékezetkiesés és társai sztornó.
Vámpírnak ebben a könyvben
születni kell. Ezek a lények (?) olyan génekkel rendelkeznek, amik ugyan
reagálnak a teliholdra, de igazából nincs jelentőségük. Hol van akkor a
hagyományos vámpírlegenda?
A fent említett gének miatt
a vámpírnak születettek meghozhatnak egy döntést: megvan bennük ugyanis a
képesség, hogy halhatatlanok legyenek. Ehhez embert kell ölniük/emberi vért
kell inniuk (nem emlékszem pontosan, hogy volt), és akkor elnyerik az örök
életet - és annak minden mellékhatását. Ezentúl nem mehetnek ki a napra és állandóan
küzdeniük kell a bennük fortyogó szomjúsággal. Szóval itt van a válasz arra,
hogy mitől is vámpírok ezek a vámpírok. Nem azért szörnyetegek, mert így
születtek, hanem azért, mert így döntöttek.
Egy tudatos emberi elhatározás kérdése volt az, azzá válnak-e, amivé, ott
volt előttük a két választási lehetőség, az emberség és a halhatatlanság útja.
A könyv szól azokról is, akik az első, és azokról is, akik a második utat
választják. És bár maga a történet és a könyv egésze nem lett a szívem csücske,
azt el kell ismernem, hogy a vámpírok és a szörnyeteggé válás ilyen irányú
megközelítése egy zseniális alapgondolat.
***
És ti? Melyek voltak a KMK
azon könyvei, amik nem nyerték el tetszéseteket? Írjátok meg kommentben, ha
volt ilyen, és persze látogassatok el a többiekhez is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése