Rácz-Stefán Tibor: Fogadj el!

Nem igazán olvasok mostanában olyan könyveket, amikről össze tudnék hozni egy blogbejegyzést. Részben azért, mert ezek önállóan értékelhetetlen sorozatrészek (Darren Shan: Démonvilág), amiről bármit is írnék, úgy meg lesz kavarva a vége, hogy át kell gondolnom az életemet; részben pedig azért, mert egyes regényekről egyszerűen nincs mást mondanom, mint amit molyon leírtam. Viszont elegem van abból, hogy az utolsó két poszt (Raziel, A burok), aminek megírásakor méltóztattam leülni a hátsó felemre és összedobni valamit, elképesztően negatívak, sőt, egyébként annyira ki is égettek, hogy minden kedvem elment a pozitív értékelések írásától. MOSTANÁIG!

műfaj: romantikus, ifjúsági, lélektani, LMBTQ

kiadja: Könyvmolyképző

oldalszám: 304

értékelés a moly.hu-n: 84%

az én értékelésem: 5* csillag

karakter, akit imádtam: Dávid

karakter, akit utáltam: Bálint

kedvenc jelenet: Lavina volt. Megállíthatatlan. Bűn lenne jelenetekre osztani.

Hiszel ​magadban? 
Petra a pénztelen, vidéki lány elit gimnáziumba kerül, ahol mindenki gazdag és menő, így aztán hazudik, hogy ne lógjon ki, hiába figyelmezteti Dávid. 
Petrát a lányok befogadják, barátokat szerez, egy fiú is tetszik neki, de kiderül az igazság. És ettől kezdve pokollá válik az élete. 
Túl lehet-e élni a bosszút, az iskolai megalázásokat? 
Dávidnak is van egy kínos titka, a lányok nem izgatják, de a szívét nagyon is megdobogtatja Áron, a jóképű padtársa, aki pontosan tudja ezt, és gonoszkodva ki is használja. 
A két barát szerelemmel, árulással és szenvedéllyel teli útja döbbenetes eseménybe torkoll.
Van egy pont, amikor már nincs tovább. 
Van egy pont, ahol a szerelem már fáj. 
A regény a 2013. évi Aranymosás Public Star könyve.

Olyan régóta pislogok a Rácz-Stefán-könyvek felé, hogy el sem tudom mondani, de valahogy sosem jutottam el odáig, hogy el is olvassam őket. De! Tegnap délig egy zenei táborban voltam, ahol hiába szocializálódtuk szét magunkat és próbáltunk egy csomót, számtalanszor ültünk össze mi könyvmolyok, hogy közösen olvassunk egy kicsit – vagy egy kicsit többet. Lényeg a lényeg, nem volt elég olvasnivaló, úgyhogy elkezdtünk könyveket cserélgetni stb., és egyszer csak megint ott volt az egyik könyv az írótól a szemem előtt, és úgy gondoltam, miért ne?

És. Te. Jó. Ég.

Az alapkoncepció az, hogy Petra, a vidéki, szegény sorból érkezett lány ösztöndíjat kap a Szép Remények magángimnáziumában, ahová a magyarországi elit gyermekei járnak. A lány a gimnáziumban kezdettől fogva egy ugrási lehetőséget látott, amivel elkerülheti, hogy a jövőben ő is gyármunkásként végezze. A másik történetszál Dávid iskolakezdése, aki szintén a Szép Reményekben kezdi meg tanulmányait. Csakhogy már a gólyatáborban felfigyel egy srácra, Áronba, aki villámgyorsa leleplezi Dávid vonzódását, és zaklatni kezdi őt.

Én bevallom őszintén, nem arra számítottam, ami ezután következet. Nagyon nem. Pedig már a prológusból sejthettem volna, hogy nem lesz szép vége, de valahogy elhitette velem a könyv, hogy még lehet remény! Azt vártam, hogy a gondok szép lassan, vagy akár egy csapásra megoldódnak, és egy aranyos összeborulós, „mindenki szeret mindenkit”-lezárást fogunk kapni, amivel én tökéletesen ki is egyeztem volna. Hát, nem igazán, ezt a könyvet bizony körüllengi az élet orrfacsaró bűze.

Az iskolai zaklatás, a társadalmi körülmények kihasználása, a hatalom szava, és a „pénz beszél, kutya ugat”-effektus már alapból egy olyan erős kompozíció, egy annyira erős és időtálló alap, amire szerintem bárhol, bármikor lehet könyvet vagy filmet építeni, és csak a ma született bárányok tagadnák ezeknek a problémáknak és ellentéteknek létezését. Hiába mindennaposak, hiába tesznek tönkre világszerte több millió életet, még mindig a tabuk közé soroljuk. Korábban molyon a Simon és a homo sapiens lobbi értékelésemben már leírtam, hogy a tabutémák nem azért lettek tabuk, mert nem szabad, hanem azért, mert nem beszélünk róluk. Mert kínos, mert úgyse érdekel senkit, blablabla, és ezért találom zseniálisnak, hogy a szórakoztatóiparban évszázadok óta megtalálhatjuk azt a mondanivalót, azokat a témákat, amik iskolai vagy családi keretek között max. a falra hányt borsó hatékonyságának szintjét ütnék meg. S mindez ebben a regényben úgy van megírva, hogy esélytelen, hogy letedd, meg kell tudnod a végét, be kell habzsolnod, és igen, meg kell kapnod minden pofont tőle!

Na, de vissza a könyvhöz. Petra kétségbeesetten próbálja titkolni anyagi hátterét, hogy ne legyen cikizések és kiközösítések áldozata, így hazudni kényszerül mindenkinek. Titka persze lelepleződik, és ezzel elindul egy óriási lavina.

És tudjátok, mi a legidegesítőbb, a legborzalmasabb, a legfájdalmasabb és a legzseniálisabb rész az egészben? Hogy nincs senki, akit hibáztathatnál, mert mindenki a körülmények áldozatai.

Innentől spoilerveszély, mert kitárgyaljuk a karaktereket!

Kezdjük a kemény maggal, akik megkeserítik a kevésbé népszerű társaik életét.

Barbara (bocsánat a kifejezésért, de) az apuci pénzén felnövő plázapicsák ünnepelt királynője, akiben az egyetlen hajtóerőként látszólag csak a pénz, a hírnév és a népszerűség dolgozik. Látszólag. Ha egy kicsit mélyebbre ásunk, akkor pedig egy a gyászban összetört lányt látunk, aki elvesztette azt, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett. Az álarc, amit a suliban visel, és a jövöbeli tervei közte szereplő színészet számára egy menekülőút, aminek segítségével más emberek szerepébe bújhat, megfeledkezve önmagáról. A Petrával kötött barátságban lehetőséget lát arra, hogy ténylegesen rálépjen erre a menekülőútra, és hogy visszakapja a halott barátnőjét. Mikor Petra hazugságára fény derül, a lány úgy érzi, Petra megalázta az elvesztett barátnő emlékét, és ez bosszúért kiált.

Zoli családi élete az anyja és kuncsaftjai után történő takarításban, és zárt ajtók mögül kiszűrődő zajok figyelmen kívül hagyásában merül ki. Az anyja kénytelen árusítani a testét azért, hogy eltartsa a fiát, és a megalázásokat drogozással és alkohollal igyekszik elfeledni. Zoli egyrészt persze szereti az édesanyját, másrészt viszont, mivel évek óta ez a példa áll előtte, ő is hasonlóképpen kezeli a lányokat, mint azok az ügyfelek az anyját, akiket gyűlöl és megvet. A fiúnak azonnal megtetszik Petra a gólyatáborban, s mikor Petra az ország szégyenévé válik, és elterjed róla az, hogy már mindenkinek megvolt az iskolában, sértve érzi az érzéseit, a büszkeségét. Ha Petra valóban hajlandó mindenre és mindenkivel, miért épp őt hagyja ki? Petrában számára visszatükröződik az az életforma, ami tönkretette az anyját, és emiatt elárulva érzi magát, és szinte sértőnek találja Petra tartózkodását a szakmára nézve. Ez elég bonyolult, mindenesetre Zoli nem nőgyűlölő, csak világéletében egy rossz példa volt előtte a férfi-női alárendeltségről és szerepmegoszlásáról.

Bálint minden hibáját és baklövését megúszta az apja pénztárcája és az anyja befolyása útján, de otthon, négy fal között ő és az anyja a családon belüli erőszak áldozata. Így a lehető legrosszabb értelemben, de igazi túlélővé válik, az őt ért testi fenyítések sem elegek arra, hogy megakadályozzák abban, hogy felbosszantsa azt, akit a legjobban gyűlöl. Ezzel a kiskoráig visszamenően eltorzult személyiséggel az ő gondolkodása teljesen más, a jó és a rossz közötti választóvonal számára láthatatlan.

A három fiatalnak bőven van a rovásán, és nagy szerepet játszanak abban, hogy a végső tragédia bekövetkezzen. De összességében csak lelkileg megtört és magára hagyott fiatalok, akik beleroppannának a szüleik nem odafigyelésébe, tehetetlenségébe, vagy bántalmazásába, és azokba az elvárásokba, amiket a társadalom támaszt az elit felé. Fiatalok, akik lázadnak a rájuk ruházott szerepek ellen, akik a körülmények ugyanolyan áldozatai, akiknek a személyisége és világlátása abnormális és deformálódott.

Bántásaik kereszttüzében áll Petra, akiről már írtam, hogy ki akar szakadni a szegénységből. Nem elég, hogy az anyja a kezdettől fogva demotiválja a lehetőségeit illetően, miután kiderül a hazugsága, majd napvilágot lát a videó, az egész iskola számkivetettként kezeli, s ahol lehet, belérúgnak. Tegyük hozzá, hogy Petra természetesen hozott pár elég rossz és buta döntést, de nem hülye, mindezek egy elkeseredetten megfelelni próbáló tinédzser hibás próbálkozásai, aki nem akarja úgy végezni, mint a családja, s nem akarja úgy végezni, mint a „lúzerek”.  A por, amit a rossz döntései kavartak, viszont alaptalanul nagy, Petra esélyt sem kap, hogy megvédje magát, mert a pénz, úgy látszik, mindenek felett áll. Míg ő Magyarország és a Szép Remények szégyeneként fut be a köztudatba, addig Bálint, mint az ünnepelt szexisten, aki megfektette a tinilányt.
Petra várhatóan belerokkan az őt érő atrocitásokba és megaláztatásokba, sehonnan nem kap támogatást, és drasztikus lépésre szánja el magát. Az iskolai lövöldözése, majd végül az öngyilkossága alatt már nem volt önmaga. Az egykori jó tanuló, álmokkal teli, elfogadásra vágyó lányból csak egy őrült, elkeseredett, az önbecsülését és a mentális egészségét teljes egészében elvesztő lány lesz, akiben már csak a bosszú dolgozik.

Spoiler vége

Tehát mindenki hibás, és senki se hibás. A különféle szituációk egymásból következnek, minden szereplő motivációja érthető, bántottak és bántalmazóké egyaránt. A regény arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire nem lehet elintézni ezt az egészet annyival, hogy majd megunják, vagy hogy „szeresd felebarátodat”. Petra helyzetén keresztül vizsgálja és vonja kritika alá a nemekkel kapcsolatos előítéleteket és a pénz irányító szerepét. A könyv lapjain életek és személyiségek feszülnek egymásnak, akiket tönkretett az oda nem figyelés, az anyagi helyzet, és a megfelelési kényszer.

Ez a könyv késztet a reménykedésre, utasít, hogy gondolkodj rajta, és kér, hogy légy jobb ember. Kötelezővé tenném, mert ugyan kívánom, hogy soha senkinek ne kelljen átélnie mindazt, amit Petra, Barbara, Zoli és Bálint átélt, de átéreznie tudni kéne mindenkinek. Ajánlom, ha fiatal vagy, ajánlom, ha idősebb. Felejthetetlen!

„Mert ezt is megússza majd, hiszen ez a gazdagok privilégiuma."

„Reménnyel telve aludtam el, a vággyal, hogy tényleg meghalok, de a sors minden reggel pofon csapott. Életben voltam, fizikai szempontból egészségesen, a lelkem viszont darabjaira volt szabdalva."

Dávid történetéről nem akarok sok mindent mondani. Ő az egyetlen karakter, aki körül egy ideig minden rendben van – és a bizonyíték arra, hogy hiába szeretnél és tudnál is segíteni, van, hogy még ez sem elég. :’(

„– Miért kell mindig piszkálnod? Nem lehetnénk csak barátok? Vagy ha azok nem is, nem tudnál simán békén hagyni? 
– Egyik opcióra sem vagyok képes – szólt halkan Áron. A falat bámulta. – Nem csak te gyűlölsz engem, hanem én is téged. 
– Miért? – kérdezte meglepve Dávid. – Mit ártottam én neked? 
– Megváltoztattál – mondta Áron.”

„– Ez a baj veletek, európaiakkal. Mindent csak megfontoltok, ahelyett, hogy élnétek. Tényleg ott akarsz maradni? Abban az elmaradott országban? 
– Nem nevezném annak – felelte Dávid. – Az emberek pedig mindenütt emberek. A jók és a rosszak ugyanolyanok, akármelyik földrészen éljenek is.”

„Nem kell kézen fogva járkálnunk, de mutasd meg a világnak azt, hogy tudod, létezem. Szerintem nem kérek sokat."

„– Petra, ugye jól vagy? – tette fel Dávid élete leghülyébb kérdését. – Látom, igen. Figyu, miért nem iszunk meg egy kólát? Ha hiszed, ha nem, szomjas vagyok. – Azelőtt vagy azután, hogy lecsuktak? – Fogalmam sincs, a cellában jó a kiszolgálás? – kérdezte Dávid, amivel még egy mosolyt csalt az arcomra."

Egyéb érdekességek

Ki a sapkás srác? -> http://racz-stefan-tibor.hu/2015/04/20/kiderult-hogy-ki-a-sapkas-srac-a-fogadj-el-boritojan/

Kiegészítő novella -> http://racz-stefan-tibor.hu/2015/06/09/konyvheti-meglepetes-exkluziv-fogadj-el-kiegeszito-novella/

Hogyan NE használjuk fel a jó ötleteinket? - Stephenie Meyer: A burok

Stephenie Meyer neve senki előtt nem ismeretlen az Alkonyat jelensége óta, ami szerintem az eddigi legvitatottabb és ellentmondásos véleményeket kiváltó könyv- és filmszéria a young adult berkein belül. Viszont ezzel együtt Stephenie Meyer az Alkonyatnak köszönhetően stabilan beszorult egy skatulyába, ami szerint – nagyon leegyszerűsítve – paranormális romantikus könyveket ír. Ám, ha megnézzük az Bella Swan-Edward Cullen katasztrófát jelenséget követő műveit, elmondható róluk, hogy igenis kikacsintgatnak a más és komolyabb, drasztikusabb  témák felé is. Szóval én azt érzem, hogy Stephenie Meyer ki akar törni a munkásságát jellemző sztereotípiákból, ami igen dicséretes, na de sikerül-e neki?

műfaj: disztópia, sci-fi, romantikus

kiadja: Agave Könyvek

oldalszám: 544

értékelés a moly.hu-n: 90%

az én értékelésem: 3, 5 csillag

karakter, akit imádtam: Vanda, Ian

A ​Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben testüket érintetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók magukkal hozták a rák ellenszerét, megszüntették a háborúkat, a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára. 
Amikor egy nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket és kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Tud a mindent elsöprő érzelmekről és a mindennél erősebb emlékekről. Egyvalamire azonban nem készült fel. Arra, hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie nem hajlandó feladni, nem hajlandó eltűnni. 

Ő egy kőkemény lány, aki a végsőkig küzdeni fog a testébe betolakodó idegen létforma ellen. 
Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki az arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek…

A burok első és legfontosabb témája a lélek dualizmusa, és maga téma szerintem megérdemelt volna egy kicsit thrillerszerűbb vonalat. Melanie testében két lélek lakozik, egyrészről ő maga, másrészről pedig a testét megszálló főszereplő, Vándor. Nyilvánvaló, hogy a kettejük kapcsolata nem egyenrangú, az egyikük csupán alárendeltje a társának, de mégis kénytelenek együtt létezni, és egymást megtűrni maguk mellett, mert mást nem igazán tehetnek. Viszont ha valami vagy valaki megszállásáról beszélünk, általában félelmet érzünk, mert a megszállás kontrollvesztést jelent. Valaki rád kényszeríti a hatalmát, az akaratát, miközben te magad elveszted az irányítást az életed felett. És mindez egy magasabb fokon játszódik le, ha mindez szó szerint önmagadban játszódik le. Másvalakivel együtt élni a fejedben nem csupán félelmet, de zsigeri rettegést eredményez. Én önmagam vagyok-e még? Ez melyikünk döntése volt? Ezt én akarom így, vagy ő? És ez a bizonytalanság és tehetetlenség teszi ezt a szituációt rendkívül ijesztővé, és hajszolja akár őrületbe az egyént. Aha… hát, Stephenie Meyernél ez kicsit másképp néz ki.

Néhány jelentéktelen szóváltáson kívül semmi konfliktus nem áll fenn Melanie és Vándor között, olyan gyorsan jutnak kompromisszumra, hogy esély sincs a fenti lélektani folyamatok bemutatására, sőt, még maga a téma se lett igazán megvillantva. A könyv első harmadáról tudni kell, hogy komoly kitartás kell ahhoz, hogy el ne aludj rajta, de én eskü bevállaltam volna még kétszer ilyen hosszú eseménytelenséget, ha ez a szál rendesen ki lett volna bontva. Viszont így ez egy elfojtott gondolatmenet lett, amiből eszméletlen dolgokat ki lehetett volna hozni. De hiába nyúlt ezúttal az írónő keményebb alapanyagokhoz, ha a kezdettől fogva puhává gyűri őket. Olyan, mintha vett volna egy kétélű hosszúkardot, ami már attól darabokra szaggat, ha csak ránézel, aztán fabrikál belőle egy gumibotot, ami ugyan csíp egy kicsit, ha megcsapnak vele, de csak megdörzsölöd az ütés helyét, s szinte olyan, mintha meg sem történt volna. Mintha Stephenie Meyer szándékosan szeretné megkímélni az olvasóit, hogy ne fájjon annyira. Lehet, hogy mazochista vagyok, de egy ilyen erős téma ne legyen elbagatellizálva, az vágjon oda rendesen!

A másik komoly problémám vele, hogy számtalan elpocsékolt történetszálat vonultat fel a könyv. Néha-néha megvillant valami izgalmasat, valami mondanivalót, egyáltalán – valamit, és aztán önmaga elfojtja az egészet. Egyes helyeken a regény halál komolyan magát gyilkolja szét, és magától veszi el a lehetőségeket. Ember-alien konfliktus? Hát kit érdekel, csorgassuk a nyálunkat továbbra is a szerelmi trapézre, jó lesz az. (És hiába szól szinte csak erről A burok, erről mi nem fogunk beszélgetni, mert ma még nincs bennem kávé, és ehhez nincs elég energiám. Egy szóban összefoglalva: olyan, mint egy szerelmi háromszög, csak itt az egyikünk skizofrén.) Nagyon sok mindent áldoz A burok a romantika oltárán, ez tény, és közben lógva és befejezetlenül hagy olyan elemeket, amiket ha kibontana, egy olyan epikus posztapokaliptikus sci-fi románc kerekedne belőle, amilyet még nem látott a világ. Így? Így felejthető.

Viszont az a 3,5 csillag nem véletlenül van ott, nem tévedt el, nem, az célegyenesen odavándorolt a könyvhöz, mert bármily hihetetlen, de a regénynek van megmentő aspektusa. Mégpedig a főszereplője.

Bár Vándor, vagy későbbi nevén Vanda szerepe van jobban kidomborítva, a regénynek igazából két főszereplője van. Illetve lett volna, ha az egyiknek nem az az egyetlen tulajdonsága, hogy szerelmes Jaredbe. Így viszont tényleg csak Vanda marad. Első látásra én azt mondtam volna, hogy Melanie, a megszállt helyzete és küzdelme sokkal érdekesebb és bemutatásra érdemesebb folyamat, ám meglepően azt tapasztaltam, hogy Melanie-val semmit nem lehetett volna kezdeni. Szerintem Vanda a könyv igazi hőse. Mivel ő egy lélek, ezért természeténél fogva becsületes, békés, és jó, és ezzel a földi viszonyokhoz képest – valljuk be – kissé életképtelen kombinációval kell nem legyőznie, de megértenie egy sokkal erőszakosabb és gyanakvó világot, ahol a bizalom nem születési előjog, és meglátnia annak összetettségét. Vanda karaktere nemcsak egy erős hősnő képe, de egyben üzenetet is hordoz: amit nem ismersz, nem pusztíthatsz el. A faja viszont pontosan ezt csinálja, hiába a jó cél, hiába az erőszak eltörlésére irányul minden, a cél valóban szentesíti az eszközt?

Szóval Vanda személye minden lyukból kihúzta a könyvet, bár még továbbra is maradtak bennem kétségek. Tényleg elég annyi egy szerelem kialakulásához, hogy levetítenek neked egy dokumentumfilmet a pasiról? Tényleg szerette Vanda Jaredet, vagy azt valóban csak Melanie ültette a fejébe? Mi célja volt Jeb személyi diktatúrájával a menedékben? Egyáltalán: mi lesz a könyv vége??? Mert nincs befejezve. Nagyon, hű, de nagyon nincsen! A regény háromnegyede csak úgy lóg a levegőben, mikor elérünk az utolsó oldal végére, és semmi, semmi nincsen megoldva és befejezve, kivéve – na vajon? - …. a romantikus szálat.

BUMM, szerelmi háromszög... :/

És Stephenie Meyer itt bukott óriási nagyot! Mert hiába a más téma, hiába a keményebb alapanyag, hiába a fajok közti világméretű konfliktus, ha az egész megy az enyészetbe, és mindenki a szerelemmel törődik. Tudom, jó dolog az, én is így vagyok vele, sosem árt, ha van egy nem is kötelezően szerelmi, de egy lélektani vonala a könyvnek, de itt az a helyzet, hogy a történetnek csak az van. Szóval bármennyire is jó fele tapogatózik az írónő, ez a skatulyatörő keményfedeles féltégla méretű sci-fi vállalkozás nem nevezhető maradéktalanul sikeresnek, de nem volt eredménytelen sem. Én azt mondom, ha gondolkodtatok már a regényen, akkor csak hajrá, csalódni nem fogtok (legalábbis nem nagyot), ha viszont a történetből nem a szerelmi trapéz érdekel, hanem bármi más, akkor ne kezdj bele, mert azt nem találod meg.

A vallás és az írói felelősség - Lana Millan: Raziel

Elképesztő, hogy mikor posztoltam utoljára: május 5-én!! Ráadásul az is csak egy ilyen „legyen-valami-az oldalon” bejegyzés volt. Viszont, most egy olyan könyvbe sikerült belefutnom, amiről beszélnünk KELL! Szóval, először is beszéljünk valami másról: vallás.

Én személy szerint az gondolom, hogy ha eltekintünk a szélsőségektől (pl. keresztes hadjáratok, boszorkányüldözés, Szent Bertalan éjszakája), akkor a vallás egy nagyon jó dolog. Erőt és reményt ad, ezáltal motivál, közösséget teremt. Ez persze nem jelenti azt, hogy aki nem tartozik egyik vallási felekezethez sem, mint például én, annak szegényebb lenne az élete. Nem az, csak más, és egyébként a nemhívők számára is van a vallásoknak egy nagyon jó üzenete - tanítja azt az olyan mértékű elfogultságot, amit hitnek nevezünk. Ami a legeslegjobb az egészben! Az egész lényege! Nem az számít igazán, hogy miben hiszel, hanem hogy hiszel, hogy képes vagy rendíthetetlen és kitartó lenni, véghezvinni és elérni a céljaidat, tudsz bízni.

Emellett a vallás egy remek vitaindító, egy remek lehetőség, hogy ütköztessük a véleményünket, hiszen olyan rétegelt és annyiféle irányból megközelíthető és körbejárható téma, vegyük csak a teremtéstörténeteket, a világképet, a szimbólumrendszereket. DE vitázni is csak intelligensen érdemes, csak úgy szabad szubjektív véleményt alkotni, hogy megmaradsz egy bizonyos tárgyilagos formánál, nem mész át pejoratívba, és nem sérted a vitapartnered, hagyod, hogy elmondja a véleményét. És ezek a kötelező alapszabályok egy új szintre emelik a kötelező fogalmát, ha vallásról van szó, hiszen a vallás és hit maga, bármekkora, akár világszintű közösséget is fog egybe, mégis egy nagyon intim és bensőséges téma, szerintem még ilyen téren felülmúlja a szerelmet is. És mint ilyen, vigyázni kell vele, mert érzékeny pont, de amennyire törékeny, annyira örök. És mi van, ha nem vigyázunk vele?

Hát, EZ!

műfaj: urban fantasy, kaland

oldalszám: 296

kiadja: Athenaeum

értékelés a moly.hu-n: 85%

az én értékelésem: 0,5 csillag

borító: igényes és szép

Ismered a viccet, amiben a bukott angyal, a KitKat-mániás démon és egy hősszerelmes bolti eladó a Tudás Könyvének keresésére indul? Nem? Nem csoda, hiszen ez nem vicc. Raziel a Tudás Könyvének őrzője, a legfelsőbb misztériumok és titkok angyala. Vagyis csak volt. Valami történt. Lélegzik és ver a szíve, miközben Nevada tűzforró sziklái között kinyitja a szemét. Emberré vált. Lehetne még ennél is rosszabb a helyzete? Lehet, és lesz is. Amikor eltűnik a Tudás Könyve üzletet ajánlanak neki: ha segít megtalálni, visszakaphatja a szárnyát. Segítőként egy pimasz démont varrnak a nyakába, hogy aztán együtt vágjanak neki Amerika vadregényes tájainak. Kalandos útjuk során Raziel felfedezi magában az elszánt harcost, a féltő barátot, és az esendő embert. Lana Millan második regénye egy izgalmas mese, ami akár igaz is lehetne.

Igen, tény, hogy ez egy KitKat promó könyv, de nem ez a lényeg. A vásárláskor adtak hozzá csokit, bár utólag lehet, jobb lett volna, ha egy doboz nyugtatóval dobnak meg, annak az olvasás közben több hasznát vettem volna. Vagy adták volna ide a csokit és tartották volna meg a könyvet!

Nem lepődtem meg, hogy nem elfogulatlan a könyv a vallásosság terén, lévén ez egy valláson alapuló fantasyregény. A fülszöveg alapján egyértelmű volt. De akkor most térjünk egy kicsit ki arra is, mi az az írói felelősségvállalás.

Alapvetően legyen szó bármilyen szellemi értékről, egy képről, zenéről, bármiről, a készítőnek, írónak, művésznek, akinek a neve alatt fut, óriási felelőssége van. Az az esztétikai üzenet, amit a munkáján keresztül átad, rengeteg emberhez eljut, sokak gondolkodását és énképét befolyásolhatja, sokakat érinthet meg. Szóval a művészet egy önkifejező eszköz, ami segítségével maradandót alkothatunk a külvilág számára. Kiemelve a külvilág szót, hiszen a külvilág nem feltétlenül ugyanolyan, mint mi. Ha álláspontot foglalunk valami ellen, számítsunk rá, hogy lesz, aki megcáfolja, ha vádolunk, akkor vegyük biztosra, hogy védekezni fognak. Én pedig szeretnék.

A Raziel alapszituációja az, hogy a tudás angyalát valamilyen okból fogva kidobták a mennyből, és most egy idegen nő testében kényszerül megtalálni a helyét, ráadásul úgy, hogy az utolsó 200 évre nem is emlékszik. Számára a Föld egy teljesen új és érthetetlen világ, s a tapasztalansága és naivitása miatt tökéletesen alkalmas lesz arra, hogy az ő szemén keresztül kritikusan vizsgálva az emberiséget meglássuk magunkban az elítélendőt. Egy alapvetően jó mondanivalóval szolgál, rámutat az emberi lét gyengeségeire, a túlzott igényességre, a természeti és társadalmi öngenerált problémáinkra, és egy nagyon jó kérdést feszeget: a mérhetetlen tudás nem hajszolja-e a fejlődés helyett a hanyatlásba a fajt, illetve megérett-e vajon az emberiség a pusztulásra? Csakhogy mindezeket a témákat (amiket amúgy befejezetlenül és kifejtetlenül fel is áldoz majd a romantika és az unalom oltárán) a lehető legrosszabb módon veti fel, amivel vallást, identitást és ízlést sért. Ugyanis a könyv felfogása szerint a Föld azért pusztul, mert az emberek közömbössé váltak Isten iránt, már nem hisznek benne, „egyre több a beteg, eltorzult lélek”, valamint, „ha Istenben hinnének ilyen meggyőződéssel, sosem kerültek volna ekkora pácba”.  Igen, ez így szó szerint, ebben a szövegkörnyezetben le van írva. Röviden: azok miatt amortizálódik le a bolygó, akik nem hisznek Istenben, vagy nem Istenben hisznek.

Őszintén? Undorító! Elolvastam, és csak pislogtam a döbbenettől. Nem hittem el, hogy az oda le van írva, és úgy van leírva, ahogy. Tehát a buddhisták aktív rombolói a társadalomnak? Az ateisták hozzáállása elfogadhatatlan és káros? Tisztázzuk! Senkinek semmi joga ahhoz, hogy megítéljen valakit a vallási hovatartozása alapján, addig semmi, amíg nem ismeri ától cettig az illető életét és személyiségét. Ez pedig nem fog megtörténni. Nem ismerheted annak, akinek más a hite, mint neked, a motivációt, az érzéseit, és amit nem ismersz, arról nem alkothatsz véleményt. Lehet, hogy neki az a világnézet és eszme jelent sokat, ami téged hidegen hagy, de akkor az a minimum, hogy hagyjon hidegen az is, aki gyakorolja azt a vallást, inkább, mint hogy ott okoskodj, ahol semmi keresnivalód!

Csak azt nem értem, hogy ha ez így és konkrétan így van benne a szövegben, akkor ki ennek a regénynek a célközönsége? Ki élvezné ezt a könyvet? Mert az, akiket rágalmaz, biztos nem, azoknak, akik vallási felekezete nevében beszél, pedig kínos.

Ezek után remélem, senkinek sem maradt ködös, hogy miért is sértő és felháborítóak az idézett kijelentések. De nem feltétlenül kell különböző hitvilágokkal dobálózni, mert a könyv annyi téren bizonyítja a saját sztereotip és beszűkült látásmódú gondolkodását, hogy tagadhatatlanul maga alatt vágja a fát.

Nézzük tovább a történetet: Raziel már hónapok óta keresi azt, ki is ő valójában, és szörnyülködik azon, hogy milyen sokan nem ismerik el főnökét, amikor Uriel meglátogatja és megbízza a Tudás Könyvének keresésével. Segítőként egy pokolbéli démont rendel mellé, aki Raziel lakótársa, Kendra unokabátyjának testét szállja meg. Ketten neki is vágnak az útnak, satöbbi, satöbbi, satöbbi… De!

A könyv bevezet egy újabb fogós és elgondolkodtató témát, a jó és a rossz közti különbséget, amitől a fentiek ellenére is elég sokat vártam. Ámde a regénynek itt is sikerült a lehető legarcbamászósabb stílust és eszközt megválasztania, magyarul kijárna neki egy alapos pofon! Ebben a történetben, legalábbis az elején Raziel mint exangyal egyértelműen a jót, és Belader mint démon, egyértelműen a rosszat képviseli és testesíti meg. És emiatt ez a helyzet megkövetelné magának az óvatos és átgondolt megfogalmazást, hiszen várható, hogy majd bizonyos dolgok itt ki lesznek kiáltva erénynek illetve bűnnek. Szóval ártalmatlan általánosításról beszélünk, ami azért mégiscsak általánosítás, ezért ekképp is kell kezelni. Vigyázni kell, hogy ne konkretizáljunk dolgokat, ne állítsunk pl. olyanokat, hogy a rockzene az sátánista, hisz ezzel ismételten csak sértünk, nem pedig építünk. Itt viszont pont ez történik!

Van az a jelenet, ahol démonka és angyalka beülnek az autóba. Démonka unaloműzésként benyom egy rockszámot, mire Raziel elszörnyed, hogy mi a franc ez, ez nem is zene, megfájdul tőle a feje. Egy átlagos fantasyban ennek a jelenetnek a terjedelemnövelésen kívül semmi szerepe és jelentősége nem lenne, de itt, ahol a jót állítjuk szembe a gonosszal, nagyon is felértékelődik ez a kijelentés. A rockzenét különben is bőven érik az olyan elítélések, mint hogy ördögtől való és sátánista, művészileg szenny (annak ellenére, hogy az ilyen dalok elenyésző százaléka csak sátánimádó, míg szinte minden ötödik rockszám keresztény témát dolgoz fel), és akkor kapunk egy ilyen szituációt, ahol a démon élvezi a rockot, míg az angyal szenved tőle. Elfogulatlanság - Ámen… [Egy érdekes cikk a témában]

Ugyanezt eljátsszák még a vegetáriánus téma körül is: Raziel szabályosan rosszul van attól, hogy egy olyan teremtmény testét egye meg, aminek Isten lelket adott. Ami megint csak nem lenne probléma, ha Raziel nem a mindenkori erény metaforájaként tetszelegne, így viszont ebből csak annyi derül ki, hogy csibeburgert enni egy Bon Jovi koncert után egy ingyen beutaló a pokolba. És ha ez még nem lenne elég, ezek az elvakult és alaptalan elvek és vélemények (nem tanok, nem általános érvényű értékek, hanem szubjektív vélemények) egy olyan egyirányú kommunikációs közegen keresztül jutnak el az olvasóhoz, hogy a sértett esélyt sem kap arra, hogy reagálhasson az őt, az ízlését vagy vallását ért támadásra. Szép.

Mindez együtt egy bár alapvetően jó témákkal és kérdésekkel operáló társadalomkritika, aminek viszont „kritika” része valahogy célt tévesztett, minekutána az eredmény egy sztereotipikus gondolkodású, elítélő és sértő, rendkívül káros üzenetű és alaptalanul szkeptikus illetve bíráskodó romantikus kalandregénynek álcázott vallási propagandaszöveg. És még az álcája se jó!

Ugyanis ez, az általam olvasott könyvek közül minden idők legcsapnivalóbb olvasmánya! Akció – annak ellenére, hogy ez egy kalandregény – semmi, a karakterek gyengék és kiszámíthatóak, és pontosan 40 oldalba telt, míg kitaláltam, hova fog vezetni a két főszereplő lelki önmarcangolása, szóval – cselekmény híján – még lélektani alapon sem kell semmiféle fordulattól tartani. A könyv egy nagy rakás időhúzás, és annyira érződik rajta az izzadságszag, ahogy próbálta elérni a minimum vastagságot, de így tartalom híján csak küszködött a saját hosszával. Aztán volt egy pont, ahol valahogy megbékéltem vele, ugyanis a könyv akkor már maga is elkezdett olyan nevetséges szituációkat alkotni, ami konkrétan saját magán röhög. Például mikor Raziel nem akar megtanulni lőni:

Vagy mikor már majdnem történik valami:

Vagy mikor elszabadul Belader és az angyalkánk között a szerelem megállíthatatlan tüze:

Szóval körülbelül ennyi az össz cselekményünk, térjünk rá a karakterekre!

Tommy, a gyermeki naivitás képviselője, aki vigyorogva megy bele egy démonidézésbe, mert hát mi baja is eshetne? Azon kívül, hogy szétégett, meghalt, majd újjáéledt meztelenül egy börtöncellában, valóban minden oké. Jobban már nem is lehetne. Igazság szerint amikor fennáll a szükség egy lelkes önként jelentkezőért, és Tommy ehhez a jelentős szerephez jut, bárki más a helyében lehetett volna. Viszont  ötoldalnyi tartalmat hozzá tudott tenni a sztorihoz, amikor is tisztázta Kendrával a régi szerelmi kapcsolatát. Szóval Tommy jelenléte nem szükségszerű, de magával hozott pár sablonmondatot, így átment az alacsony igényű ellenőrzőkapun, és feltűnhetett a könyvben, aminek megint csak egy kihagyott lehetőség és egy színes fantasy-jelenet lett az áldozata a romantika oltárán.

Kendráról a következő idézet nyújt pontos leírást: „Akadnak olyan angyalok, akik embernek születnek, mégsem veszi őket észre senki.” Rá ez tökéletesen illik, egy önzetlen, elfogadó, de mégis emberi karakter, neki is megvannak a hibái, és igazából benne is sokkal több a potenciál, mint Razielben.

A Halál (vagy, jó, oké, legyen Összegző) az egyetlen olyan karakter, aki a maga kidolgozatlanságában és semmilyenségében, de ellentmond a személye körül kialakult sztereotípiának. Attól, aki elviszi a lelkünket, nem vártunk volna sem jó tanácsokat, sem már-már atyai vigasztalást, ami támaszt nyújt a gyászban. Ő se tesz hozzá semmit a cselekményhez, legalább ellentmond a könyvnek… annak ellenére, hogy ő is benne van.

Uriel már majdnem több mint egy karaktervázlat karaktervázlata, és ő az egyetlen, aki valóban hozzáadott valamiféle misztikumot a történethez. Ő az, aki szerintem röhög magában azon, hogy hülyékkel van körülvéve. Hiányos személyisége egyben a legnagyobb erőssége is, hisz látszólag pontosan tudja, hogy mit csinál, úgy tűnik, a főszereplőink mellett áll, és őket támogatja, de az eszközei erősen megkérdőjelezhetők, és így esélytelen kikövetkeztetni, mik is a motivációi, mi lehet a valódi célja. Nagyon sok mindent lehetett volna kezdeni vele is.

Belader, az emberből lett démon háta mögött egy nagyon is viszontagságos életút áll, és esküszöm, az ő élettörténete volt az egyetlen érdekfeszítő eseménysor a könyvben, és nagyon nagy kár, hogy csak elbeszélés szintjén jelent meg a cselekményben, mert így igazság szerint nem sok haszna volt. Az élettörténete mélyre hatoló, emberi tragédiája egy olyan színt kölcsönöz neki, ami szerintem nagyon érdekessé tehette volna a karaktert, ha az írónő végre felismerte volna, mire érdemes hangsúlyt fektetnie a sztorivezetése alatt, mert ugyanis így ebből sem lett semmi. Ha a könyv a démon szemszögéből íródna, merem állítani, hogy sokkal jobb lett volna. Szólhatott volna amellett is a regény arról, amiről most szól (semmiről), de megvillanthatta volna Belader emlékeit és fájdalmát, a lánya miatt érzett bűntudatát, sőt, mivel Belader egy szociálisan sokkal érzékenyebb lény, mint az angyalkánk, teret engedhetett volna a sztori (ha már úgysem halad semerre) Kendra kisebbségi komplexusának.

Ehelyett megkaptuk Razielt, ezt a több sebből vérző katasztrófát, akinek viselkedését a többi karakter próbálja kompenzálni, de sajnos eredménytelenül, így Raziel igazából soha nem kerül ki a látószögünkből. (1) mert a mellékszereplő-gárda bár rengeteg lehetőséget tartogat magába, pont az az oldaluk nincs kidolgozva és (2) mert emellett Raziel meg túlságosan is részletes, és szó szerint minden róla szól. Elpusztul a Föld? Oké, akkor tárgyaljunk arról, Raziel szerint milyen igazságtalanul bántak el vele. Nyakunkon a rendőrség és a lehető leggyorsabban olajra kéne lépni? Ez egy remek alkalom arra, hogy azon veszekedjünk, miért is bántotta Raziel kis lelkét az a póló. Értem én, Belader megpróbált kedves lenni, de mivel démon, ezért nem tud (ez is egy mennyire rossz üzenet…), de ember, prioritások!

És a legkiakasztóbb jelenet: Belader halála. Meghal az a karakter, akiben a könyv minden reménye volt, és basszus még az ő halála is az angyalka hisztiparádéjába fordul át, amit hadd ne részletezzek. Egyetlen jogos gondolat merül fel ebben a részben: mit fog csinálni Raziel Belader nélkül? És bár nyomtatás szerint mindenkinek az a véleménye, hogy tutin megoldja majd a dolgokat, én kivételesen és először és utoljára, de szilárdan…Raziellel értek egyet. Semmire sem fog menni a démon nélkül. Bár ezt sajnos nem tudjuk meg, mert Belader nem sokáig marad halott, így Razielnek esélye sincs igazolnia a saját önállótlanságát, de az is elég sokat elárul róla, hogy ott van pár órányi gyaloglással a céltól, miközben a csúnya bácsik már tenyérdörzsölve visszaszámolnak az emberiség pusztulásáig, és azt tervezi, hogy visszamegy Kendrához beszélgetni. Minden ott van nála, a térkép, az irány, a lehetőség, minden passzol, leszámítva azt, hogy egy önmarcangoló, cselekvésképtelen főszereplőnk van. Aztán kiderül, hogy valójában már a könyv első pillanatától kezdve ott volt a megoldás a szemük előtt (és akkor nem lett volna könyv), Belader feltámad, és megvillantják nekünk, mennyire ijesztő is a Lucifer mint márkanév. Magyarán a könyv észrevette, hogy egész eddig semmit nem tudott felmutatni, és megpróbált valami cselekményt az utolsó két (!) oldalba belesűríteni. Szeretnék túlozni, de nem tudok!

És jogosan kérdezhetitek, hogy „jó, de akkor mi történt a könyv másik 294 oldalán?” Raziel. Raziel történik.

Razielnek kb. 30 különböző személyiségét ismertük meg a könyv során, de mind egytől egyig ugyanolyan idegesítő. Van az önmarcangoló, van a szomorú, van a sértett, a makacs, a kisebbségi komplexusos, a logikátlan, és a hisztis Raziel. Az exangyal a fülszöveghez hűen felfedezi magában a féltő barátot és az esendő embert ugyan, és meg is marad ebben az énközpontú állapotban. De az elszánt harcos csak akkor jött elő belőle, mikor az idegeimmel játszott, azt viszont, el kell ismerni, kitartóan csinálta. Raziel minden, amit nem várnánk el egy főszereplőtől, és legrosszabb hősnő, akit valaha láttam. Mikor belekerül új testébe, elvesztette az angyalként megszokott erejét – de valóban az a két szárny jelenti az erőt? Ezért tiszteljük az angyalokat, a hősöket? Ha Raziel valóban erős lenne, akkor majd’ egy évnyi föld tartózkodást felhasználhatta volna arra, hogy megpróbálja kideríteni, miért került ide, mit követett el, de ehelyett csak azt látjuk, hogy biztos benne, Isten bűnösnek találta, ezért dobta ki, szóval helló, önsajnálat. Feladta, ez van. Azzal, hogy elvesztette a szárnyait, úgy látszik elveszett belőle minden, ami értékelhető. Miután „elkezdték keresni a könyvet”, van egy konkrét jelenet, amiben arról siránkozik, hogy mikor kapott ő ekkora felelősséget, és hogy ő ezt nem bírja! Mert arkangyal korában aztán tényleg nem volt ideje hozzászoknia az alatt a pár százezer év alatt a felelősséghez. Csak az emberiség volt rábízva, de nem, ő most találkozott a felelősség fogalmával először! Na ne. Ezek szerint ha nincsenek szárnyak, akkor nincs semmi már sem. Nincs benne küzdőerő, sem erős elvei, sem személyisége nincs, nem képvisel semmi jót, legfeljebb névleges pozitívumokat és egy nagy kalap előítéletet, ahogy azt már fentebb kitárgyaltuk. Száz szónak is egy a vége, nincs miért felnézünk rá. Nem alkalmas hősnek.

„Megérdemelnék egy jó erős vállon veregetést, vagy inkább két nagy pofont.”
Igazad van, Raziel.

A könyv első… hát, őgy 90%-ában szóval semmi nem történik Raziel nyavalygásán kívül, és azt, hogy a szereplőgárda – Uriel kivételével – mennyire odavan érte. Hát, ahogy mondani szokás, kinek mi. De akkor a könyv végre ráébred, hogy baromira nem azt csinálja senki sem, amit kéne neki, megszólal, hogy most aztán dologra, mert most jönnek az igazi izgalmak, és mennyire epic lesz minden… Aha. Epic fail. Mert pár oldallal később már megint ott vagyunk, hogy „férjhez akarok menni, hagyjuk a csudába a könyvet, a Földet meg bízzuk Isten jóindulatára.” Azaz: NE TEGYÉL SEMMIT, HANEM VÁRJ, AMÍG MÁS MEGTESZI HELYETTED! Motiváló lenne, ha egy oroszlánfóka-családnak mesélnék! Semmit nem tudunk meg a Tudás Könyvéről, amit max két pillanatig keresnek, és az se nagy kunszt, mert konkrétan tudják, hova kell menniük, szóval magában az alapszituációban, ha volt is potenciál, a kivitelezés azt is csírájában elfojtotta.

Szóval, ha csak is kizárólag regényként nézzük, akkor is mélyen a középszerű alatt van. Voltak ebben a könyvben annyira jó témák, de kifejtésre csak azok kerültek, amikben zéró a mondanivaló és sok a nyafogás. Cselekvés meg nincs sehol. Razielt nagy feladatra választják ki, de ő egyáltalán nem elég ahhoz, hogy fel is érjen a küldetéshez, s nyilván a végén majd sikerülni fog neki (nem úgy néz ki, hogy ez egy apokalipszisregény lesz), de mikor ez megtörténik, hiteltelen lesz. Hacsak nem lesznek itt majd valami óriási jellemfejlődések. Mert, igen – lesz második rész. Alig várom.

***

Összegezve: számtalan kihagyott lehetőség, semmi tartalom, borzalmasan rossz gondolkodásmód, amit a könyv mindenáron rád akar erőszakolni. Nem, nem lettem rajongó. „A rockzene bűn, de Rihannából az élet énekel”-elméletek és társaik. Ha túltetted magad az ízléskritizálás tényén, igazából már csak nevetni tudsz rajta. És azok a sértő és kritikus megjegyzések, amik időről időre felbukkannak… én nem hiszem, hogy szándékosak lennének. Valljuk be, ez nem egy 3000 IQ-s könyv, ami a tudatalattidra akar hatni, és azon keresztül megváltoztatni, maga, ahogy meg van írva, is inkább csak nevetséges, olyannyira gyenge, hogy nem feltételeznék rosszindulatot a háttérben. Az viszont tény, hogy felelőtlenül bánik a véleményével és a szavakkal.
De ennek ellenére is úgy vettem észre, hogy nagyon sokan szeretik ezt a könyvet. És ahogy olvastam az értékeléseket, nem értem, miért. Mert lehet különböző véleményünk a karakterekről és a történetről, de például a vallásos tematikáról egy szót sem láttam leírva. Nem hiszem el, hogy ez csak nekem tűnt fel…

Nektek mi a véleményetek? Olvastátok már a könyvet? Ha igen, mi a véleményetek róla?

Miniajánlók#1 - Magyar írókkal tavasszal

Rengeteg embertől hallottam már azt, hogy nem olvasnak magyar íróktól, mert azok nem olyan jók, mint a külföldiek. Ez hülyeség, már bocsánat. Bár lehet benne igazság, hiszen magyarra valószínűleg azokat a külföldi regényeket fordítják le nagyobb számban és nagyobb valószínűséggel, amik ott kint is sikeresek voltak. Akárhogyis, úgy gondolom, az is fontos, hogy a saját országunk kortárs íróit is megismerjük, így elhatároztam, hogy ezentúl több magyar szerzővel is bepróbálkozok. Ehhez egy óriási löketet ad egyébként a Hungarikum Könyvklub, ami magyar könyvekkel foglalkozik, és amit Vhrai, a Libellum blog írója indított el.

A mai bejegyzés egy miniajánló-gyűjtemény lesz, méghozzá az elmúlt időszak alatt olvasott négy magyar regényről. Előrevetítve közlöm, hogy egyes olvasások nem fenékig tejfel és csillámpóni voltak, ennek ellenére továbbra is kitartok amellett, hogy azért magyar íróktól érdemes olvasni.

Fejõs Éva: Karácsony New Yorkban

Olvasva: 2018. április 19., 14:50 → 2018. április 26., 13:39
Értékelés: 2,5 csillag

Igazából nem is lett volna nagy baj vele. Ha eltekintünk attól, hogy szerintem elég hosszúra sikerült az előkészítés, majd hogy – érthetetlenül - konkrétan lespoilerezte a saját végét, akkor egy egész kellemes olvasmányról beszélhetünk, amivel gyorsan lehet haladni. A szereplők is okék voltak, a cselekmény is rendben fojt a saját kis medrében – csakhogy! A könyv vége hiányzik. Nem tudom, lehet, hogy csak az én példányomból veszett el az utolsó pár oldal, vagy ez valami globális átverés… de valami nagyon nem oké így ezzel a befejezéssel. Adott egy probléma, amire aztán nem lesz megoldás, és nem azért, mert nem lehetne, hanem azért, mert az írónő elfáradt, és korábban elküldte a kéziratot, vagy egy fanatikus gyűjtő felvásárolta az összes utolsó tíz oldalt, vagy az ufók elrabolták a szerkesztőt, aki még nem végzett a munkájával… Nem tudom. Igazából egy nagyon nagy pozitívum és egy nagyon nagy negatívum van számomra a könyvben: imádtam, hogy Mary-Ann és Wayne összejöttek. Az ő párosukat nagyon szerettem, és mindig vártam, hogy végre az ő szemszögük következzen. Viszont, hogy lehet az, hogy lezáratlanul maradt Nicholas és Lina ügye?? Nem ők voltak a kedvenceim, de azért egy ilyen folyamatot nem lehet csak úgy elvágni… És a másik. Mi lesz Martinnal és Virággal? Azzal a lánnyal csak nekem vannak problémáim? Nem gyanús, hogy az volt a végső löket a kapcsolatuknak, hogy kiderült Martin Wayne, egy rockisten fia? Csak én gondolom azt, hogy Virág mindössze féltékennyé akarta tenni az exét? Hát mi lenne jobb és hatékonyabb eszköz, mint egy híresség fia? Én azért vártam volna valami, nagy észhez térést Martintól, miután hazaérkeznek…
Összességében? Pár napra kikapcsolt, volt benne pár humoros rész, de nem igazán tetszett. Ha még egy húsz oldalt odatoldottak volna, és írtak volna neki egy  megoldást, egy lezárást, nem kel, hogy pozitív legyen,lehet felőlem negatív semleges, de könyörgöm, ha egy kerete lett volna a történetnek... akkor lett volna jobb is az a csillagozás.

Király Márk: Harminc nappal a világvége elõtt

Olvasva: 2018. április 26., 14:00 → 2018. április 27., 15:18
Értékelés: 2 csillag

Kérdés: hát ellen lehet állni egy ilyen címnek? Ugye, hogy nem J. Mindennek ellenére csak egyvalami sikerült ebben a könyvben: nagyon jól bemutatta, hogyan őrül meg a világ a bejelentés hírétől, miszerint egy későn észlelt meteorit harminc nap elteltével atomjaira zúzza a Földet. Azokat az elmebetegeket elnézve, akik ebben a világban rohangálnak, tényleg kijelenthetjük, hogy az emberiség talán tényleg megérett a pusztulásra. Ennek a kaotikus állapotnak többféle megközelítését is láthattuk, a kiábrándult hívőket, a virtuális valóságba menekülteket, és az önkéntesen öntudatlanságba merülőket, és azokat is, akik azt vallják, hogyha már meg kell halnunk, mi döntsük el, mikor és hogyan. Mármint a lehetőségekhez mérten. Megdöbbentő látni, hogy a táradalom hogyan vetkőzik ki minden emberségéből, már nincsenek törvények, nem számít semmi. 

Igen, ez mind-mind benne van. Csakhogy! 
Annyi mindent ki lehetett volna még hozni belőle! Nem feltétlenül arra gondolok, hogy az előbb említetteken kívül még kellett volna plusz elemeket behozni ide, de a már meglévőkre nagyon ráfért volna egy alaposabb kifejtés. Nagyon egyoldalúra sikerült a regény, nagyon a drog-pia-szex témára volt kihegyezve a történet. Ami nem baj. De teret kellett volna engedni a többinek is, mert így elég egyhangú volt az elbeszélés és lassacskán unalmassá vált.

Mi lesz a sorozat sorsa? Mert igen, van még egy rész, ami a pusztulás után játszódik, Harminc nappal a világvége után címmel. Az a helyzet, hogy az első részben való csalódásnak nem sikerült elvennie a kedvem. Naná, hogy a cím miatt. J

Istók Anna: Éhes felhõ a napot

Olvasva: 2018. április 28., 07:34 → 2018. április 30., 14:29
Értékelés: 5 csillag

Úgy, hogy az előző két olvasás csalódás volt a köbön, nagyon jó felüdülés volt! Befejeztem, becsuktam, és elaléltam. Nem feltétlenül az új kedvencemként gondolok rá, de eszméletlenül jó volt olvasni, elgondolkodtatott és ráébresztett dolgokra. 

A regény Nóráról, egy 26-27 éves lányról szól, aki egész életét lázadásban és kimondatlan frusztrációban élte le. Itt nem olyan konfliktusokra kell gondolni, amiből kijönne egy kilencazikszediken-évadnyi szappanopera-sorozat. Sok kicsi látszólag jelentéktelen múltbéli dolgok miatt lesz azzá a helyzet, ami, s amire Nórának megoldást kell találnia, ha meg akarja találni a boldogságot. Ehhez plusz bonyodalomként asszisztál egy tiltott szerelmi szál, és egy testvér halála. 
Különösen tetszett a váltott szemszög (ami nagyon nem a hagyományos módon van megoldva, de nem mondom el, majd rájöttök) és maga Zsóka és Nóra kapcsolata. Mármint a nem létező kapcsolata, ugyanis a két lány nem igazán állt közel egymáshoz, és látszólag teljesen különbözőek. Pedig… valójában nem is, hisz ugyanarra vágytak, ugyanattól féltek, ugyanazok és ugyanúgy tartották sakkban őket, de amiatt, hogy mindketten más menekülőutat találtak, egyáltalán az, hogy menekültek, szétzilálta az amúgy is pengeélen táncoló családot. Ha összetartottak volna, talán minden másképp alakul… Zsóka és Nóra együtt megállíthatatlanok lettek volna :(
Számomra a könyv legfontosabb üzenete, hogy merjünk önmagunk lenni, és a saját utunkat járni, nem akarjunk megfelelni másoknak, és ne hagyjuk, hogy az örökös félelem gúzsba kössön bennünket. 
Hungarikum Könyvklubb karc: https://moly.hu/karcok/1096811

Böszörményi Gyula: Mindörökké várni

Olvasva: 2018. május 2., 06:41 → 2018. május 5., 21:29
Értékelés: 5* csillag

Na, és akkor most tegyük fel a koronát erre a csapongó bejegyzésre!

Ha valóban kételkedik valaki abban, hogy vannak zseniális magyar szerzők, annak had mutassam be Böszörményi Gyulát. Mert ez az ember egy zseni és eszméletlenül jó! Ezt persze eddig is tudtam, hisz számomra az Álomfogók egy óriási mérföldkő volt, többek között annak a sorozatnak is köszönhetem, hogy megszerettem az olvasást, de a Mindörökké várni most újból és kétszeresen is megerősített abban, hogy ez a stílus megunhatatlan, Gyula bá’ egyszerűen bármit bármilyen műfajban csinál, az jó!

Ebben a novelláskötetében engem teljes mértékben lenyűgözött, olyan mondanivalókat sző a történetekbe, amik bárkit megérintenének. Egy kis anekdota: szeretek kiülni a városi főtérre olvasni, és a múlt csütörtökön ismét elkapott az a hangulat, hogy menjünk ki a szabadba és üljünk be a fagyi közben telefonnyomkodó tömegbe egy könyvvel, és cáfoljunk meg egy tucatnyi sztereotípiát a mai fiatalokra vonatkozólag. Két és fél óra hosszat ültem kint ezzel a kötettel a kezemben, lassan elkezdtek hazafelé szállingózni a családanyák is az oviból vagy bölcsiből összeszedett csöppségeikkel, így a főtéren óriási nyüzsgés támadt és az apróságok pillanatok alatt kész játszóteret varázsoltak a téren. Én meg világéletemben vonzottam a gyerekeket, így nem tudom, miért, de egyszer csak arra eszméltem fel, hogy a szülők beszélgető csoportjától eltávolodva egy rakás gyerek környékezett meg engem, ki-ki távolról, ki-ki közelebbről. Nagyon édesek voltak, tényleg, én viszont épp a címadó novella teljes hatása alatt voltam, így a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy az imént olvasott történetről beszélek nekik, hogy mennyire igaz, és hogy mekkora csattanó van a végén, és úúúú! és ááá!, és szerintem akkor sok mindenkinek átfuthatott a fején az, hogy na, ennek is elment az esze. Mikor realizáltam a helyzet abszurditását, hogy épp egy csapatnyi idegen kisgyereknek tartok könyvbemutatót, akiknek a szülei kezdenek egyre inkább ferde szemmel pillantgatni felém, jobbnak láttam elhúzni a csíkot, míg a végén kényszerzubbonyban hurcolnak el.

Vissza a könyvhöz. Továbbra is csak egy szóval vagyok képes jellemezni: zseniális! Személyes kedvenceim a Mindörökké várni, a Nemzedékek, a Dogma és A bolond. Ez utóbbit különösen közel érzem magamhoz, de igazából az összes novella rengeteget mutatott nekem és fedett fel előttem. Itt nem arra kell gondolni, hogy valami világrengetően új dolgot ismerhetünk meg a könyvből, nem. Itt a miénktől eltérő környezetben mindenkori, öröklétű dolgokat ír le világrengetően, a segítségével rengeteg mindent újrafelfedezünk és –megélünk. Garantáltan felkerült azon könyvek listájára, amiket én mindenkinek kortól, nemtől, identitástól, és világnézettől függetlenül mindenkinek ajánlok! Humoros, váratlan, és elképesztő!

***

Ennyi lett volna ez a gyors miniajánló/minikritika gyűjtemény. Plusz infó: egy inspirált pillanatomban belekezdtem a bookstagrammolásba, Instagramon ezentúl felhosreading néven megtalálható vagyok J. Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a posztot, hamarosan újra jövök. Olvassatok sokat az érettségizőknek pedig extra adag kitartást és sok sikert! :)