Julie Kagawa: The Iron King - Vaskirály (Vastündérek 1.)

Egy-két éve valahol belefutottam egy vitába az egyik közösségi oldalon, ahol többen is azt fájlalták, hogy a Könyvmolyképző egyre kevesebbet, vagy egyáltalán nem foglalkozik a többi kiadói sorozatával, csak a Vörös Pöttyös és a Rubin Pöttyös széria kap minden megjelenési hullámkor (karácsony, könyvfeszt, stb.) új könyveket. Ettől egyenes út vezetett a fent említett két kiadói sorozat szapulásához, mint például a VP személytelenné vált, se nem csak fantasy, se nem csak romantikus, se nem csak vidám.

Van benne egy kis igazság, na. Én is szívesen olvasnék valami újabb megjelenésű Hard Selectiont, és igen, ma már én sem tudom, mire számítsak pontosan, amikor Vörös Pöttyös könyvet választok. De ez nem feltétlenül baj, sőt nekem kifejezetten tetszik, hogy a VP mindig tele van meglepetésekkel. Nem nevezném személytelennek, sokkal inkább sokszínűnek.

És az se igaz, hogy nincs olyan összekötő kapocs, ami minden VP-könyvben közös. Vörös Pöttyös =azok a fiataloknak (is) szóló könyvek és regények, amelyeknek relatíve a legtöbb esélyük van arra, hogy behúzzák a fiatalokat az olvasás világába. És mivel ez a korosztály, a gyerekek és a fiatalok fogyasztói társadalmunk legjobban targetelhető célközönsége, a Vörös Pöttyös könyvek sorozatgyártásával a kiadó rengeteget tud keresni.

Hasonló a helyzet a rubinnal jelzett regényekkel is. A világ szünet nélkül változik körülöttünk, de azért néhány dolog ugyanaz marad: a világon mindig lesz, kaja, pia, szex! szerelem. Ez utóbbi épp ezért egy népszerű téma, ergo rengeteg a romantikus regény, mégsem szűnik meg rájuk a kereslet.

Szóval egyszerűen jobban megéri az olyan típusú könyvekkel foglalkozni, amelyeknél úgymond biztos a siker. Ez nem valami átverés, vagy ilyesmi, ez erről szól. A kiadó keresni akar, az olvasó meg olvasni. Hát valahogy csak meg tudtok egyezni!

Ezt le akartam írni, mielőtt rátérünk a mai könyvünkre. Lényegében semmi kapcsolat nincs a két téma között azon kívül, hogy a Vastündérek 1. része is VP, de ez a netes vita már egy ideje ott motoszkál a fejemben, szóval muszáj volt valahogy kilökni onnan.

----

műfaj: romantikus, fantasy, ifjúsági

kiadja: Könyvmolyképző Kiadó

borító: talán az egyik legszebb, amit életemben láttam

oldalszám: 372

kedvenc karakter: a macska

értékelés a moly.hu-n: 84%

az én értékelésem: 3 csillag

A ​nevem Meghan Chase.
Kevesebb, mint 24 óra múlva betöltöm a 16-ot. Számtalan történetet, dalt és költeményt írtak erről a csodálatos életkorról, amikor egy lány rátalál az igaz szerelemre, a csillagok csakis neki ragyognak, és a szőke herceg elgaloppozik vele a naplementébe.
Nem hiszem, hogy velem is így fog történni.

Meghan Chase-re titkokkal teli sors vár – olyan, amit még kigondolni sem tudott volna.
Valami furcsa mindig volt Meghan életében; már hatéves kora óta, amikor édesapja eltűnt a szeme elől. Az iskolában sem tudott teljesen beilleszkedni… és otthon sem.
Amikor egy gyanús idegen kezdi távolról figyelni, és tréfakedvelő legjobb barátja egyszeriben a védelmezőjévé válik, Meghan érzi, hogy minden meg fog változni, amit csak ismer.
De a valóságot álmában sem tudta volna elképzelni – hogy ő egy mesebeli Tündérkirály lánya, és egyben tehetetlen báb egy öldöklő háborúban. De idővel kiderül, mire hajlandó azért, hogy megmentsen valakit, akit szeret, vagy hogy útját állja egy rejtelmes gonosznak, akivel egyetlen tündér sem mer szembenézni… és hogy megtalálja-e a szerelmet egy ifjú herceggel, aki szívesebben látná őt holtan, semhogy közel engedje jeges szívéhez.

Egy dolog volt, ami rávett az olvasására. A borító. Komolyan semmit sem tudtam a regényről, se azt, hogy tündérek vannak benne, még a címét se néztem meg, egyszerűen csak haladtam a könyvtár polcai között, és amikor elértem ehhez, hogy „á, igen, ez az a borító”, kikölcsönöztem. Nekem felszínességből egy ötös, a borítótervező(k)nek pedig sürgős fizuemelés, és még több megbízás!

Kár, hogy csak a borító az, amivel maradéktalanul meg vagyok elégedve. Magával a könyvvel már akadtak bajok.

Először is, ahogy haladtunk előre a könyvben, a könyv valahogy nem haladt velünk. Állt a cselekmény. Meghan elindul egy tervvel, aztán menet közben minden összejön, és valahogy nem jutunk sehogyan sem egyről a kettőre. És ha mégis, akkor is visszalépünk kettőt. Mint a rákok. Például itt ez a jelenet, amikor Meghan és csapata (vagy a csapat és a Meghanjuk, aki megy utánuk) végre eljut a Tél Udvarába, mire pár oldallal később kiderül, hogy mehetnek is vissza az emberek világába. Vagy amikor random helyekről random lények ugornak elő, hogy megegyék a karaktereket, vagy egymást. Nem egyszer, nagyon sokszor. Az egész könyv tele volt ilyen igazából felesleges, semmire se kifutó epizóddal. Nem tudom, mi motiválta anno az írónőt, talán hogy meglegyen a 300 oldal, vagy valami ilyesmi, de időhúzás helyett a továbbiakban javasolnám a tartalmat. Eddig sok írónak bevált.

Aztán ahogy olvastam tovább úgy vált világossá, hogy itt komolyabb probléma is van, legalábbis számomra egy érzékenyebb ponton is vannak hiányosságai a könyvnek. A szereplők furák. Nem úgy értem, hogy mások, mint az átlag, vagy ilyesmi, egyszerűen… valahogy rosszul vannak összerakva, és emiatt egyáltalán nem illenek bele a szerepükbe. Itt van például rögtön a főszereplőnk, Meghan. Akinek ugye meg kell mentenie az öccsét, akinek a leleményességére kéne támaszkodnia a folytonos menekülés közben, aki mind mint halandó a tündérvilágban, mind mint királyi sarj, állandó célpontot jelent ebben a merőben új környezetben. És aki mindezek érdekében annyit tesz, hogy néha ácsorog, néha hátrál, vagy sikít, vagy követi a többieket, vagy alszik, amíg a többiek kitalálnak valamit, vagy sok kicsi valami ráugrik/elkapja és összevissza karmolja, vagy elcsúszik/elesik=megbotlik valamiben, és rázuhan Ash-re. E két utóbbit minimum 4-5-ször.

Meg persze ott vannak a nyers hülyeségek is:

Miért íjat csináltak a Boszorkányfából? Miért nem valami olyat, amit egynél többször is lehet használni. Teszem azt, mi volt a baj a karddal??

Meg Oberon úgy védi a lányát, hogy bedugja a konyhába? Illetve, hagyja, hogy mások bedugják a konyhába? Nem hallott még a konyhai balesetekről?

De ami legjobban összezavart, az a felépített (?) világ koncepciója. A Tündérvilág ugye az álmok és a fantázia világa, amit voltaképpen mi, emberek hozunk létre. Ez az alap, ami nekem tulajdonképpen nagyon tetszik. Viszont így, ezzel az alappal a fő konfliktus, miszerint a Tündérbirodalom szép lassan pusztulásnak indult az emberi technológia fejlődése miatt, teljesen értelmetlenné válik.

Először is, nem pusztul ez a dimenzió, hanem változik. Adott az egyelőre még létező, idilli, varázslatos világ tündérekkel meg napfénnyel meg nyárral, ahogy azt kell, de ahol nem mellesleg mindenki felzabálja a másikat. És adott a valóság, ami… hát, a valóság. Tudjuk, milyen. Az első táplálkozik a másodikból, a szerint alakul, ahogyan az embere álmai, gondolatai változnak. A Tündérvilág egy rugalmas dimenzió, és mivel a világunk folyamatosan változik, törvényszerű, hogy ennek is kell. Tehát akkor mi a baj a vastündérekkel?

forrás: Pinterest

Azt a rész értem, hogy ennek az egésznek az lenne az üzenete, hogy túlságosan el vagyunk merülve a technológiába, hogy ideje lenne felnéznünk az okos telefonjainkból, és nyitni a természet meg a mesék felé stb., és ezt nem is vitatom, ilyen téren a regénynek teljesen igaza van, húzzatok ki focizni, meg vadásszatok drágakövekre a homokozóban, amik igazából kavicsok. Nincs az üzenettel semmiféle baj. Nekem csak ezzel az egy konkrét világépítéssel van problémám, mert elképesztően ellentmondásos.

A Tündérvilágban elvileg mindenki hallhatatlan, de gyakorlatilag csak addig élnek, míg az emberek törődnek velük. A technológia szülte álmok hatására új lények jelentek meg a dimenzióban, ami nem szükségszerűen jelenti a korábbiak pusztulását. Ha hiszünk a könyvnek, és tényleg minden fantáziálásból és álomból születik egy tündér, egy hely, vagy egy valami, akkor az az emberiség népességének számát tekintve napi többszázezer új dolgot jelent. Hogy lehet, hogy a tündérek még nem szoktak hozzá a változáshoz, amikor az naponta megtörténik? És a vastündérek miért mások, mint a többi lény, ha egyszer ugyanúgy jönnek létre? Egyáltalán, hogy lehet a vastündéreket felelőssé tenni bármi miatt is, mikor elméletileg – ismétlem, elméletileg! – minden, ami végbemegy a Tündérvilágban, a valóság történéseinek van alárendelve? Szóval, ha már mindenképp bajuk van a vastündérekkel, miért így fogtak hozzá a kiirtásukhoz? Semmi értelme a Tündérbirodalomban orvosolni a problémát, ha a kiváltó ok az emberek világában van, és ha az gerjeszti a másikban kialakult szituációt! Legyőztétek a Masina királyt? Jó, majd jön egy másik. Ügyesen megoldottátok a semmit, gratulálok.

És végül: baj, ha nem tudok egy olyan világ miatt aggódni, ami ugyan szép meg csillog, de minden és mindenki eszi egymást?

Egy tényező van, ami tulajdonképpen tetszik ezzel a világgal kapcsolatban. Egy idő után már annyira ésszerűtlenné és összevisszává vált az egész, hogy az már inkább bájos volt, mint bosszantó. Meg egyedi, mert erre a káoszra nem sok más regény képes. Igaz, ehhez túl kellett tennem magam pár dolgon. De az olvasás pillanatában volt, hogy viccesnek és valahogy elragadónak találtam azt a bizonytalanságot, ahogy a világ nem tudja magáról, milyennek is akar megíródni. Egyszerre van állandó veszélyérzet a tündérek birodalmában, de ez az érzés valahogy egyszerre komolytalan is. És ez a bizarr hatás voltaképp még illene is a tündérekhez, mint fajhoz.

Tény, hogy nem olyan, mint más, hasonló alapokkal dolgozó könyvek. Vegyük például a Tündérkrónikákat. Ott egy tündér? MENEKÜLJ!! A Vaskirályban? Ott egy tündér! Menekülj… vagy ne.

Összességében kicsit meg vagyok lőve ezzel a történettel. Komoly hangvétellel indul, de másodpercek alatt csap át mesébe, romantikus, de pont annyi szikrázás van benne, mint amennyit én tudnék létrehozni két faággal (azaz semennyi). Ugye a Vörös Pöttyös azon kívül, hogy durván ráfüggesz tőle az olvasásra, azért valóban nehezen definiálható kiadói sorozat. De igazából a Vaskirályra is nagyjából az jellemző, ami a többi VP-re is. Helyén kezeli azt, hogy a fiatalok még fiatalok, de nem zárja el előlük a komoly témákat, mert attól, hogy fiatalok, még nem hülyék. Ebben a könyvben is vannak nagyon jó dolgok. Ott van a testvéri szeretet, ott van az, hogy elsősorban helyesen kell cselekedned, nem pedig úgy, ahogy a feljebbvalóid vagy ahogy a hatalom akarja, és a korábban említett „fontos a természet”-üzenet sem hagyható ki a regény pozitívumai közül. Sőt, mindez elég ahhoz, hogy elnézzek például olyan fontossági sorrend-torzulásokat, mint az életveszély és a „tönkrement az iPod”-stressz egyenrangúsítása, és ahhoz is, hogy ne zárjam ki a lehetőséget, hogy egyszer majd a második részt is elolvasom. A technikai részletek viszont, mint a karakter- vagy a világépítés és a cselekmény logikus vezetése egyszerűen nem jók.