메소드 - Method (2017)

A cselekmény

A Method (메소드) című 2017-es dél-koreai filmben két történet bontakozik ki előttünk: az egyik Jae Ha, a sikeres színész és Yeong Woo, a zenei géniuszként ismert kpop idol kapcsolatának története, akik a hamarosan színpadra kerülő „Unchained” néven futó kétszereplős dráma kapcsán ismerkednek meg, a másik pedig magának a drámának a két főszereplője, Walter és Singer bonyolult szerelméről szól. A tervek szerint Yeong Woo játssza majd Singert, „aki megpróbálja felülmúlni Waltert, de elbukik”, Jae Ha pedig Waltert, aki „habár magáénak tudhatja Singer szerelmét, a végén mégis megöli őt.”

A próbák kezdetével Yeong Woo és Jae Ha között azonnal kölcsönös ellenszenv alakul ki. Yeong Woo tiszeteletlen és nemtörődöm viselkedése, amit a készülő produkció és seniorja iránt tanúsít, kihúzza a gyufát Jae Ha-nál, ahogy az is, hogy bár Yeong Woo munkája kb. oké, de szereplése gépies, nincs ott lélekben, nem érdekli az egész. Viszont amikor először bakizik nyilvánvalóan, és elkomolytalankodja a dolgot, Jae Ha kijön a sodrából, taktikát vált, és keményen rávilágít arra, hogy „minden pillanatban csillagként kell ragyogniuk”, hogy a színészet pont az a dolog, amiből az ember nem mellőzheti a lelket. Yeong Woo könnyek közt azt feleli: „bocsánat, hogy gyerekként viselkedtem.”

Ez az a pillanat, amikor megkezdődik a tánc „a mi a valóság és mi a színház?”-kérdés körül. Jae Ha megértést mutat, de vajon azért tesz-e így, mert ez van a szövegkönyvben, vagy több is van a háttérben? Akárhogy is, Yeong Woo-n újra rátalál önmagára, ismét úrrá lesz az alkotási vágy, átírja majdnem a teljes szövegkönyvet, lenyűgözve ezzel a rendezőt és Jae Ha-t is. A felnőttek bár örülnek a hirtelen változásnak, értetlenül állnak a helyzet előtt. Vajon mi történt ezzel a gyerekkel? És vajon meddig fajul a Jae Ha és Yeong Woo között kialakult kölcsönös csodálat?

A FILM SNITT.HU-n

értékelésem: 10/10****

A karakterek

A film egyik fő szálán Yeong Woo a tiszteletlenséggel és nemtörődömséggel lázad a rá kiosztott (nem a színházi, hanem az életében betöltött) szerep ellen. Megvalósította az álmát, híres idollá és előadóvá vált, de kétségtelen, hogy a dolgok korántsem úgy alakultak, ahogy azt ő elképzelte. Akármilyen is volt a kezdetek varázsa – már ha volt-e ilyen egyáltalán -, annak mostanra nyoma veszett. A néző ránézve erre a fiatal, sikeres, jóképű fiúra nem az elégedettséget, azt a boldogságot látja, amit a film intrója állít, hanem csak motivációhiányt, totális kiégést, és kimerültséget tapasztal.

„HEE WON: Élvezed a színjátszást?

YEONG WOO: Élveznem kéne…? Gondolom, majd élvezni fogom. Hisz az a jó, ha élvezem, nem?”

Ez a jellemrajz egyre gyakrabban tapasztalható meg a fiatalok körében. Néhány évvel ezelőtt mindezek, az érdeklődés hiánya, a céltalanság, a monotonitás átlagosan 30-40 év körül jelentkeztek először egy ember élete során, az úgynevezett életközépi válság alkalmával, de manapság azzal kell szembesülnünk, hogy egyre több tinédzser küzd depresszióval és kapuzárási pánikkal. Yeong Woo helyzete párhuzam minden mai fiatal életével, akik felé ez a felgyorsult, versengésen alapuló világ számtalan, néha teljesíthetetlen elvárások sokaságát támasztja. Azt mondják, az engedetlenség és a lázadás, a szeszélyesség és a borúlátás életkori sajátosság. Valóban az lenne? Valóban fölösleges komolyan venni ennek a generációnak a problémáit, mondván, majd elmúlik?

„JAE HA: Most el kéne játszanod, hogy közel akarsz kerülni Walterhez.

YEONG WOO: Inkább Walternek kéne közelednie Singerhez. Én most egyáltalán nem akarok Walter közelében lenni.”

Igaza van. Miért mindig Yeong Woo-nak kell áldozatot hoznia? Miért csak neki kell alkalmazkodnia? Miért ő az egyetlen, akitől elvárják az érettséget a felnőttek világában? Miért ő az egyetlen, akit magára hagynak?

Burkolt segélykiáltásai úgy tűnik, célba érnek, mert Jae Ha előbb-utóbb nemcsak, hogy felfigyel a srácra, de tanítja is, aktívan bevonja minden háttérmunkálatba, akarva vagy akaratlanul, de azon dolgozik, hogy elérje, hogy Yeong Woo élvezze, amit csinál.

És itt kezdődik a másik fő cselekményszál, a két férfi között kialakuló szerelem. Yeong Woo számára a menedzserekből, őrült rajongókból, kemény munkából, pózolásból és talpnyalásból álló világában Jea Ha az egyedüli, akiben megbízhat, csakúgy, ahogy Singer számára Walter az egyetlen. Mindkét szerelem őrült, kiszámíthatatlan, de egyben gyönyörű.

Ahogy én látom, nem Jae Ha volt az egyedüli tényező, ami befolyásolta a fiatal idolban végbemenő elképesztő változást, ami ismét elindította az önmegvalósítás és a boldogság felé. Yeong Woo a színház stábjában olyan közönségre talál, amellyel még sosem találkozott, és ami úgy motiválja, ahogy még eddig semmi más. A sikítozó tinilányokkal ellentétben nekik nem elég, hogy ő Yeon Woo, a híres rapper, a jóképű kpop idol. Ezeknek az embereknek a tiszteletét ki kell vívnia, ezeknek az embereknek vannak elvárásaik, ezek az emberek képesek túllátni a nevén és hajlandóak azt vizsgálni, ki válhat még belőle idolon kívül. Yeong Woo ráébred, hogy ez a fajta közönség az, akit képes tisztelni, akiért meg tudná és akiért meg is akarja tenni a legtöbbet. Emiatt látjuk a fiút a film során először őszintén mosolyogni.

De visszatérve a két főszereplő közti kapcsolatra: a bíztató kezdetet követően Jae Ha ugyanabba a hibába esik, amibe sok más felnőtt is: ha nem is tudatosan, de lenézi a fiatalságot, a problémáikat, az érzéseiket. Yeong Woo-val való megismerkedése is azzal a felszólítással indul, hogy az idol mindenekelőtt mutasson tiszteletet a sunbae-je (itt: tapasztaltabb vagy idősebb kolléga) iránt. A próbák alatt mindvégig gyerekként bánik Yeong Woo-val, s még akkor is érezhető a kettejük közötti szigorú alá-fölérendeltség, amikor érzelmei kezdenek megváltozni a fiatal idol iránt.

A két művész kölcsönös csodálata lassanként valami sokkal többé válik, a folyamat, hogy hogyan lesznek egyre fontosabbak egymás számára, remekül, érzékletesen és jól eltalált tempóban van bemutatva. De kapcsolatuk amilyen varázslatos, szívmelengető és szenvedélyes, sajnos olyan rövid ideig is tart. Azon a bizonyos sajtótájékoztatón Jae Ha árulása, tekintve, hogy ő volt az, aki újra felébresztette Yeong Woo-ban a lelkesedés és a szerelem szikráját, még hangsúlyosabbá és fájdalmasabbá válik. Amikor Yeong Woo helyett ő felel a neki feltett kérdésre, és az igazság helyett mindkettejük karrierjüket védi, gondolván, az a legfontosabb, összetöri a fiú szívét. Ő volt az, aki elérte, hogy a fiú újra akarjon érezni, most ő az, aki megint megtiltja neki.

Azonban Yeong Woo nem adja fel egykönnyen, és még mindig ragaszkodik Jae Ha-hoz. De amikor ő is rádöbben arra, hogy talán Jae Ha az ő számára mindig is fontosabb volt, mint ahogy ő számított a másik férfi szemében (Jae Ha-nak tapasztalt színész lévén nem okoz különösebb technikai – de annál nagyobb érzelmi – nehézséget, hogy ezt a benyomást keltse), egy kifejezetten hátborzongató módszert talál ki arra, hogy hogyan tudna továbblépni és egyben bosszút is állni.

 Yeong Woo-nak felnőttként kell dolgoznia, mégsem kezelik annak, a teljes szívével szeret, mégsem szeretik viszont. A film végére kiharcolja magának, hogy komolyan vegyék. Félelmetesen? Úgy. Őrült módszerekkel? Azokkal. De ha másképp nem megy…

„Talán ma leszek a legtökéletesebb Singer.”

Az egyenletből semmiképpen sem hagyható ki Hee Won, Jae Ha barátnője. Koreában szigorú viselkedésbeli és nyelvtani normák léteznek, amik a kommunikációt menetét és szóhasználatát éppúgy meghatározzák, ahogy a mindennapi életben jellemző hierarchiát is. Alapvetően úgy néz ki a helyzet, hogy kor függvényében mindig az idősebb áll feljebb, míg nemek tekintetében a férfié a vezető pozíció. Hee Won nőként, csakúgy, mint Yeong Woo fiatalabbként, Jae Ha alárendeltjeként van jelen a film teljes hossza alatt. Ez napjainkban egyébként változik, és a film szempontjából sem kell drasztikus példákra gondolni, ezek a különbségek többnyire csak nagyon enyhén és/vagy csak nyelvi szinten (a koreai nyelvben nagy hangsúlyt kap a tisztelet kimutatása, amit különféle igevégződésekkel és toldalékokkal fejeznek ki, szóval olyan nagyjából, mint nálunk a magázás és tegezés, csak több fokozata van) mutatkoznak meg.

Ennek a háttérismeretnek igazából pusztán annyi szerepe van, hogy érzékletessé tegye azt a helycserét, ami ebben a szerelmi háromszögben lejátszódik. Hee Won Jae Ha-val szemben a kezdetektől fogva megérteni szeretné a fiatal idolt, és szótlanul tűri, ahogy a szerelme szüntelenül megbántja a hallgatásával. A zárójelenetben ő és a férfi egymással szemben állnak, és az érzelmek mindkettejük arcán tisztán látszanak. Míg a nő biztosan, addig Jae Ha teljesen értetlenül és összezavarodottan néz a párja szemébe, mint aki nem érti, hogy egy ilyen tapasztalatlan színész, mint Yeong Woo, hogy volt képes az irányítása alá vonni és megtéveszteni őt, mint aki nem érti, hol siklott félre az élete, mikor vesztette el Hee Won-t és mikor vált minden ilyen zavarossá. Mint aki nem érti, de már kapizsgálja, hogy mekkora erő rejlik Yeong Woo-ban, Hee Wonban, és mi mindent vesztett el a felsőbbrendűsége tudatában.

„HEE WON: Ne mondj semmit. Egy szót se. Úgyis csak színjáték lenne.”

Jae Ha azzal szemesül, hogy életében a színház és a valóság szerepet cserélt, és a két világ közti határok szinte teljesen elmosódnak. Hee Won nőként, csakúgy, mint Yeong Woo fiatalabbként, alárendelt szerepben van a film teljes hossza alatt, de a záró képsorokból nyilvánvaló a helycsere. Látszólag egyszerre minden villámcsapásszerűen visszatér a régi kerékvágásba, de a megdöbbentő és kegyetlen hirtelenségből nyilvánvaló, hogy se Jae Ha, se Yeong Woo, se Hee Won nem ugyanazok többé. A két férfi kapcsolata akár valódi, akár csak mellékes közjáték volt mind a hármójuk életében, alapjaiban változtatta meg őket. Hee Won egy lelkileg sokkal erősebb és stabilabb személyiségként ismerszik meg, mint arra a néző valaha is számított. Yeong Woo úgy bizonyít saját magának és a világnak, hogy alapjában formálja át a feltételeket. Jae Ha pedig… hát, neki van még mit tanulnia.

És itt a vége. Singer, „aki megpróbálja felülmúlni Waltert, de elbukik”, végül felülkerekedik a férfin.

A filmkészítők remekül ábrázolták, hogyan nyeri vissza hosszú idő után Yeong Woo az érdeklődését és a motiváltságát, majd hogyan kényszerül ismét csalódni a rivaldafény és a felnőttek világában, és végül pedig hogyan törnek ki belőle az elfojtott érzelmek a színpadon. A főszereplők jellemfejlődése rendkívül látványos, és a siker kétségkívül a kiváló rendezésnek, színészi játéknak és a zseniálisan megírt forgatókönyvnek köszönhető. A szöveg rendkívül érzékenyen operál a szavakkal, új, megdöbbentő erejű jelentéseket adva nekik. A film tetőpontján Yeong Woo szájából elhangzó mondat – „Én vagyok a tökéletes Singer, de te… te csak Walter vagy.” – valószínűleg az egyik legszebb és egyben a legfenyegetőbb szerelmi vallomás, amit valaha filmre vittek. Szép, mert velejéig őszinte érzelmekről tanúskodik, és fenyegető, mert abban a jelenetben teljesedik ki a Yeong Woo és Jae Ha által megtestesített két generáció egyik állandó konfliktusforrásának jelensége. Mintha Yeong Woo azt kérdezné: tényleg igazad volt, amikor gyengének hittél? Látod, hogy túlnőttem rajtad? Most már annyi vagy csupán, mint Walter – egy mindenétől megfosztott férfi, aki sose szerette igazán Singert.

A színház szintén egy remekül eltalált szimbólum arra, hogy bemutassa azt a hazugságokból, tettetésből emelt útvesztőt, amiben rendkívül nehéz megtalálni az egyetlen helyes utat, az őszinteséget és az elfogadást. Ezt az útvesztőt jobb szó híján életnek nevezzük, még akkor is, ha pont e miatt a labirintus miatt tűnnek el az értékek az életből. Jae Ha és Yeong Woo kapcsolata őszinte érzelmeken alapszik, de ahhoz, hogy ne omoljon össze mindkettejük karrierje, hogy ne legyenek megvetés tárgyai, hogy egyszerűen ne rohanjanak fejjel a labirintus falaiba, kénytelenek az útvesztő szabályait játszani, és követni a kijelölt utat. Ám a szabályok mindig felülírhatók, és Yeong Woo ezt nagyon jól tudja, ahogy azt is, hogy a szövegkönyv sem szentírás. Önmagunk megtalálása talán a legnehezebb kihívás, amivel életünk során szembe kell néznünk. Egy dolgot azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni – nem csak mi, a világ is formálható.

Összegezve: Zseniális szerelmi történet, zseniális thriller, zseniális társadalomkritika lenyűgöző precizitással és mélységgel megvalósítva, még a legapróbb jeleneteknél is nyilvánvaló, hogy ebbe a filmbe rengeteg energiát és tehetséget fektettek. Kiszámíthatatlan és lélegzetelállító történet megannyi időtálló üzenettel mind a szerelem, mind a generációk közti viszonyok, mind a társadalmunk és a fejlődés elképesztő tempójának témájában. A világban számtalan Yeong Woo bujkál, akiknek túl gyorsan kell felnőniük, de akik az életkoruk miatt mégsem kapnak tiszteletet vagy tisztességes esélyeket. Rengetegen szenvednek a titkolózástól, az erőlködéstől, hogy elfedjék a diszkriminatív világ elől a valódi énjük egy-egy esszenciális darabját. Nap mint nap megannyi érzés, gondolat és elv sérül meg a semmibevevésük vagy tolerálatlanságuk által, váratlan folyamatok lavináját indítva meg. Akármi is történik a világban, az életünk nem biztos. Elindulhatunk A-ból és visszaérkezhetünk az A-ba, de az a kanyar, amit útközben B felé tettünk, sosem válik jelentéktelenné, sőt. Talán az jelent majd mindent.