Magamtól szerintem soha az
életben nem olvastam volna el ezt a könyvet, ugyanis minden, amit tudtam róla
az az, hogy létezik. Aztán beiratkoztam a KMT-be (https://moly.hu/kihivasok/kmt-konyvmolytanoda-1-evfolyam)
és megkaptam ezt a regényt is mint kötelező olvasmányt. Lássuk, hogy
boldogultam vele.
műfaj: horror, disztópia,
misztikus, posztapokaliptikus, sci-fi, thriller
kiadja: Fumax
oldalszám: 262
értékelés a moly.hu-n: 88%
az én
értékelésem: 3 csillag
Valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad
ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az ember őrült, kegyetlen
gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és honnan jött.
A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé
elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok
elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé.
Mára csak maréknyi túlélő maradt, köztük Malorie két gyermekével,
akiket az egyetlen lehetséges módon nevel: a négy fal között. A folyóparti,
elhagyatott ház ajtaja zárva, a függönyök behúzva, az ablakokra matracok
szögelve.
Egyetlen esélyük, hogy elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán
biztonságban lehetnek. De az előttük álló út elrettentő: harminc kilométer a
folyón, egy evezős csónakban bekötött szemmel! Csak Malorie találékonyságára és
a gyerekek éles hallására támaszkodhatnak. Egyetlen rossz döntés is végzetessé
válhat. És valami követi őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg?
Josh Malerman lélegzetelállító debütálása egy letehetetlen,
rémisztő és lebilincselő panoráma egy sarkaiból kifordult világról.
Egy nap alatt
olvastam ki, mert jó. És egy nap alatt olvastam ki, mert nem jó.
Először is:
imádom a témáját és a világ(le)építését. Egy láthatatlan ellenség inváziója, ami
bizalmatlanságot és rettegést szül, és erre alapozza meg az anarchiát. Ne mondjátok,
hogy nem zseniális!
Szerintem
ennek a könyvnek a célja egy életérzés bemutatása, ami itt jelen esetben a
félelem. Félelem a sötéttől, az ismeretlentől és önmagunktól. És ilyen téren
brillírozik a könyv! Jó alapanyagokhoz nyúl, amiket aztán tényleg jól mutat be,
az alaphelyzet kivitelezését a témához szabja, s a félelem fogalomkörében pont
annyit tesz a könyv, amennyit tennie kell. A könyv elejétől belém költözött egy
kis szorongás, majd ahogy haladunk előre mindkét idősíkon, ez az érzés úgy
fokozódott bennem rettegéssé. Szóval tapsvihar és virág az öltözőbe!
Viszont az a szomorú
helyzet, hogy ezzel ki is fogytam a pozitívumokból. Mert abban a pillanatban,
hogy a leírásoknak nem hangulatfestő szerepük lett, egyszerűen elvérzett a könyv.
Először is a karakterek: véregyszerűek. Vannak, mert egy regénybe kellenek fő-
és mellékszereplők, de őszintén szólva én nem érzem azt, hogy bármit is
hozzátettek volna a könyv világához. Szegények olyan szinten kétdimenziósak, hogy
nem vagyunk képesek izgulni értük, minden érzelem, amit a karakterei révén
képes kicsikarni a könyv az olvasóból, pusztán szituációból adódó. Együtt érzünk
az egyedülálló várandós nővel, aki ilyen körülmények között kényszerül világra
hozni a gyermekét, de nem érzünk együtt Malorie-val. Megértjük a lányát
elvesztő és gyászoló édesapát, de nem értjük meg Tomot. Ha a szereplőknek nem
lenne olyan múltjuk, illetve olyan körülményeik, amilyenek, abszolút nem
váltanának ki semmi empátiát az olvasóból.
Ám így, hogy
nagyjából köréjük épül az egész könyv, nagyon nem tud semmi se történni.
Nem igazán
tudom eldönteni például, hogy jó ötlet volt-e Josh Malerman-tól a váltott idejű
eseménytolás. Vannak esetek, ahol a jelen és a múlt párhuzamos megismerése
szükséges, de itt számomra érthetetlen volt, miért ehhez az eszközhöz nyúltak.
Nem zavaró, nem rossz, nem jó, csak fura.
Emellett a
könyv küzd a saját hosszával és témájával, csak míg a témával folytatott csatát
magasan nyerte, addig annyira görcsösen akart még valamit, hogy az pont az
ellenkezőjébe fordult át. Mikor ugyanis nem érzeteket kell ábrázolnia a
történetnek, jönnek a semmitmondó tőmondatok és a teljes tartalmatlanság. És ezeket
az űröket kellett volna feltölteni jellemfejlődéssel, akcióval, drámával,
humorral, igazából bármivel, tartalommal, ami megadja még azt a színt és
egyediséget a könyvnek, ami hiányzik belőle. Mert tagadhatatlan, hogy a félelem
pszichológiáját maradéktalanul átadja. Megismerés, tagadás, szorongás,
kételkedés, félelem, elfogadás, pánik, rettegés – oltári nagy királyság! Tehát a
szituációkkal és érzetekkel nagyon jól operál az író, ezt nem lehet elvenni
tőle. Ami itt hiba, az a konkretizálás, illetve annak a hiánya. Hiányoznak
belőle azok a konkrétumok, jellemek, amitől a szereplőkkel együtt és a
szereplőkért tudunk izgulni. És emiatt van az, hogy ami a könyvnek a legnagyobb
erőssége, az egyben a legnagyobb gyengesége. Annyira arra az egyfajta érzelemre
koncentrált, annyira azt tűzte ki céljául, hogy nem maradt kapacitása a saját
karakterének és sokoldalúságának kialakítására.
***
Nézzétek, a Madarak a dobozban szerintem megér egy
próbát, de ha úgy döntötök, nem olvassátok el, akkor sem maradtok ki semmiből.
Egynapos kikapcsolódásnak és borzongásnak tökéletes, az érzelemábrázolása pedig
tagadhatatlanul zseniális és filmbeillő. Összességében egy hiányos, de pozitív
élmény.
„Igen,
valóban jól felkészítette őket. Ennek ellenére ez nem túl kellemes gondolat. A
gyerekek felkészítése azt
jelentette, hogy sikerült úgy rájuk ijesztenie, hogy minden körülmények közt
engedelmeskednek neki.”
„Azt mondták nekik, hogy megőrülnek, ha nem így
tesznek. Így hát meg is őrülnek.”
SPOILER!
Még valami: a vége. Amiről
nem igazán tudom, mit gondoljak. Először is: Gary gondolatai és véleménye
nagyon elgondolkodtató, és korántsem lezárt. Másodszor: nem tudjuk meg,
pontosan mik is azok a lények. Ami szerintem nagyon jó, ha megtudtuk volna,
hiteltelenné vált volna az egész regény. Viszont így nem igazán tudunk se
igazad adni Gary-nek, se cáfolni őt. Így a gondolat, amit a szereplő révén
nyitva hagyott az író, nem kifejthető, bármennyire is szeretné végiggondolni az
olvsó. Harmadszor pedig: a menedék. Elérték. De az ottani körülmények közül
nagyjából annyit ismerünk meg, hogy minden világos, sok a vak, és van
kecskéjük. És ettől nekem egyrészt a vége kissé összecsapottnak érződik,
másrészt pedig direkt lezáratlanságnak, tele olyan potenciális kiskapukkal,
amiken keresztül egyszer, majd, talán, esetleg az író tudná folytatni a
történetet. Meglátjuk. Engem érdekelne egy esetleges második rész…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése