Charles Dickens: Két város regénye

Három köteten keresztül több tucatnyiszor olvashatjuk, hogy Will Herondale akár Sydney Carton.  A Pokoli szerkezeteket már kétszer lakmároztam be jóízűen, és arra lettem figyelmes, hogy Will és Tessa beszélgetéseinek felét egyáltalán nem értem. Mert a magyarázattal meg lehetne tölteni egy külön regényt. Szó szerint. Persze ezt fejben jól megcseréltem, mert nem egy 1859-es könyvet kéne a 2010-hez hasonlítanom… de megtettem: Sydney Carton majdhogynem egy az egyben a mi Willünk.

- Még egy szóra, Mr. Darnay. Gondolja, hogy részeg vagyok?
- Azt gondolom, Mr. Carton, hogy sokat ivott.
- Gondolja? Tudja, hogy sokat ittam.
- Ha már meg kell mondanom, hát tudom.
- Akkor valószínűleg azt is tudja, hogy miért. Kiábrándult gályarab vagyok uram. Senkit sem szeretek, és nincs ember a földön, aki szeretne.
- Nagy kár. Jobban is használhatta volna a tehetségét.
- Talán igen, Mr. Darnay, talán nem. De ne részegüljön meg a saját józanságától, mert nem tudja, mi jöhet még.”

Térjünk viszont rá a fent nevezett több mint 200 éves klasszikusra. Ritkán olvasok régi könyveket, főleg történelmieket, de szerintem még így is a korosztályomnál többször vetemedek egy efféle regény kézbe vételére, nem csak az iskola miatt szánom rá magam, van, hogy a kíváncsiság vezérel. Mint most is. Szóval most megkísérelek egy a könyvhöz és műfajhoz méltó szofisztikált kritikát produkálni, ami – remélem – nem a szó negatív értelmeit tekintve válik majd emlékezetessé.

műfaj: történelmi fikció

oldalszám: 398

kiadja: Európa Könyvkiadó

értékelés a moly.hu-n: 87%

az én értékelésem: 5 csillag

karakter, akit imádtam: Sydney Carton

karakter, aki negatív, de szintén vártam azokat a részeket, amikor neki volt szerepe… valamiért: Madame Defarge

kedvenc jelenet: a végén, mikor Sydney Mr. Lorry-val beszél, mert akkor már sejtettem, mi lesz a vége :’(

Fülszöveg:

Charles Dickensnek (1812--1870), a XIX. századi angol széppróza óriásának ez a kései regénye (1859) nyolcvan éve nem jelent meg magyarul, az utóbbi generációk számára tehát jóformán ismeretlen az életműből.

„Azok voltak a legszebb idők, és azok voltak a legrútabb idők, az volt a bölcsesség kora, az volt a balgaság kora, azok voltak a hit napjai, azok voltak a hitetlenség napjai, az volt a Fény évadja, az volt a Sötétség évadja, az volt a remény tavasza, az volt a kilátástalanság tele…”

Az 1789-es forradalmat közvetlenül megelőző idők Franciaországára utal ez az egyik leghíresebb angol regénykezdet, a címbeli két város pedig: Párizs és London. Két város – és két férfi, akikre lesújtanak a francia forradalom rettenetes eseményei. Londonban az osztálya által elkövetett bűnök elől menekülő, azokat megtagadó fiatal francia arisztokrata, Charles Darnay és a züllött életmódot folytató angol ügyvéd, Sydney Carton ugyanabba a fiatal nőbe szeret bele. Darnaynak akarata ellenére vissza kell térnie Párizsba, és szembe kell néznie a Terror anarchiájával. Carton sorsa végzetesen összefonódik riválisáéval, s a végső próbát neki is Párizsban kell kiállnia.

Tény, hogy a nyelvezete nehéz, mint az általában a szépirodalmi művekről elmondható. Viszont remek stílusa van minden mondatának, s a folyamat is, ami a kornak és annak hangulatának változását hivatott bemutatni, rendkívül szembetűnő. Kezdetben nevettem – később sírtam. De általában a pillanat határozta meg, melyik véglet mellett döntöttem, mert a tartalom mindkettőre adott okot.

„A doveri delizsánszon a szokott nyájas légkör uralkodott, vagyis az őr gyanakodott, az utasokra, az utasok gyanakodtak egymásra és az őrre, mindenki gyanakodott mindenkire, és a kocsis semmi másban nem volt biztos, csak a lovaiban, azaz tiszta lelkiismerettel letehette volna az esküt a két Testamentumra, hogy nem alkalmasak az útra.”

„Kanális nem volt, ami elvezesse a bort, így nemcsak hogy az egészet felhörpölték, de annyi sarat is fölszedtek vele együtt, mintha szemetes járt volna az utcában, már ha lett volna errefelé, aki hisz az ilyen csodalényekben.”

Említettem már a kiemelkedő megfogalmazást. Példa erre (s még csak nem is a legerősebb): hogy mondja Dickens azt, hogy amikor kiürült a tanácsterem? „Az egész nap rotyogtatott emberi kotyvalék végső seperje csordogált kifelé a bíróság félhomályos aknáiból, amikor…”

Érdemes megjegyezni minden egyes nevet, helyszínt és eseményt, mert ha bármelyiket is elbagatellizáljuk, s csupán az oldalszám gyarapítása céljából írt epizódnak gondoljuk, hát tévedünk. Minden életkép, minden hasonlat fontos lesz még a továbbiakban, minden mögött ott van, hogy ez itt valami több, aminek látszik: az életkép egyszer majd a halál freskójává, a hasonlat pedig véres igazsággá válik.  Lebilincselő intenzitással varázsolja körénk az akkori közhangulatot, a nyugtalanságtól kezdve a vérszomjas embertelenség közönyéig mindenről részletes képet kapunk. Semmi sem csak fehér, és semmi sem csak fekete. Az események szinte kinyúlnak a lapok közül, hogy magukkal rántsanak a világtörténelem egyik meghatározó eseménysorozatába.

„Mocskosak, siralmasak voltak, de most a szerencsétlenségnél sokkal erősebb volt bennük a hatalom tudata. A legnyomorúságosabb fejről is azt üzente a legrongyosabb csáléra álló hálósipka: „Tudom, hogy nekem, aki ezt hordom, nehéz lett elviselnem a magam életét; hanem tudod-e, mennyivel könnyebb lett most nekem, aki ezt hordom, kioltani a te életed?””

„Ahogy kimondták a felmentést, tüstént záporozni kezdtek a könnyek, olyan bőséggel, mint máskor a vér, annyi férfi és asszony halmozta el testvéri ölelésekkel, ahány csak megrohanhatta, (…) tudta, hogy ugyanez a nép egy másfajta felbuzdulásból ugyanezzel a hévvel rohanná meg, hogy széttépje, és felhintse darabjaival az utcát.”

„Nem volt megállás, nem volt kegyelem, nem volt béke, nem volt pihenés, megszűnt az időszámítás.(…) Holott itt is, mint minden hasonló esetben, érvényesült az ellentmondás törvénye, vagyis hogy hosszú is volt a gyorsan ellobbanó idő. Forradalmi törvényszék a fővárosban, negyven- vagy ötvenezer forradalmi bizottmány országszerte; törvény a gyanús elemekről, amely lesöpörte az asztalról a szabadságot és a létbiztonságot, és ugyanúgy ítélt jók és ártatlanok, mint bűnös latrok felett; a börtönök fulladásig megteltek emberekkel, akik nem követtek el semmiféle bűnt, és nem védekezhettek; ez lett a dolgok rendje, és alig pár hetes korában máris úgy tűnt, mintha ősidők óta így lenne.”

 „Ám a kegyetlen alakok csak mentek tovább kitartóan keletnek, nyugatnak, északnak meg délnek, és akárki akasztott, ott fellángolt a tűz. Egy hivatalnok se kalkulálhatta ki semmiféle matematikával, milyen magasra kéne építeni azt a bitót, amely, ha vízzé változna, elolthatná ezt a tüzet.”

A karakterekről annyit, hogy engem annyira nem nyűgöztek le. Ez alatt nem azt értem, hogy nem volt egy pozitív szereplő sem, hanem azt, hogy egyikük sem volt kiemelkedő, sablonosak voltak egy-két kivételtől eltekintve. Sydney Carton a kezdetektől ilyen volt és a jóval kevesebb szereppel rendelkező Stryver is. Mármint kivétel. Az ő megnyilvánulásaiknál tudtam azt mondani, hogy igen, ez ilyen cartonos volt, míg például olyan, hogy aha, ez olyan tipikus lucie-s, egyszer se hagyta el a számat. A szereplőcsokrunk kiemelkedő virágszála volt még Madame Defarge. Attól a nőtől nekem végig a hideg futkosott a hátamon, mazochista módon mégis vártam a szerepléseit. Olyan volt, mint a pont az i-n, ami feltette a koronát minden kegyetlenségre.

„Megváltozott a Saint-Antoine külleme. Több száz évig kalapálták erre a képre, de a befejező ütések adtak neki végleges arckifejezést. Ezt figyelte madame Defarge, annyi tartózkodó helyesléssel, ami a Saint-Antoine asszonyainak vezérétől elvárható.”

***

Egy másik könyv miatt kezdtem el, de önmagáért szerettem meg.
Tehát, kinek ajánlom? Azoknak, akik a szépirodalom szerelmeseinek vallják magukat, nekik biztosan. Azoknak, akik szeretik Will Herondale-t. És azoknak, akik szeretik a kihívásokat. Nehéz nyelvezetű történet nehéz időkkel, ami nehéz lelkeket eredményez, mert olyan közelségből tárja elénk a francia forradalmat, ahogy a történelemórák sosem. Rám hatással volt. Teljesen.

Jenny Han: Nyár-trilógia

Még nincs túl sok bejegyzés a blogon, de máris sikerült megszegnem a saját magam szabott az olvasás utáni 24 órán belüli posztolás szabályát. Persze közbejátszott pár rajtam kívül álló esemény is a késésben, de a legeslegfőbb indok, hogy ezen a trilógián rengeteget agyaltam. És csak töprengtem… gondolkodtam… összezavarodtam…

Bár már évekkel ezelőtt is szemeztem ezzel a könyvvel, csak most vettem ki a könyvtárból, és egy kihívás miatt fogtam bele. Jenny Han trilógiájáról már szinte mindenfélét olvastam már: rengeteg imádóval, de utálóval is büszkélkedhet, s vannak köztes vélemények is. Azt hiszem, most ez is egy efféle lesz.

Előszóban még az első rész borítóján feltüntetett ajánlásról:

„ Benne van minden, amit szeretnél a nyártól.” – Sarah Dessen, a Tökéletes és az Altatódal szerzője

Hát, akinek ilyesmi eszményképei vannak egy kellemes nyárról, azzal szívesen leülnék egy amolyan beszéljük meg!-féle eszmecsere erejéig, mert az biztos, hogy egy érdekes lelkivilágba nyerhetnék betekintést.

1. A NYÁR, AMIKOR MEGSZÉPÜLTEM

műfaj: romantikus, ifjúsági, YA

oldalszám: 256
kiadja: Könyvmolyképző Kiadó

értékelés a moly.hu-n: 78%

az én értékelésem: 2 csillag

történet: u-na-lom

borító: az egyetlen, ami tökéletes ebben a könyvben

karakter, akit imádtam: -

karakter, akinél idegesítőbbel még sosem találkoztam: Belly!!!

kedvenc jelenet: mikor megemlítették benne Magyarországot

Ha beleszámítjuk az átlag olvasási sebességemet, illetve azt, hogy nyári szünet van, akkor az egész sorozatról elmondható, hogy nagyon lassan haladtam vele. Így is kb. egy hét alatt befejeztem, de az első rész után, amihez nagyon kellett volna unatkoznom, hogy élvezzem, erősen gondolkodtam azon, belekezdjek-e a másodikba. Sőt, már az első kötet alatt is gondolkoztam, hogy biztos, hogy kell ez nekem? Végül végigolvastam, mert beállt nálam a kíváncsisággörcs, hogy ez most végig ilyen lapos lesz-e, vagy történni is fog benne valami?

Teljesen mást vártam a sorozattól: egy könnyed kis nyári sztorit sok napsütéssel és szerelemmel. És A nyár, amikor megszépültem nagyjából erről is szólt, csakhogy annyira unalmasan, hogy tényleg már azon voltam, hogy ennyi, én ezt most leteszem. Ugyanis adott egy az esetek többségében színtelen, amúgy meg roppant idegesítő főszereplő, Belly, akiről az első részben annyi egyértelműen kiderül, hogy nyafka, árulkodós,  gyerekes, szóval egyáltalán nem egy Lara Jean, akit A fiúknak, akiket valaha szerettemből megismertem, és imádtam! Belly karakterén konkrétan fél napokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy végül is érthető viselkedést produkál, hisz az egyetlenek, akikkel nyaranta el tudta volna tölteni az időt, rendszerint levegőnek nézték, valamint otthon, a nyaralón kívül sincs egészségesnek nevezhető baráti kapcsolata, mint később az kiderül.

„ A nem duzzogunk-szabályt Conrad és Steve találta ki egyik nyáron. Úgy rémlik, nyolc vagy kilenc lehettem. Az volt a lényege, hogy csak rám vonatkozott. És rendben, lehet, hogy tényleg sokat duzzogtam, de csak így tudtam elérni, amit akartam. Bizonyos módon sokkal nehezebb volt akkoriban az egyetlen lánynak lenni.”

De Belly szereplésének túlnyomó részében szimplán csak ostoba, érthetetlen, nevetséges és idegesítő. Erről a mondatról pl. sejtem, mi akarhatott volna lenni, de hát nem igazán jött össze:

„Olyan szép arca volt, hogy le tudtam volna rajzolni, de sajnos nem tudok rajzolni.”

A testvéréről, Steve-ről a hazautazásakor ilyeneket mond, és bevallom, minimum ötször olvastam végig az egész oldalt, de nem jöttem rá, ez most pozitív vagy negatív vélemény?

„Hirtelen szomorúság fogott el, ahogy készülődött. Nélküle minden borulni látszott – ő volt az ütköző, aki mindig emlékeztetett arra, hogy semmi sem változik igazán, hogy minden ugyanaz maradhat. Mivel ő soha nem változott. Ő volt az utálatos, kibírhatatlan Steve, a bátyám - az én keresztem. Olyan volt nekem, min a régi flaneltakaróm, aminek olyan ázott kutya-szaga volt – megnyugtatóan büdös, a jól megszerkesztett világom része. Ha ő ott van, minden ugyanolyan marad: három egy ellen, a fiúk egy lány ellen.”

Mi van?

2. NINCS NYÁR NÉLKÜLED

műfaj: romantikus, ifjúsági, YA

oldalszám: 264

értékelés a moly.hu-n: 81%

az én értékelésem: 3.5 csillag

történet: kezd izgivé válni…

karakter, akit imádtam: Laurel

karakter, akinél idegesítőbbel még sosem találkoztam: Belly!!!

kedvenc jelenet: -

A Nincs nyár nélküled sokkal jobban tetszett, mint a nyitókötet, mert azt befejezve még mindig voltak kétségeim, érdemes-e ezt a sorozatot folytatni. Nos, a második rész végeztével azonnal megragadtam a harmadik részt, részben azért, mert itt már nem adom fel, részben meg azért, mert ez végre felcsigázott.

Az első részben felmerülő kérdéseket a második rögtön a 2. oldalon egy-egy félmondattal megmagyarázta, s bár a könyv folyamán elszórt múltidézések ezeket fokozatosan majd kifejtik, én úgy éreztem mindent tudok, ami pedig esetleges kérdőjelként még hátra maradt, az meg nem érdekel. A váltott szemszögű elbeszélés még többet elárult. De azért csak olvastam, olvastam, s azon kaptam magam, hogy egyre jobban érdekel, mi fog történni, egyre jobban belemerültem az egészbe, új, komolyabb témákat dolgozott ki, s összességében azt mondhatom, nem bántam meg, hogy rászántam magam a folytatásra.

Persze Belly ismét hozta a formáját, bár ebben a részben sokkal jobban megértettem, az utálatom pedig egy alapos átgondolás után átalakult sajnálattá. Azt mondjuk sajnálom, hogy gondolkodnom kellett ezen, mert akkor vagy a könyvvel van a hiba, hogy sok mindent nem írt le egyértelműen, vagy velem, amiért ilyen nehéz a felfogásom.

Volt egy veszekedés Belly és az anyukája között, ami eléggé várható volt, engem mégis nagyon feldühített, viszont erről most nem írnék részletesebben, hogy ne spoilerezzek le semmit.

3. ÖRÖKKÉ NYÁR LESZ

műfaj: romantikus, ifjúsági, YA

oldalszám: 280

értékelés a moly.hu-n: 81%

az én értékelésem: 4 csillag

történet: végre valami!!

karakter, akit imádtam: Conrad

karakter, akinél idegesítőbbel még sosem találkoztam: Jeremiah (?)

kedvenc jelenet: minden, ami Conrad szemszögéből volt megírva

A csillagozásaimból is látható, hogy ahogy megyünk előre, úgy javul ez a sorozat. Kár, hogy ennyire gyenge az indítása, mert sokakat (majdnem engem is) ez visszariaszt a folytatástól. Ebben a részben végre elkapott egy kicsit annak a hangulatnak a visszhangja, amit A fiúknak, akiket valaha szerettemnél átéltem.

Ez a rész egy viszonylag nagyobb időbeli ugrással indul, s bár olvastam a fülszöveget, amiből a lényegre lehetett következtetni, az események mégis megleptek. Botrányszag lengte körül a lapokat, amit szintén a váltott szemszögekből sejthetünk. Téteket megtenni, hölgyeim és uraim – vajon kié lesz a mi halálosan idegesítő főnyereményünk? Igaz, azt meg kell hagyni, hogy Belly ezúttal nagyjából megütötte a normális szintet, és kevésbé volt fárasztó… habár édesem, a Föld is egy bolygó!

„- Ahogy itt fekszünk a csillagos ég alatt, olyan érzés fogott el, mintha egy bolygón feküdnénk. Olyan hatalmas! Olyan végtelen!”

Már bőven túl voltam a harmadik rés felén, mikor még mindig fogalmam sem volt róla, mi sülhet ki ebből. Illetve a végkimenetelt kitaláltam, de hogy jutunk el addig? Reméltem, hogy ne lesz összecsapott a vége, minden csalódás után végre igazán kellemesen meg akartam lepődni. Amit végül tapasztaltam, az ismételten egy nagy kérdőjel. Mert nem volt túlságosan elnyújtva, de nem is volt hirtelen, és bár szépen elő volt késztve, azért mégiscsak kellett volna oda néhány oldalnyi plusz tartalom.

***

Amint mondtam, megvolt a személyes elképzelésem az ideális nyárról. Már leírtam, mire számítottam. Helyette ezt kaptam: rák, halál, szakítás, gyász. A végén rájöttem, hogy elemezgethetem itt ezeket a könyveket napestig, semmi értelmes eredményre nem jutnék. Nem igazán tudom, mit gondoljak. Ha azt mondanám, nem tetszett, hazudnék, ha azt, hogy igen, akkor is. Talán egy hajszálnyival az előbbi felé hajlok inkább, mert az biztos, hogy nem fogom újraolvasni. Esetleg egy-egy fél ponttal az utolsó két rész lehetett volna jobb, de az első könyv, ami tényleg egy kínszenvedés volt, erősen befolyásolt az értékelésben. Ha A nyár, amikor megszépültem egy mostani friss megjelenés lenne, aminek még nincs kint a folytatása, akkor tuti, hogy nem olvasnám el az új részeket. De így, hogy azonnal kéznél voltak, átrágtam magam rajtuk, és nem mondanék száz százalékig igazat, ha azt állítanám, hogy megbántam. A trilógia számtalanszor gondolkodásra kényszerített, a szereplőkhöz, a viselkedésükhöz, a történethez az olvasás alatt rendkívül sokféleképpen viszonyultam, kaptak tőlem hideget is, meleget is. Végiggondolva a legtöbb őrültségnek volt legalább egy kis értelme. Ez a történet mást adott, mint vártam, főleg a második rész egy kicsit nyomasztó volt, de másként, mint egy véres horror sztori, lelkiekben taglózott le totálisan.
Könnyed (és unalmas), majd komoly, végül megint könnyed (és izgi), s ez az egyveleg így olyan, hogy így vagy úgy, de muszáj reagálnod rá, fix, hogy kivált belőled valamit. Szerintem egyszer – akármilyen nehéz is – érdemes végigolvasni, mert biztos, hogy lesz néhány falba verem a fejem-, úristen, ezt a hülyeséget- és én mostantól télpárti leszek-pillanatotok, de a katartikus élményekből se lesz hiány.

Még akár ilyen rózsaszín-kék kiadásban is el tudnám képzelni...

Leiner Laura egyszer még újraolvasandó könyve

Az Idlewild halkan szól a háttérben, a könyv itt csücsül mellettem, előttem a jegyzetfüzet és a billentyűzet, a fejemben rengeteg gondolat… Kezdhetjük!

műfaj: ifjúsági, romantikus

oldalszám: 478
kiadja: L&L Kiadó

értékelés a moly.hu-n: 96 %

az én értékelésem: 5* csillag

borító: fekete és rózsaszín… mint a többi. Megnyugtatóan ismerős J

karakter, akit imádtam: Nagy Márk, Körte, Bexi, Betty, Aszádék… meg úgy mindenki a bandából J

karakter, aki Balogh talicskájába való: Geri, Balogh

kedvenc jelenet: Körtének egy bizonyos buliján Bexi szavai

Leiner Laura stílusát és humorát nem lehet nem szeretni, a mi nyelvünkön ír a mi világunkról. És a Késtél előtt még a hétköznapokat is idealizálta, azaz cenzúrázva jelenítette meg a történetet. Káromkodás? Ugyan. Aztán a Bexi-sorozat harmadik vagy negyedik részében útjára indítja a lapokon a valóságot annak minden trágárságával egyetemben. Ez talán sokaknak rendben van, de nekem egy kicsit piszkálja a tudatomat, mert ha már szórakozás, akkor legyen igényes – és a könyvekről pedig ezt nemcsak, hogy feltételezzük, de el is várjuk. Szóval féltem, hogy majd ez a rész is csak úgy izzadni fogja magából a legkülönfélébb beszólások variációit – ugyanis nekem Laura előző könyveit nézve ez az alpári stílus baromira erőltetettnek hat, és kissé rányomta a bélyegét az egyébként imádnivaló könyvekre.

Ezt a könyvet is, csakúgy, mint a többit, végigröhögtem, még akkor is, ha az új poénok viszonylag kevesen voltak, inkább csak a korábbi vicces jelenetekre találhattunk visszautalásokat. Valójában a könyv maga is múltidézéssel startol, kezdve Bexi visszavonulását bejelentő interjúval, a Késtél megírásával, végül pedig végre megtudhatjuk, mi is történt még anno Balogh nyaralójában.

Szerintem ez az egyik legmeghatóbbra sikerült kötet, a kedvenc jelenetemnél jelzett rész is egy olyan, ahol küszködtem egy kicsit a könnyeimmel, de mindezt fülig érő szájjal és majd kiugró és megszakadó szívvel. Elolvastam megint, és megint, újra és újra...

Sok benzinkút van. De tényleg. Rengeteg.

A sorozat legelején, a Késtélben még bevallom, Gerinek szurkoltam, hogy Beka vele jöjjön össze. Ám ahogy Geri gördülékenyen gigantikus görénnyé generálódott (imádom az alliterációkat!), s ezzel elvesztette a pozíciót, mint rajongásom tárgya, a felszabadult érzelmeket ki másra is zúdíthattam volna, mint mindannyiunk kedvencére, Nagy Márkra? Az Egyszerben pedig még jobban beleszerettem, mint valaha, és igenis legeltetném rajta a szemem szélvédőmosás közben… Apropó Geri? Mi van Gerivel? Beka exe a könyv egész első felében háttérbe szorul, egy szerzői joggal kapcsolatos beszélgetésen kívül semmit nem hallunk felőle… Gyanús csend. Nagyon gyanús…

Remekül előkészítette a végét, a könyv minden lapján élt egyfajta búcsúhangulat. Jó érzés volt belemerülni ebbe. Imádtam. Csak egyetlenegy részt találtam kifejezetten felháborítónak – és meglepő módon Geri még csak említésre sem kerül benne. A jelenet, amelyben Bexiék otthagyják Sanyit, a buszsofőrt egyedül a pin-pong asztallal, az érős volt. Kiakadhattam volna még ezer másik helyen, és ki is akadtam rendesen, mert Beka is kiakadt. De ez az ejtés úgy tűnt, mindenkinek tök oké volt, egy halvány gyanú szerint még poénnak is lett szánva. Hát, szerintem szimplán bunkóság volt, legalábbis én nem nevettem. Mert az egész sorozatban megállás nélkül azt hangsúlyozzák, mennyire összetartó is az ő kis, csapatuk, és igen, Sanyinak vajmi kevés szerepe van, de ez a szituáció a való életben Bekáék részéről pontosan annyiból állt volna, mint azt írták –semmiből. Nekik és bárkinek ez így tökre rendben lett volna, egy közömbös közjáték, amin talán még röhögnek is egy rövidet, de most komolyan kellett ez? Nem oszlopos tag, felejthető (nekem pl. totál kiesett, hogy van egy ilyen karakterünk is), csupán viccforrásként van jelen a sztoriban… de ez nem vicces volt. Hanem sértő, megalázó és kiközösítő. Mondták már, hogy egyszer a túlérzékenység lesz a halálom, és valóban, lassan már a fél bejegyzés erről az egyetlen mondatról szól, ami mellett a legtöbb olvasó simán továbbhaladt volna. Én minimum egy félórára leragadtam itt. És nem, az sem oldotta bennem ezt a frusztrációt, hogy utólag koccintottak rá!

Viszont ami történt, megtörtént, ami tetszett, tetszett, ami nem… azt elfelejtettem. Mert a vége miatt semmi, ismétlem, semmi sem menthette meg az én csillogó, csilivili cinque csillagos értékelésemtől. Mert a vége az valami eszméletlenül tökéletesre sikerült, minden pozitívot, negatívot vert, és… Olvassátok el! Ez a tipikus áááá!-kategória, ami hát nem valami közlékeny, de egy pontos összefoglalás, és nagyon is egyértelmű spontán reakció! Volt, amin változtattam, és volt, amit jobban kifejtettem volna (pl. hogy pontosan mivel is gyanúsítják Baloghot, valamint hogy mi van Antival és Daniellával, akik kapcsolata szerintem tele van kiaknázatlan lehetőségekkel), de nem filózom ezen, hisz nem az én tisztem. Én csak annyit tudok mondani, hogy Laura, köszönjük neked ezt az élményt, Bexit, Nagy Márkot, és ezt a tökéletes befejezést! Engem ez a sorozat állandóan meglepett, felkavart, megnevettetett, begurított, feldobott és elszomorított. Hol fent voltam, hol lent, kitartóan szörfözve végig a lapok hullámain, annyi érzelmet éltem át ezen a hat könyv folyamán, hideget is, meleget is, amire egyetlen hosszú ááááááá! se volna elég. De még ha találnék rá szavakat, és nem lennék ilyen beszűkült szókincsű könyvmoly, akkor sincs az az oldalmennyiség, amelyen el tudnám magyarázni, hogy mit is éreztem és érzek. Ezt meg kell élni. Mert olyan, mint az élet.

***

A kritikák eddigi mindegyike az olvasást követő 24 órán belül készült el, magyarul egy mindegyik egy hirtelen, szenvedélyes, és… igen, sokszor átgondolatlan is. De igaz, legalábbis rám. Nyugodtan lehet velem vitatkozni! A Késtélről és a folytatásairól pedig tudom, hogy eléggé megosztják a könyvmolyokat, igencsak vesézhető téma.

„…vagy utálod, vagy kedveled, ez állandóan változik, de egyszerűen nem lehet közömbös iránta az ember.” – Leiner Laura – Késtél (Bexi-sorozat 1.)

„ Szemét vagy – nevettem el magam zavartan.
– De te szereted ezt a szemetet – felelte.
– Fogadjunk, hogy most kacsintottál egyet – forgattam a szemem.
– Honnan tudod?
– Ismerlek – vágtam rá kapásból.
– Na. Ha annyira ismersz, akkor nyilván azt is tudod, hogy mit gondoltam – zárta le a témát, én pedig teljesen kétségbeestem.
– Nem, várj már, azt tényleg nem tudom.
– Majd elmondom. Egyszer.
– Egyszer? Mikor egyszer? – türelmetlenkedtem, bár tudtam, hogy ezzel semmire nem megyek.
– Csak… Majd egyszer.” - Leiner Laura – Illúzió (Bexi-sorozat 3.)

És íme, együtt a csapat! <3

Így néz ki az, ha a nyári záráskor könyvtárba megyek

Vegyük sorjába: ismétlődő ajánlások, lebilincselő borítók, az olvasási kihívás teljesítése, vagy csak pusztán a kíváncsiságtól vezérelve… Minden szóba jöhető szemponttal egy nagyobbacska elefánt súlyát pakoltam magamra (szó szerint is, mivel nem volt azért olyan könnyű elcipelni az egyre csak növekvő kupacot polctól polcig, majd kikölcsönözni), hisz hiába ilyenkor a maximálisan vihető könyvek számának emelése hatról tíz darabra, a kupac mögül kilesve akarva-akaratlanul is megpillantottam, kiket felejtek ott.

De nem lehetek elégedetlen – az otthonülős nyár megannyi különleges utazást kínál akkor is, ha csak a képen lévőket nézzük! J

UPDATE - értékelések, avagy az utazás állomásai

1. Jenny Han: A nyár, amikor megszépültem(Nyár 1.)
2. Jenny Han: Nincs nyár nélküled (Nyár 2.)
3. Charles Dickens: Két város regénye
4. Suzanne Collins: Az éhezők viadala (Az éhezők viadala 1.)

5. Suzanne Collins: Futótűz (Az éhezők viadala 2.)
6. Sarah Dessen: Altatódal

Shannon Messenger: Vihar szeli ketté (Égszakadás 1.) - az én kettészelt véleményem

Egy meleg, nyári napon kezdődött a mi közös történetünk ezzel a könyvvel. Először utáltuk egymást, aztán menthetetlenül egymásba bolondultunk, majd az utolsó pillanatban átestünk kapcsolatunk első veszekedésén. Végül nagy egyetértésben megegyeztünk, hogy azért maradjunk barátok, de egy kicsit mindkettőnknek fájt az elválás. Amolyan se veled, se nélküled viszonnyá vált ez.

Minden adott volt a könyvhöz: kánikula, majd egy futó mennydörgős zivatar, ami reméltem, lehűti majd egy kicsit a fülledt levegőt. Nem tette. Jó, akkor majd ez a könyv hűt le engem… Nem tette. Tekintve, hogy az egész egy SIVATAGBAN játszódik, a tény akaratlanul is emlékezteti az embert a maga stabil 22 ^oC-os komfortzónájára, amit reménytelenül kikezdett a meleg, hát még, ha az ember épp azzal foglalatoskodik, hogy a legapróbb részletességig a lelki szemei elé varázsoljon egy sivatag látványát. Igen, ez ám az üdítő és felfrissítő tapasztalat.

Mégsem tettem le, pedig a forró homok gondolata tényleg nagyon nyugtalanított, s a történet se indult be olyan ripsz-ropsz, ahogy én azt elsőre gondoltam. De a rengeteg ködösítés után menthetetlenül felcsigázta az érdeklődésemet. Miért bántam meg mégis, hogy belekezdtem? Mert ez egy sorozat! Illetve egy sorozatnak az első része, ami ideszemtelenkedte magát az ÉTK kiadóhoz, és hátra merészelte hagyni két kistestvérét! Éppen ez okból kifolyólag nem mertem falni az oldalakat, mert rettegtem, hogy túl hamar vége lesz, és hogy addig nem derül ki minden, amire kíváncsi vagyok.

műfaj: ifjúsági, fantasy

oldalszám: 432
kiadja: ÉTK Kiadó

értékelés a moly.hu-n: 83%

az én értékelésem: 3, 5 csillag

borító: a lila színűre jobb ránézni, viszont ha már sivatag, akkor tényleg jobb a sárgás árnyalat

karakter, akit imádtam: Vane Weston

karakter, aki rosszabb, mint a viharhozók: Arella

kedvenc jelenet: mikor Vane elviszi sajtburgerezni Audrát

Alapsztori: az eleje talán egy kicsit hajazott a Harry Potterre: egy fiú, aki érthetetlenül, de túlélte a szülei elpusztító hatalmas tornádót, amiről aztán kiderül, hogy nem csupán egy természeti katasztrófa, hanem egy hírhedt, nagyhatalmú fanatikus műve. Vane persze semmire sem emlékszik, csak egy lányra, aki éjszakánként rendszeresen felbukkan az álmaiban. Egy nap aztán kénytelenek találkozni, és egyre több mindenre derül fény, ahogy a fiú emlékei visszatérnek. Megjelenik az „ő a kiválasztott motívum” is, amivel ki is merül a hasonlóság – mert hát semmi sem olyan, mint a Harry Potter!

Először is: mondjátok ki azt a nevet, hogy Vane Weston! Szerintem eszméletlen jól hangzik. Emellett a karakterek is jók – már akik eleget szerepelnek benne ahhoz, hogy ezt megállapíthassuk róluk. Ők szám szerint ketten vannak Audra és Vane, akik váltott szemszögben mesélik el a történetet. Azt nagyon bírtam, hogy a változatosság kedvéért itt a lány tanítja ki a fiút, nem fordítva, Audra az, aki felfedi Vane előtt, hogy nem ember. Az utóbbi időben szinte csak olyan könyveket olvastam, ahol ezek a szerepek pont fordítva voltak kiosztva, szóval örültem a változatosságnak.

Nagyjából a 80. oldal után kezdtem beleszeretni a könyvbe… mert igazából majdhogynem csak ez volt benne: szerelem. Jó sokáig elégedetten lubickoltam is ebben a tiltott vonzalomban, majd a könyv vége felé kezdtem újból ráismerni, hogy oké, ez így tök cuki meg minden, de nem úgy volt, hogy ez egy fantasy?
Nagyon jó ajánlások olvashatók a borítón (köztük az egyik szeretett írónőmmel az élen, Becca Fitzpatrickkal), melyekkel én nagy vonalakban egyet is értek. Szerettem ezt a regényt, de óhatatlanul is eltöprengtem azon, hogy ezek a hangzatos verbális fenyegetések, mint az orkánosztag, a viharhozók és Raiden testet ölt-e egyáltalán a történet folyamán, vagy végig csak beszélgetni fogunk róluk? Aranyos volt a főszereplők első pillanattól sejthető, viharos, szeles, sivatagos, sajtburgeres románca, viszont úgy a 300. oldal fele gondolkodóba estem: nem járt-e volna jobban az írónő, ha nem egy fantasy-nak, hanem egy Young Adultnak titulált könyvet ír?

Végre valahára felbukkantak a gonoszok, megvolt a küzdelem, elértünk a tetőponthoz… és engem annyira nem érintett meg, mint vártam nem éltem át katarzis szerű meglepetéseket, nem esett le az állam, mert – számomra legalábbis – kiszámíthatóak voltak a fordulatok. Jók, de kiszámíthatóak.

Összegezve a Vihar szeli ketté érezhetően nem vált a kedvencemmé, de azért elvoltam vele, egynek mindenképpen elment, s ha nem misztikus természetfeletti sztoriként nézek rá, akkor a romantikus szálat kifejezetten élveztem. És a további részek is érdekelnének, még bizakodom benne, hogy egyszer magyarul s kijönnek. Ugyanis az első rész végét nem igazán értettem, hogy miért történt úgy, ahogy. A legeslegvégére gondolok.
Magyarázatot!

A második rész

A három könyv együtt egy másfajta borítóval

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek-trilógia

Kánikula, dögmeleg, főtt hal-állapot… Ennek „örömére” félbehagytam Cassandra Clare Pokoli szerkezetek sorozatának újraolvasását, és belekezdtem Shannon Messenger Vihar szeli ketté című regényébe… ami, mint kiderült, viharnak vihar, de egy sivatagi környezetben játszódik! Száznyolcvan fokos fordulat, és vissza az esős, borongós, hűvös Londonba!

„- Ismered az érzést, amikor egy könyvet olvasol és tudod, hogy tragédia lesz belőle? Érzed, hogy közeledik a hideg és a sötétség, látod, hogy szorul a hurok a szereplők körül, akik a lapokon élik az életüket, mégsem tudsz szabadulni a történettől. Olyan, mintha hozzákötöznének egy kocsihoz, és az vonszolna maga után. Sem elengedni nem tudod, sem az irányt megváltoztatni.”
(TESSA, Cassandra Clare: A hercegnő)

Mikor befejeztem az árnyvadászok világának két törzssorozatát, azonnal tudtam, hogy ez a kilenc könyv újraolvasás-gyanús. Amellett a megkérdőjelezhetetlen, vitathatatlan, egyértelmű tény mellett, hogy ezek a könyvek eszméletlen jók, a másik indítékul szolgáló ok az volt, hogy egy barátnőm, aki kitartóan traktált a sorozattal (örök hála érte, Fanni!), azt tanácsolta, hogy az Üvegváros után a Pokoli szerkezetek 1. részével, Az angyallal folytassam az olvasást, és csak utána ugorjak a Végzet Ereklyéi 4-re, és így tovább, egyet a Pokoli szerkezetekből, egyet a másikból, amíg be nem fejezem a Mennyei tűz városával. És tényleg így volt a legjobb, egyik sorozat sem különálló egység, tartalmilag a Végzet Ereklyéinek utolsó három része valamint az előzménytrilógiául szolgáló Pokoli szerkezetek trilógia szervesen kapcsolódnak egymáshoz, sőt tovább megyek, egyik se teljesen világos a másik nélkül. Például a Végzet Ereklyéinek második felében, leginkább a Mennyei tűz városában bőven találhatunk olyan részeket, amiknél nem tudjuk eldönteni, meghatódjunk, vagy inkább ujjongva körülugráljuk a szobát – feltéve, ha ismerjük Az angyal, A herceg és A hercegnő történetét is. Merthogy ezek az utalások nem olyan tipikus, befejezetlen, kétértelmű, három titokzatos, sokat sejtető ponttal lezárt gondolatok, amelyekből mindig minden azonnal kiderül. Nem, ezek egyszerű, átlagos, mezei mondatok, amik csak azokban váltanak ki bármiféle hatást, akik olvasták az előzménytrilógiát, míg a többieknek néha fel sem tűnik, hogy egy nagyon is fontos dolgon siklott át a tekintetük. Az egyetlen hátránya viszont ennek a felborított sorrendnek az, hogy kizökkentő így a két sorozatot egybefésülve olvasni, átkerülni az egyik történetből a másikba, majd megint vissza, amit csak tetéz az egyes kötetek sokszor 500 feletti oldalszáma. Száz szónak is egy vége: egy pillanatig sem volt kétséges, hogy nekem ezeket a sorozatokat megint egyenként, zavartalanul, leckementesen és a sulitól távol, egyhuzamban végig kell olvasnom! A Pokoli szerkezetekkel kezdtem.

Az angyal

műfaj: fantasy

oldalszám: 442
kiadja: Könyvmolyképző Kiadó

értékelés a moly.hu-n: 92%

az én értékelésem: 5* csillag

borító: a régebbi fajta sokkal jobban tetszik

karakterEK(!), akiket imádtam: Will, Jem

karakter, aki akár egy automaton: de Quincey

kedvenc jelenet: morbid, ha azt mondom, a bál de Quincey-nél? Minden, amiben vámpír van, jöhet… igaz, ez esetben halottak voltak… a szokásosnál is halottabbak.

A történet a XIX. század végén játszódik. A főhős, Tessa Gray Amerikából érkezik Londonba a bátyjához, miután elvesztette nagynénjét, aki szüleik halála után anyjuk helyett anyjukként nevelte a testvérpárt. Rögtön, alighogy leszáll a hajóról, egy titokzatos férfi közli vele, hogy Nathaniel nem tudott kijönni érte, helyette őt bízta meg Tessa fogadásának feladatával. Hamar nyilvánvalóvá válik azonban, hogy Tessa nem a bátyjához került.

Az időbeli elhelyezéstől, a viktoriánus környezettől, és az ezek generálta nehézségektől bevallom, egy kicsit tartottam. Hogy fogom én, szegény XXI. századi tinédzser összeegyeztetni ezt a sztorit a Végzet Ereklyéi jelen korabeliségével? Egyáltalán, hogy fogja az írónő összeegyeztetni az előzménytrilógia és a gerincet képező sorozat stílusát, mikor a két időszak közt mind társadalmi, mind viselkedési, mind értékrendi normák szempontjából jelentős eltérés mutatkozik? Tanulság: bízzunk a közvélemény égbe kiáltó megítélésében. Cassandra Clare hibátlanul bemutatta a kor felfogását és sajátosságát, azokra, akkor és ott fektetve akkora hangsúlyt, amikre, amikor és ahol kellett. A Pokoli szerkezetek jó, és kész!

Az már első olvasásra is világos volt számomra, hogy Tessát sokkal jobban kedvelem, mint Claryt a Végzet Ereklyéiből, alaposabban kidolgozott és felépített karakternek gondolom. Különös, de minden könyvben más és más volt a szereplő, aki a legjobban a szívemhez nőtt. Ez a könyv alapján szoros küzdelem zajlott le Will és Jem között a pozícióért. Mikor Willnél volt a szó, mindig jó kilátásom volt egy kiadós nevetésre vagy jóleső megbotránkozásra. Ellenben Jemmel, akinél bár, mindig erős késztetést éreztem a vigyorgásra, sosem támadtak bennem túl erős érzések, épp ellenkezőleg, pont hogy megnyugodtam, nem féltem semmitől, és elhittem, hogy a világ egy csodálatos hely. Jem és Will között egyébként az egész sorozat alatt képtelen voltam dönteni.

Ami még teljes mértékben a könyv mellett szól, és ami egyben szerintem egy ilyen típusú könyvnél a legfontosabb, hogy fordulatos. Én imádom az olyan könyveket, amiknek a végén már úgy tűnik, semmi esélye a szereplőknek, minden kilátástalan, és el sem tudom képzelni, hogy mégis hogy akarnák ezt megoldani. És mikor ez a szorongás olyan magasságokba ível, hogy már teljes egészében lemondtam volna mindenről… akkor kénytelen vagyok rádöbbenni, hogy még sincs olyan vad fantáziám.

A herceg

műfaj: fantasy

oldalszám: 496

értékelés a moly.hu-n: 94%

az én értékelésem: 4 csillag

borító: régi!

karakterek, akiket imádtam: Will, Charlotte, Magnus

karakter, aki akár egy automaton: Nate

kedvenc jelenet: Magnus, amint felháborodottan közli, hogy olvasni szeretne

Bár van egyfajta érdekes, kritikusabb viszonyulásom a sorozatok második részeihez (ez abban nyilvánul meg, hogy általában utálom őket, vagy egykettőre elfelejtem), ebben a kötetben jött át a leginkább néhány dolog. Már ami a könyv első felét illeti. Jóval kevesebb ebben a rézben az akció, és több az érzelmek tisztázása, ami persze elengedhetetlen, de itt soknak éreztem. Mégiscsak fura kijelenteni, hogy a könyv kb. háromnegyedénél végbemegy az a jelenet, amelyet – benyomásaim szerint – az írónő a tetőpontnak szánt, a történet utolsó ötöde pedig, már tisztán csak dikció, a kialakult helyzetek és viszonyok elemzése. Ebben a periódusban végig olyan „már vége”- szaga volt az egésznek. Imádom ezt a sorozatot, de sajnos ezeket a részeket túlnyomórészt unalmasnak találtam, kivéve a legeslegvégét… amire viszont rengeteget kellett várni, szerintem ez itt egy csöppet el volt nyújtva. Az első könyv volt a kedvencem a trilógiából, amit az első laptól az utolsóig imádtam, viszont amilyen jól indult a második kötet is, úgy laposodott el a végére.

Szintén meglepő, hogy ami viszont tetszett, az az ebben a részben egyértelművé váló szerelmi háromszög, amiket egyébként többnyire ki ne állhatok, és amiket szerintem nagyon nehéz úgy megalkotni, hogy ne legyenek halálosan idegesítőek. De Clare-nek ez is sikerült. Imádtam, hogy Jem egy kicsit több szerephez jutott, s a Tessának tett ajánlata legalább olyan hihetetlen volt, mint váratlan. Soha, egy pillanatig se gondoltam volna, hogy ez lesz! Willről pedig kiderül az igazság, benne akkora fájdalom lakozik, ami mindenkit meglágyít és szíven üt, bárkit megérintene. Már a prológust olvasva is sejtettem, hogy ez esetben az én szememben Will verni fogja Jemet. Persze aztán ismét elbizonytalanodtam.

A hercegben kedveltem meg igazán Charlotte-ot, addig szimplán közömbösen viszonyultam a karakteréhez, de itt engem teljesen megfogott a fellépéseivel, a jellemével. Magnus pedig örök kedvenc! Ez a Csontváros óta egy változatlan és szilárd alapokon álló tény. Hát igen. Magnus az Magnus. Valójában ennél több bizonyítékom nincs is, de a környezetem maradéktalanul egyetért velem ebben. J

A hercegnő

műfaj: fantasy

oldalszám: 552

értékelés a moly.hu-n: 95%

az én értékelésem: 4,5 csillag

borító: ha jól tudom, egyelőre még nincs újfajta magyar borítója, de ha lenne, akkor is a régi!

karakterek, akiket imádtam: Magnus!, Sophie, Cecily

karakter, aki akár egy automaton…vagy féreg: Benedict Lightwood, Josiah Wayland konzul

kedvenc jelenet: mikor fény derül Gideon pogácsás titkára

Az a jó, hogy ebben a részben aztán tényleg nem kell sokat várni, hogy beinduljon a cselekmény. De… aztán csend. Volt végig egy olyan érzésem, hogy A hercegnőnek mintha nem lett volna olyan sűrű a cselekménye, mint az előző két könyvnek, annak ellenére, hogy ez a leghosszabb. Ezek után pedig még érdekesebb az, hogy A hercegben idegesítettek az ugyan meghatóra, de hosszúra sikerült lelkizések, a harmadik rész végére ez pontosan illett. Az e-book-olvasó jelezte, hogy a könyv 81%-nál jártam, amikor is megtörtént a tetőpont. Olyan hirtelen jött, hogy elsőször fel sem fogtam, mi van. De az ezt követő részek hiába álldogáltak nagyjából egy helyben – akár épp fény derült valamire, akár csak a szívügyekről folyt a szó - egy kicsit sem volt unalmas. Már a búcsúzásról szólt. Az írónő hosszan készített minket arra, hogy hamarosan túljutunk az utolsó szavakon is. Arra, hogy hamarosan el kell engednünk…

Az idézetet, amivel indítottam, két részről is igaznak gondoltam. Egy: könnyedén el tudtam képzelni, hogy tragédia lesz a vége, biztos voltam benne, hogy Jem meghal. Esetleg valaki más is, de ő biztosan. És kettő: ez a történet tuti, hogy nem hagy szabadulni. Én legalábbis alig hittem el, hogy vége van a könyvnek. Képes volt újra és újra meglepni, talán ez a harmadik rész volt a legintenzívebb ilyen téren. Mikor már tényleg, de tényleg azt hittem, itt a vége, az utolsó pillanatban (98%-nál) a feje tetejére állított mindnet, amikor már nem vártam semmi egyebet a nyugodt befejezésen kívül, villámcsapásként dobta be az új változót.

Ebben a könyvben egy kicsit elterelődött a figyelmem Tessa szerelmi zűrjeiről, magam sem tudom, hogyan, mikor csordultig volt töltve ezzel az egész történet. Vagy talán pont emiatt – immunis lettem rá. Fogalmam sem volt, hogy fogja ezt megoldani, hogyan fog választani, létezik-e erre egyáltalán valami normális, érthető lezárás. Amit kezdetben megoldásnak véltem, az nem tetszett. Szerencsére kiderült, hogy tévedtem, de az újonnan előállt helyzet még különösebb volt. Komolyan, így oldották fel a konfliktust? Tényleg? Aztán (98%-nál!) kiderült, hogy megint tévedtem. Ezúttal viszont imádtam a befejezést! Szóval végül is kivel jön össze Tessa? Nem árulom el. Nektek is meg kell lepődnötök!

Számomra lehetetlen volt dönteni a két fiú között. Kinek szurkoltam? Tessának és Willnek? Tessának és Jemnek? Bármily meglepő: én mindvégig Willnek és Jemnek szorítottam. Egy idő után szinte már mindegy volt, melyiküket választja a lány – csak a döntése ne verjen éket közéjük!

Amíg épp nem Tessáékkal voltunk elfoglalva, a többi szereplő hozta a fromáját. Amikor a Will vs. Jem-kérdés nem foglalkoztatott, Gideon vitte a pálmát, az ő párosuk Sophie-val vált a kedvencemmé. Cecilyt is –a rengeteg idegen nyelvű szöveg ellenére - hamar megkedveltem.

„- Honnan tudod, hogy Jemnek viszem az orvosságot?

- Nem vagyok ostoba, Will.

- Nem, hogy a fene enné meg – mormogta a fiú. – Jem… Jem a jobbik felem. Nem is várom el, hogy megértsd. Tartozom neki ezzel.

- Akkor mi vagyok én? – kérdezte Cecily.

(…)

- A gyengeségem.

- Tessa pedig a szíved – bólintott a lány, nem dühösen, inkább elgondolkodva. – Mint említettem, nem vagyok ostoba.”

Magnus minden szava, minden poénja, minden mindene eltörpül emellett a két mondata mellett:

„- Akármire esküdtél is fel, szerintem nem az a fontos, hogy itt legyél, amikor Jem élete véget ér. Az a fontos, hogy itt voltál minden másik pillanatban.”

És hát a Magiszterről még nem is beszéltünk (aki még nem olvasta, nem lövöm le előre, ki az). Talán meglepően hangzik, de én eddig Cassandra Clare minden általam olvasott művében bírtam a fő gonoszokat, s e tekintetben a Pokoli szerkezetek negatív karaktere sem okozott csalódást. Az itt megrajzolt emberi embertelenség hátborzongató. A Végzet Ereklyéiben is sokszor kirázhat minket a hideg, ahol szinte minden, ami ellenséges, démoni eredetű, de itt mégiscsak egy emberről van szó. Aki zsigerből, eredendően úgy hinnénk, nem gonosz.

„- Van egy régi mondás, talán maga is hallotta szeretett vőlegényétől. „Senki sem élhet egy égbolt alatt az apja gyilkosával.” Hát én kiirtom az árnyvadászokat az égbolt alól, hogy ne élhessenek többé ezen a világon. Ne is próbáljon a jobbik énemre hatni, Miss Gray, mert nekem olyan nincsen.”

***

Összességében én elsőre és másodjára is nagyon élveztem a Pokoli szerkezeteket. Az angyalt és A herceg első felét végig imádtam, utána volt egy kis hullámvölgy, amit A hercegnő legeleje egy kis időre megtört, végül pedig az utolsó rész második felétől ismét zizegett a történet. (Ne kérdezzétek, hogy tud egy könyv zizegni.) MINDENKINEK AJÁNLOM!

***

ui.: Úgy tűnik, ez valami pszichés zavar, hogy nemcsak, hogy megszemélyesítem a könyveimet, de rendszeresen álmodok is velük (mint pl. az Égi vándorral). Jelen szituációban épp A herceg hozta meg ezt az élményt, pár napja ugyanis azt álmodtam, hogy egy kicsi, kerek asztal köré zsúfolódva beszélgetek Az angyalról egy rakás arc nélküli automatonnal. Tudtam, hogy erről inkább készítenem kell egy bejegyzést, hogy ezt elkerüljem. Ha van kedvetek, nyugodtan írjátok meg kommentben vagy akár e-mailben, hogy nektek mi a véleményetek, mik voltak a benyomásaitok az árnyvadász-világról, és annak bármelyik könyvéről!