Dan Wells: Partials ​– Részben ember (Részlegesek 1.)

Dan Wellstől ezelőtt csak a Nem vagyok sorozatgyilkos első két részét olvastam, ahol John Wayne Cleaver azonnal megkapta tőlem a földkerekség legbátrabb főszereplő díját. Öltetem sem volt, mit hozhat majd ki az író egy disztópiából, de hogy magasak voltak az elvárásaim, az biztos.

műfaj: ifjúsági, romantikus, kaland, disztópia, sci-fi

kiadja: Fumax Kiadó

oldalszám: 456

értékelés a moly.hu-n: 88%

az én értékelésem: 5 csillag

Az ​emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immunis csecsemő.

Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.

Dan Wells, a Nem vagyok sorozatgyilkos méltán elismert szerzője izgalmas utazásra invitálja az olvasót egy olyan világba, amelyben maga az emberi lét fogalma kérdőjeleződik meg – ahol emberi mivoltunk egyben a legnagyobb hátrányunk és egyetlen reményünk a túlélésre.

„Ha van valami, amit megtanultunk az elmúlt tizenegy év alatt, barátaim, az az, hogy a szabadság felelősség, amit ki kell érdemelni, nem pedig engedély a gondatlanságra és az anarchiára.”

Az alapszituáció kellően megosztó, az olvasó egyszerűen nem kerülheti ki, hogy állást kelljen foglalnia. Ésszerű, ami történik, mégis, mindenki ellenállna, lélekben legalábbis biztosan, ha vele történne meg. Nem lehet a helyzetet annyival, hogy erkölcsi szempontokból mi lenne a helyes, pláne, ha maga az is kérdésessé válik, mik is tulajdonképpen ezek a szempontok.

Az emberi faj haldoklik, az újszülöttek nem maradnak egy-két napnál tovább életben. A gyerekeket pusztító vírus mellett jelentős problémákat jelentenek a Részleges-háború következményeként hátramaradó társadalmi feszültségek, a városfal határain kívül élők, terrorcsoportok, stb. A káosz közepén a kormány egy újabb törvény bevezetéséről készül döntést hozni, miszerint lecsökkentenék azt az alsó korhatárt, amelytől kezdve a nőknek kötelező jelleggel gyereket kell szülniük annak érdekében, hogy az emberi faj után ne csak csontvázak maradjanak.

„Minden nap az életüket kockáztatják a társadalomért, dolgoznak, és bármelyik pillanatban azt követelhetik tőlük, hogy ők maguk is gyerekeket szüljenek, és valahogy mégis van pofájuk ahhoz, hogy ne kezeljék őket felnőttként?”

A főszereplőt, Kirát, mint minden tinédzsert a könyvben bemutatott világban, a gyors felnövés fenyegeti. Ő is csak egy átlagos lány a kamaszok minden vonásával, van, hogy szeleburdi, de a megfelelő helyzetekben komoly. Még jóformán ő is csak egy kislány, mégis a felnőttek terhe nyomja a vállát. Nem a valaha volt legjobb könyves női karakter, de engem különösen például különösen megragadott a szociális érzékenysége, a kritikus alkalmakkor megmutatkozó lélekjelenléte és leleményessége. A hozzá kapcsolt szerelmi háromszög se csak a szokásos egyszerű hiszti-kategória, sőt túl tud nőni e szimpla romantikus szerepkörön, viszont nem tereli el a figyelmet a lényegről: hogy épp meg kéne menteni a világot.

„…végignéztem, ahogy az egész világom élve falja fel saját magá…”

A felnőttek, a Szenátus egy darabjára hulló világra emlékszik. Kira és a többi pestisbébi egy magát összeszedő, egy harcoló, küzdő és fel nem adó világra. Igen, a Szenátus próbálkozik, próbálja menteni a menthetőt, de semmi egyebet. A felnőttek, az idősebb generáció az általuk ismert világgal együtt roppant össze, és adta fel. Persze, próbálják megmenteni a fajt, erőltetik a gyerekszülést. De hiába ez a törekvés, úgy is fel lehet adni valamit, hogy közben megállás nélkül küzdünk érte. A Szenátus próbálkozott, de csak egyféleképpen.

„- Nézz körbe a világban, Xochi, eléggé igazságtalan hely.
- A világ az igen – mondta Xochi. – De ez nem jelenti azt, hogy utánoznunk kell. Szeretem azt gondolni, hogy az embereknek erősebb az igazságérzetük, mint a véletlenszerű természeti erőknek.”

Kira felfedezése az, ami elindítja nemcsak a lányt, de az egész világot a felnőtté válás útján. Ez a világ halott volt, de újjászületett. Úgyszólván ismét fel kell nevelni, de ez nem sikerülhet a régi módszerekkel. Az újdonságot egyedül Kiráék hozhatják el a világ számára, azok a gyerekek, akik a felnőttekkel ellentétben még nem vesztették el a világba vetett hitüket.

 „Egy emberi arc. Egy emberi száj és orr. Emberi szemek bámultak üresen a plafonra. Egy fiatal, jóképű férfi, rövid sötétbarna hajjal, és egy zúzódás kezdeményével az állán. A legnagyobb ellenség, akivel az emberiség valaha is szembekerült, a gonosz szörnyeteg, aki véget vetett a világnak.”

Az ember, akár egy isten, saját képmására létrehozza a teremtményét, ami aztán elpusztítja a világot. Bármire képesek vagyunk. Bármire, önmagunk legyőzését kivéve. A kormányzat manipulációi remekül terelik a közfigyelmet és befolyásolják a közvéleményt, de a nyilvánvaló előtt még mi sem tudunk sokáig fel-alá sétálgatni anélkül, hogy előbb-utóbb észre ne vegyük: mi magunk vagyunk a felelősek minden katasztrófáért.

***

Ebben a könyvben aztán tényleg van minden: tizedel minket egy vírus, kiirtott minket egy félig ember, félig gép valamicsoda, kényszerít minket egy elnyomó hatalom… Számtalan számtalanszor ismételt elem a disztópia műfaján belül, mégis, a Részben ember számomra egyedülálló, mert bár rengeteg dologgal vehetné el a figyelmünket -  hathatna az akciójeleneteivel az agresszív hajlamainkra, félelmet ébreszthetne bennünk a másság ellen, elutasítóvá változtathat bennünket mindenféle hatalommal és kontrollal szemben –, ehelyett inkább minden rendelkezésére álló eszközt arra használ fel, hogy abszolút a lényegre koncentráljon. Felküzdöttük magunkat a tápláléklánc csúcsára, rajtunk kívül nincs még egy olyan faj, élőlény, amelyiknek nagyobb ráhatása lenne a világra, mint nekünk. Semmi nem áll felettünk – ami azt jelenti, ha bekövetkezik a katasztrófa, nem lesz senki, akit magunk helyett okolhatnánk.

„- Nem gonoszak – mondta Isoldi. – Minden nap együtt dolgozom velük. Emberek, egész egyszerűen.”

Összefoglalva: Dan Wells számomra ezzel a könyvével teljes mértékben bizonyította, hogy érdemes rá odafigyelni. A Részben ember karakterei szerethetőek, a cselekmény fordulatos és jól felépített, a hangsúlyelhelyezése romantika, akció, filozófia stb. között pedig szerintem simán egy újfajta aranymetszésként szolgálhatna ezentúl minden regényíró számára. Jó olvasást! J

INTERJÚ: Rácz-Stefán Tibor

Nyár óta tagja vagyok egy Facebook-csoportnak, ahol bloggerként, youtuberként, illetve bookstagrammerként megoszthatjuk egymással a tapasztalatainkat, véleményeinket, értékes információkat tudhatunk meg hazai írók munkájáról, új könyvmolyképzős könyvmegjelenésekről stb. A csoport egyik állandó programja az ún. Szerzős napok, amikor reggel 8-tól egészen este 8-ig kérdésekkel bombázhatunk egy hazai alkotót. Egy-egy ilyen online esemény keretében volt szerencsém letámadni két kedvenc írómat is a kíváncsiságommal.

 (A következő megtekintéséhez kattints IDE -> INTERJÚ ON SAI ÍRÓNŐVEL)

INTERJÚ RÁCZ-STEFÁN TIBORRAL

Szia! 
Rengeteg kérdésem van hozzád, de ha csak egyet is megválaszolsz, én már boldog vagyok.
1. Mi vett rá az írásra, illetve mikor írtál életedben először? (akár blogot, akár könyvet, akár publikálásra, akár csak magadnak szánt munkát)

Először általános másodikban írtam egy sellőlányos történetet, aki valahogy nagyon hasonlított Arielre... :) Egyszerűen írni akartam, kirobbant a sztori, és jól esett, hogy megírhattam.

2. Bloggerként/íróként mi a legnagyobb kihívás, amivel valaha is szembe kellett nézned?

Íróként a legnagyobb kihívás az, hogy betartsam az általam meghozott szabályt: soha ne szólj hozzá a molyon egy értékelésedhez sem. 
Bloggerként az volt a legnagyobb kihívás, amikor megjelent az első regényem, és elgondolkodtam azon, írhatok-e még így is könyvértékeléseket, nem-e üti egymást a kettő. Nehéz kör volt.

3. Van bármiféle rutinod, ami segít az írásra hangolódni?

Nincs rutinom, egyszerűen le kell ülni, és írni. Ami bizony nehéz, pláne egy fárasztó nap után.

4. Volt, hogy valós személyek inspirálták egy karakteredet, vagy valós események ihletésére írtál meg egy-egy jelenetet?

A Fogadj el! c. regényemet Amanda Todd és Jamey Rodemeyer esete inspirálta. Utóbbi egy 14 éves meleg, Lady Gaga rajongó srác volt, akit addig zaklattak a társai amíg öngyilkos nem lett. Amanda Toddról meztelen képek terjedtek a neten, az osztálytársai gúnyolták, bántották. A Fogadj el!-t tulajdonképpen Amanda videója inspirálta, mert elgondolkodtam azon, mi lett volna, ha a halála előtt Amanda fegyverrel megy iskolába.

5. Melyik az a könyv, aminek az elolvasását kötelezővé tennéd? (lehet saját is)

Talán a Tizenhárom okom volt. Szerintem elgondolkodtató, fontos történet, de persze megértem azt is, hogy sokan miért nem szeretik.


6. Hogyan kezdesz bele egy új regénybe? Előbb vázlatot írsz, és fejben felépíted, vagy spontán ötletekből állítod össze stb.

Először fejben dolgozom ki, a karakterek nagyobb jellemzőit, meghatározom, hogy mi legyen a könyv közepe, vége, aztán nekiülök, írni kezdek, és hagyom, hogy sodorjanak a karakterek :)Vázlatot csak akkor írok, ha már a vége felé járok, az kell ahhoz, hogy rendesen le tudjam zárni a sztorit.

7. Naponta körülbelül mennyi időt töltesz írással?

Nem tudnék meghatározni egy időtartamot, mert van, hogy 1 hónapig egy sort se írok, máskor meg kábé egész hétvégén a kézirat előtt vagyok :d

8. Ha nem író lennél, illetve nem a mostani munkád űznéd, mivel foglalkoznál?

Hű, bele se akarok gondolni :D Nagy eséllyel telefonos munkát végeznék, amit diákként is gyűlöltem, de baromi jól fizet és jó vagyok benne

9. Borítótervező is vagy, és nem is akármilyen. Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

A legbüszkébb a Sodrás borítójára vagyok, szerintem nagyon szép lett, és külön jó érzés, hogy az írónőnek is bejött. De szorosan a második a The Serpent King borítója, amit Jeff Zentner is megdícsért :)
(De pl. volt bukás is, a The Mothers - Az anyák borítót Brit Bennett, az írónő dobta vissza, mert nem tetszett neki, és emiatt egy kolléga csinálta meg a végleges borítótt. Sokkal jobb lett, mint az enyém :))

10. Ha tehetnéd, hova utaznál el legszívesebben, és miért?

Legszívesebben Mannheimbe mennék, Németországba, hogy egy rejtély végére járjak :)

11. Mondj egy dolgot a bakancslistádról!

Egy dolog a bakancslistámról: szeretnék egyszer elmenni a strandra.

12. Van bármi olyan hobbid, amiről a rajongóid nem tudnak, és meglepné őket?

Kb. 6 éve rá voltam kattanva a Super Mario játékra, és iszonyúan el akartam jutni az újabb és újabb szintekre. Na azóta direkt nem játszom semmivel, nehogy ráfüggjek valamire :)

13. Mely film/sorozat/könyv megjelenését várod a legjobban?

A legjobban várt...
film: a Fekete özvegy. Ő az egyik kedvenc Marvel karakterem, végre megkapja a neki járó rivaldafényt.
könyv: Autoboyography. Nagyon cuki LMBT történetnek ígérkezik. (Októberben jön a KMK-nál)
sorozat: a 13 okom volt 3. évada. A 2. évad nem tetszett, de a 3. évad előzetese nagyon felkeltette az érdeklődésem, így kíváncsi vagyok :)

14. Végül: ha minden igaz, hamarosan olvashatjuk az új könyvedet is. Mondj 3 dolgot, ami a legjobban jellemzi az új történetet!

A Pokolba a jópasikkal! tele van romantikával, finom kajákkal és családi kapcsolatokkal :)

Rácz-Stefán Tibor új könyve hamarosan előrendelhetővé válik! Támogassuk továbbra is a munkáját!

INTERJÚ: On Sai

Nyár óta tagja vagyok egy Facebook-csoportnak, ahol bloggerként, youtuberként, illetve bookstagrammerként megoszthatjuk egymással a tapasztalatainkat, véleményeinket, értékes információkat tudhatunk meg hazai írók munkájáról, új könyvmolyképzős könyvmegjelenésekről stb. A csoport egyik állandó programja az ún. Szerzős napok, amikor reggel 8-tól egészen este 8-ig kérdésekkel bombázhatunk egy hazai alkotót. Egy-egy ilyen online esemény keretében volt szerencsém letámadni két kedvenc írómat is a kíváncsiságommal.

(A következő megtekintéséhez kattints IDE -> INTERJÚRÁCZ-STEFÁN TIBORRAL)

INTERJÚ ON SAI ÍRÓNŐVEL

Szia!
Rengeteg kérdésem van hozzád, de ha csak egyet is megválaszolsz, én már boldog vagyok.
1. Mi vett rá az írásra, illetve mikor írtál életedben először? (akár blogot, akár könyvet, akár publikálásra, akár csak magadnak szánt munkát)

Alsós voltam, amikor minden este fejből meséltem az öcsémnek. A Hófehérke horror változata, Hamupipőke viccesen, vagy a Piroska és a farkas, amikor a farkas győz végre… Innen indultam. Felsősként már regénykezdeményeket írtam a saját szórakoztatásomra, de mivel körülöttem olvasni sem szerettek, így nem jutott eszembe az írásaimat megmutatni másnak. Gimnáziumban mindenki verseket írt, én viszont sci-fit, így ezt sem mutattam meg. Írtam a barátoknak két vígjátékot, ez volt az első, amit más látott.

2. Íróként mi a legnagyobb kihívás, amivel valaha is szembe kellett nézned?

A novellaírás. Szerintem az írás alapegysége a féltégla. Azt hittem, soha az életben nem leszek képes egy novellát megírni. De aztán sikerült, és ez visszahatott íróként, a túlírt regényeim is feszesebb szerkezetűek lettek. A novellázást is megszerettem, minden új írói eszközt előbb novellában próbálok ki. Azt is élvezem, hogy gyorsan és sokféle új világot fel lehet skiccelni vele.

3. Van bármiféle rutinod, ami segít az írásra hangolódni?

Igen, egy-egy zeneszám folyamatos hallgatása segít azonnal belépni az adott fejezet hangulatába. És nagyon sok tejeskávét és teát iszom.

4. Volt, hogy valós személyek inspirálták egy karakteredet, vagy valós események ihletésére írtál meg egy-egy jelenetet?

Nem szeretek közvetlenül a valóságból írni, ez szerintem sérti a személyiségi jogokat. És valóságos eseményeket sem írok meg, azokat inkább átélem. De nagyon ritkán már megesett ilyen, hogy külső hatás adott egy lökést. Idén megjelenik a Vágymágusok első része, és ott a „lány fiúruhában” toposz mellé hirtelen becsatlakozott egy külső hatás. Lépett a youtube, és egy Majka-Curtis szám hatására megjelent előttem egy csapat együgyű mágus, és a haldokló természet.

5. Melyik az a könyv, aminek az elolvasását kötelezővé tennéd? (lehet saját is)

Az elsősegélynyújtó kézikönyv. Minden mást túl lehet élni, de ennek a hiányát nem biztos :D

6. Hogyan kezdesz bele egy új regénybe? Előbb vázlatot írsz, és fejben felépíted, vagy spontán ötletekből állítod össze stb.

Előbb a szereplő jelenik meg, majd a világ skicce felépül a fejemben. Gondolatban lejátszom a sztorit, és ha hónapokkal később még foglalkoztat, akkor döntök a megírás mellett. Sok történetet nem írok meg, nem elég erősek. Mindig egyszerre három történet van jelen. Van ez a gondolati játék, van egy tervezett regény, aminél egy-két fejezeteket írok, majd a gépen hagyom, hadd álljon össze a világ, hadd érjen a sztori. Illetve van, amin aktuálisan dolgozom, és megjelenésre szánom. Nem szoktam jegyzetelni, mindent fejben tartok.

7. Naponta körülbelül mennyi időt töltesz írással?

Minden hajnalban négykor kelek és hatig az írással foglalkozom. Hétvégén általában kilencig van időm. Nyáron írok a legtöbbet. Leadási idő előtt szabadságra megyek, és olyankor egy-két hétig aktívan írok.

8. Ha nem író lennél, illetve nem a mostani munkád űznéd, mivel foglalkoznál?

Pszichológiát tanítanék középiskolákban.
9. Ha tehetnéd, hova utaznál el legszívesebben, és miért?

Japánba, megnézni a cseresznyefák virágzását.

10. Mondj egy dolgot a bakancslistádról!

Tíz éve van jogsim, de nem használom, mindig féltem az autóktól. De meg akarok tanulni jól vezetni.

11. Van bármi olyan hobbid, amiről a rajongóid nem tudnak, és meglepné őket?

Szeretem az asztalosok és fafaragók oktatóvideóit nézni. Lenyűgöző, amit csinálnak.

12. Mely film/sorozat/könyv megjelenését várod a legjobban?

A Trónok harcát.

13. Melyik már megjelent könyved áll a legközelebb hozzád?

Mindegyik nagyon közel áll. Amiben a legtöbb időm van, az az Esővágy novelláskötete. Ebben tíz év novellái szerepelnek, van közte komoly, komolytalan, és emlékszem minden életpillanatra, amikor ezeket írtam.

14. Végül: ha mindössze három szóban kéne jellemezned az épp készülő/előkészületben lévő/megjelenésre váró könyvedet, mi lenne az a három szó?

Fiúruhás grófkisasszony – bajban.

A négyzet (2017)

Médiaórai feladat volt, hogy egy a tanár úr által kiválasztott film közös megnézését követően írjunk róla beszámolót, értékelést, elemzést, akármit. Én gondoltam, írok róla blogbejegyzést, ha már másról írni egyszerűen nem volt időm az utóbbi időben. Tehát: hogyan látja egy mai tizenéves ezt a többszörösen díjazott, Arany Pálma-díjjal is kitüntetett óriási port kavaró filmet?

7/10 csillag

A sikeres múzeumigazgató, Christian tökéletes életének gépezetébe egyszer csak porszem kerül: egy ügyesen kitervelt átverés révén fényes nappal zsebelik ki egy forgalmas téren. Christian nem hagyja annyiban a dolgot, és bosszúhadjáratra indul a feltételezett tolvajok ellen. Közben egy erőszakos amerikai újságírónővel is bonyolult viszonyba kezd. Komikus, majd egyre abszurdabb és kínosabb helyzetek során kezd szétfoszlani látszólagos magabiztossága és irigylésre méltó élete.

A négyzet című film számomra a figyelemről, a társadalmunk hibáiról és egy olyan emberről szól, aki nem érti az általa bemutatott művészetet.

A film elején elhangzik egy gondolatvezetés arról, mi is a művészet. Mi az, ami művészetté tesz valamit? Az emberek? A múzeumok? A körülötte lévő felhajtás? Vagy mindezeknek semmi köze hozzá? Nem heverhet a művészet csak úgy előttünk az utcán?

Az új kiállítás középpontjában egy a múzeum előtti téren a macskakövek közé épített világító négyzet áll, és a mellé csatolt felirat: „The Square is a sanctuary of trust and caring. Within it we all share equal rights and obligations.”  Azaz: a Négyzet a bizalom és a gondoskodás szentélye. Határain belül mindenki egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik.

Négyzet

A nyilvánvalóan naiv, ámde csodálatos elképzelés, hogy a nyüzsgő, rohanó nagyvárosban található egy x-szer x méteres terület, ahol bárkitől segítséget kérhetsz, és ahol aki áthalad, segít neked, kétségkívül a világ egyik legnagyobb művészetének, az emberségnek adományozna testet – természetesen csak akkor, ha működne. A Négyzet több mint egy nagy ötlet, a Négyzet vizsga a társadalom számára.

Hiába lehet valami önmagában is művészet a bevezető szerint, a Négyzetnek és az általa közvetített gondolat köré épülő kiállításnak is ugyanazokat a próbákat kell kiállnia, mint bármely más alkotásnak. Elsőként: hogyan reagálnak az emberek a jelenlétére? Áthaladnak rajta, megállnak és segítenek? Vagy csak áthaladnak, szó szerint végigtaposnak rajta? Vagy még erre se méltatják, és simán csak kikerülik? A végeredmény eldönti, van-e igény az efféle gondolatokra, és ami még fontosabb, van-e helyük az efféle gondolatoknak a világunkban.

És úgy tűnik, az igény adott is. A kiállítás megnyitóján Christian mint a múzeum igazgatója beszédet mond az új projektről, amit óriási lelkesedés és ováció fogad, a szavak az odafigyelésről és egyenlőségről mindenkit megérintenek. Ezután Christian átadja a szót a vacsoráért felelős séfnek, aki elkezdi felsorolni a fogásokat. A tömeg eközben kezd feloszlani, egyre kevesebben figyelnek. A séf egy erőteljes kiáltással kényszeríti megállásra és elképedésre a közönséget, majd visszahalkítva a hangját befejezi az ételek felsorolását.

Nem olyan nagy dolog, nem? Mi a vacsora? Hát majd odamegyünk, és úgyis megtudjuk. De azért elég hülyén veszi ki magát az, hogy elhangzik egy beszéd az odafigyelésről, majd fél perc sem telik e, és már nem figyelnek oda a vacsora felkonferálására. És az első fordulót ezzel el is buktuk. Egyetértünk a Négyzettel, ünnepeljük a Négyzetet, de a gyakorlatban nem használjuk, valójában nem tudjuk, mi az.

A bizalom és a gondoskodás szentélye

A második lépés, amivel megcáfolják az egyik alapgondolatot – a művészet akár előttünk az utcán is heverhet – a marketing. A Négyzetet le kellett volna rakni, a kiállítást megnyitni és ennyi. Szerintem maga az elég figyelemfelkeltő, hogy miért van egy random síkidom kivilágítva az utcán. Figyelemfelkeltő, igaz, de ahhoz nem eléggé, hogy profitáljon is a múzeumnak.

A film egyik visszatérő jelenetei azok a megbeszélések, amiket a múzeumi dolgozók és a sajtósok tartanak a Négyzet reklámjáról. A kreatív meetingeket rendre egy kisbaba sírása zavarja meg, nyugtalanító hangulatot adva az epizódnak. Azok az osztálytársaim, akikbe úgy néz ki, több anyai ösztön szorult, mint belém, arra is felhívták a figyelmemet, hogy azt a szerencsétlen kisbabát rosszul fogják. Ez az egész szituáció pedig kivetíthető a Négyzetre is. A sajtósok és a marketingesek szeretnének gondoskodni (vagy profitálni) az újszülött projektről, de rosszul fognak hozzá, és rossz eszközöket alkalmaznak, hiába érzik, hogy valami nem stimmel, nem tudják, mi az. A kisbaba sír, mert rosszul fogják. A Négyzet értelmét veszti, mert nem engedik önmagaként létezni.

A meetingek eredménye végül egy megosztó kisfilm lesz, ami vírusként terjed el az interneten és célját el is éri: felkelti az emberek figyelmét. Csakhogy a figyelem középpontjába nem a Négyzet kerül, hanem a valóság, a valóság pedig sokak szerint „nem mi, hanem ők”.

Mi is történik ebben az alig fél perces videóban? Az alkotók először is minden olyan már-már mém kategóriájú látványelemet alkalmaznak, ami az emberek nagy többségét lelkileg megérinti. Van egy koldus, nincstelen szereplőnk, aki ráadásul kislány, ráadásul szőke, ráadásul kék szemű és ráadásul van egy kiscicája. A nyitómondat: „Vajon mennyi időbe telik, míg hatni tudunk az emberségedre?” Ezt követően elindul egy visszaszámláló, és szép fokozatosan megjelennek a fent említett részletek. Az utolsó pár másodpercben a kislány már a Négyzeten belül látható. A záró képen pedig egy bomba esik a határokon belülre, és a kislány meg a kiscica meghal.

Világos, hogy a kisfilmben történtek tökéletes ellentétei a Négyzet lényegének és üzenetének. Hogy sérülhet meg valaki, sőt, hogy veszítheti el az életét valaki a bizalom és a gondoskodás szentélyében, ahol mindenki egyenlő, és ahol mindenki segítséget és megértést kap?

A videó készítői ezzel az ellentéttel a valóságra akartak rámutatni, drasztikus módszerekkel egy súlyos, viszont ha belegondolunk, mégis kiszámítható jelen-és jövőképet jelenítettek meg: a Négyzetet vagy ki fogják kerülni, vagy meg fogják gyalázni. A Négyzet sorsa a semmibevevés, önmagában, egyedül nincs helye a világunkban.

A filmre érkező visszajelzések és reakciók viszont nem a Négyzetről, nem is valóságról, hanem a készítőkről szólnak. Nem a valóság kegyetlen, hanem a készítők, azok, akik ilyen reklámot csináltak, akik nem riadnak vissza az erőszak eszközeitől sem, hogy profitot csináljanak. És mindkét félnek igaza van, tulajdonképpen a kisfilmmel egyben be is teljesült a Négyzet végzete: mindenki tud róla, de senki sem rá koncentrál, mindenki hallotta az üzenetét, de csak a gyalázatára emlékszik.

A férfi, aki nem érti a saját művészetét

A négyzetre jellemző, hogy maga a Négyzet kapja benne a legkevesebb hangsúlyt, de ahogy a fentiekből már világos lehet, okkal. A főszereplő, Christian az, aki köré a film látszólag teljesen random és összefüggéstelen cselekménye épül. A férfi mindennapi értelemben véve tökéletes életet él: jól keres, jó környéken él, van két kislánya, és egy egész múzeumért felel, önmaga főnöke és ura mind a karrierjét, mind a magánéletét tekintve.

Az egyik fontos esemény a férfi telefonjának ellopása. A tettes utáni nyomozás egy rosszabb környéki társasházig vezeti Christian-t, ahol az előítéletei és félelme arra késztetik, hogy ne vállaljon személyes konfliktust, így minden egyes lakáshoz bedob egy fenyegető üzenetet, amiben visszaköveteli az ingóságait. Ezek rövidesen vissza is kerülnek hozzá, de a következmények itt nem érnek véget. Christiant kis idő múlva felkeresi egy kisfiú, aki bocsánatkérést követel a férfitől, akinek igazságtalan vádjai miatt nem számítógépezhet stb. a kissrácnak az igazságtalanságérzete több mint jogos, Christian mégis többször elhajtja, nem veszi komolyan. A helyzet addig fajul, hogy a kisfiú bosszúvágytól hajtva elkezd „káoszt csinálni”. Zajong a lépcsőházba, becsönget a szomszédokhoz, amik persze gyerekes eszközök, de tekintve, hogy az elkövetőjük is gyerek, ezt nem igazán róhatjuk fel neki. Christian megpróbálja megállítani a kisfiút, aki a dulakodás közben lezuhan a lépcsőn. Christian ezt követően visszamegy a lakásba, ám kintről még sokáig segítségkiáltásokat hall, ám akárhányszor kinéz, csak csend fogadja, nem találja ott a gyereket – igaz, nem is keresi olyan nagyon.

A történtek hatására mégis cselekvésre szánja el magát: egy videó üzenetben bocsánatot kér, elmagyarázza a helyzetet, belátja tévedését… és hárítja a felelősséget. Eltereli a témát, mentegetőzik, szakszavakat használ, hogy hitelesebbnek tűnjön, és a kettejük konfliktusát a társadalom nagyobb problémáinak rendeli alá. Hogy más, súlyosabb dolgok is vannak a világban, amiket meg kell oldani. Igaz persze, azokért voltaképp a milliárdosok tudnának tenni stb. stb...

Nem csak a milliárdosok haladnak át szótlanul a Négyzeten, de a kisemberek is. A globális problémák a kicsikkel kezdődnek, és csak azok elszaporodásával válnak naggyá és súlyossá. A Négyzet önmagában semmit sem ér. Christian ezt nem érti meg: nélkülünk a Négyzet semmi, s ha belőlünk hiányzik a Négyzet, mi sem vagyunk többek. Mind a hamis vádaskodás, mind a segítség megtagadása, mind az amerikai újságírónővel fojtatott személytelen viszonya, mind az, hogy nem hallgatja végig a kisfiút, és az, hogy nem a szemébe nézve kér tőle bocsánatot, az, hogy az általa nagyobbnak és fontosabbnak vélt dolgok mögé bújik, nyilvánvalóvá teszi, hogy ez az ember nem tudja, miről szól a saját kiállítása.

Csordaszellem

És nem Christian az egyedüli. Szintén a kiállítás köré épül az a filmplakáton látható vacsorajelenet. A jelenlevő társasággal itt egy interaktív „játékot” játszanak. Az ebédlőbe egy majomember lép be, majd terrorizálni, zaklatni kezdi a vendégeket. Ha valaki „elszakad a csordától”, azaz feláll a helyéről, hogy távozzon, az állat rátámad. A majomember közeledései, erőfitogtatásai egyre kellemetlenebbé, már-már veszélyessé válnak, egyre több vendég hagyja el rohanva az ebédlőt. A többiek remegve igyekeznek észrevétlenek maradni, már ők is komolyan veszik a helyzetet.

Egy idő elteltével a majomember kiszemel egy neki tetsző nőstényt. Szagolgatja, a haját nézegeti, míg a lány halálra vártan, de még mindig abban a hitben, hogy ez csak játék, nevetve kér segítséget, de senki nem mozdul. Ahogy akkor se, amikor a szörny a hajánál fogva lerángatja a padlóra, hogy ott párosodjon vele. Zavarba ejtően sok ideig nem történik semmi. A vendégek túlerőben vannak, 2 másodperc alatt lerángathatnák a lányról. 2 másodperc. Nem több. Mégis rengeteg időnek kell eltelnie addig, míg a tömeg felismeri a saját erejét, és félreteszi a saját rettegését. Nem a segítő szándék, hanem a túlerő biztos tudata és az erőszak mozgatja meg végül a teljes tömeget.

***

Mondanom sem kell, hogy maga a médiaóra nem a kedvencünk. Az érettségi tantárgyak meg a folyamatos hajtás mellett szinte természetes, hogy értelmetlennek találjuk, és hogy alapvetően ellenségesen viszonyulunk az órai anyaghoz, pláne, amikor az egy a mi stílusunktól annyira távol álló film. Nekem A négyzet mégis egy pozitív tapasztalat volt. Nem maga a film. Az őszintén szólva nem tetszett, hiszen borzalmasan hosszú, voltak jelenetek, amiken unatkoztam, és az aláfestő zene is szörnyű. Mint filmélmény, egyáltalán nem a kedvencem, nem is nézném újra. Azok a gondolatok viszont, amikről szól, egyáltalán nem kicsinyíthetőek le, pláne nem hagyhatók figyelmen kívül. A négyzet időszerű üzenetekkel bír, és még a legbizarrabb jelenetei sem hiszem, hogy elrendezhetőek úgy, hogy „ennek semmi értelme”. Nagyon tetszett a helyenként épp csak felbukkanó téglalapmotívum, mint az eltorzított négyzet használata is.

Lehet élni e nélkül a film nélkül, de anélkül, amit közvetít… tulajdonképpen anélkül is lehet, csak nem érdemes. És sok esetben káros – igaz nem rád, csak a körülötted élőkre.

Azt mondtam, a Négyzet vizsga, a társadalmunk és önmagunk vizsgája. A film megnézése és végiggondolása után azt látjuk, hogy mint társadalom megbuktunk. De mint egymástól különálló független személyek? Ennek a kérdésnek a megválaszolása már nem a film feladata.

A Négyzet művészetét nem veszi körbe múzeumok és a sajtó figyelmének pompája. A Négyzet művészete ma előttünk hever az utcán. Miért hagynánk viszont ott, ha egyszer bennünk is létezhetne?

Colleen Hoover: Hopeless - Reménytelen (Hopeless 1.)

Több mint egy évig volt nálam ez a könyv kölcsönben. Hogy miért? Azért, mert nem tudom mi a jó nekem. Buta Felhő.

műfaj: romantikus, new adult

kiadja: Könyvmolyképző Kiadó

borító: gyönyörű

oldalszám: 406

értékelés a moly.hu-n: 92%

az én értékelésem: 5* csillag

Készen ​állsz a reménytelen igazságra? Vagy szívesebben hiszel a hazugságoknak?

Colleen Hoover, a közkedvelt bestseller-író lebilincselő történettel tér vissza. Ez a szenvedélyes, magával ragadó románc két, szörnyű múltat cipelő fiatalról szól, akik az élet, a szerelem és a bizalom útvesztőjében bolyongva együtt ismerik meg az igazság gyógyító erejét.

A koránt sem szent Sky végzős középiskolásként találkozik Dean Holderrel – egy sráccal, aki nagy nőcsábász hírében áll. A fiú már a legelső találkozás alkalmával rabul ejti a szívét, ugyanakkor félelmet is kelt benne. A múltjára emlékezteti Sky-t, aki hosszú időn át próbálta eltemetni magában a történteket. Eldönti, hogy távol tartja magát a fiútól, de annak kitartása és ellenállhatatlan mosolya hamar semmivé foszlatja az elhatározását. Dean azonban maga is nyomasztó emlékeket őrizget. Amikor ezekről tudomást szerez, az visszavonhatatlanul megváltoztatja Sky-t, talán örökre szétrombolva lelkében a bizalom érzését.

A múlt mindkettőjükön mély sebeket ejtett, melyek csak akkor gyógyulhatnak be, ha bátran szembe tudnak nézni a történtekkel. Az őszinteség az egyetlen út, hogy végre szabadon, korlátok nélkül éljenek és szeressenek. A Reménytelen egy olyan regény, amitől eláll a lélegzeted. Elvarázsol, magával ragad, transzba ejt. Készülj fel, hogy újra átéld az első szerelmet…

Először is: Sky egy elképesztően szerethető főhős. Mégis kinek jutna eszébe felturbózni a szerkényére ragasztott gyűlölködő üzeneteket, mondván, hogy túl unalmasak??? Tetszett, hogy egy nagyon labilis környezetben is képes volt kiegyensúlyozott maradni, hogy őszintén nevet azon, amin mások már sírnának, és hogy kellő humorral és rációval tekint a világra (Megjegyzés: amiből lényegében alig látott valamit. Reális ez? Nem érdekel. :D). És Holder se semmi, meg kell hagyni. Lehet édesen sértegetni valakit? Nem, csak ha Holder vagy J.

Holder, a srác, aki lenyelt egy verseskötetet. Vagy nem tudom. Gyönyörű dolgokat mond, olyan ember, aki mindig maga elé helyez másokat, akire mindig lehet számítani, és akinek mindig Sky az első, akármi is van. Sky, Holder és Less története teljesen új értelmet ad a Hopeless címnek, ami így, ha lehet, még szomorúbb és szebb, mint eredetileg.

Sky, a leglazábban pánikoló csaj a világon és Holder, a Föld legegyenesebb kérdőjele. Azt hiszem új ultimate könyves párost avathatok. Mindkettejüket eszméletlenül szeretem, és mindkettőjükre egyszerre voltam féltékeny, amiért ott van nekik a másik, hogy aztán rájöjjek, mégiscsak együtt szeretem őket a legjobban. J

A cselekményről se lehet (hála istennek elmondani), hogy mindennapi lenne. Nem akarok spoilerezni, de el nem tudom képzelni, hogy lehet képes valaki ilyet tenni kislányokkal. Nem csoda, hogy Sky tudatalattija úgy védekezik a lélekölő gyerekkori emlékek ellen…

A helyzet az, hogy nem tudok olyan olvasót elképzelni, akinek ne tetszene a Reménytelen. Ha megszakad a szívünk, ha csordultig vagyunk érzelmekkel a könyv befejezése után, akkor tudjuk, hogy Colleen Hoover csak hozta a minimumot. Ez az a szint, ami tőle elvárható. Egy könyv, ami romantikus, édes, de nem nyálas, egyszerre megrendítő és szívmelengető. Colleen Hoover az az írónő, akinek ahányszor csak kinyitom egy regényét, tulajdonképpen tudom, mi vár rám, tudom, mire számíthatok. De hiába ez a kiszámíthatóság, az eredményre mégsem készíthet fel semmi.

„Six soha nincs elemében reggelente, de úgy tűnik, délután sem. Sőt, őszintén szólva az éjszaka sem az ő ideje. A kedvenc napszaka mindig éppen az lehet, amelyiket átalussza.”

„- Élek.”

„- Ha isten pokolra küldene, csak azért, mert szeretsz valakit, akkor én sem akarom vele tölteni az egész örökkévalóságot.” (a melegekről)

„Érezd csak, amit érezned kell, hiszen minden érzelem helyénvaló. Csak azt ígérd meg nekem, hogy bűntudatod nem lesz soha.”

달의 연인 / Moon Lovers #3 - A szerelmi háromszög

Azt hiszem, mind közül ezt a bejegyzést szerettem volna a legjobban megírni, talán azért, mert ezt személyesen nem beszélhettem ki senkivel. A körülöttem lévők általában tudják, hogyha én belekezdek ebbe a témába, akkor csak órákkal később végzünk. Karakterelemzés! Meg egy kis szerelmi háromszög.

Amiket tulajdonképpen én nem szeretek. Nem gyűlölöm őket, vagy ilyesmi, egyszerűen csak kellő távolságtartással kezelem ezt a témát. Elég nagy ez a világ ahhoz, hogy megférjünk egymás mellett, én és a szerelmi háromszögek, nem? És ha nem is tudom, mondjuk a járművekért vagy az atomfizikáért lennék ennyire oda, ez a „nem zavarjuk egymást”-koncepció működne is. De hát ez van, én a könyvekért és a filmekért rajongok, ahol viszont csak úgy hemzsegnek a szerelmi három-, négy-, ötszögek.

Igazából nem tudom megfogalmazni, mi is zavar bennük. Talán az, hogy ha én lennék hasonló helyzetbe, fogalmam se lenne, mihez kezdenék. Kit válasszak, mi alapján… Ebből a szempontból néha örülök, hogy nem vagyok népszerű se a fiúk, se a lányok körében, mert így jelentősen kisebb annak az esélye, hogy valaha is ilyen szituációba kerülnék. Sőt, most jut eszembe, valamiért az állatok sem bírnak. Nemrég egy túrázás során találtunk egy csapat kecskét, és mivel sok kisgyerek volt, mindenki rohant etetni őket. A kecskéknek is valamiért sokkal jobban ízlett a kerítésen kívül növő fű, mint a benti (hozzátenném, a kecskék nem valami okos állatok), szóval egy ideig mindenki boldog volt. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy tettem egy lépést a kerítés felé, mire az összes állat 180°-os fordulatot vett, és elszaladt. Visszaléptem, mire visszajöttek. Hát, így van ez.

Lényeg a lényeg, életemben összesen kettő darab olyan szerelmi sokszöget találtam, ami egyszerűen tökéletes volt. A Moon Lovers az egyik.

----

Nem szurkoltam senkinek se. Egyrészt azért, mert tudtam, hogyha elfogult vagyok az egyik karakterrel szemben, és nem pártatlanul figyelem az eseményeket, akkor előfordulhat, hogy átsiklok néhány részlet felett. Másrészt pedig azért nem választottam, mert nem tudtam. Nem lehetett.

Wook, a 8. herceg egy jó ember, aki mindenben támogatja a szeretteit, a hercegek között a legérettebb és a legkiegyensúlyozottabb. Nincsenek nagyratörő vágyai, a háttérbe húzódva figyeli a palotában történő eseményeket anélkül, hogy megpróbálna belefolyni bármibe is. Ő az örök békítő, aki fenntartja a testvérek közötti nyugalmat. De valami azért nyugtalanítja. Ahogy írtam, nincs semmiféle nagyratörő célja, de Wook mindennél jobban szeretné, hogy legyen. Egy olyan emberben, aki ennyi bölcsességgel, ilyen lelkierővel rendelkezik, de konkrét elképzelésekkel, amire mindezeket fordíthatná, nem, általában mindig lesz egy nagy kérdőjel: mit csinálhatnék másképp? Milyen lehetőségek rejlenek bennem? Merrefelé induljak? De a legfontosabb: helyes-e, hogyha tudnék változtatni a dolgokon, mégse teszem?

Wook-nak ezt az oldalát rengetegen próbálják kihasználni, de a 8. herceg céltalanságát maga Wook gyűlöli a legjobban. Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor Yo-val közösen gyakorolja a lövést, vagy amikor az esőt nézve maga elé mormolja, „Rám is vár valahol egy fontos tisztség.” Vannak képességei, tudja, hogyan használhatná fel őket, mégis a sötétben tapogatózik annak kapcsán, hogy mire. Először önmaga által, majd később rajta kívül álló okok miatt tétlenségre van ítélve. Nem lehet első a szeretett nő szívében, nem lehet első az országban, mihez kezdjen akkor az életével?

A sorozat során átlendül egyfajta holtpont felett, először Hae Su-ban találja meg azt a célt, amiért érdemes lenne egy életen át küzdeni, majd a trónért indít hadjáratot. A probléma csak az, hogy a trón nélkül nem tudná megvédeni Hae Su-t és a családját, viszont ha az uralkodás mellett dönt, egyben Hae Su-t is elveszíti.

Én erősen kétlem, hogy egy néző is kifogásolta volna a „lemondok a hatalomról a szerelmemért”-befejezést. De nem ezt kaptuk, hanem valami sokkal jobbat. Egyedi karaktereket!

Mitől jók a koreai sorozatok? Attól, amitől minden más sorozat, film, könyv is jó. Amikor valaki megkérdezi tőlem, miért vagyok ennyire oda értük, mindig ezt válaszolom. Semmiféle különleges nincs a koreai alkotásokban, nincs semmiféle különleges eszközük, vagy bármiféle innovációjuk arra, hogyan lehet zseniálissá tenni egy sorozatot. Egyszerűen csak ismerik a legalapvetőbb alapokat.

Az egyik ilyen, hogy egy történet fő mozgatóereje többnyire nem az akció, hanem a reakció. Persze fontosak a szituációk, de nem önmaguk miatt. Ha csak száraz tőmondatokban írnánk le a Moon Lovers cselekményét, akkor is egy izgalmas sztori bontakozna ki a szemünk előtt, hiszen ki mondta, hogy a trónviszálykodás lejárt lemez, most álltunk fel a Trónok harca 8. évada elől! Ez egy olyan alapötlet, ami jól fizet, annak ellenére, vagy talán épp emiatt, hogy az uralkodás és a királyok kultúrája enyhén leáldozóban van, emellett pedig számtalan módon lehet ebből a konfliktusból kiindulni és valami újat alkotni.

Ha ragaszkodunk a nyugati példához, ismét csak a Trónok harcát kell említenem. Bárkinek is tettem fel a kérdést, hogy miért szereti ezt a sorozatot akár nézni, akár olvasni, eddig mindenki kiemelte a különböző jellemek fontosságát a történetben. Hogy ki harcol kivel, meg hogy melyik háznak milyen a címere, mindezek persze sokat hozzáadnak a sorozat karakteréhez, de nem mérvadó fontosságúak. A Trónok harcához hasonlóan a Moon Lovers is azért számít zseniális és nem csak jó sorozatnak, mert a benne megjelenő szituációknak jellempróbáló, a rájuk adott reakcióknak pedig jellemformáló erejük van. Ami igazán izgalmas, az maguk a karakterek. Ezért nem lehet nemcsak ez, de szinte semmilyen látszólag alap sztori lerágott csont, mert a jó írók, a jó forgatókönyvírók, a jó rendezők tudják, hogy ugyanazt a történetet más szereplőkkel nem lehet lejátszani. Aki ennek nincs tudatában, az szimplán nem jó író. Ez teszi az írást többek között igazán nehézzé, hogy páratan odafigyelést és szerkesztést igényel. Ha karakteret, egyéniséget szeretnél adni a művednek, akkor a karakterekre és az egyéniségekre kell a legtöbb energiát szánnod, és az akciókat is (hiába az egyik kiváltó oka a másiknak) a reakcióknak kell alárendelned. Az alapján kell megálmodnod az adott epizódot, hogy milyen választ akarsz kiváltani általa a karakteredből. Nem számít, hogy a logika szerint az egyik előbb történik, mit a másik, ha egy történetet akarsz felépíteni, érdemes felcserélni a kettő sorrendjét annak függvényében, hogy melyiket tartod fontosabbnak, és hogy melyiket akarod, hogy a nézők/olvasók is fontosabbnak tartsanak.

Ahogy mondtam, ez nem újdonság. Ez nem csak koreaiaknál, de a világ minden táján működik! A különbség az, hogy a koreai alkotók ezt tudatosan használják.

Nagyon sok író gondolja úgy, hogyha minél felszínesebb, kevésbé kidolgozott karaktereket ír, akkor annál több olvasó/néző tudja beleképzelni magát a szereplők helyébe. Bocs, de ez hülyeség, és valamilyen szinten a befogadók lenézése. Ha el akarod hitetni, hogy a karaktereid éppúgy emberek, mint mi, akkor annál inkább szabd személyre a jellemüket. Ha ők is emberek, akkor a személyiségüktől függ a reakciójuk, ha viszont épp a személyiség az, ami hiányzik belőlük, hiteltelen válaszokat adnak az őket érő hatásokra. Röviden: az esetek túlnyomó többségében nem jó, ha a történés nagyobb hangsúlyt kap, mint az, akivel történik. Szóval ne keress kifogásokat arra, hogy miért ne kelljen foglalkoznod a műveddel, inkább, ha már csinálod, csináld is rendesen!

És akkor mindezek után térjünk vissza a két férfi főszereplőnkhöz. Wook és So azok, akik köré rengeteg jelenet épül, és akiknek a karakterei a legrészletesebb kidolgozást kapták.

Wang So, a 4. herceg a sorozat elején egy dühös ember sötét múlttal, sötét aurával. Viszont Wook-kal ellentétben van egy célja, amiért mindent megtenne: nem megy vissza a gyámszüleihez. Rögtön az első epizódban világossá válik ez az elhivatottság, ahogy az is, hogy ez az eltökéltség egyben So legijesztőbb vonása. Amikor levágja a ló fejét, egyben üzen az egész palotának, hogy nem megy vissza. Ha nincs ló, nincs visszavezető út sem.

A 4. herceg életében rengeteg nehézségen ment keresztül, és számtalan problémával kell szembenéznie anélkül, hogy tudna változtatni az okon, amiért így bánnak vele. Minden rosszért az arca bal felén húzódó sebhelyet teszi felelőssé. A társadalom kiveti maga közül a külseje miatt, a környezete hibáit, de a 4. herceg sokszor még a saját hibáit is a heg számlájára írja. So egy ördögi körben vergődik, amiből képtelenség kitörni, bármennyire is próbálkozik.

Hae Su az első, aki kezdettől fogva figyelmen kívül hagyja a maszkot és azt, ami alatta rejtőzik. Persze rendesen kioktatja a herceget az első találkozásuk alkalmával, de nem a seb miatt. Nem gondolja jó embernek So-t, amikor azzal fenyegetőzik, hogy végez a lánnyal, de nem a seb miatt. Hae Su szemében So a nulláról indult, nem pedig a mínuszról, ami úgy vélem, minden embernek kijár. Hae Su megértése pedig óriásit lendít So önbecsülésén, lassanként megtalálja a helyét a testvérei között, megismeri, milyen is egy igazi család része lenni, milyen az, ha valakit önmaga alapján ítélnek meg, és milyen az, ha az embernek többé nem kell álarc mögé rejtenie azt, hogy ki is valójában.

Azt figyeltem meg, hogy a mérleg nyele sokkal több nézőnél billen So felé, és sokkal többen sorolták a sorozat végéhez közeledve Wook-ot a negatív karakterekhez. Én ez utóbbival nem értek egyet. Szerintem Wook, miután átlendül a céltalanságon, abszolút logikus dolgokat csinál, a motivációi érthetőek, a céljai egyértelműek, remek eszközei vannak ahhoz, hogy el is érje ezeket, valamint elég erős jelleme, hogy ne roppanjon bele a győzelembe. Számomra Wook sosem volt negatív karakter. De meg tudom érteni és magyarázni, hogy mások szemében esetleg miért válhatott azzá, és hogy ezzel miért nincs semmi baj.

Tegyük fel, hogy So nem szerepel a filmben (én szóltam, hogy ezt még eljátsszuk egy párszor). Milyen szemmel néznénk akkor Wook-ra? Egy áruló, aki elárul egy másik árulót, és így hőssé lesz, egy férfi, aki küzdd a szerelméért, egy báty és egy fiú, aki védi a családját, és egy herceg, aki megváltoztathatná egy egész nép sorsát. Semmi probléma. Sőt, látta valaki A császárság kincsét? Mert Wook és Vangju eszközei és világnézetei sok esetben azonosak. Miért kap akkor Vangju pozitív, míg Wook negatív titulust a nézőktől?

A válasz az összehasonlítási alap megléte és hiánya. A Ki Hwanghoo-ban (기황후 = Ki császárné, hogy a fenébe lett ebből A császárság kincse magyarul?) Vangjuval szemben csak a császár állt, akiről röviden annyit, hogy ha ő az ellenfél, akkor voltaképp Vangjunak nincs is vetélytársa. A Moon Lovers-ben viszont a 8. herceggel szemben ott van Wang So, és állandó mércét jelent a nézők számára. A Moon Lovers-ben So személyében adott az összehasonlítás lehetősége. Ahogy írtam, Wook-ot tulajdonképpen önmagában semmi sem helyezné negatív megvilágításba. De ott van So. És innentől kezdve Wook tettei lehetnek bármilyen logikusak vagy problémamentesek, ha a 4. hercegéi szimpatikusabbak.

Vegyük például ezt a jelenetet a 11. epizódban, SPOILER! amikor Hae Su az esőben könyörög a királynak. A palota népének meg van tiltva, hogy a lány mellé álljanak, Wook és Yo kivételével mégis minden herceg csatlakozik Su-hoz, viszont ők is csak az udvar szélén maradnak. Egyedül Wang So az, aki nyíltan Hae Su mellé, az udvar közepére áll, és egy köpenyt tart a lány felé. Mielőtt a 4. herceg felbukkant volna, Wook is feltűnik a jelentben, de ahelyett, hogy a szívére hallgatva a lányhoz szaladna, elfordul és otthagyja a többieket.

Na, akkor most mi van? Wook félelme valóban erősebb lenne, mint a szerelme? So tényleg annyival bátrabb, hogy fittyet hányjon a király parancsára? Nem akarok nagyon mélyen belemenni a részletekbe, elvégre az a célom, hogy meg akarjátok nézni a filmet, nem pedig az, hogy egy összefoglalót írjak a cselekményből, de a lényeg az, hogy Wook semmiképpen se állhatott volna a lány mellé, és nem csak az apja parancsa miatt. A 8. herceg egy nagyon komoly választás elé van állítva: vagy Hae Su-t veszíti el, vagy a húgát. So könnyen, vagy legalábbis könnyebben hozhat áldozatot, hiszen nincs vesztenivalója.

Bár itt természetesen felmerül a kérdés: melyik a jobb? Ha egész életedben senki nem volt, akit elveszíthetnél, vagy ha igen, de arra kényszerítenek, hogy feláldozd? Nehéz döntés, és nem is lenne helyes ítéletet mondani afelett, melyik helyzet súlyosabb. Ebből a jelenetből mindenesetre világos, hogy egyik hercegnek se könnyű. Mégis, amit So tesz, szimpatikusabb, mint ahogy Wook dönt, még akkor is, ha Hae Su élete akkor már egy pillanatig se forgott veszélyben. Wook nem áll a lány mellé, mert tudja, hogy már biztonságban van, és a hallgatásával egyben a húgát is megvédheti, nem csinál semmit, mert bármilyen váratlan lépés kibillentheti a helyzetet az egyensúlyából. So a lány mellé áll, ezzel elérve a… semmit. De tesz egy gesztust, aminek bár sok kézzelfogható haszna nincs, de amire Hae Su-nak legalább annyira szüksége van, mint bármilyen más eredményre is vezető támogatásra.

(És egyébként ez volt az az epizód is, ami végeztével én azonnal megadtam a 10 csillagot a sorozatnak attól függetlenül, hogy még fogalmam sem volt a folytatásról, mert azt az élményt, amit ez a rész adott, úgy éreztem, semmi sem bírálhatja felül.)

Ez a nagy harci helyzet. Mindkét férfi nézeteinek megvannak a maguk előnyei és hátrányai. A 8. herceg inkább a kézzelfogható eredményekben gondolkodik, míg a bátyja minden esetben a szívét követi, ezzel szimpatikusabb tetteket hajtva végre. SPOILER! Amikor Yo-t felségárulás miatt ki akarják végezni, az elítélt 3. herceg az erdőben menekül a katonák elől, míg végül egy szakadék megállítja és küzdelemre kényszeríti. Az epizódban jelen van még Wook, So, és Jung, a legfiatalabb testvér. Miután már egy ideje figyelik a bátyjuk és az őrök egyoldalú küzdelmét, Wook egy nyilat helyez a számszeríjára azzal a szándékkal, hogy véget vet a felesleges vérontásnak. So ezt megakadályozza és ő maga áll ki a 3. herceg ellen. Az eredmény persze ugyanaz, Yo így is, úgy is meghal (…). Csakhogy van, hogy nem a végeredmény az egyetlen, ami számít, sőt, itt Yo maga is jól tudta, hogy nincs menekvés. Ami itt igazán számított, az a halál módja. Wook le akarta nyilazni a testvérét, akár egy állatot. A katonák ki akarták végezni, akár egy bűnözőt. So megadta neki azt a tiszteletet, hogy a bátyja egy egyenrangú küzdelemben egyenrangú félként eshessen el. Hogy hercegként távozzon, ne árulóként.

Még mindig SPOILER! Ugyanez történik Eun halálakor. Az egyik legmeghatóbb és legdühítőbb jelenet. A 10. herceg számára sincs kiút, mindenképpen megölték volna vagy a katonák, vagy Yo. De végül So adja meg a kegyelemdöfést, így teljesítve az öccse utolsó kívánságát. A 10. herceget így nem hatalomféltésből, gyűlöletből, vagy kötelességből ölték meg. Hanem szeretetből. Eun ezzel a tudattal hagyhatta el a földi világot. Hogy szeretik.

(Észrevettétek különben, hogy minden sorozatban valahogy mindig kinyírják az összes KPOP idolt? Mert három itt is meghal… Így akarnak hatni a fanokra, hogy még jobban átérezzék a különböző epizódok súlyosságát? Mert egyébként jó módszer, csak nem tudom, hogy akkor az EXO-sok ezt az epizódot hogyan bírták ki. Mert én nem vagyok EXO-fan, mégis megszakadt ennél a résznél a szívem. Hova lehet ezt még fokozni??)

De még ezer meg egy ilyenféle jelenet van, amiből kiderül, hogy a 4. herceg mennyivel pontosabban érti a szív szavait és az emberi lélek mélységeit, mint a többi szereplő. So figyel a részletekre, mert az ő életét az tette tönkre, hogy mások nem figyeltek rájuk. Illetve figyeltek, de csak egyre. Pont arra, amire nem kellett volna.

És ennek ellenére, vagy talán épp ezért So is elköveti ugyanezt a hibát, mégpedig egyszer Junggal, egyszer pedig Hae Su-val szemben. A lány, igaz, burkoltan, de csak egyvalamit kért a 4. hercegtől. Azt mondta, mindegy hol, kivel, mikor, de szabadon, a saját döntései szerint akar élni, anélkül, hogy irányítanák, korlátoznák, vagy hogy küzdenie kelljen a szabadságáért. So mindent megadhatott volna a lánynak, csak ezt nem. Wook semmi mást, csak ezt. Lehet, hogy a 8. herceg megváltozott, de So mindvégig ugyanaz maradt.

Wooknak jó képességei vannak, és kezdetben tényleg nem vágyott a trónra – csakhogy másra sem. A céltalanság érzése önmagában is elég sok mindent tud művelni az emberekkel. Egyszerűen ilyen faj vagyunk, fejlődésre és haladásra vagyunk programozva. Wook-ot emelett pedig mindenki unszolta is valamivel: targeteld So-t, targeteld a trónt, targeteld Hae Su-t. Ezek közül Wook egyedül Hae Su-t akarta, és majdnem meg is szerezte. Csak aztán jött a mérgezéses ügy, és kristálytisztává vált, hogy se a családját, se Hae Su-t nem tudja megvédeni a trón nélkül. A trón előtt viszont ott állt So mint akadály… és a trónért viszont úgy kell játszani, ahogy azon ülni szokás: piszkosan. (Egyébként tényleg lehet ott valamiféle kórokozótömeg. Eddig bárki is beleült, megbetegedett… OK, rossz vicc volt, haladjunk tovább) Wook valóban nem tudta megmenteni Hae Su-t, amíg nem játszott piszkos eszközökkel. Utána viszont már ki tudta szabadítani, ezzel pedig teljesítette az egyetlen olyan célt, amire csak egyedül ő maga vágyott, amire senki sem kényszerítette, hogy akarja.

Míg Wook bolyong a saját vágyai és mások elvárásai által emelt labirintusban, addig So szeme állandóan a célon. Ami szintén visszaüthet (pl. Hae Su szabadságát és az anyján való bosszúállást tekintve).

Én akárhogy is nézem, nem tudom másra, csak egyenlőre kihozni a két oldalt. Mindkét karakternek ugyanannyi és ugyanolyan erejű negatív vonása van, mint pozitív. Mindketten rendkívül életszerű és összetett személyiségek, amiért óriási köszönet Tong Hua  Scarlet Heart című regényének és Jo Yoon Young forgatókönyvírói munkájának, aki létrehozta a koreai változatot az eredeti kínai történetből. Azzal kezdtem az egész bejegyzést, hogy nem vagyok nagy rajongója a szerelmi háromszögeknek, de ezt az egyet imádom, mert túllép az egyszerű sztereotípiákon. Nem ragad le annyinál, hogy van a rosszfiú, a jófiú meg a lány, nem abból indul ki, hogy a nézőknek ennyi is elég. Persze ez se rossz, mint kiindulási alap, de szerintem hiba az, ha nem akarunk továbblépni az alapokon és valami egyedit alkotni, ahogy az is, ha csak azért nem nyitunk egy alapötlet felé, mert jaj, már annyian megcsinálták. A Moon Lovers pont arra bizonyíték, hogy a lehetőség attól még, hogy már sokan éltek vele, továbbra is lehetőség marad. A sorozat szünet nélkül fejleszti, terjeszti, kiépíti, leépíti, alakítja és formálja a személyiségeket, nonstop nyomást gyakorol a kapcsolatokra, olyan szituációkba helyezi a szereplőket, amik jelentős ráhatást jelentenek a végkifejletre. Egyszóval csinál egy háromfogásos vacsorát egy „lerágott csontból”. Ó, és ha nem lenne az az egyébként gyönyörű filmplakát, ami lespoilerez mindent, akkor nemcsak egy gyönyörű és minden szempontból zseniális szerelmi háromszög lenne, hanem még kiszámíthatatlan is!

SPOILER! Kezdetben nem voltam benne biztos, hogy tetszik-e ez a túl sok fiú-egy lány kombináció, ahogy az is aggasztott, hogy működni fog-e egy negyedik szerelmi szál is Hae Su-hoz kapcsolva. Nem tűnt jó ötletnek, pláne, hogy akkor már a sorozat vége felé jártunk. A tapasztalat azt mondtatja velem, hogy az esetek nagyobb részében nem jön ki jól, ha túl sok romantikus vonal keveredik egy történeten belül. Nagyon ügyesnek kell ahhoz lenni, hogy jól megírjunk egy ilyet. És ha megnézzük, a 16. epizódig minden kapcsolatnak, a Hae Su-Wook, a Hae Su-So, de még a Hae Su-Eun párosnak is volt egyfajta karizmája, valami sajátossága, mindegyik tudott valami olyat mutatni, ami csak rá jellemző, mindegyik képes volt tovább színesíteni és tágítani a sorozat mondanivalóit és érzelmi hatásait. Az új Hae Su-Jung ötlettel kapcsolatban attól féltem, hogy ez az elem már nem fogja tudni megtenni ugyanezeket. Annyi mindent ellőttek már, mi jöhet még? Már csak négy rész volt hátra, amikor ezen gondolkodtam: mi lesz, ha összecsapott lesz ez a szál, vagy ami még rosszabb, személyiség nélküli? Már alig van valamennyi hátra és még olyan sok lezárandó vonal van, lesz elég idő még ennek a kiépítésére is?
Szerintem már mondanom sem kell – nem így történt. Ez a sorozat nem tud hibázni. Nem sok hibalehetőség van a Moon Loversben, de ha valahol fel is bukkan egy, egyszerűen nem bukik bele!

Ami óriási pozitívum, hogy bár romantikus dráma, a készítők tökéletesen találták el az arányokat a szerelmi szálon belül, illetve a szerelmi szál és a politikai harcok között is. Bár összefüggenek egymással, és helyenként befolyásolják is egymást, ennek a befolyásnak a mérlege sosem billen se az egyik, se a másik javára, a történet két vonala teljes mértékben egyenrangú. És ez így helyes. Ez nem egy olyan sorozat, ami azt érdemli, hogy szimplán szerelmi történetté, vagy szimplán harcos történelmi drámává „alacsonyítsák”.

Végezetül pedig a sorozat romantikus oldalával kapcsolatban muszáj megemlítenem még valamit. A változatos és nem értelmetlen szálak, az, hogy a szerelmi szál nem kiegészítője, hanem szerves része a politikai oldal alakulásának, mind-mind nagyon jó. De nem sokat érne, ha nem egy olyan lány állna a középpontban, mint amilyen Hae Su. Nagyon szimpatikus, hogy bár mindegyik herceg barátként, testvérként, stb. közel áll a szívéhez, de szerelemmel mindig csak egy férfit szeret.

Part 1
Part 2_Gwangjong-teóriák