Book Scavenger Hunt (Könyvvadászat) Book Tag

2017. október 29. Hát, az nem ma volt. Ezen a napon ugyanis kaptam egy BookTag-kihívást Beatrice8-tól (Molyirodalom) a Könyvvadászat tag-re. Én meg szépen halogattam, hogy „ó, majd szülinapom után”, „várjuk meg a karácsonyt”, „de hát mindjárt Könyvfeszt” stb. Meg aztán itt volt ez az abszolút passzív év is. Tényleg gyarapodott azóta a könyveim száma, ez nem vitás, de az tényleg nevetséges, hogy eddig elhúztam ennek a tag-nek a kitöltését. Túl sokat járok a MÁV-val, már én is kések…

Na jó, kezdjük el:

Én könyvfanatikus vagyok – ez tény. Szerintem mindenki, aki minimum két percet már időzött szerény személyem társaságában, tisztában van ezzel. Rajongásom egyik legfőbb programja (persze magán az örök olvasáson kívül), hogy elégedett bámulással adózom a könyvespolcomnak. Imádom nézni őket, egyszerűen jól néznek ki, ahogy ott sorakoznak egymás mellett. Nem mint trófeák, hanem mint barátok. J

Épp emiatt nagyon megörültem, amikor Beatrice kiívott az eredeti nevén Book Scavenger Hunt book tagre. (Az már más kérdés, hogy azóta is csak örültem neki, de nem kezdtem vele semmit.) Egy régi haverom (Google Fordító – nem annyira megbízható, de azért rendes srác, segítőkész, és ugyebár a szándék a fontos) szerint ez, aminek most neki fogok ugrani, nem más, mint a…

Oké, köszi… Hm.
Szóval a feladat dióhéjban az lenne, hogy keress valakit, épp könyveket seper az utcán J. Valószínűleg. Nem is értem, a többi kihívott miért nem így csinálta?

A Könyvvadászat értelmesebben hangzik.

Na jó, nem hülyülök. Inkább sztárolom tovább a könyvespolcomat, ahonnan bizonyos szempontok szerint kell könyveket sepernem, vadásznom. Jelen állapot szerint több mint 168 drágasággal osztom meg a szobámat. A 168-ba csak azt számoltam, amit én kaptam/vettem, de ezenkívül vannak itt még papírgyűjtésből kimentett, mások által ideszanált, illetve helyhiány miatt áthelyezett könyvek is. De a mérvadó készlet ez:

 Nyilván nem így néznek ki – nem ilyen elmosódottak, és ennél sokkal rumlisabbak. De a kép kedvéért rendbe raktam őket. Vágjunk is bele!

Ez nem igaz, de ez áll legközelebb az állításhoz.

Jurassic World 2 – Bukott birodalom (2018)

A tea szörnyű volt. Na, vágjunk bele!

A Jurassic World 1 egy nagyon jó film. Az egyik kedvencem, mert nem alacsonyítható le szimpla zabálós filmre, habár kétségtelenül az, magasan kiemelkedik a kategóriából. Szóval mikor lehetőségem volt megnézni a folytatását, nem mondhattam nemet.

(A FILM SNITTEN)

értékelés: 6/10

A történet fonalát 3 évvel az első film után vesszük újra fel, amikor is kiderül, hogy a Nublar-sziget nemcsak az emberek, de a dinoszauruszok számára is tartogat egy katasztrófát: ha kitör a vulkán – márpedig minden jel szerint ki fog – az őslények elszenvedik második kihalásukat is. Az egész világot foglalkoztató kérdés: mi lesz a dínók végső sorsa?

A film nagyon jól kezdődött. Bemutatásra került a kialakult helyzettel szembeni nézőpontok. Olyan veszélyeztetett állatok-e a dinoszauruszok, mint a többi élőlény, mik a jogaik, hogyan járjunk el velük kapcsolatban, megmentsük-e őket, ne mentsük meg őket, indítsuk újra a parkot máshol, mi legyen? Nagyon erős indítás volt, de a folytatásról sajnos ezt nem tudom elmondani.

A véleményem nagyon vegyes, ami szerintem a csapongó stílusomból is meglátszik (most szokok vissza az írásra). Egyrészt tetszett a látvány. A dínók mozgása kifejezetten fejlődött, sikerült az összes szereplő fajnak elkapni és kiteljesíteni egy-egy jellemző vonását, egyedi karaktereket adva így nekik. A vulkánkitörés is nagyon jól nézett ki, alapjában véve elmondható, hogy az első filmhez képes, ami ilyen téren egyébként szintén nem mutatott hibát, rengeteget javult az animáció. Nagy kár, hogy semmit sem láttam belőle.

Sötét volt. De így mindig. Hallottam a hangokat, meg persze láttam, hogy történik valami… De aztán emberek kerülnek oda, ahová korábban nem láttam őket bemenni, nyomogatnak valamit, amitől még sötétebb lesz, és valahol jön a dínó is...

Szerintem a filmnézés élményének erőssége a látványvilág lett volna, mert a történet nagyon semmi újat nem hozott, az első perctől kezdve az utolsó képkockáig kiszámítható volt. Hogy ki fog elárulni kit, nyilvánvaló volt, az, hogy a románc a két főszereplő között újból (harmadjára is) egyenesbe jön, szintén nem volt váratlan. Bár tekintve, hogy Kék és Owen között több kémia van, mint Claire és Owen között, én azért mindig meghökkenek, hogy ezek ketten hogy találnak minduntalan vissza egymáshoz. A másik sokk akkor ért, amikor Claire magas sarkú helyett túrabakancsot húzott a dzsungeltúrához. Ez igencsak nagy fordulat volt az első film után.

Szóval a sztori elég nagy csalódás, viszont a vizuális effektek, az animáció nagyot dobhatott volna a dolgokon, magán a filmnézés élményén, ha történetesen látszik is, mi zajlik a képernyőn.

Ami különösen tetszett, az az új dínó. Nagyon jól mutatták be az intelligenciáját, több olyan jelenet is volt, ahol tisztán látszott annak a folyamatnak a gyorsasága, ahogy az Indoraptor kitapasztalja a környezetét, levonja a vele kapcsolatos következtetéseit, és alkalmazkodik hozzá, esetenként meg is változtatva a körülményeket. (Konkrétan hívta a liftet és beszállt!) Az a helyzet, hogy ő tényleg hibátlan lett volna, egy engedelmes, empatikus (!), de utasítható, és bevethető dinoszaurusz, az lehetett volna, aminek készült. Ha a tervezés folyamatának nem áll az útjába az emberi kapzsiság. És itt jön az a rész, hogy miért érdemes megnézni a filmet.

Anno az ókori görögök a gőgöt, azaz a hübriszt tartották minden bűn közül a legsúlyosabbnak. Az ókori görögök tudtak valamit. Itt mindenki türelmetlen, mindenki vagy pénzt akar, vagy fogakat, és persze mind meg is kapják a helyi szervek igazságszolgáltatását, azaz a film random pillanataiban mindegyiküket bekapja egy-egy dinoszaurusz. Egyszerű, vad, hirtelen, és hatásosnak kéne lennie. Az első filmnek az egyik legnagyobb ütőkártyái voltak az ilyen jelenetek, azt az érzést hagyva a nézőben, hogy nézd, mit hozott létre az emberiség, és nézd, hogyan nő túl rajta! Itt semmi ilyen nem volt, inkább azt éreztem, „jaj, már megint??” … Ami nagyon jó. Bármennyire is untam, vagy nem látszódott semmi, stb., ez a második rész egyáltalán nem felesleges, mert segít tisztábban látni a problémát: sosem az lesz a baj, hogy még túl keveset tudunk, hanem az, hogy már az ismeretlent is kihasználnánk. A Jurassic World a felszínes néző számára semmiben sem különbözik az egyéb hasonló témát feldolgozó filmektől. Az egyikben van egy nagy, sokfogú valami, ami embert eszik, de nem főszereplőket, a másikban szintén van egy nagy, sokfogú valami, ami embert eszik, de soha nem főszereplőket, és a Jurassic World-ben is van egy nagy, sokfogú valami, ami embert eszik, de a főszereplőket békén hagyja, minden passzol, egyetlen egy különbséggel. A legtöbb ilyen filmben az ember végül valahogy, valamikor, valamennyi áldozat árán, de felülkerekedik. Az ember mindent legyőz - ez egy nagyon irrealisztikus üzenet. Ezzel szemben a Jurassic World- széria teljesen mást mond, legalábbis eddig. A Jurassic World teremtményei az ember teremtményei, mégis, az ember az egyetlen, ami képtelen elpusztítani őket. Nem győzhetünk egy olyan valami felett, amit legyőzhetetlenre terveztünk. Nem győzhetünk önmagunk felett, ha az alapokon semmit sem változtatunk.

„Hányszor kell még elmagyarázni?! Mi okozzuk a saját kihalásunkat.” Nem tanulunk a hibáinkból. A Bukott birodalom helyenként, márpedig elég sűrű helyenként pontos másolata az első filmnek, de nem véletlenül. Az emberiség újra és újra olyan hibákba esik, amikből tanulhatna, ha akarna, de nem akar. Pedig közel a nyolcmilliárdhoz úgy gondolom, túl sokan vagyunk a tehetetlenséghez. Egyszerűen, ha akarnánk bármin vagy bármit is változtatni, megtehetnénk. Szóval: miért nem tesszük?

Összegezve, számomra maga a filmnézés élménye nem volt pozitív. Zavart a kiszámíthatóság, zavart, hogy nem láttam semmit, zavartak az ismétlődések. Viszont örülök, hogy megnéztem. Nagyon sokat halogattam ezt a filmet, mert tetszett az első rész lezárása. Az a mondanivaló, amivel befejeződött a film, kerek egész volt, és nagyon féltem, mi lesz a második filmben, mi lesz, ha az ember győzelmével, ami egy könnyen megírható és jó pénzt hozó befejezés, lerombolják az első film üzenetét. Szerencsére nem így történt, és a Bukott birodalom csak erősítette az első értékeit, még ha nem is a legjobb módszerekkel. Az első részben a hibák sorozata, a hiányos tudás, és az emberi nagyravágyás volt a fő probléma. Itt már csak az emberi nagyravágyás. Csak mi. A dínók újból kihaltak volna a vulkán miatt, ha nem avatkozunk közbe. Az Indoraptor tényleg csak a harcmezőn lett volna veszélyes, ha Eli Mills-t nem vakítja el 28 millió dollár. Mindez elkerülhető lett volna, ha nem avatkozunk közbe. „Ezeknek a dínóknak nem a védelmünk kell. Hanem hogy ott se legyünk.” „Elszabadult a genetika ereje…” – ezek mind nagyon jól eltalált kifejezések, amik érzékeltetik azt, hogy mennyire sok minden múlhat rajtunk, de egyben érzékeltetik azt is, hogy mennyivel több minden függ a passzivitásunktól. Mert az esetek többségében korántsem vagyunk annyira hasznosak és jelentősek, mint ahogy azt gondoljuk.

Végül, de nem utolsó sorban pedig természetesen felmerül a kérdés: melyik birodalom is bukott el? Hát, üdvözlünk mindenkit a Jurassic World-ben. Újranézni nem fogom, de ezután más szemmel nézem az elsőt. És nagyon kíváncsi vagyok a harmadikra.

„Ezek a lények már előttünk itt voltak, és ha nem vigyázunk, ők lesznek itt utánunk.”

Eltűnt személyek: FELHŐ

Sziasztok!

Én be sem merem vallani, mikor volt utoljára bármiféle aktivitás az oldalon. Akit érdekel, meg lehet nézni, el lehet borzadni, nyugodtan, én is azt tettem. Ezt követően a múlt hónapban aztán feltúrtam a mappáimat, böngésztem az ötletek között, mi a megvalósítható, mi nem, stb… és én abban a biztos tudatban töltöttem fel azt az ominózus előző bejegyzést (ami egy éve készült), hogy most akkor innentől kezdve gőzerővel írunk, és dolgozunk, és ötleteket valósítunk meg, és majd minden jó lesz… És aztán nem. Valahogy nem, nem úgy működik ez az egész dolog velem meg az írással, ahogy én azt szeretném.

Ennek egy egyszerű oka van: lustaság.

Illetve ez így visszatekintve mégsem olyan egyszerű. Lényegében az előző tanév teljesen kiszipolyozott, rengeteg dolgom volt, elég nagy százalékát elértem annak, amit akartam (a fennmaradó hányados részét képezi többek között ez blog), és ha menet közben volt is szabadidőm, az írás helyett rendszerint elcsábultam olyan relaxációs módok felé, amelyek lényegesen kevesebb agyi kapacitást és koncentrációt igényelnek, mint a fogalmazás. Ezeknek a verziói voltak az „ülök a sarokban és nézek magam elé”, és „ülök a sarokban és nem magam elé nézek, hanem a nagy semmibe”-féle szituációk. A céljukat igazából elérték, sikerült kikapcsolni az agyamat. Ja, ilyen agyatlan zombi-állapotban szoktam ücsörögni sarkokban… Szeretnék bemutatkozni, kérem szépen, ez vagyok én, Felhő, olyan kritikaíró-szerűség, elméletileg számtalan világra zúdítandó értelmes gondolattal! :)

Tehát a nagy harci helyzet ez volt: le voltam szívva. Olvasni olvastam, az érdeklődési köröm nagyon kitágult, mondanivalóm lett volna, mint égen a csillag, volt, hogy elég jó jegyzeteim és kritikakezdeményeim is születtek, de nem jutottak el a kész verzióig, mert néha egyetlen mondat leírását, vagy már magát a megfogalmazását megerőltetőnek találtam. Őszintén szólva, a június 18-tól a hónap végéig terjedő intervallumra nem is igazán emlékszek, szerintem az érettségik után a napok túlnyomó százalékát átaludtam. És most nyáron is tanulnom kell elég erősen, illetve nem kell, tulajdonképpen senki se kényszerít, de tudom, hogyha mindezt év közben csinálnám, beleőrülnék. Szóval most tanulok. (És a slussz poén, hogy épp az előbb jött szembe vele az év első sulikezdő hirdetése.)

Persze tudom, lesz ez még sokkal rosszabb. Jön majd még az egyetem is, a munka is, sőt, valószínűleg a kettő egyszerre. Szóval ideje lenne összeszednem magam, nem elkeseredni a kudarcokon, meríteni a sikerekből, és szépen lassan továbblépni dolgokon, arra koncentrálva, amit fejleszteni szeretnék. A figyelem és az érzések mind-mind pszichés energia, és mint minden erőforrást, hajlamosak vagyunk pazarolni. Hiába termelődik állandóan újra, ha állandóan a negatívumokra koncentrálunk, a semmire használjuk fel. A semmibe való befektetés pedig jelen tudásom szerint még sehol nem képezi a kedvező beruházás szinonimáját, szóval a téma itt le is van zárva. A semmi egyenlő 0-val. A jó hír az, hogyha ezt tűzöd ki célul, lényegében már abban a pillanatban el is érted. A rossz hír, hogy egy idő után unatkozni fogsz.

Én egy ideje stagnálok ezen a nullás mérföldkövön, de azt hiszem, nagyon régóta itt lenne az ideje szintet lépni. Még mindig jobb, ha az egyes mezőn álldogálok, mint ha az előzőn. Persze egy idő után a sikerhajhász és fejlődésorientált főemlős létemhez hívem valószínűleg azt is meg fogom unni, és továbblépek a kettesre, majd a hármasra, stb. Az elmúlt egy évben arra jöttem rá, hogy sose a világon múlik az, mennyire tudunk előrehaladni. Legalábbis nem mindig. A motivációk és a lehetőségek úton-útfélen ott hevernek előttünk, sőt, gyakran ki se tudjuk kerülni őket, hanem frontálisan beléjük ütközünk. Ezután már csak rajtunk múlik, ott maradunk-e a „baleset” helyszínén és foglalkozunk vele, vagy megyünk tovább, mint aki se lát, se hall… Tehát lényegében mégiscsak arról van szó, hogy a blogolás szempontjából nagyon lusta voltam az idén.

Viszont egy valami van, amire úgy kritikaírás szempontjából büszke vagyok. A tanév közben ismét megrendezésre került a NAGY KÖNYVES BEAVATÁS (ingyen reklám) nevű országos olvasásnépszerűsítő verseny. Megéri lecsekkolni, nagyon jó, kreatív, csapatépítő, stb. minden olyat fel lehet ide sorolni, amivel általában jellemezni szoktat egy ilyen eseményt. Én csak annyit mondok, hogy persze, ki lehet hagyni. De minek? Ha kihagyod, nem tudod, mit hagysz ki.

Én két éve versenyzek különböző csapatfelállásban, először az ötödik helyig és a kreatív különdíjig jutottunk, idén viszont bajnokként végeztük. Szóval írtam én kritikákat, de az mind ehhez a versenyhez készült, ráadásul nem egyedül, hanem a csapattársaim segítségével dolgoztam velük. Így egyértelmű, hogy ezeket az írásokat az ő engedélyük nélkül nem posztolhatom ki, mivel nem az én egyedüli szellemi termékem. Meg hát hé! Ha lelőnénk a bajnokok titkát…

Egy tippet azért adok: mindig azt írd, amit valójában érzed. Ja, és kettő: úgy oldd meg a feladatot, ahogyan szeretnéd – még akkor is, ha a feladat ellenkezőjét akarod csinálni. Ha ezt akarod, csináld ezt. Nekünk kettőből egyszer bejött. :)

Egy kérdés maradt tisztázatlan: mik a tervek a jövőre nézve? Hát, rövidtávon azt tervezem, hogy kitalálom, hogyan fogom meginni ezt a maradék egy bögre fűízű teát, aminek nagyon rossz utóíze van, de elvileg ettől nagyon jobb lesz ez nekem. Majd. Később. Egyelőre még az utóízen kívül semmi már hatást nem érzékelek. Középtáv viszonylatában arra készülök, hogy a fenti ötletet valamiféleképpen megvalósítom, és megiszom a teát. Hosszútávon pedig lehet, hogy rendszertelenül, lehet, hogy csak könyvekről, lehet, hogy nem csak azokról, tulajdonképpen bármi lehet, de egy biztos: folytatni fogom a blogot. Jó kis dolog ez, amit szerek csinálni. Új dizájnt már igen, ki tudja, ezúttal talán még új bejegyzéseket is kap...

Legyen szép nyaratok! :)

FELHŐ