A négyzet (2017)

Médiaórai feladat volt, hogy egy a tanár úr által kiválasztott film közös megnézését követően írjunk róla beszámolót, értékelést, elemzést, akármit. Én gondoltam, írok róla blogbejegyzést, ha már másról írni egyszerűen nem volt időm az utóbbi időben. Tehát: hogyan látja egy mai tizenéves ezt a többszörösen díjazott, Arany Pálma-díjjal is kitüntetett óriási port kavaró filmet?

7/10 csillag

A sikeres múzeumigazgató, Christian tökéletes életének gépezetébe egyszer csak porszem kerül: egy ügyesen kitervelt átverés révén fényes nappal zsebelik ki egy forgalmas téren. Christian nem hagyja annyiban a dolgot, és bosszúhadjáratra indul a feltételezett tolvajok ellen. Közben egy erőszakos amerikai újságírónővel is bonyolult viszonyba kezd. Komikus, majd egyre abszurdabb és kínosabb helyzetek során kezd szétfoszlani látszólagos magabiztossága és irigylésre méltó élete.

A négyzet című film számomra a figyelemről, a társadalmunk hibáiról és egy olyan emberről szól, aki nem érti az általa bemutatott művészetet.

A film elején elhangzik egy gondolatvezetés arról, mi is a művészet. Mi az, ami művészetté tesz valamit? Az emberek? A múzeumok? A körülötte lévő felhajtás? Vagy mindezeknek semmi köze hozzá? Nem heverhet a művészet csak úgy előttünk az utcán?

Az új kiállítás középpontjában egy a múzeum előtti téren a macskakövek közé épített világító négyzet áll, és a mellé csatolt felirat: „The Square is a sanctuary of trust and caring. Within it we all share equal rights and obligations.”  Azaz: a Négyzet a bizalom és a gondoskodás szentélye. Határain belül mindenki egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik.

Négyzet

A nyilvánvalóan naiv, ámde csodálatos elképzelés, hogy a nyüzsgő, rohanó nagyvárosban található egy x-szer x méteres terület, ahol bárkitől segítséget kérhetsz, és ahol aki áthalad, segít neked, kétségkívül a világ egyik legnagyobb művészetének, az emberségnek adományozna testet – természetesen csak akkor, ha működne. A Négyzet több mint egy nagy ötlet, a Négyzet vizsga a társadalom számára.

Hiába lehet valami önmagában is művészet a bevezető szerint, a Négyzetnek és az általa közvetített gondolat köré épülő kiállításnak is ugyanazokat a próbákat kell kiállnia, mint bármely más alkotásnak. Elsőként: hogyan reagálnak az emberek a jelenlétére? Áthaladnak rajta, megállnak és segítenek? Vagy csak áthaladnak, szó szerint végigtaposnak rajta? Vagy még erre se méltatják, és simán csak kikerülik? A végeredmény eldönti, van-e igény az efféle gondolatokra, és ami még fontosabb, van-e helyük az efféle gondolatoknak a világunkban.

És úgy tűnik, az igény adott is. A kiállítás megnyitóján Christian mint a múzeum igazgatója beszédet mond az új projektről, amit óriási lelkesedés és ováció fogad, a szavak az odafigyelésről és egyenlőségről mindenkit megérintenek. Ezután Christian átadja a szót a vacsoráért felelős séfnek, aki elkezdi felsorolni a fogásokat. A tömeg eközben kezd feloszlani, egyre kevesebben figyelnek. A séf egy erőteljes kiáltással kényszeríti megállásra és elképedésre a közönséget, majd visszahalkítva a hangját befejezi az ételek felsorolását.

Nem olyan nagy dolog, nem? Mi a vacsora? Hát majd odamegyünk, és úgyis megtudjuk. De azért elég hülyén veszi ki magát az, hogy elhangzik egy beszéd az odafigyelésről, majd fél perc sem telik e, és már nem figyelnek oda a vacsora felkonferálására. És az első fordulót ezzel el is buktuk. Egyetértünk a Négyzettel, ünnepeljük a Négyzetet, de a gyakorlatban nem használjuk, valójában nem tudjuk, mi az.

A bizalom és a gondoskodás szentélye

A második lépés, amivel megcáfolják az egyik alapgondolatot – a művészet akár előttünk az utcán is heverhet – a marketing. A Négyzetet le kellett volna rakni, a kiállítást megnyitni és ennyi. Szerintem maga az elég figyelemfelkeltő, hogy miért van egy random síkidom kivilágítva az utcán. Figyelemfelkeltő, igaz, de ahhoz nem eléggé, hogy profitáljon is a múzeumnak.

A film egyik visszatérő jelenetei azok a megbeszélések, amiket a múzeumi dolgozók és a sajtósok tartanak a Négyzet reklámjáról. A kreatív meetingeket rendre egy kisbaba sírása zavarja meg, nyugtalanító hangulatot adva az epizódnak. Azok az osztálytársaim, akikbe úgy néz ki, több anyai ösztön szorult, mint belém, arra is felhívták a figyelmemet, hogy azt a szerencsétlen kisbabát rosszul fogják. Ez az egész szituáció pedig kivetíthető a Négyzetre is. A sajtósok és a marketingesek szeretnének gondoskodni (vagy profitálni) az újszülött projektről, de rosszul fognak hozzá, és rossz eszközöket alkalmaznak, hiába érzik, hogy valami nem stimmel, nem tudják, mi az. A kisbaba sír, mert rosszul fogják. A Négyzet értelmét veszti, mert nem engedik önmagaként létezni.

A meetingek eredménye végül egy megosztó kisfilm lesz, ami vírusként terjed el az interneten és célját el is éri: felkelti az emberek figyelmét. Csakhogy a figyelem középpontjába nem a Négyzet kerül, hanem a valóság, a valóság pedig sokak szerint „nem mi, hanem ők”.

Mi is történik ebben az alig fél perces videóban? Az alkotók először is minden olyan már-már mém kategóriájú látványelemet alkalmaznak, ami az emberek nagy többségét lelkileg megérinti. Van egy koldus, nincstelen szereplőnk, aki ráadásul kislány, ráadásul szőke, ráadásul kék szemű és ráadásul van egy kiscicája. A nyitómondat: „Vajon mennyi időbe telik, míg hatni tudunk az emberségedre?” Ezt követően elindul egy visszaszámláló, és szép fokozatosan megjelennek a fent említett részletek. Az utolsó pár másodpercben a kislány már a Négyzeten belül látható. A záró képen pedig egy bomba esik a határokon belülre, és a kislány meg a kiscica meghal.

Világos, hogy a kisfilmben történtek tökéletes ellentétei a Négyzet lényegének és üzenetének. Hogy sérülhet meg valaki, sőt, hogy veszítheti el az életét valaki a bizalom és a gondoskodás szentélyében, ahol mindenki egyenlő, és ahol mindenki segítséget és megértést kap?

A videó készítői ezzel az ellentéttel a valóságra akartak rámutatni, drasztikus módszerekkel egy súlyos, viszont ha belegondolunk, mégis kiszámítható jelen-és jövőképet jelenítettek meg: a Négyzetet vagy ki fogják kerülni, vagy meg fogják gyalázni. A Négyzet sorsa a semmibevevés, önmagában, egyedül nincs helye a világunkban.

A filmre érkező visszajelzések és reakciók viszont nem a Négyzetről, nem is valóságról, hanem a készítőkről szólnak. Nem a valóság kegyetlen, hanem a készítők, azok, akik ilyen reklámot csináltak, akik nem riadnak vissza az erőszak eszközeitől sem, hogy profitot csináljanak. És mindkét félnek igaza van, tulajdonképpen a kisfilmmel egyben be is teljesült a Négyzet végzete: mindenki tud róla, de senki sem rá koncentrál, mindenki hallotta az üzenetét, de csak a gyalázatára emlékszik.

A férfi, aki nem érti a saját művészetét

A négyzetre jellemző, hogy maga a Négyzet kapja benne a legkevesebb hangsúlyt, de ahogy a fentiekből már világos lehet, okkal. A főszereplő, Christian az, aki köré a film látszólag teljesen random és összefüggéstelen cselekménye épül. A férfi mindennapi értelemben véve tökéletes életet él: jól keres, jó környéken él, van két kislánya, és egy egész múzeumért felel, önmaga főnöke és ura mind a karrierjét, mind a magánéletét tekintve.

Az egyik fontos esemény a férfi telefonjának ellopása. A tettes utáni nyomozás egy rosszabb környéki társasházig vezeti Christian-t, ahol az előítéletei és félelme arra késztetik, hogy ne vállaljon személyes konfliktust, így minden egyes lakáshoz bedob egy fenyegető üzenetet, amiben visszaköveteli az ingóságait. Ezek rövidesen vissza is kerülnek hozzá, de a következmények itt nem érnek véget. Christiant kis idő múlva felkeresi egy kisfiú, aki bocsánatkérést követel a férfitől, akinek igazságtalan vádjai miatt nem számítógépezhet stb. a kissrácnak az igazságtalanságérzete több mint jogos, Christian mégis többször elhajtja, nem veszi komolyan. A helyzet addig fajul, hogy a kisfiú bosszúvágytól hajtva elkezd „káoszt csinálni”. Zajong a lépcsőházba, becsönget a szomszédokhoz, amik persze gyerekes eszközök, de tekintve, hogy az elkövetőjük is gyerek, ezt nem igazán róhatjuk fel neki. Christian megpróbálja megállítani a kisfiút, aki a dulakodás közben lezuhan a lépcsőn. Christian ezt követően visszamegy a lakásba, ám kintről még sokáig segítségkiáltásokat hall, ám akárhányszor kinéz, csak csend fogadja, nem találja ott a gyereket – igaz, nem is keresi olyan nagyon.

A történtek hatására mégis cselekvésre szánja el magát: egy videó üzenetben bocsánatot kér, elmagyarázza a helyzetet, belátja tévedését… és hárítja a felelősséget. Eltereli a témát, mentegetőzik, szakszavakat használ, hogy hitelesebbnek tűnjön, és a kettejük konfliktusát a társadalom nagyobb problémáinak rendeli alá. Hogy más, súlyosabb dolgok is vannak a világban, amiket meg kell oldani. Igaz persze, azokért voltaképp a milliárdosok tudnának tenni stb. stb...

Nem csak a milliárdosok haladnak át szótlanul a Négyzeten, de a kisemberek is. A globális problémák a kicsikkel kezdődnek, és csak azok elszaporodásával válnak naggyá és súlyossá. A Négyzet önmagában semmit sem ér. Christian ezt nem érti meg: nélkülünk a Négyzet semmi, s ha belőlünk hiányzik a Négyzet, mi sem vagyunk többek. Mind a hamis vádaskodás, mind a segítség megtagadása, mind az amerikai újságírónővel fojtatott személytelen viszonya, mind az, hogy nem hallgatja végig a kisfiút, és az, hogy nem a szemébe nézve kér tőle bocsánatot, az, hogy az általa nagyobbnak és fontosabbnak vélt dolgok mögé bújik, nyilvánvalóvá teszi, hogy ez az ember nem tudja, miről szól a saját kiállítása.

Csordaszellem

És nem Christian az egyedüli. Szintén a kiállítás köré épül az a filmplakáton látható vacsorajelenet. A jelenlevő társasággal itt egy interaktív „játékot” játszanak. Az ebédlőbe egy majomember lép be, majd terrorizálni, zaklatni kezdi a vendégeket. Ha valaki „elszakad a csordától”, azaz feláll a helyéről, hogy távozzon, az állat rátámad. A majomember közeledései, erőfitogtatásai egyre kellemetlenebbé, már-már veszélyessé válnak, egyre több vendég hagyja el rohanva az ebédlőt. A többiek remegve igyekeznek észrevétlenek maradni, már ők is komolyan veszik a helyzetet.

Egy idő elteltével a majomember kiszemel egy neki tetsző nőstényt. Szagolgatja, a haját nézegeti, míg a lány halálra vártan, de még mindig abban a hitben, hogy ez csak játék, nevetve kér segítséget, de senki nem mozdul. Ahogy akkor se, amikor a szörny a hajánál fogva lerángatja a padlóra, hogy ott párosodjon vele. Zavarba ejtően sok ideig nem történik semmi. A vendégek túlerőben vannak, 2 másodperc alatt lerángathatnák a lányról. 2 másodperc. Nem több. Mégis rengeteg időnek kell eltelnie addig, míg a tömeg felismeri a saját erejét, és félreteszi a saját rettegését. Nem a segítő szándék, hanem a túlerő biztos tudata és az erőszak mozgatja meg végül a teljes tömeget.

***

Mondanom sem kell, hogy maga a médiaóra nem a kedvencünk. Az érettségi tantárgyak meg a folyamatos hajtás mellett szinte természetes, hogy értelmetlennek találjuk, és hogy alapvetően ellenségesen viszonyulunk az órai anyaghoz, pláne, amikor az egy a mi stílusunktól annyira távol álló film. Nekem A négyzet mégis egy pozitív tapasztalat volt. Nem maga a film. Az őszintén szólva nem tetszett, hiszen borzalmasan hosszú, voltak jelenetek, amiken unatkoztam, és az aláfestő zene is szörnyű. Mint filmélmény, egyáltalán nem a kedvencem, nem is nézném újra. Azok a gondolatok viszont, amikről szól, egyáltalán nem kicsinyíthetőek le, pláne nem hagyhatók figyelmen kívül. A négyzet időszerű üzenetekkel bír, és még a legbizarrabb jelenetei sem hiszem, hogy elrendezhetőek úgy, hogy „ennek semmi értelme”. Nagyon tetszett a helyenként épp csak felbukkanó téglalapmotívum, mint az eltorzított négyzet használata is.

Lehet élni e nélkül a film nélkül, de anélkül, amit közvetít… tulajdonképpen anélkül is lehet, csak nem érdemes. És sok esetben káros – igaz nem rád, csak a körülötted élőkre.

Azt mondtam, a Négyzet vizsga, a társadalmunk és önmagunk vizsgája. A film megnézése és végiggondolása után azt látjuk, hogy mint társadalom megbuktunk. De mint egymástól különálló független személyek? Ennek a kérdésnek a megválaszolása már nem a film feladata.

A Négyzet művészetét nem veszi körbe múzeumok és a sajtó figyelmének pompája. A Négyzet művészete ma előttünk hever az utcán. Miért hagynánk viszont ott, ha egyszer bennünk is létezhetne?