메소드 - Method (2017)

A cselekmény

A Method (메소드) című 2017-es dél-koreai filmben két történet bontakozik ki előttünk: az egyik Jae Ha, a sikeres színész és Yeong Woo, a zenei géniuszként ismert kpop idol kapcsolatának története, akik a hamarosan színpadra kerülő „Unchained” néven futó kétszereplős dráma kapcsán ismerkednek meg, a másik pedig magának a drámának a két főszereplője, Walter és Singer bonyolult szerelméről szól. A tervek szerint Yeong Woo játssza majd Singert, „aki megpróbálja felülmúlni Waltert, de elbukik”, Jae Ha pedig Waltert, aki „habár magáénak tudhatja Singer szerelmét, a végén mégis megöli őt.”

A próbák kezdetével Yeong Woo és Jae Ha között azonnal kölcsönös ellenszenv alakul ki. Yeong Woo tiszeteletlen és nemtörődöm viselkedése, amit a készülő produkció és seniorja iránt tanúsít, kihúzza a gyufát Jae Ha-nál, ahogy az is, hogy bár Yeong Woo munkája kb. oké, de szereplése gépies, nincs ott lélekben, nem érdekli az egész. Viszont amikor először bakizik nyilvánvalóan, és elkomolytalankodja a dolgot, Jae Ha kijön a sodrából, taktikát vált, és keményen rávilágít arra, hogy „minden pillanatban csillagként kell ragyogniuk”, hogy a színészet pont az a dolog, amiből az ember nem mellőzheti a lelket. Yeong Woo könnyek közt azt feleli: „bocsánat, hogy gyerekként viselkedtem.”

Ez az a pillanat, amikor megkezdődik a tánc „a mi a valóság és mi a színház?”-kérdés körül. Jae Ha megértést mutat, de vajon azért tesz-e így, mert ez van a szövegkönyvben, vagy több is van a háttérben? Akárhogy is, Yeong Woo-n újra rátalál önmagára, ismét úrrá lesz az alkotási vágy, átírja majdnem a teljes szövegkönyvet, lenyűgözve ezzel a rendezőt és Jae Ha-t is. A felnőttek bár örülnek a hirtelen változásnak, értetlenül állnak a helyzet előtt. Vajon mi történt ezzel a gyerekkel? És vajon meddig fajul a Jae Ha és Yeong Woo között kialakult kölcsönös csodálat?

A FILM SNITT.HU-n

értékelésem: 10/10****

A karakterek

A film egyik fő szálán Yeong Woo a tiszteletlenséggel és nemtörődömséggel lázad a rá kiosztott (nem a színházi, hanem az életében betöltött) szerep ellen. Megvalósította az álmát, híres idollá és előadóvá vált, de kétségtelen, hogy a dolgok korántsem úgy alakultak, ahogy azt ő elképzelte. Akármilyen is volt a kezdetek varázsa – már ha volt-e ilyen egyáltalán -, annak mostanra nyoma veszett. A néző ránézve erre a fiatal, sikeres, jóképű fiúra nem az elégedettséget, azt a boldogságot látja, amit a film intrója állít, hanem csak motivációhiányt, totális kiégést, és kimerültséget tapasztal.

„HEE WON: Élvezed a színjátszást?

YEONG WOO: Élveznem kéne…? Gondolom, majd élvezni fogom. Hisz az a jó, ha élvezem, nem?”

Ez a jellemrajz egyre gyakrabban tapasztalható meg a fiatalok körében. Néhány évvel ezelőtt mindezek, az érdeklődés hiánya, a céltalanság, a monotonitás átlagosan 30-40 év körül jelentkeztek először egy ember élete során, az úgynevezett életközépi válság alkalmával, de manapság azzal kell szembesülnünk, hogy egyre több tinédzser küzd depresszióval és kapuzárási pánikkal. Yeong Woo helyzete párhuzam minden mai fiatal életével, akik felé ez a felgyorsult, versengésen alapuló világ számtalan, néha teljesíthetetlen elvárások sokaságát támasztja. Azt mondják, az engedetlenség és a lázadás, a szeszélyesség és a borúlátás életkori sajátosság. Valóban az lenne? Valóban fölösleges komolyan venni ennek a generációnak a problémáit, mondván, majd elmúlik?

„JAE HA: Most el kéne játszanod, hogy közel akarsz kerülni Walterhez.

YEONG WOO: Inkább Walternek kéne közelednie Singerhez. Én most egyáltalán nem akarok Walter közelében lenni.”

Igaza van. Miért mindig Yeong Woo-nak kell áldozatot hoznia? Miért csak neki kell alkalmazkodnia? Miért ő az egyetlen, akitől elvárják az érettséget a felnőttek világában? Miért ő az egyetlen, akit magára hagynak?

Burkolt segélykiáltásai úgy tűnik, célba érnek, mert Jae Ha előbb-utóbb nemcsak, hogy felfigyel a srácra, de tanítja is, aktívan bevonja minden háttérmunkálatba, akarva vagy akaratlanul, de azon dolgozik, hogy elérje, hogy Yeong Woo élvezze, amit csinál.

És itt kezdődik a másik fő cselekményszál, a két férfi között kialakuló szerelem. Yeong Woo számára a menedzserekből, őrült rajongókból, kemény munkából, pózolásból és talpnyalásból álló világában Jea Ha az egyedüli, akiben megbízhat, csakúgy, ahogy Singer számára Walter az egyetlen. Mindkét szerelem őrült, kiszámíthatatlan, de egyben gyönyörű.

Ahogy én látom, nem Jae Ha volt az egyedüli tényező, ami befolyásolta a fiatal idolban végbemenő elképesztő változást, ami ismét elindította az önmegvalósítás és a boldogság felé. Yeong Woo a színház stábjában olyan közönségre talál, amellyel még sosem találkozott, és ami úgy motiválja, ahogy még eddig semmi más. A sikítozó tinilányokkal ellentétben nekik nem elég, hogy ő Yeon Woo, a híres rapper, a jóképű kpop idol. Ezeknek az embereknek a tiszteletét ki kell vívnia, ezeknek az embereknek vannak elvárásaik, ezek az emberek képesek túllátni a nevén és hajlandóak azt vizsgálni, ki válhat még belőle idolon kívül. Yeong Woo ráébred, hogy ez a fajta közönség az, akit képes tisztelni, akiért meg tudná és akiért meg is akarja tenni a legtöbbet. Emiatt látjuk a fiút a film során először őszintén mosolyogni.

De visszatérve a két főszereplő közti kapcsolatra: a bíztató kezdetet követően Jae Ha ugyanabba a hibába esik, amibe sok más felnőtt is: ha nem is tudatosan, de lenézi a fiatalságot, a problémáikat, az érzéseiket. Yeong Woo-val való megismerkedése is azzal a felszólítással indul, hogy az idol mindenekelőtt mutasson tiszteletet a sunbae-je (itt: tapasztaltabb vagy idősebb kolléga) iránt. A próbák alatt mindvégig gyerekként bánik Yeong Woo-val, s még akkor is érezhető a kettejük közötti szigorú alá-fölérendeltség, amikor érzelmei kezdenek megváltozni a fiatal idol iránt.

A két művész kölcsönös csodálata lassanként valami sokkal többé válik, a folyamat, hogy hogyan lesznek egyre fontosabbak egymás számára, remekül, érzékletesen és jól eltalált tempóban van bemutatva. De kapcsolatuk amilyen varázslatos, szívmelengető és szenvedélyes, sajnos olyan rövid ideig is tart. Azon a bizonyos sajtótájékoztatón Jae Ha árulása, tekintve, hogy ő volt az, aki újra felébresztette Yeong Woo-ban a lelkesedés és a szerelem szikráját, még hangsúlyosabbá és fájdalmasabbá válik. Amikor Yeong Woo helyett ő felel a neki feltett kérdésre, és az igazság helyett mindkettejük karrierjüket védi, gondolván, az a legfontosabb, összetöri a fiú szívét. Ő volt az, aki elérte, hogy a fiú újra akarjon érezni, most ő az, aki megint megtiltja neki.

Azonban Yeong Woo nem adja fel egykönnyen, és még mindig ragaszkodik Jae Ha-hoz. De amikor ő is rádöbben arra, hogy talán Jae Ha az ő számára mindig is fontosabb volt, mint ahogy ő számított a másik férfi szemében (Jae Ha-nak tapasztalt színész lévén nem okoz különösebb technikai – de annál nagyobb érzelmi – nehézséget, hogy ezt a benyomást keltse), egy kifejezetten hátborzongató módszert talál ki arra, hogy hogyan tudna továbblépni és egyben bosszút is állni.

 Yeong Woo-nak felnőttként kell dolgoznia, mégsem kezelik annak, a teljes szívével szeret, mégsem szeretik viszont. A film végére kiharcolja magának, hogy komolyan vegyék. Félelmetesen? Úgy. Őrült módszerekkel? Azokkal. De ha másképp nem megy…

„Talán ma leszek a legtökéletesebb Singer.”

Az egyenletből semmiképpen sem hagyható ki Hee Won, Jae Ha barátnője. Koreában szigorú viselkedésbeli és nyelvtani normák léteznek, amik a kommunikációt menetét és szóhasználatát éppúgy meghatározzák, ahogy a mindennapi életben jellemző hierarchiát is. Alapvetően úgy néz ki a helyzet, hogy kor függvényében mindig az idősebb áll feljebb, míg nemek tekintetében a férfié a vezető pozíció. Hee Won nőként, csakúgy, mint Yeong Woo fiatalabbként, Jae Ha alárendeltjeként van jelen a film teljes hossza alatt. Ez napjainkban egyébként változik, és a film szempontjából sem kell drasztikus példákra gondolni, ezek a különbségek többnyire csak nagyon enyhén és/vagy csak nyelvi szinten (a koreai nyelvben nagy hangsúlyt kap a tisztelet kimutatása, amit különféle igevégződésekkel és toldalékokkal fejeznek ki, szóval olyan nagyjából, mint nálunk a magázás és tegezés, csak több fokozata van) mutatkoznak meg.

Ennek a háttérismeretnek igazából pusztán annyi szerepe van, hogy érzékletessé tegye azt a helycserét, ami ebben a szerelmi háromszögben lejátszódik. Hee Won Jae Ha-val szemben a kezdetektől fogva megérteni szeretné a fiatal idolt, és szótlanul tűri, ahogy a szerelme szüntelenül megbántja a hallgatásával. A zárójelenetben ő és a férfi egymással szemben állnak, és az érzelmek mindkettejük arcán tisztán látszanak. Míg a nő biztosan, addig Jae Ha teljesen értetlenül és összezavarodottan néz a párja szemébe, mint aki nem érti, hogy egy ilyen tapasztalatlan színész, mint Yeong Woo, hogy volt képes az irányítása alá vonni és megtéveszteni őt, mint aki nem érti, hol siklott félre az élete, mikor vesztette el Hee Won-t és mikor vált minden ilyen zavarossá. Mint aki nem érti, de már kapizsgálja, hogy mekkora erő rejlik Yeong Woo-ban, Hee Wonban, és mi mindent vesztett el a felsőbbrendűsége tudatában.

„HEE WON: Ne mondj semmit. Egy szót se. Úgyis csak színjáték lenne.”

Jae Ha azzal szemesül, hogy életében a színház és a valóság szerepet cserélt, és a két világ közti határok szinte teljesen elmosódnak. Hee Won nőként, csakúgy, mint Yeong Woo fiatalabbként, alárendelt szerepben van a film teljes hossza alatt, de a záró képsorokból nyilvánvaló a helycsere. Látszólag egyszerre minden villámcsapásszerűen visszatér a régi kerékvágásba, de a megdöbbentő és kegyetlen hirtelenségből nyilvánvaló, hogy se Jae Ha, se Yeong Woo, se Hee Won nem ugyanazok többé. A két férfi kapcsolata akár valódi, akár csak mellékes közjáték volt mind a hármójuk életében, alapjaiban változtatta meg őket. Hee Won egy lelkileg sokkal erősebb és stabilabb személyiségként ismerszik meg, mint arra a néző valaha is számított. Yeong Woo úgy bizonyít saját magának és a világnak, hogy alapjában formálja át a feltételeket. Jae Ha pedig… hát, neki van még mit tanulnia.

És itt a vége. Singer, „aki megpróbálja felülmúlni Waltert, de elbukik”, végül felülkerekedik a férfin.

A filmkészítők remekül ábrázolták, hogyan nyeri vissza hosszú idő után Yeong Woo az érdeklődését és a motiváltságát, majd hogyan kényszerül ismét csalódni a rivaldafény és a felnőttek világában, és végül pedig hogyan törnek ki belőle az elfojtott érzelmek a színpadon. A főszereplők jellemfejlődése rendkívül látványos, és a siker kétségkívül a kiváló rendezésnek, színészi játéknak és a zseniálisan megírt forgatókönyvnek köszönhető. A szöveg rendkívül érzékenyen operál a szavakkal, új, megdöbbentő erejű jelentéseket adva nekik. A film tetőpontján Yeong Woo szájából elhangzó mondat – „Én vagyok a tökéletes Singer, de te… te csak Walter vagy.” – valószínűleg az egyik legszebb és egyben a legfenyegetőbb szerelmi vallomás, amit valaha filmre vittek. Szép, mert velejéig őszinte érzelmekről tanúskodik, és fenyegető, mert abban a jelenetben teljesedik ki a Yeong Woo és Jae Ha által megtestesített két generáció egyik állandó konfliktusforrásának jelensége. Mintha Yeong Woo azt kérdezné: tényleg igazad volt, amikor gyengének hittél? Látod, hogy túlnőttem rajtad? Most már annyi vagy csupán, mint Walter – egy mindenétől megfosztott férfi, aki sose szerette igazán Singert.

A színház szintén egy remekül eltalált szimbólum arra, hogy bemutassa azt a hazugságokból, tettetésből emelt útvesztőt, amiben rendkívül nehéz megtalálni az egyetlen helyes utat, az őszinteséget és az elfogadást. Ezt az útvesztőt jobb szó híján életnek nevezzük, még akkor is, ha pont e miatt a labirintus miatt tűnnek el az értékek az életből. Jae Ha és Yeong Woo kapcsolata őszinte érzelmeken alapszik, de ahhoz, hogy ne omoljon össze mindkettejük karrierje, hogy ne legyenek megvetés tárgyai, hogy egyszerűen ne rohanjanak fejjel a labirintus falaiba, kénytelenek az útvesztő szabályait játszani, és követni a kijelölt utat. Ám a szabályok mindig felülírhatók, és Yeong Woo ezt nagyon jól tudja, ahogy azt is, hogy a szövegkönyv sem szentírás. Önmagunk megtalálása talán a legnehezebb kihívás, amivel életünk során szembe kell néznünk. Egy dolgot azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni – nem csak mi, a világ is formálható.

Összegezve: Zseniális szerelmi történet, zseniális thriller, zseniális társadalomkritika lenyűgöző precizitással és mélységgel megvalósítva, még a legapróbb jeleneteknél is nyilvánvaló, hogy ebbe a filmbe rengeteg energiát és tehetséget fektettek. Kiszámíthatatlan és lélegzetelállító történet megannyi időtálló üzenettel mind a szerelem, mind a generációk közti viszonyok, mind a társadalmunk és a fejlődés elképesztő tempójának témájában. A világban számtalan Yeong Woo bujkál, akiknek túl gyorsan kell felnőniük, de akik az életkoruk miatt mégsem kapnak tiszteletet vagy tisztességes esélyeket. Rengetegen szenvednek a titkolózástól, az erőlködéstől, hogy elfedjék a diszkriminatív világ elől a valódi énjük egy-egy esszenciális darabját. Nap mint nap megannyi érzés, gondolat és elv sérül meg a semmibevevésük vagy tolerálatlanságuk által, váratlan folyamatok lavináját indítva meg. Akármi is történik a világban, az életünk nem biztos. Elindulhatunk A-ból és visszaérkezhetünk az A-ba, de az a kanyar, amit útközben B felé tettünk, sosem válik jelentéktelenné, sőt. Talán az jelent majd mindent.

Book Scavenger Hunt (Könyvvadászat) Book Tag

2017. október 29. Hát, az nem ma volt. Ezen a napon ugyanis kaptam egy BookTag-kihívást Beatrice8-tól (Molyirodalom) a Könyvvadászat tag-re. Én meg szépen halogattam, hogy „ó, majd szülinapom után”, „várjuk meg a karácsonyt”, „de hát mindjárt Könyvfeszt” stb. Meg aztán itt volt ez az abszolút passzív év is. Tényleg gyarapodott azóta a könyveim száma, ez nem vitás, de az tényleg nevetséges, hogy eddig elhúztam ennek a tag-nek a kitöltését. Túl sokat járok a MÁV-val, már én is kések…

Na jó, kezdjük el:

Én könyvfanatikus vagyok – ez tény. Szerintem mindenki, aki minimum két percet már időzött szerény személyem társaságában, tisztában van ezzel. Rajongásom egyik legfőbb programja (persze magán az örök olvasáson kívül), hogy elégedett bámulással adózom a könyvespolcomnak. Imádom nézni őket, egyszerűen jól néznek ki, ahogy ott sorakoznak egymás mellett. Nem mint trófeák, hanem mint barátok. J

Épp emiatt nagyon megörültem, amikor Beatrice kiívott az eredeti nevén Book Scavenger Hunt book tagre. (Az már más kérdés, hogy azóta is csak örültem neki, de nem kezdtem vele semmit.) Egy régi haverom (Google Fordító – nem annyira megbízható, de azért rendes srác, segítőkész, és ugyebár a szándék a fontos) szerint ez, aminek most neki fogok ugrani, nem más, mint a…

Oké, köszi… Hm.
Szóval a feladat dióhéjban az lenne, hogy keress valakit, épp könyveket seper az utcán J. Valószínűleg. Nem is értem, a többi kihívott miért nem így csinálta?

A Könyvvadászat értelmesebben hangzik.

Na jó, nem hülyülök. Inkább sztárolom tovább a könyvespolcomat, ahonnan bizonyos szempontok szerint kell könyveket sepernem, vadásznom. Jelen állapot szerint több mint 168 drágasággal osztom meg a szobámat. A 168-ba csak azt számoltam, amit én kaptam/vettem, de ezenkívül vannak itt még papírgyűjtésből kimentett, mások által ideszanált, illetve helyhiány miatt áthelyezett könyvek is. De a mérvadó készlet ez:

 Nyilván nem így néznek ki – nem ilyen elmosódottak, és ennél sokkal rumlisabbak. De a kép kedvéért rendbe raktam őket. Vágjunk is bele!

Ez nem igaz, de ez áll legközelebb az állításhoz.

Jurassic World 2 – Bukott birodalom (2018)

A tea szörnyű volt. Na, vágjunk bele!

A Jurassic World 1 egy nagyon jó film. Az egyik kedvencem, mert nem alacsonyítható le szimpla zabálós filmre, habár kétségtelenül az, magasan kiemelkedik a kategóriából. Szóval mikor lehetőségem volt megnézni a folytatását, nem mondhattam nemet.

(A FILM SNITTEN)

értékelés: 6/10

A történet fonalát 3 évvel az első film után vesszük újra fel, amikor is kiderül, hogy a Nublar-sziget nemcsak az emberek, de a dinoszauruszok számára is tartogat egy katasztrófát: ha kitör a vulkán – márpedig minden jel szerint ki fog – az őslények elszenvedik második kihalásukat is. Az egész világot foglalkoztató kérdés: mi lesz a dínók végső sorsa?

A film nagyon jól kezdődött. Bemutatásra került a kialakult helyzettel szembeni nézőpontok. Olyan veszélyeztetett állatok-e a dinoszauruszok, mint a többi élőlény, mik a jogaik, hogyan járjunk el velük kapcsolatban, megmentsük-e őket, ne mentsük meg őket, indítsuk újra a parkot máshol, mi legyen? Nagyon erős indítás volt, de a folytatásról sajnos ezt nem tudom elmondani.

A véleményem nagyon vegyes, ami szerintem a csapongó stílusomból is meglátszik (most szokok vissza az írásra). Egyrészt tetszett a látvány. A dínók mozgása kifejezetten fejlődött, sikerült az összes szereplő fajnak elkapni és kiteljesíteni egy-egy jellemző vonását, egyedi karaktereket adva így nekik. A vulkánkitörés is nagyon jól nézett ki, alapjában véve elmondható, hogy az első filmhez képes, ami ilyen téren egyébként szintén nem mutatott hibát, rengeteget javult az animáció. Nagy kár, hogy semmit sem láttam belőle.

Sötét volt. De így mindig. Hallottam a hangokat, meg persze láttam, hogy történik valami… De aztán emberek kerülnek oda, ahová korábban nem láttam őket bemenni, nyomogatnak valamit, amitől még sötétebb lesz, és valahol jön a dínó is...

Szerintem a filmnézés élményének erőssége a látványvilág lett volna, mert a történet nagyon semmi újat nem hozott, az első perctől kezdve az utolsó képkockáig kiszámítható volt. Hogy ki fog elárulni kit, nyilvánvaló volt, az, hogy a románc a két főszereplő között újból (harmadjára is) egyenesbe jön, szintén nem volt váratlan. Bár tekintve, hogy Kék és Owen között több kémia van, mint Claire és Owen között, én azért mindig meghökkenek, hogy ezek ketten hogy találnak minduntalan vissza egymáshoz. A másik sokk akkor ért, amikor Claire magas sarkú helyett túrabakancsot húzott a dzsungeltúrához. Ez igencsak nagy fordulat volt az első film után.

Szóval a sztori elég nagy csalódás, viszont a vizuális effektek, az animáció nagyot dobhatott volna a dolgokon, magán a filmnézés élményén, ha történetesen látszik is, mi zajlik a képernyőn.

Ami különösen tetszett, az az új dínó. Nagyon jól mutatták be az intelligenciáját, több olyan jelenet is volt, ahol tisztán látszott annak a folyamatnak a gyorsasága, ahogy az Indoraptor kitapasztalja a környezetét, levonja a vele kapcsolatos következtetéseit, és alkalmazkodik hozzá, esetenként meg is változtatva a körülményeket. (Konkrétan hívta a liftet és beszállt!) Az a helyzet, hogy ő tényleg hibátlan lett volna, egy engedelmes, empatikus (!), de utasítható, és bevethető dinoszaurusz, az lehetett volna, aminek készült. Ha a tervezés folyamatának nem áll az útjába az emberi kapzsiság. És itt jön az a rész, hogy miért érdemes megnézni a filmet.

Anno az ókori görögök a gőgöt, azaz a hübriszt tartották minden bűn közül a legsúlyosabbnak. Az ókori görögök tudtak valamit. Itt mindenki türelmetlen, mindenki vagy pénzt akar, vagy fogakat, és persze mind meg is kapják a helyi szervek igazságszolgáltatását, azaz a film random pillanataiban mindegyiküket bekapja egy-egy dinoszaurusz. Egyszerű, vad, hirtelen, és hatásosnak kéne lennie. Az első filmnek az egyik legnagyobb ütőkártyái voltak az ilyen jelenetek, azt az érzést hagyva a nézőben, hogy nézd, mit hozott létre az emberiség, és nézd, hogyan nő túl rajta! Itt semmi ilyen nem volt, inkább azt éreztem, „jaj, már megint??” … Ami nagyon jó. Bármennyire is untam, vagy nem látszódott semmi, stb., ez a második rész egyáltalán nem felesleges, mert segít tisztábban látni a problémát: sosem az lesz a baj, hogy még túl keveset tudunk, hanem az, hogy már az ismeretlent is kihasználnánk. A Jurassic World a felszínes néző számára semmiben sem különbözik az egyéb hasonló témát feldolgozó filmektől. Az egyikben van egy nagy, sokfogú valami, ami embert eszik, de nem főszereplőket, a másikban szintén van egy nagy, sokfogú valami, ami embert eszik, de soha nem főszereplőket, és a Jurassic World-ben is van egy nagy, sokfogú valami, ami embert eszik, de a főszereplőket békén hagyja, minden passzol, egyetlen egy különbséggel. A legtöbb ilyen filmben az ember végül valahogy, valamikor, valamennyi áldozat árán, de felülkerekedik. Az ember mindent legyőz - ez egy nagyon irrealisztikus üzenet. Ezzel szemben a Jurassic World- széria teljesen mást mond, legalábbis eddig. A Jurassic World teremtményei az ember teremtményei, mégis, az ember az egyetlen, ami képtelen elpusztítani őket. Nem győzhetünk egy olyan valami felett, amit legyőzhetetlenre terveztünk. Nem győzhetünk önmagunk felett, ha az alapokon semmit sem változtatunk.

„Hányszor kell még elmagyarázni?! Mi okozzuk a saját kihalásunkat.” Nem tanulunk a hibáinkból. A Bukott birodalom helyenként, márpedig elég sűrű helyenként pontos másolata az első filmnek, de nem véletlenül. Az emberiség újra és újra olyan hibákba esik, amikből tanulhatna, ha akarna, de nem akar. Pedig közel a nyolcmilliárdhoz úgy gondolom, túl sokan vagyunk a tehetetlenséghez. Egyszerűen, ha akarnánk bármin vagy bármit is változtatni, megtehetnénk. Szóval: miért nem tesszük?

Összegezve, számomra maga a filmnézés élménye nem volt pozitív. Zavart a kiszámíthatóság, zavart, hogy nem láttam semmit, zavartak az ismétlődések. Viszont örülök, hogy megnéztem. Nagyon sokat halogattam ezt a filmet, mert tetszett az első rész lezárása. Az a mondanivaló, amivel befejeződött a film, kerek egész volt, és nagyon féltem, mi lesz a második filmben, mi lesz, ha az ember győzelmével, ami egy könnyen megírható és jó pénzt hozó befejezés, lerombolják az első film üzenetét. Szerencsére nem így történt, és a Bukott birodalom csak erősítette az első értékeit, még ha nem is a legjobb módszerekkel. Az első részben a hibák sorozata, a hiányos tudás, és az emberi nagyravágyás volt a fő probléma. Itt már csak az emberi nagyravágyás. Csak mi. A dínók újból kihaltak volna a vulkán miatt, ha nem avatkozunk közbe. Az Indoraptor tényleg csak a harcmezőn lett volna veszélyes, ha Eli Mills-t nem vakítja el 28 millió dollár. Mindez elkerülhető lett volna, ha nem avatkozunk közbe. „Ezeknek a dínóknak nem a védelmünk kell. Hanem hogy ott se legyünk.” „Elszabadult a genetika ereje…” – ezek mind nagyon jól eltalált kifejezések, amik érzékeltetik azt, hogy mennyire sok minden múlhat rajtunk, de egyben érzékeltetik azt is, hogy mennyivel több minden függ a passzivitásunktól. Mert az esetek többségében korántsem vagyunk annyira hasznosak és jelentősek, mint ahogy azt gondoljuk.

Végül, de nem utolsó sorban pedig természetesen felmerül a kérdés: melyik birodalom is bukott el? Hát, üdvözlünk mindenkit a Jurassic World-ben. Újranézni nem fogom, de ezután más szemmel nézem az elsőt. És nagyon kíváncsi vagyok a harmadikra.

„Ezek a lények már előttünk itt voltak, és ha nem vigyázunk, ők lesznek itt utánunk.”

Eltűnt személyek: FELHŐ

Sziasztok!

Én be sem merem vallani, mikor volt utoljára bármiféle aktivitás az oldalon. Akit érdekel, meg lehet nézni, el lehet borzadni, nyugodtan, én is azt tettem. Ezt követően a múlt hónapban aztán feltúrtam a mappáimat, böngésztem az ötletek között, mi a megvalósítható, mi nem, stb… és én abban a biztos tudatban töltöttem fel azt az ominózus előző bejegyzést (ami egy éve készült), hogy most akkor innentől kezdve gőzerővel írunk, és dolgozunk, és ötleteket valósítunk meg, és majd minden jó lesz… És aztán nem. Valahogy nem, nem úgy működik ez az egész dolog velem meg az írással, ahogy én azt szeretném.

Ennek egy egyszerű oka van: lustaság.

Illetve ez így visszatekintve mégsem olyan egyszerű. Lényegében az előző tanév teljesen kiszipolyozott, rengeteg dolgom volt, elég nagy százalékát elértem annak, amit akartam (a fennmaradó hányados részét képezi többek között ez blog), és ha menet közben volt is szabadidőm, az írás helyett rendszerint elcsábultam olyan relaxációs módok felé, amelyek lényegesen kevesebb agyi kapacitást és koncentrációt igényelnek, mint a fogalmazás. Ezeknek a verziói voltak az „ülök a sarokban és nézek magam elé”, és „ülök a sarokban és nem magam elé nézek, hanem a nagy semmibe”-féle szituációk. A céljukat igazából elérték, sikerült kikapcsolni az agyamat. Ja, ilyen agyatlan zombi-állapotban szoktam ücsörögni sarkokban… Szeretnék bemutatkozni, kérem szépen, ez vagyok én, Felhő, olyan kritikaíró-szerűség, elméletileg számtalan világra zúdítandó értelmes gondolattal! :)

Tehát a nagy harci helyzet ez volt: le voltam szívva. Olvasni olvastam, az érdeklődési köröm nagyon kitágult, mondanivalóm lett volna, mint égen a csillag, volt, hogy elég jó jegyzeteim és kritikakezdeményeim is születtek, de nem jutottak el a kész verzióig, mert néha egyetlen mondat leírását, vagy már magát a megfogalmazását megerőltetőnek találtam. Őszintén szólva, a június 18-tól a hónap végéig terjedő intervallumra nem is igazán emlékszek, szerintem az érettségik után a napok túlnyomó százalékát átaludtam. És most nyáron is tanulnom kell elég erősen, illetve nem kell, tulajdonképpen senki se kényszerít, de tudom, hogyha mindezt év közben csinálnám, beleőrülnék. Szóval most tanulok. (És a slussz poén, hogy épp az előbb jött szembe vele az év első sulikezdő hirdetése.)

Persze tudom, lesz ez még sokkal rosszabb. Jön majd még az egyetem is, a munka is, sőt, valószínűleg a kettő egyszerre. Szóval ideje lenne összeszednem magam, nem elkeseredni a kudarcokon, meríteni a sikerekből, és szépen lassan továbblépni dolgokon, arra koncentrálva, amit fejleszteni szeretnék. A figyelem és az érzések mind-mind pszichés energia, és mint minden erőforrást, hajlamosak vagyunk pazarolni. Hiába termelődik állandóan újra, ha állandóan a negatívumokra koncentrálunk, a semmire használjuk fel. A semmibe való befektetés pedig jelen tudásom szerint még sehol nem képezi a kedvező beruházás szinonimáját, szóval a téma itt le is van zárva. A semmi egyenlő 0-val. A jó hír az, hogyha ezt tűzöd ki célul, lényegében már abban a pillanatban el is érted. A rossz hír, hogy egy idő után unatkozni fogsz.

Én egy ideje stagnálok ezen a nullás mérföldkövön, de azt hiszem, nagyon régóta itt lenne az ideje szintet lépni. Még mindig jobb, ha az egyes mezőn álldogálok, mint ha az előzőn. Persze egy idő után a sikerhajhász és fejlődésorientált főemlős létemhez hívem valószínűleg azt is meg fogom unni, és továbblépek a kettesre, majd a hármasra, stb. Az elmúlt egy évben arra jöttem rá, hogy sose a világon múlik az, mennyire tudunk előrehaladni. Legalábbis nem mindig. A motivációk és a lehetőségek úton-útfélen ott hevernek előttünk, sőt, gyakran ki se tudjuk kerülni őket, hanem frontálisan beléjük ütközünk. Ezután már csak rajtunk múlik, ott maradunk-e a „baleset” helyszínén és foglalkozunk vele, vagy megyünk tovább, mint aki se lát, se hall… Tehát lényegében mégiscsak arról van szó, hogy a blogolás szempontjából nagyon lusta voltam az idén.

Viszont egy valami van, amire úgy kritikaírás szempontjából büszke vagyok. A tanév közben ismét megrendezésre került a NAGY KÖNYVES BEAVATÁS (ingyen reklám) nevű országos olvasásnépszerűsítő verseny. Megéri lecsekkolni, nagyon jó, kreatív, csapatépítő, stb. minden olyat fel lehet ide sorolni, amivel általában jellemezni szoktat egy ilyen eseményt. Én csak annyit mondok, hogy persze, ki lehet hagyni. De minek? Ha kihagyod, nem tudod, mit hagysz ki.

Én két éve versenyzek különböző csapatfelállásban, először az ötödik helyig és a kreatív különdíjig jutottunk, idén viszont bajnokként végeztük. Szóval írtam én kritikákat, de az mind ehhez a versenyhez készült, ráadásul nem egyedül, hanem a csapattársaim segítségével dolgoztam velük. Így egyértelmű, hogy ezeket az írásokat az ő engedélyük nélkül nem posztolhatom ki, mivel nem az én egyedüli szellemi termékem. Meg hát hé! Ha lelőnénk a bajnokok titkát…

Egy tippet azért adok: mindig azt írd, amit valójában érzed. Ja, és kettő: úgy oldd meg a feladatot, ahogyan szeretnéd – még akkor is, ha a feladat ellenkezőjét akarod csinálni. Ha ezt akarod, csináld ezt. Nekünk kettőből egyszer bejött. :)

Egy kérdés maradt tisztázatlan: mik a tervek a jövőre nézve? Hát, rövidtávon azt tervezem, hogy kitalálom, hogyan fogom meginni ezt a maradék egy bögre fűízű teát, aminek nagyon rossz utóíze van, de elvileg ettől nagyon jobb lesz ez nekem. Majd. Később. Egyelőre még az utóízen kívül semmi már hatást nem érzékelek. Középtáv viszonylatában arra készülök, hogy a fenti ötletet valamiféleképpen megvalósítom, és megiszom a teát. Hosszútávon pedig lehet, hogy rendszertelenül, lehet, hogy csak könyvekről, lehet, hogy nem csak azokról, tulajdonképpen bármi lehet, de egy biztos: folytatni fogom a blogot. Jó kis dolog ez, amit szerek csinálni. Új dizájnt már igen, ki tudja, ezúttal talán még új bejegyzéseket is kap...

Legyen szép nyaratok! :)

FELHŐ

Brent Weeks: Az árnyékvilág peremén (Éjangyal 2.)

(Több mint egyéves kritika, kicsit késve)

Képtelen vagyok romantikus vagy ifjúsági könyveket olvasni, vagy az örök kedvenceimet újraolvasni, egyáltalán nem is olvasok, ezáltal nem írom a  blogot, szóval kilátásban volt/van egy remek kis olvasói válság. Illetve van ez a könyv, ami most megtörte nálam a csendet, és se nem ifjúsági, se nem romantikus, hanem valami sokkal sötétebb. Úgy látszik, most erre van igényem. Vágjunk is bele! J

műfaj: dark fantasy, high fantasy, kalandregény

kiadja: Könyvmolyképző Kiadó

oldalszám: 646

értékelés a moly.hu-n: 91%

az én értékelésem: 4,5 csillag

karakter, akit imádtam: Jarl, Kylar

karakter, akit utáltam: -

kedvenc jelenet: Jarl beszéde!

Kylar leszámolt orgyilkos életével.
Az Istenkirály hatalomátvétele után a mestere, Durzo, és legjobb barátja, Logan halottak. Kylar új életet kezd: egy új városban, új barátokkal, új hivatással. Új életével új titkok kerülnek napvilágra és régi ismerősök keresik fel Kylart. A sok új rejtély közül csak egy, hogy Logan talán életben van. Kylart fájdalmas választások elé állítják: örökre kilép az árnyak közül, és békében él új családjával, vagy kockára tesz mindent, hogy végrehajtson egy utolsó, nagy megbízatást?

„Kylar ismerte az utcák zenéjét. A hús nyelvét beszélte, amelyet a megfélemlítés húrjain játszottak, félelmet énekelve a férfiak szívébe. Ismerte és szerette ezt a zenét. …vezérmotívuma, akármikor játszotta, a szenvedés volt, mert a fájdalmat mindenki megérti. Brutális volt – de em árnyalatok nélküli.”

„Brent Weeks megmutatta, hogy az első könyve nem csak mázli volt, a srác tényleg ilyen jó!”
– Un: Bound (Blogger)

Elég sok idő eltelt már, mióta kiolvastam az Éjangyal 1.-et, és bár szinte azonnal beszereztem egy könyvtártúrám alkalmával, többször is hosszabbítanom kellett, mire megérett bennem az, hogy jó, most már van kedvem elolvasni. Utólag persze a fejem verem a falba, hogy minek vártam vele ennyit??

Az első részhez képest annyi változott, hogy van benne térkép (s e nélkül nincs epikus fantasy!), még szerteágazóbb a regény cselekményhálója, és viszonylag több karakter szemszögéből látjuk az eseményeket. Fent ugyan megneveztem két kedvenc szereplőt, de igazából minden személyiség annyira összetett, hogy lehetetlen kijelölni egy határt a jók és rosszak között, annyiféle érdek áll háborúban, hogy azok széthúznak, akiknek egy oldalon lenne a helyük, és emiatt sosem lankad az olvasás alatti feszültség, végig meglepő, váratlan és fordulatos!

A világ pedig… hát, még mindig csak erős idegzetűeknek ajánlott. A megszállás után még kegyetlenebb az élet az árnyékban, s a háború még csak most kezdődik el igazán, akár a fronton, akár az utcán, akár a hálószobában. Cenaria nem volt egy kiköpött mennyország, de Khalidor rosszabb, mindenki menekül, harcol, vagy összeesküszik, s ami a legmegindítóbb, hogy a hazátlanok, a társadalom kitaszítottjai, a Telep lakói küzdenek a legelvetemültebben az országért. Valahogy undorítóan gyönyörű, ahogy Brent Weeks szenvtelenül és szókimondóan ábrázolja az árnyékvilágban folyó brutalitást.

Kétségtelenül egy kiakasztó regény, olyan, ami megragadja a figyelmed, megbotránkoztat, és amiben néha őrületesen nagy baromságok történnek! Pl. a Megtorló eladása, annak a nyavalyás kulcsnak a leejtése, a kötél elengedése… ezeknél a részeknél ültünk le a könyvvel beszélgetni, hogy figyelj, édes, ennek semmi értelme sem volt. Mindezekkel a diskurzusokkal csak egyetlen baj van – az, hogy a környezetedben lévők közül néhányakban felmerül az ötletfoszlány, hogy annak a könyvmolynak ott nem biztos, hogy itt lenne a helye, teszem azt, sokat segítene rajta egy sárgább falú ház.

Mikor 20 perccel éjfél előtt (170 oldal nonstop olvasás után) becsuktam a könyvet, azonnal kezdeni akartam a harmadik részt. Nem, ilyen nem létezik, hogy ezek a dolgok a könyv VÉGÉN derülnek ki!!! Áááá, ki kell mondanom: DURZO ÉL!!!!

Szóval azt hiszem, ezzel a sorozattal egy új kedvencet avathatok. Tényleg úgy tartotta fogva a figyelmemet, hogy kb. egy hete érzéketlen vagyok a való életre és valami alfa-állapotban létezem Midcyruban. És ugye még ott az utolsó rész, szóval… I’ll be back to reality after 688 pages! :P

„- Édes, mit csinálsz? – kérdezte Elene elszorult torokkal.
Kylar nem lépett ki az ajtón, és sétált le a lépcsőn. Nem, ma este nem. Inkább kinyitotta az ablakot. A levegő jó illatú volt. Szabad. Nagy levegőt vett, és bent tartotta, mintha csapdába tudná ejteni magában a szabadságot. A gondolat iróniájára kifújta a levegőt, és a lányra nézett.
- Amit mindig, szerelmem – felelte Kylar. – Elcseszem.”

„- Mindannyiunk számára megváltoztak a dolgok az elmúlt hónapokban, mindannyiótok számára és számomra is. Most azt mondom, eljött az ideje azoknak a dolgoknak, amelyek mindannyiunkat megváltoztatnak, együtt. Azt mondom, eljött az ideje, hogy a Sa’kagé megváltozzon. Háborúban állunk és vesztettünk. Tudjátok, miért? Mert nem küzdöttünk. A khalidoriak azt akarják, hogy csendben dögöljünk meg? Csesszék meg! Úgy fogunk harcolni, amilyet még nem láttak. A khalidoriak éheztetni akarnak? Csesszék meg! Ha tudunk riotmagot csempészni, tudunk gabonát is.  Meg akarják ölni a férfiakat? Majd elbújtatjuk őket. Fosztogatni akarnak? Tudni fogjuk, hová mennek, mielőtt elindulnának. Játszani akarnak? Csalni fogunk. Inni akarnak? Belehugyozunk a sörükbe.
- Mit tudunk tenni? – kérdezte az egyik lány. Előre megbeszélt kérdés volt.
Jarl elmosolyodott.
- Most? Azt akarom, hogy álmodjatok. (…) Túl kicsiben gondolkodtunk. Túlélni próbáltunk, és ami engem illet, rosszul vagyok a túléléstől. Amikor legközelebb fájdalomsikolyt hallok, azt akarom, hogy egy khalidori torkából törjön fel.”

„- Akkor szeretném, ha kitalálnád, hogyan fogja Logan Gyre hadserege elpusztítani az Istenkirályét.
- Logannek nincs hadserege – modnta Brant.
- Ezt Mama K gondja – felelte Jarl.
- Hogyan? – kérdezte Mama K.
- Terah Graesinnek van serege. Találd ki, hogyan lesz Logané.”

„- Nem, én vagyok a te adósod, Király. Amikor lejöttél ide, azt mondtam, kapaszkodj bele valami jóba, de te mutattad meg nekem, hogyan. Sokkal inkább ez vagyok, nem számít, mit tettem. Ha most meghalok, nem számít. Nem jó, de te jó vagy, én pedig segítek. Ezt senki nem veheti el tőlem. Csak ígérd meg, Király, hogyha majd mindent visszaszerzel és eljársz azokba a puccos bálokba, emlékezel! A mi királyunk is vagy, a bűnözőké.”

Whitney G.: Alapos kétely

Az elmúlt időszakban rengeteg fantasy és trancsír könyveket olvastam, szóval igazán szükségem volt egy olyan regényre, amikor bár olvasok, de közben kikapcsolom az agyam. És ez az, ami nekem nem megy :/. Az Alapos kétely csak részben volt jó választás.

műfaj: romantikus, erotikus, new adult

kiadja: Könyvmolyképző

oldalszám: 384

értékelés a moly.hu-n: 88%

az én értékelésem: 3 csillag

A farkamnak megvan a maga étvágya – ami nagy és igen sajátos étvágy. Olyan nőt akar, aki szőke, formás és lehetőleg nem egy kibaszott hazudozó. (Hogy miért, az egy külön sztori.) 
Menő ügyvédként nincs vesztegetni való időm párkapcsolatra, ezért névtelen csevegéssel és interneten megismert nőkkel elégítem ki az igényeimet. 
A szabályok egyszerűek: egy vacsora, egy éjszaka, zéró ismétlés. 
Ez csak alkalmi szex. Nem több, nem kevesebb. 
Legalábbis így volt egészen Alyssáig. 
Ő egy 27 éves ügyvédnő, könyvgyűjtő és állítása szerint a legkevésbé sem vonzó. Elvileg jogi tanácsokat adtam neki késő esténként, és rábízhattam a heti kalandjaim részleteit. 
De aztán bejött a cégemhez egy interjúra. Egy hallgatóknak kiírt gyakornoki pozícióra… És rohadtul megváltozott minden. 

Az év egyik legerotikusabb könyve, amiben a forró jelenetek mögött mély lélektani összefüggések bontakoznak ki a múltbéli drámák felszínre kerülésével. 
Hagyd, hogy elraboljon!

A fülszöveg is egy kicsit árulkodó.

Az alap elemek itt is megvannak, gazdag, domináns és lelki sérült pasi, aki jobb emberré válik egy fiatal, élénk és szex terén kevesebb tapasztalattal rendelkező lánytól. „Mély lélektani összefüggések bontakoznak ki…”, aha, aha. Ott vannak, de hogy kibontakozni nem hagyták szegényeket, az tuti.

Kezdem azokkal a dolgokkal, amikkel problémám volt, jó? Jó. Szóval…. UGYANAZ! Ugyanaz a hiba, amibe a legtöbb írónak sikerül belebuknia, ha Andrewhoz hasonló férfi főszereplőt alkot. Ez itt megint nem irányítási mánia, nem alá-fölérendeltség fétis, nem birtoklási vágy. Mert azokat még lehet szexi környezetbe helyezni. De ez itt irányítás, alá-fölérendeltség és birtoklás.  Andrew még nem is találkozott a lánnyal, de már a sajátjaként tekinti, az, hogy barátok, egy készen kapott fogalom, de hogy mi is az alapja, arról fogalmam sincs. Minden egyes beszélgetésük bűzlik a tesztoszterontól, Andrew arrogáns stílusától, Abubrey beszélhet bármiről, lényegtelen, Andrew úgyis csak annyit érzékel belőle, hogy a csaj biztos nedves, és biztos őmiatta. Nem viccelek, mikor már élőben is találkoztak, van egy rész, amikor még ki is jelenti, hogy nem érdekli, miről beszél Aubrey, inkább megdugná még egyszer!!!

És később is ugyanez történik, Andrew sem mint barátot, aztán később sem mint partnert nem tisztelte a lányt, minden mindig róla szólt, a titkairól és a bizalomról, amit megkövetel a lánytól, de viszonozni nem képes. És ez még önmagában nem is akkora baj, hisz ez csak az expozíció, nyilván a fő fókusz Andrew fejlődésének folyamatán lesz.

Csakhogy ez a fázis indokolatlanul hosszú! Komolyan, olyan sokáig láttuk magunk előtt a változás előtti Andrewt, hogy bőven van időnk megutálni. Majdnem letettem a könyvet. Mert a regény kétharmadáig tényleg csak egy óriási narratív körhintán csücsülünk, minden cselekmény ismétli magát, és rohadtul nem történik semmi. Andrew gazdag, ügyvéd (méghozzá elvileg a profi fajtából, aki mégis zseniális hidegvérrel káromkodja végig az összes ügyet), és szeret szexelni – jó, de még mi? Úgy egyébként miből áll a karakter és miért kéne őt szeretnem? Jó, várjam meg a változás végét, de mikor is lesz az, mert egyelőre annyi a különbség, hogy már nem utálom, hanem gyűlölöm. Nem tudom, Aubrey, te hogy bírtad, de béke-Nobelt neked!

És jézusom, nem hiszem el, hogy az összes nő, aki feltűnik a lapok közt, meglátva Andrewt azon nyomban kivetkőzik magából és ajánlatot tesz neki! Bocs, de ez inkább komikus, mint bizonyíték a férfi dögös kinézetére.

Mi az, ami még fókuszba kerül Andrew személyiségfejlődésén kívül? A szex. És az a helyzet, hogy kezdetben nem is volt olyan rossz, egyértelmű volt, hogy a két főszereplő bukik egymásra, és hogy van köztük kémia bőven – de aztán ezeket sem írták különbözőre, annyira egyformák voltak, hogy… Á, hagyjuk. És te jó ég, ha még egyszer meglátom leírva azt, hogy „megdugni”, könyvet égetek. Oké, egy erotikus műben nyilván lehet számítani nyers beszédre… de istenem, háromszor ugyanaz a szó egy oldalon?? Szóismétlés, stilisztika, komolyan zokogok.

Zokogok, mert az a szörnyű, hogy ez a könyv annyira jó lehetett volna! Andrew múltja, bár spórolták a rá vetülő figyelmet, tényleg elég jól ki volt fejtve, sőt, izgalmas is volt, de se megérteni, se megszeretni nem lehetett tőle a férfit, szóval arra, amire kitalálták, hogy szerepeljen a könyvben, egyáltalán nem volt jó. De mindegy, teltek az oldalak, és egyre közelebb kerülünk a várva várt karakterátalakuláshoz… csakhogy az meg annyira hiteltelen lett, mintha egy hámozott uborka mesélte volna! Emberek, Andrew lehet, hogy Aubrey után megy és lehet, hogy tényleg megvilágosodott, de az ugye tiszta, hogy addig eszébe sem jutott elindulni a lány tán, amíg nem érkezett meg az a bizonyos beidézés? Nem áldozatot hozott, hogy láthassa a szerelmét, hanem amúgy is utaznia kellett a saját ügye miatt, szóval akár még egy menet Aubreyvel is beleférhet… Egyszerűen hihetetlen, egyszer se írta neki azt, hogy „hiányzol”, azt bezzeg ezer meg egyszer, hogy „hiányzik a puncid”. Örülök, hogy visszatértünk az őskorba, és ismét eszközhasználók lettünk, de az legutóbbi ismereteink szerint még mindig csak egy darab kő volt, nem egy nő!

Aubrey olyan Andrewnak, mint egy különösen dekoratív stressz labda. Dühös rá a hazugságai miatt, ezért leordítja, közli, soha többé nem akarja látni, aztán órákkal később mégiscsak ő keresi meg, hogy egy kicsit más, de ugyanolyan önző módon is kitöltse rajta a csalódottságát. Aubrey meg hagyja. Akkor. Ami miatt kivételesen nem vagyok dühös rá, hisz a vágyai vezérlik, és belőle még azt is ki tudnám nézni, hogy szereti Andrewt. De aztán mikor félreteszi a hormonjait és elkezd a fejével gondolkodni, akkor hirtelen átváltozik ennek a műfajnak a legjobban megírt karakterévé.  Annyira jól helyre tudta tenni a pasit, olyan jó volt olvasni, hogy minden eszközzel küzd ellene, jó volt látni, hogy nem bocsát meg könnyen, hogy nem hagyja, hogy Andrew tettei és főleg szavai következmény nélkül maradjanak. Szétrombolta a férfi illúzióját, hogy csak az ágybeli tudományáért mindent el lehet és el fog nézni neki, hogy nem omlott a karjaiba az után, hogy semmibe lett véve, mikor neki lett volna rá szüksége, megmutatta, hogy ő nem egy biodíszlet, amit akkor használhat, amikor épp úgy tartja kedve. Én Aubrey-nak szurkoltam, és miatta háromcsillagos ez a könyv!!

A kérdés: meg lehet-e szeretni Andrewt a könyv végén? Ja. Nem tilos. Megengedett.

Igazából csak így néztem, hogy na ne, itt valószínűleg kihagytak pár oldalt, ami alatt az történt, hogy Aubrey ejtette azt a… és talált magának egy rendes pasit. De nem. Villámcsapásszerűen alakul át Andrew arrogáns seggfejből gondoskodó hősszerelmessé, ami igen, remekül áll neki, és igen, megszerethető a karaktere. Másoknak. Nekem nem annyira sikerült, mert miután túl hosszú ideig volt az arcomba tolva az eredeti Andrew, irreálisnak tartottam az ekkora változást. Állítom, ha ez a könyv feleolyan hosszú lenne, mint amilyen, sokkal jobban élveztem volna.

***

Erotikus könyvek rajongóinak remekül fog szituálni ez a regény, forró jelenetekben bővelkedik, és még egy történetet is lenyomtak a torkán, amit úgy-ahogy sikerült visszaöklendeznie. Aubrey (és majd nagyon nagyon nagyon nagyon később Andrew is) szerethető karakter, és igazság szerint minden szál, amit megpróbáltak kibontani a regényben, oké. Csak ne lett volna Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén ilyen sokáig részletezve… De én azt hiszem, most még egy kicsit visszamegyek a fantasyjaimhoz.

„– Tudod, mit? – mondtam, félresöpörve az ábrándozást. – Sosem tudtam jól körülírni a dolgokat. Te hogy nézel ki? 
– Úgy, mint egy férfi, aki meg akar téged dugni.”

(Bocs, ezt a mondatot nem lehet nevetés nélkül kibírni. XD De egyébként erről beszéltem. Andrew agyalapi mirigye túl sokat dolgozik…)