Dan Wells: Partials ​– Részben ember (Részlegesek 1.)

Dan Wellstől ezelőtt csak a Nem vagyok sorozatgyilkos első két részét olvastam, ahol John Wayne Cleaver azonnal megkapta tőlem a földkerekség legbátrabb főszereplő díját. Öltetem sem volt, mit hozhat majd ki az író egy disztópiából, de hogy magasak voltak az elvárásaim, az biztos.

műfaj: ifjúsági, romantikus, kaland, disztópia, sci-fi

kiadja: Fumax Kiadó

oldalszám: 456

értékelés a moly.hu-n: 88%

az én értékelésem: 5 csillag

Az ​emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immunis csecsemő.

Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.

Dan Wells, a Nem vagyok sorozatgyilkos méltán elismert szerzője izgalmas utazásra invitálja az olvasót egy olyan világba, amelyben maga az emberi lét fogalma kérdőjeleződik meg – ahol emberi mivoltunk egyben a legnagyobb hátrányunk és egyetlen reményünk a túlélésre.

„Ha van valami, amit megtanultunk az elmúlt tizenegy év alatt, barátaim, az az, hogy a szabadság felelősség, amit ki kell érdemelni, nem pedig engedély a gondatlanságra és az anarchiára.”

Az alapszituáció kellően megosztó, az olvasó egyszerűen nem kerülheti ki, hogy állást kelljen foglalnia. Ésszerű, ami történik, mégis, mindenki ellenállna, lélekben legalábbis biztosan, ha vele történne meg. Nem lehet a helyzetet annyival, hogy erkölcsi szempontokból mi lenne a helyes, pláne, ha maga az is kérdésessé válik, mik is tulajdonképpen ezek a szempontok.

Az emberi faj haldoklik, az újszülöttek nem maradnak egy-két napnál tovább életben. A gyerekeket pusztító vírus mellett jelentős problémákat jelentenek a Részleges-háború következményeként hátramaradó társadalmi feszültségek, a városfal határain kívül élők, terrorcsoportok, stb. A káosz közepén a kormány egy újabb törvény bevezetéséről készül döntést hozni, miszerint lecsökkentenék azt az alsó korhatárt, amelytől kezdve a nőknek kötelező jelleggel gyereket kell szülniük annak érdekében, hogy az emberi faj után ne csak csontvázak maradjanak.

„Minden nap az életüket kockáztatják a társadalomért, dolgoznak, és bármelyik pillanatban azt követelhetik tőlük, hogy ők maguk is gyerekeket szüljenek, és valahogy mégis van pofájuk ahhoz, hogy ne kezeljék őket felnőttként?”

A főszereplőt, Kirát, mint minden tinédzsert a könyvben bemutatott világban, a gyors felnövés fenyegeti. Ő is csak egy átlagos lány a kamaszok minden vonásával, van, hogy szeleburdi, de a megfelelő helyzetekben komoly. Még jóformán ő is csak egy kislány, mégis a felnőttek terhe nyomja a vállát. Nem a valaha volt legjobb könyves női karakter, de engem különösen például különösen megragadott a szociális érzékenysége, a kritikus alkalmakkor megmutatkozó lélekjelenléte és leleményessége. A hozzá kapcsolt szerelmi háromszög se csak a szokásos egyszerű hiszti-kategória, sőt túl tud nőni e szimpla romantikus szerepkörön, viszont nem tereli el a figyelmet a lényegről: hogy épp meg kéne menteni a világot.

„…végignéztem, ahogy az egész világom élve falja fel saját magá…”

A felnőttek, a Szenátus egy darabjára hulló világra emlékszik. Kira és a többi pestisbébi egy magát összeszedő, egy harcoló, küzdő és fel nem adó világra. Igen, a Szenátus próbálkozik, próbálja menteni a menthetőt, de semmi egyebet. A felnőttek, az idősebb generáció az általuk ismert világgal együtt roppant össze, és adta fel. Persze, próbálják megmenteni a fajt, erőltetik a gyerekszülést. De hiába ez a törekvés, úgy is fel lehet adni valamit, hogy közben megállás nélkül küzdünk érte. A Szenátus próbálkozott, de csak egyféleképpen.

„- Nézz körbe a világban, Xochi, eléggé igazságtalan hely.
- A világ az igen – mondta Xochi. – De ez nem jelenti azt, hogy utánoznunk kell. Szeretem azt gondolni, hogy az embereknek erősebb az igazságérzetük, mint a véletlenszerű természeti erőknek.”

Kira felfedezése az, ami elindítja nemcsak a lányt, de az egész világot a felnőtté válás útján. Ez a világ halott volt, de újjászületett. Úgyszólván ismét fel kell nevelni, de ez nem sikerülhet a régi módszerekkel. Az újdonságot egyedül Kiráék hozhatják el a világ számára, azok a gyerekek, akik a felnőttekkel ellentétben még nem vesztették el a világba vetett hitüket.

 „Egy emberi arc. Egy emberi száj és orr. Emberi szemek bámultak üresen a plafonra. Egy fiatal, jóképű férfi, rövid sötétbarna hajjal, és egy zúzódás kezdeményével az állán. A legnagyobb ellenség, akivel az emberiség valaha is szembekerült, a gonosz szörnyeteg, aki véget vetett a világnak.”

Az ember, akár egy isten, saját képmására létrehozza a teremtményét, ami aztán elpusztítja a világot. Bármire képesek vagyunk. Bármire, önmagunk legyőzését kivéve. A kormányzat manipulációi remekül terelik a közfigyelmet és befolyásolják a közvéleményt, de a nyilvánvaló előtt még mi sem tudunk sokáig fel-alá sétálgatni anélkül, hogy előbb-utóbb észre ne vegyük: mi magunk vagyunk a felelősek minden katasztrófáért.

***

Ebben a könyvben aztán tényleg van minden: tizedel minket egy vírus, kiirtott minket egy félig ember, félig gép valamicsoda, kényszerít minket egy elnyomó hatalom… Számtalan számtalanszor ismételt elem a disztópia műfaján belül, mégis, a Részben ember számomra egyedülálló, mert bár rengeteg dologgal vehetné el a figyelmünket -  hathatna az akciójeleneteivel az agresszív hajlamainkra, félelmet ébreszthetne bennünk a másság ellen, elutasítóvá változtathat bennünket mindenféle hatalommal és kontrollal szemben –, ehelyett inkább minden rendelkezésére álló eszközt arra használ fel, hogy abszolút a lényegre koncentráljon. Felküzdöttük magunkat a tápláléklánc csúcsára, rajtunk kívül nincs még egy olyan faj, élőlény, amelyiknek nagyobb ráhatása lenne a világra, mint nekünk. Semmi nem áll felettünk – ami azt jelenti, ha bekövetkezik a katasztrófa, nem lesz senki, akit magunk helyett okolhatnánk.

„- Nem gonoszak – mondta Isoldi. – Minden nap együtt dolgozom velük. Emberek, egész egyszerűen.”

Összefoglalva: Dan Wells számomra ezzel a könyvével teljes mértékben bizonyította, hogy érdemes rá odafigyelni. A Részben ember karakterei szerethetőek, a cselekmény fordulatos és jól felépített, a hangsúlyelhelyezése romantika, akció, filozófia stb. között pedig szerintem simán egy újfajta aranymetszésként szolgálhatna ezentúl minden regényíró számára. Jó olvasást! J

INTERJÚ: Rácz-Stefán Tibor

Nyár óta tagja vagyok egy Facebook-csoportnak, ahol bloggerként, youtuberként, illetve bookstagrammerként megoszthatjuk egymással a tapasztalatainkat, véleményeinket, értékes információkat tudhatunk meg hazai írók munkájáról, új könyvmolyképzős könyvmegjelenésekről stb. A csoport egyik állandó programja az ún. Szerzős napok, amikor reggel 8-tól egészen este 8-ig kérdésekkel bombázhatunk egy hazai alkotót. Egy-egy ilyen online esemény keretében volt szerencsém letámadni két kedvenc írómat is a kíváncsiságommal.

 (A következő megtekintéséhez kattints IDE -> INTERJÚ ON SAI ÍRÓNŐVEL)

INTERJÚ RÁCZ-STEFÁN TIBORRAL

Szia! 
Rengeteg kérdésem van hozzád, de ha csak egyet is megválaszolsz, én már boldog vagyok.
1. Mi vett rá az írásra, illetve mikor írtál életedben először? (akár blogot, akár könyvet, akár publikálásra, akár csak magadnak szánt munkát)

Először általános másodikban írtam egy sellőlányos történetet, aki valahogy nagyon hasonlított Arielre... :) Egyszerűen írni akartam, kirobbant a sztori, és jól esett, hogy megírhattam.

2. Bloggerként/íróként mi a legnagyobb kihívás, amivel valaha is szembe kellett nézned?

Íróként a legnagyobb kihívás az, hogy betartsam az általam meghozott szabályt: soha ne szólj hozzá a molyon egy értékelésedhez sem. 
Bloggerként az volt a legnagyobb kihívás, amikor megjelent az első regényem, és elgondolkodtam azon, írhatok-e még így is könyvértékeléseket, nem-e üti egymást a kettő. Nehéz kör volt.

3. Van bármiféle rutinod, ami segít az írásra hangolódni?

Nincs rutinom, egyszerűen le kell ülni, és írni. Ami bizony nehéz, pláne egy fárasztó nap után.

4. Volt, hogy valós személyek inspirálták egy karakteredet, vagy valós események ihletésére írtál meg egy-egy jelenetet?

A Fogadj el! c. regényemet Amanda Todd és Jamey Rodemeyer esete inspirálta. Utóbbi egy 14 éves meleg, Lady Gaga rajongó srác volt, akit addig zaklattak a társai amíg öngyilkos nem lett. Amanda Toddról meztelen képek terjedtek a neten, az osztálytársai gúnyolták, bántották. A Fogadj el!-t tulajdonképpen Amanda videója inspirálta, mert elgondolkodtam azon, mi lett volna, ha a halála előtt Amanda fegyverrel megy iskolába.

5. Melyik az a könyv, aminek az elolvasását kötelezővé tennéd? (lehet saját is)

Talán a Tizenhárom okom volt. Szerintem elgondolkodtató, fontos történet, de persze megértem azt is, hogy sokan miért nem szeretik.


6. Hogyan kezdesz bele egy új regénybe? Előbb vázlatot írsz, és fejben felépíted, vagy spontán ötletekből állítod össze stb.

Először fejben dolgozom ki, a karakterek nagyobb jellemzőit, meghatározom, hogy mi legyen a könyv közepe, vége, aztán nekiülök, írni kezdek, és hagyom, hogy sodorjanak a karakterek :)Vázlatot csak akkor írok, ha már a vége felé járok, az kell ahhoz, hogy rendesen le tudjam zárni a sztorit.

7. Naponta körülbelül mennyi időt töltesz írással?

Nem tudnék meghatározni egy időtartamot, mert van, hogy 1 hónapig egy sort se írok, máskor meg kábé egész hétvégén a kézirat előtt vagyok :d

8. Ha nem író lennél, illetve nem a mostani munkád űznéd, mivel foglalkoznál?

Hű, bele se akarok gondolni :D Nagy eséllyel telefonos munkát végeznék, amit diákként is gyűlöltem, de baromi jól fizet és jó vagyok benne

9. Borítótervező is vagy, és nem is akármilyen. Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

A legbüszkébb a Sodrás borítójára vagyok, szerintem nagyon szép lett, és külön jó érzés, hogy az írónőnek is bejött. De szorosan a második a The Serpent King borítója, amit Jeff Zentner is megdícsért :)
(De pl. volt bukás is, a The Mothers - Az anyák borítót Brit Bennett, az írónő dobta vissza, mert nem tetszett neki, és emiatt egy kolléga csinálta meg a végleges borítótt. Sokkal jobb lett, mint az enyém :))

10. Ha tehetnéd, hova utaznál el legszívesebben, és miért?

Legszívesebben Mannheimbe mennék, Németországba, hogy egy rejtély végére járjak :)

11. Mondj egy dolgot a bakancslistádról!

Egy dolog a bakancslistámról: szeretnék egyszer elmenni a strandra.

12. Van bármi olyan hobbid, amiről a rajongóid nem tudnak, és meglepné őket?

Kb. 6 éve rá voltam kattanva a Super Mario játékra, és iszonyúan el akartam jutni az újabb és újabb szintekre. Na azóta direkt nem játszom semmivel, nehogy ráfüggjek valamire :)

13. Mely film/sorozat/könyv megjelenését várod a legjobban?

A legjobban várt...
film: a Fekete özvegy. Ő az egyik kedvenc Marvel karakterem, végre megkapja a neki járó rivaldafényt.
könyv: Autoboyography. Nagyon cuki LMBT történetnek ígérkezik. (Októberben jön a KMK-nál)
sorozat: a 13 okom volt 3. évada. A 2. évad nem tetszett, de a 3. évad előzetese nagyon felkeltette az érdeklődésem, így kíváncsi vagyok :)

14. Végül: ha minden igaz, hamarosan olvashatjuk az új könyvedet is. Mondj 3 dolgot, ami a legjobban jellemzi az új történetet!

A Pokolba a jópasikkal! tele van romantikával, finom kajákkal és családi kapcsolatokkal :)

Rácz-Stefán Tibor új könyve hamarosan előrendelhetővé válik! Támogassuk továbbra is a munkáját!

INTERJÚ: On Sai

Nyár óta tagja vagyok egy Facebook-csoportnak, ahol bloggerként, youtuberként, illetve bookstagrammerként megoszthatjuk egymással a tapasztalatainkat, véleményeinket, értékes információkat tudhatunk meg hazai írók munkájáról, új könyvmolyképzős könyvmegjelenésekről stb. A csoport egyik állandó programja az ún. Szerzős napok, amikor reggel 8-tól egészen este 8-ig kérdésekkel bombázhatunk egy hazai alkotót. Egy-egy ilyen online esemény keretében volt szerencsém letámadni két kedvenc írómat is a kíváncsiságommal.

(A következő megtekintéséhez kattints IDE -> INTERJÚRÁCZ-STEFÁN TIBORRAL)

INTERJÚ ON SAI ÍRÓNŐVEL

Szia!
Rengeteg kérdésem van hozzád, de ha csak egyet is megválaszolsz, én már boldog vagyok.
1. Mi vett rá az írásra, illetve mikor írtál életedben először? (akár blogot, akár könyvet, akár publikálásra, akár csak magadnak szánt munkát)

Alsós voltam, amikor minden este fejből meséltem az öcsémnek. A Hófehérke horror változata, Hamupipőke viccesen, vagy a Piroska és a farkas, amikor a farkas győz végre… Innen indultam. Felsősként már regénykezdeményeket írtam a saját szórakoztatásomra, de mivel körülöttem olvasni sem szerettek, így nem jutott eszembe az írásaimat megmutatni másnak. Gimnáziumban mindenki verseket írt, én viszont sci-fit, így ezt sem mutattam meg. Írtam a barátoknak két vígjátékot, ez volt az első, amit más látott.

2. Íróként mi a legnagyobb kihívás, amivel valaha is szembe kellett nézned?

A novellaírás. Szerintem az írás alapegysége a féltégla. Azt hittem, soha az életben nem leszek képes egy novellát megírni. De aztán sikerült, és ez visszahatott íróként, a túlírt regényeim is feszesebb szerkezetűek lettek. A novellázást is megszerettem, minden új írói eszközt előbb novellában próbálok ki. Azt is élvezem, hogy gyorsan és sokféle új világot fel lehet skiccelni vele.

3. Van bármiféle rutinod, ami segít az írásra hangolódni?

Igen, egy-egy zeneszám folyamatos hallgatása segít azonnal belépni az adott fejezet hangulatába. És nagyon sok tejeskávét és teát iszom.

4. Volt, hogy valós személyek inspirálták egy karakteredet, vagy valós események ihletésére írtál meg egy-egy jelenetet?

Nem szeretek közvetlenül a valóságból írni, ez szerintem sérti a személyiségi jogokat. És valóságos eseményeket sem írok meg, azokat inkább átélem. De nagyon ritkán már megesett ilyen, hogy külső hatás adott egy lökést. Idén megjelenik a Vágymágusok első része, és ott a „lány fiúruhában” toposz mellé hirtelen becsatlakozott egy külső hatás. Lépett a youtube, és egy Majka-Curtis szám hatására megjelent előttem egy csapat együgyű mágus, és a haldokló természet.

5. Melyik az a könyv, aminek az elolvasását kötelezővé tennéd? (lehet saját is)

Az elsősegélynyújtó kézikönyv. Minden mást túl lehet élni, de ennek a hiányát nem biztos :D

6. Hogyan kezdesz bele egy új regénybe? Előbb vázlatot írsz, és fejben felépíted, vagy spontán ötletekből állítod össze stb.

Előbb a szereplő jelenik meg, majd a világ skicce felépül a fejemben. Gondolatban lejátszom a sztorit, és ha hónapokkal később még foglalkoztat, akkor döntök a megírás mellett. Sok történetet nem írok meg, nem elég erősek. Mindig egyszerre három történet van jelen. Van ez a gondolati játék, van egy tervezett regény, aminél egy-két fejezeteket írok, majd a gépen hagyom, hadd álljon össze a világ, hadd érjen a sztori. Illetve van, amin aktuálisan dolgozom, és megjelenésre szánom. Nem szoktam jegyzetelni, mindent fejben tartok.

7. Naponta körülbelül mennyi időt töltesz írással?

Minden hajnalban négykor kelek és hatig az írással foglalkozom. Hétvégén általában kilencig van időm. Nyáron írok a legtöbbet. Leadási idő előtt szabadságra megyek, és olyankor egy-két hétig aktívan írok.

8. Ha nem író lennél, illetve nem a mostani munkád űznéd, mivel foglalkoznál?

Pszichológiát tanítanék középiskolákban.
9. Ha tehetnéd, hova utaznál el legszívesebben, és miért?

Japánba, megnézni a cseresznyefák virágzását.

10. Mondj egy dolgot a bakancslistádról!

Tíz éve van jogsim, de nem használom, mindig féltem az autóktól. De meg akarok tanulni jól vezetni.

11. Van bármi olyan hobbid, amiről a rajongóid nem tudnak, és meglepné őket?

Szeretem az asztalosok és fafaragók oktatóvideóit nézni. Lenyűgöző, amit csinálnak.

12. Mely film/sorozat/könyv megjelenését várod a legjobban?

A Trónok harcát.

13. Melyik már megjelent könyved áll a legközelebb hozzád?

Mindegyik nagyon közel áll. Amiben a legtöbb időm van, az az Esővágy novelláskötete. Ebben tíz év novellái szerepelnek, van közte komoly, komolytalan, és emlékszem minden életpillanatra, amikor ezeket írtam.

14. Végül: ha mindössze három szóban kéne jellemezned az épp készülő/előkészületben lévő/megjelenésre váró könyvedet, mi lenne az a három szó?

Fiúruhás grófkisasszony – bajban.

A négyzet (2017)

Médiaórai feladat volt, hogy egy a tanár úr által kiválasztott film közös megnézését követően írjunk róla beszámolót, értékelést, elemzést, akármit. Én gondoltam, írok róla blogbejegyzést, ha már másról írni egyszerűen nem volt időm az utóbbi időben. Tehát: hogyan látja egy mai tizenéves ezt a többszörösen díjazott, Arany Pálma-díjjal is kitüntetett óriási port kavaró filmet?

7/10 csillag

A sikeres múzeumigazgató, Christian tökéletes életének gépezetébe egyszer csak porszem kerül: egy ügyesen kitervelt átverés révén fényes nappal zsebelik ki egy forgalmas téren. Christian nem hagyja annyiban a dolgot, és bosszúhadjáratra indul a feltételezett tolvajok ellen. Közben egy erőszakos amerikai újságírónővel is bonyolult viszonyba kezd. Komikus, majd egyre abszurdabb és kínosabb helyzetek során kezd szétfoszlani látszólagos magabiztossága és irigylésre méltó élete.

A négyzet című film számomra a figyelemről, a társadalmunk hibáiról és egy olyan emberről szól, aki nem érti az általa bemutatott művészetet.

A film elején elhangzik egy gondolatvezetés arról, mi is a művészet. Mi az, ami művészetté tesz valamit? Az emberek? A múzeumok? A körülötte lévő felhajtás? Vagy mindezeknek semmi köze hozzá? Nem heverhet a művészet csak úgy előttünk az utcán?

Az új kiállítás középpontjában egy a múzeum előtti téren a macskakövek közé épített világító négyzet áll, és a mellé csatolt felirat: „The Square is a sanctuary of trust and caring. Within it we all share equal rights and obligations.”  Azaz: a Négyzet a bizalom és a gondoskodás szentélye. Határain belül mindenki egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik.

Négyzet

A nyilvánvalóan naiv, ámde csodálatos elképzelés, hogy a nyüzsgő, rohanó nagyvárosban található egy x-szer x méteres terület, ahol bárkitől segítséget kérhetsz, és ahol aki áthalad, segít neked, kétségkívül a világ egyik legnagyobb művészetének, az emberségnek adományozna testet – természetesen csak akkor, ha működne. A Négyzet több mint egy nagy ötlet, a Négyzet vizsga a társadalom számára.

Hiába lehet valami önmagában is művészet a bevezető szerint, a Négyzetnek és az általa közvetített gondolat köré épülő kiállításnak is ugyanazokat a próbákat kell kiállnia, mint bármely más alkotásnak. Elsőként: hogyan reagálnak az emberek a jelenlétére? Áthaladnak rajta, megállnak és segítenek? Vagy csak áthaladnak, szó szerint végigtaposnak rajta? Vagy még erre se méltatják, és simán csak kikerülik? A végeredmény eldönti, van-e igény az efféle gondolatokra, és ami még fontosabb, van-e helyük az efféle gondolatoknak a világunkban.

És úgy tűnik, az igény adott is. A kiállítás megnyitóján Christian mint a múzeum igazgatója beszédet mond az új projektről, amit óriási lelkesedés és ováció fogad, a szavak az odafigyelésről és egyenlőségről mindenkit megérintenek. Ezután Christian átadja a szót a vacsoráért felelős séfnek, aki elkezdi felsorolni a fogásokat. A tömeg eközben kezd feloszlani, egyre kevesebben figyelnek. A séf egy erőteljes kiáltással kényszeríti megállásra és elképedésre a közönséget, majd visszahalkítva a hangját befejezi az ételek felsorolását.

Nem olyan nagy dolog, nem? Mi a vacsora? Hát majd odamegyünk, és úgyis megtudjuk. De azért elég hülyén veszi ki magát az, hogy elhangzik egy beszéd az odafigyelésről, majd fél perc sem telik e, és már nem figyelnek oda a vacsora felkonferálására. És az első fordulót ezzel el is buktuk. Egyetértünk a Négyzettel, ünnepeljük a Négyzetet, de a gyakorlatban nem használjuk, valójában nem tudjuk, mi az.

A bizalom és a gondoskodás szentélye

A második lépés, amivel megcáfolják az egyik alapgondolatot – a művészet akár előttünk az utcán is heverhet – a marketing. A Négyzetet le kellett volna rakni, a kiállítást megnyitni és ennyi. Szerintem maga az elég figyelemfelkeltő, hogy miért van egy random síkidom kivilágítva az utcán. Figyelemfelkeltő, igaz, de ahhoz nem eléggé, hogy profitáljon is a múzeumnak.

A film egyik visszatérő jelenetei azok a megbeszélések, amiket a múzeumi dolgozók és a sajtósok tartanak a Négyzet reklámjáról. A kreatív meetingeket rendre egy kisbaba sírása zavarja meg, nyugtalanító hangulatot adva az epizódnak. Azok az osztálytársaim, akikbe úgy néz ki, több anyai ösztön szorult, mint belém, arra is felhívták a figyelmemet, hogy azt a szerencsétlen kisbabát rosszul fogják. Ez az egész szituáció pedig kivetíthető a Négyzetre is. A sajtósok és a marketingesek szeretnének gondoskodni (vagy profitálni) az újszülött projektről, de rosszul fognak hozzá, és rossz eszközöket alkalmaznak, hiába érzik, hogy valami nem stimmel, nem tudják, mi az. A kisbaba sír, mert rosszul fogják. A Négyzet értelmét veszti, mert nem engedik önmagaként létezni.

A meetingek eredménye végül egy megosztó kisfilm lesz, ami vírusként terjed el az interneten és célját el is éri: felkelti az emberek figyelmét. Csakhogy a figyelem középpontjába nem a Négyzet kerül, hanem a valóság, a valóság pedig sokak szerint „nem mi, hanem ők”.

Mi is történik ebben az alig fél perces videóban? Az alkotók először is minden olyan már-már mém kategóriájú látványelemet alkalmaznak, ami az emberek nagy többségét lelkileg megérinti. Van egy koldus, nincstelen szereplőnk, aki ráadásul kislány, ráadásul szőke, ráadásul kék szemű és ráadásul van egy kiscicája. A nyitómondat: „Vajon mennyi időbe telik, míg hatni tudunk az emberségedre?” Ezt követően elindul egy visszaszámláló, és szép fokozatosan megjelennek a fent említett részletek. Az utolsó pár másodpercben a kislány már a Négyzeten belül látható. A záró képen pedig egy bomba esik a határokon belülre, és a kislány meg a kiscica meghal.

Világos, hogy a kisfilmben történtek tökéletes ellentétei a Négyzet lényegének és üzenetének. Hogy sérülhet meg valaki, sőt, hogy veszítheti el az életét valaki a bizalom és a gondoskodás szentélyében, ahol mindenki egyenlő, és ahol mindenki segítséget és megértést kap?

A videó készítői ezzel az ellentéttel a valóságra akartak rámutatni, drasztikus módszerekkel egy súlyos, viszont ha belegondolunk, mégis kiszámítható jelen-és jövőképet jelenítettek meg: a Négyzetet vagy ki fogják kerülni, vagy meg fogják gyalázni. A Négyzet sorsa a semmibevevés, önmagában, egyedül nincs helye a világunkban.

A filmre érkező visszajelzések és reakciók viszont nem a Négyzetről, nem is valóságról, hanem a készítőkről szólnak. Nem a valóság kegyetlen, hanem a készítők, azok, akik ilyen reklámot csináltak, akik nem riadnak vissza az erőszak eszközeitől sem, hogy profitot csináljanak. És mindkét félnek igaza van, tulajdonképpen a kisfilmmel egyben be is teljesült a Négyzet végzete: mindenki tud róla, de senki sem rá koncentrál, mindenki hallotta az üzenetét, de csak a gyalázatára emlékszik.

A férfi, aki nem érti a saját művészetét

A négyzetre jellemző, hogy maga a Négyzet kapja benne a legkevesebb hangsúlyt, de ahogy a fentiekből már világos lehet, okkal. A főszereplő, Christian az, aki köré a film látszólag teljesen random és összefüggéstelen cselekménye épül. A férfi mindennapi értelemben véve tökéletes életet él: jól keres, jó környéken él, van két kislánya, és egy egész múzeumért felel, önmaga főnöke és ura mind a karrierjét, mind a magánéletét tekintve.

Az egyik fontos esemény a férfi telefonjának ellopása. A tettes utáni nyomozás egy rosszabb környéki társasházig vezeti Christian-t, ahol az előítéletei és félelme arra késztetik, hogy ne vállaljon személyes konfliktust, így minden egyes lakáshoz bedob egy fenyegető üzenetet, amiben visszaköveteli az ingóságait. Ezek rövidesen vissza is kerülnek hozzá, de a következmények itt nem érnek véget. Christiant kis idő múlva felkeresi egy kisfiú, aki bocsánatkérést követel a férfitől, akinek igazságtalan vádjai miatt nem számítógépezhet stb. a kissrácnak az igazságtalanságérzete több mint jogos, Christian mégis többször elhajtja, nem veszi komolyan. A helyzet addig fajul, hogy a kisfiú bosszúvágytól hajtva elkezd „káoszt csinálni”. Zajong a lépcsőházba, becsönget a szomszédokhoz, amik persze gyerekes eszközök, de tekintve, hogy az elkövetőjük is gyerek, ezt nem igazán róhatjuk fel neki. Christian megpróbálja megállítani a kisfiút, aki a dulakodás közben lezuhan a lépcsőn. Christian ezt követően visszamegy a lakásba, ám kintről még sokáig segítségkiáltásokat hall, ám akárhányszor kinéz, csak csend fogadja, nem találja ott a gyereket – igaz, nem is keresi olyan nagyon.

A történtek hatására mégis cselekvésre szánja el magát: egy videó üzenetben bocsánatot kér, elmagyarázza a helyzetet, belátja tévedését… és hárítja a felelősséget. Eltereli a témát, mentegetőzik, szakszavakat használ, hogy hitelesebbnek tűnjön, és a kettejük konfliktusát a társadalom nagyobb problémáinak rendeli alá. Hogy más, súlyosabb dolgok is vannak a világban, amiket meg kell oldani. Igaz persze, azokért voltaképp a milliárdosok tudnának tenni stb. stb...

Nem csak a milliárdosok haladnak át szótlanul a Négyzeten, de a kisemberek is. A globális problémák a kicsikkel kezdődnek, és csak azok elszaporodásával válnak naggyá és súlyossá. A Négyzet önmagában semmit sem ér. Christian ezt nem érti meg: nélkülünk a Négyzet semmi, s ha belőlünk hiányzik a Négyzet, mi sem vagyunk többek. Mind a hamis vádaskodás, mind a segítség megtagadása, mind az amerikai újságírónővel fojtatott személytelen viszonya, mind az, hogy nem hallgatja végig a kisfiút, és az, hogy nem a szemébe nézve kér tőle bocsánatot, az, hogy az általa nagyobbnak és fontosabbnak vélt dolgok mögé bújik, nyilvánvalóvá teszi, hogy ez az ember nem tudja, miről szól a saját kiállítása.

Csordaszellem

És nem Christian az egyedüli. Szintén a kiállítás köré épül az a filmplakáton látható vacsorajelenet. A jelenlevő társasággal itt egy interaktív „játékot” játszanak. Az ebédlőbe egy majomember lép be, majd terrorizálni, zaklatni kezdi a vendégeket. Ha valaki „elszakad a csordától”, azaz feláll a helyéről, hogy távozzon, az állat rátámad. A majomember közeledései, erőfitogtatásai egyre kellemetlenebbé, már-már veszélyessé válnak, egyre több vendég hagyja el rohanva az ebédlőt. A többiek remegve igyekeznek észrevétlenek maradni, már ők is komolyan veszik a helyzetet.

Egy idő elteltével a majomember kiszemel egy neki tetsző nőstényt. Szagolgatja, a haját nézegeti, míg a lány halálra vártan, de még mindig abban a hitben, hogy ez csak játék, nevetve kér segítséget, de senki nem mozdul. Ahogy akkor se, amikor a szörny a hajánál fogva lerángatja a padlóra, hogy ott párosodjon vele. Zavarba ejtően sok ideig nem történik semmi. A vendégek túlerőben vannak, 2 másodperc alatt lerángathatnák a lányról. 2 másodperc. Nem több. Mégis rengeteg időnek kell eltelnie addig, míg a tömeg felismeri a saját erejét, és félreteszi a saját rettegését. Nem a segítő szándék, hanem a túlerő biztos tudata és az erőszak mozgatja meg végül a teljes tömeget.

***

Mondanom sem kell, hogy maga a médiaóra nem a kedvencünk. Az érettségi tantárgyak meg a folyamatos hajtás mellett szinte természetes, hogy értelmetlennek találjuk, és hogy alapvetően ellenségesen viszonyulunk az órai anyaghoz, pláne, amikor az egy a mi stílusunktól annyira távol álló film. Nekem A négyzet mégis egy pozitív tapasztalat volt. Nem maga a film. Az őszintén szólva nem tetszett, hiszen borzalmasan hosszú, voltak jelenetek, amiken unatkoztam, és az aláfestő zene is szörnyű. Mint filmélmény, egyáltalán nem a kedvencem, nem is nézném újra. Azok a gondolatok viszont, amikről szól, egyáltalán nem kicsinyíthetőek le, pláne nem hagyhatók figyelmen kívül. A négyzet időszerű üzenetekkel bír, és még a legbizarrabb jelenetei sem hiszem, hogy elrendezhetőek úgy, hogy „ennek semmi értelme”. Nagyon tetszett a helyenként épp csak felbukkanó téglalapmotívum, mint az eltorzított négyzet használata is.

Lehet élni e nélkül a film nélkül, de anélkül, amit közvetít… tulajdonképpen anélkül is lehet, csak nem érdemes. És sok esetben káros – igaz nem rád, csak a körülötted élőkre.

Azt mondtam, a Négyzet vizsga, a társadalmunk és önmagunk vizsgája. A film megnézése és végiggondolása után azt látjuk, hogy mint társadalom megbuktunk. De mint egymástól különálló független személyek? Ennek a kérdésnek a megválaszolása már nem a film feladata.

A Négyzet művészetét nem veszi körbe múzeumok és a sajtó figyelmének pompája. A Négyzet művészete ma előttünk hever az utcán. Miért hagynánk viszont ott, ha egyszer bennünk is létezhetne?

Colleen Hoover: Hopeless - Reménytelen (Hopeless 1.)

Több mint egy évig volt nálam ez a könyv kölcsönben. Hogy miért? Azért, mert nem tudom mi a jó nekem. Buta Felhő.

műfaj: romantikus, new adult

kiadja: Könyvmolyképző Kiadó

borító: gyönyörű

oldalszám: 406

értékelés a moly.hu-n: 92%

az én értékelésem: 5* csillag

Készen ​állsz a reménytelen igazságra? Vagy szívesebben hiszel a hazugságoknak?

Colleen Hoover, a közkedvelt bestseller-író lebilincselő történettel tér vissza. Ez a szenvedélyes, magával ragadó románc két, szörnyű múltat cipelő fiatalról szól, akik az élet, a szerelem és a bizalom útvesztőjében bolyongva együtt ismerik meg az igazság gyógyító erejét.

A koránt sem szent Sky végzős középiskolásként találkozik Dean Holderrel – egy sráccal, aki nagy nőcsábász hírében áll. A fiú már a legelső találkozás alkalmával rabul ejti a szívét, ugyanakkor félelmet is kelt benne. A múltjára emlékezteti Sky-t, aki hosszú időn át próbálta eltemetni magában a történteket. Eldönti, hogy távol tartja magát a fiútól, de annak kitartása és ellenállhatatlan mosolya hamar semmivé foszlatja az elhatározását. Dean azonban maga is nyomasztó emlékeket őrizget. Amikor ezekről tudomást szerez, az visszavonhatatlanul megváltoztatja Sky-t, talán örökre szétrombolva lelkében a bizalom érzését.

A múlt mindkettőjükön mély sebeket ejtett, melyek csak akkor gyógyulhatnak be, ha bátran szembe tudnak nézni a történtekkel. Az őszinteség az egyetlen út, hogy végre szabadon, korlátok nélkül éljenek és szeressenek. A Reménytelen egy olyan regény, amitől eláll a lélegzeted. Elvarázsol, magával ragad, transzba ejt. Készülj fel, hogy újra átéld az első szerelmet…

Először is: Sky egy elképesztően szerethető főhős. Mégis kinek jutna eszébe felturbózni a szerkényére ragasztott gyűlölködő üzeneteket, mondván, hogy túl unalmasak??? Tetszett, hogy egy nagyon labilis környezetben is képes volt kiegyensúlyozott maradni, hogy őszintén nevet azon, amin mások már sírnának, és hogy kellő humorral és rációval tekint a világra (Megjegyzés: amiből lényegében alig látott valamit. Reális ez? Nem érdekel. :D). És Holder se semmi, meg kell hagyni. Lehet édesen sértegetni valakit? Nem, csak ha Holder vagy J.

Holder, a srác, aki lenyelt egy verseskötetet. Vagy nem tudom. Gyönyörű dolgokat mond, olyan ember, aki mindig maga elé helyez másokat, akire mindig lehet számítani, és akinek mindig Sky az első, akármi is van. Sky, Holder és Less története teljesen új értelmet ad a Hopeless címnek, ami így, ha lehet, még szomorúbb és szebb, mint eredetileg.

Sky, a leglazábban pánikoló csaj a világon és Holder, a Föld legegyenesebb kérdőjele. Azt hiszem új ultimate könyves párost avathatok. Mindkettejüket eszméletlenül szeretem, és mindkettőjükre egyszerre voltam féltékeny, amiért ott van nekik a másik, hogy aztán rájöjjek, mégiscsak együtt szeretem őket a legjobban. J

A cselekményről se lehet (hála istennek elmondani), hogy mindennapi lenne. Nem akarok spoilerezni, de el nem tudom képzelni, hogy lehet képes valaki ilyet tenni kislányokkal. Nem csoda, hogy Sky tudatalattija úgy védekezik a lélekölő gyerekkori emlékek ellen…

A helyzet az, hogy nem tudok olyan olvasót elképzelni, akinek ne tetszene a Reménytelen. Ha megszakad a szívünk, ha csordultig vagyunk érzelmekkel a könyv befejezése után, akkor tudjuk, hogy Colleen Hoover csak hozta a minimumot. Ez az a szint, ami tőle elvárható. Egy könyv, ami romantikus, édes, de nem nyálas, egyszerre megrendítő és szívmelengető. Colleen Hoover az az írónő, akinek ahányszor csak kinyitom egy regényét, tulajdonképpen tudom, mi vár rám, tudom, mire számíthatok. De hiába ez a kiszámíthatóság, az eredményre mégsem készíthet fel semmi.

„Six soha nincs elemében reggelente, de úgy tűnik, délután sem. Sőt, őszintén szólva az éjszaka sem az ő ideje. A kedvenc napszaka mindig éppen az lehet, amelyiket átalussza.”

„- Élek.”

„- Ha isten pokolra küldene, csak azért, mert szeretsz valakit, akkor én sem akarom vele tölteni az egész örökkévalóságot.” (a melegekről)

„Érezd csak, amit érezned kell, hiszen minden érzelem helyénvaló. Csak azt ígérd meg nekem, hogy bűntudatod nem lesz soha.”