Látogatók

Sziasztok!

Örülök, hogy itt vagytok!
Remélem, kedvet tudok csinálni nektek az olvasáshoz, filmekhez, a színházhoz, és a koreai popkultúrához, s hogy tetszeni fognak a bejegyzéseim. Fontos számomra, hogy ti, akik az oldalon jártok, ne csak egy arctalan tömeg legyetek. Az oldal tényleg naplószerű, már olyan tekintetben véve, hogy tényleg az őszinte benyomásaimat írom le. Örülnék, hogy ha ti is részt vennétek benne, írnátok egy kommentet vagy e-mailt bármikor, ha egy téma felkeltette az érdeklődéseteket, ha egyetértesz velem, ha nem értesz egyet velem, ha tetszik az oldal, ha nem tetszik, ha észrevételed van, kérdésed, ötleted, kívánságod, hogy miről legyen még szó, plusz a ti ajánlásaitokra is kíváncsi vagyok. Erre nem azért van szükség, hogy növelje a statisztikai adatokat, hanem hogy élettel telivé váljon a blog, s hogy alapvetően egy kommunikatív közösséget alkothassunk, akiket a könyvek hoznak össze. Ha kritizálni akarsz, azt is megteheted, csak arra kérlek, legyen valami használható alapja, hogy javíthassak ott, ahol kell. Az utálkozókkal nagyon nem tudok mit csinálni. A maximum, amire képes vagyok, hogy felhőtlen időtöltést kívánok!

2018. május 31., csütörtök

A vallás és az írói felelősség - Lana Millan: Raziel


Elképesztő, hogy mikor posztoltam utoljára: május 5-én!! Ráadásul az is csak egy ilyen „legyen-valami-az oldalon” bejegyzés volt. Viszont, most egy olyan könyvbe sikerült belefutnom, amiről beszélnünk KELL! Szóval, először is beszéljünk valami másról: vallás.
Én személy szerint az gondolom, hogy ha eltekintünk a szélsőségektől (pl. keresztes hadjáratok, boszorkányüldözés, Szent Bertalan éjszakája), akkor a vallás egy nagyon jó dolog. Erőt és reményt ad, ezáltal motivál, közösséget teremt. Ez persze nem jelenti azt, hogy aki nem tartozik egyik vallási felekezethez sem, mint például én, annak szegényebb lenne az élete. Nem az, csak más, és egyébként a nemhívők számára is van a vallásoknak egy nagyon jó üzenete - tanítja azt az olyan mértékű elfogultságot, amit hitnek nevezünk. Ami a legeslegjobb az egészben! Az egész lényege! Nem az számít igazán, hogy miben hiszel, hanem hogy hiszel, hogy képes vagy rendíthetetlen és kitartó lenni, véghezvinni és elérni a céljaidat, tudsz bízni.
Emellett a vallás egy remek vitaindító, egy remek lehetőség, hogy ütköztessük a véleményünket, hiszen olyan rétegelt és annyiféle irányból megközelíthető és körbejárható téma, vegyük csak a teremtéstörténeteket, a világképet, a szimbólumrendszereket. DE vitázni is csak intelligensen érdemes, csak úgy szabad szubjektív véleményt alkotni, hogy megmaradsz egy bizonyos tárgyilagos formánál, nem mész át pejoratívba, és nem sérted a vitapartnered, hagyod, hogy elmondja a véleményét. És ezek a kötelező alapszabályok egy új szintre emelik a kötelező fogalmát, ha vallásról van szó, hiszen a vallás és hit maga, bármekkora, akár világszintű közösséget is fog egybe, mégis egy nagyon intim és bensőséges téma, szerintem még ilyen téren felülmúlja a szerelmet is. És mint ilyen, vigyázni kell vele, mert érzékeny pont, de amennyire törékeny, annyira örök. És mi van, ha nem vigyázunk vele?
Hát, EZ!
műfaj: urban fantasy, kaland
oldalszám: 296
kiadja: Athenaeum
értékelés a moly.hu-n: 85%
az én értékelésem: 0,5 csillag
borító: igényes és szép
Ismered a viccet, amiben a bukott angyal, a KitKat-mániás démon és egy hősszerelmes bolti eladó a Tudás Könyvének keresésére indul? Nem? Nem csoda, hiszen ez nem vicc. Raziel a Tudás Könyvének őrzője, a legfelsőbb misztériumok és titkok angyala. Vagyis csak volt. Valami történt. Lélegzik és ver a szíve, miközben Nevada tűzforró sziklái között kinyitja a szemét. Emberré vált. Lehetne még ennél is rosszabb a helyzete? Lehet, és lesz is. Amikor eltűnik a Tudás Könyve üzletet ajánlanak neki: ha segít megtalálni, visszakaphatja a szárnyát. Segítőként egy pimasz démont varrnak a nyakába, hogy aztán együtt vágjanak neki Amerika vadregényes tájainak. Kalandos útjuk során Raziel felfedezi magában az elszánt harcost, a féltő barátot, és az esendő embert. Lana Millan második regénye egy izgalmas mese, ami akár igaz is lehetne.
Igen, tény, hogy ez egy KitKat promó könyv, de nem ez a lényeg. A vásárláskor adtak hozzá csokit, bár utólag lehet, jobb lett volna, ha egy doboz nyugtatóval dobnak meg, annak az olvasás közben több hasznát vettem volna. Vagy adták volna ide a csokit és tartották volna meg a könyvet!
Nem lepődtem meg, hogy nem elfogulatlan a könyv a vallásosság terén, lévén ez egy valláson alapuló fantasyregény. A fülszöveg alapján egyértelmű volt. De akkor most térjünk egy kicsit ki arra is, mi az az írói felelősségvállalás.
Alapvetően legyen szó bármilyen szellemi értékről, egy képről, zenéről, bármiről, a készítőnek, írónak, művésznek, akinek a neve alatt fut, óriási felelőssége van. Az az esztétikai üzenet, amit a munkáján keresztül átad, rengeteg emberhez eljut, sokak gondolkodását és énképét befolyásolhatja, sokakat érinthet meg. Szóval a művészet egy önkifejező eszköz, ami segítségével maradandót alkothatunk a külvilág számára. Kiemelve a külvilág szót, hiszen a külvilág nem feltétlenül ugyanolyan, mint mi. Ha álláspontot foglalunk valami ellen, számítsunk rá, hogy lesz, aki megcáfolja, ha vádolunk, akkor vegyük biztosra, hogy védekezni fognak. Én pedig szeretnék.
A Raziel alapszituációja az, hogy a tudás angyalát valamilyen okból fogva kidobták a mennyből, és most egy idegen nő testében kényszerül megtalálni a helyét, ráadásul úgy, hogy az utolsó 200 évre nem is emlékszik. Számára a Föld egy teljesen új és érthetetlen világ, s a tapasztalansága és naivitása miatt tökéletesen alkalmas lesz arra, hogy az ő szemén keresztül kritikusan vizsgálva az emberiséget meglássuk magunkban az elítélendőt. Egy alapvetően jó mondanivalóval szolgál, rámutat az emberi lét gyengeségeire, a túlzott igényességre, a természeti és társadalmi öngenerált problémáinkra, és egy nagyon jó kérdést feszeget: a mérhetetlen tudás nem hajszolja-e a fejlődés helyett a hanyatlásba a fajt, illetve megérett-e vajon az emberiség a pusztulásra? Csakhogy mindezeket a témákat (amiket amúgy befejezetlenül és kifejtetlenül fel is áldoz majd a romantika és az unalom oltárán) a lehető legrosszabb módon veti fel, amivel vallást, identitást és ízlést sért. Ugyanis a könyv felfogása szerint a Föld azért pusztul, mert az emberek közömbössé váltak Isten iránt, már nem hisznek benne, „egyre több a beteg, eltorzult lélek”, valamint, „ha Istenben hinnének ilyen meggyőződéssel, sosem kerültek volna ekkora pácba”.  Igen, ez így szó szerint, ebben a szövegkörnyezetben le van írva. Röviden: azok miatt amortizálódik le a bolygó, akik nem hisznek Istenben, vagy nem Istenben hisznek.
Őszintén? Undorító! Elolvastam, és csak pislogtam a döbbenettől. Nem hittem el, hogy az oda le van írva, és úgy van leírva, ahogy. Tehát a buddhisták aktív rombolói a társadalomnak? Az ateisták hozzáállása elfogadhatatlan és káros? Tisztázzuk! Senkinek semmi joga ahhoz, hogy megítéljen valakit a vallási hovatartozása alapján, addig semmi, amíg nem ismeri ától cettig az illető életét és személyiségét. Ez pedig nem fog megtörténni. Nem ismerheted annak, akinek más a hite, mint neked, a motivációt, az érzéseit, és amit nem ismersz, arról nem alkothatsz véleményt. Lehet, hogy neki az a világnézet és eszme jelent sokat, ami téged hidegen hagy, de akkor az a minimum, hogy hagyjon hidegen az is, aki gyakorolja azt a vallást, inkább, mint hogy ott okoskodj, ahol semmi keresnivalód!
Csak azt nem értem, hogy ha ez így és konkrétan így van benne a szövegben, akkor ki ennek a regénynek a célközönsége? Ki élvezné ezt a könyvet? Mert az, akiket rágalmaz, biztos nem, azoknak, akik vallási felekezete nevében beszél, pedig kínos.
Ezek után remélem, senkinek sem maradt ködös, hogy miért is sértő és felháborítóak az idézett kijelentések. De nem feltétlenül kell különböző hitvilágokkal dobálózni, mert a könyv annyi téren bizonyítja a saját sztereotip és beszűkült látásmódú gondolkodását, hogy tagadhatatlanul maga alatt vágja a fát.
Nézzük tovább a történetet: Raziel már hónapok óta keresi azt, ki is ő valójában, és szörnyülködik azon, hogy milyen sokan nem ismerik el főnökét, amikor Uriel meglátogatja és megbízza a Tudás Könyvének keresésével. Segítőként egy pokolbéli démont rendel mellé, aki Raziel lakótársa, Kendra unokabátyjának testét szállja meg. Ketten neki is vágnak az útnak, satöbbi, satöbbi, satöbbi… De!
A könyv bevezet egy újabb fogós és elgondolkodtató témát, a jó és a rossz közti különbséget, amitől a fentiek ellenére is elég sokat vártam. Ámde a regénynek itt is sikerült a lehető legarcbamászósabb stílust és eszközt megválasztania, magyarul kijárna neki egy alapos pofon! Ebben a történetben, legalábbis az elején Raziel mint exangyal egyértelműen a jót, és Belader mint démon, egyértelműen a rosszat képviseli és testesíti meg. És emiatt ez a helyzet megkövetelné magának az óvatos és átgondolt megfogalmazást, hiszen várható, hogy majd bizonyos dolgok itt ki lesznek kiáltva erénynek illetve bűnnek. Szóval ártalmatlan általánosításról beszélünk, ami azért mégiscsak általánosítás, ezért ekképp is kell kezelni. Vigyázni kell, hogy ne konkretizáljunk dolgokat, ne állítsunk pl. olyanokat, hogy a rockzene az sátánista, hisz ezzel ismételten csak sértünk, nem pedig építünk. Itt viszont pont ez történik!
Van az a jelenet, ahol démonka és angyalka beülnek az autóba. Démonka unaloműzésként benyom egy rockszámot, mire Raziel elszörnyed, hogy mi a franc ez, ez nem is zene, megfájdul tőle a feje. Egy átlagos fantasyban ennek a jelenetnek a terjedelemnövelésen kívül semmi szerepe és jelentősége nem lenne, de itt, ahol a jót állítjuk szembe a gonosszal, nagyon is felértékelődik ez a kijelentés. A rockzenét különben is bőven érik az olyan elítélések, mint hogy ördögtől való és sátánista, művészileg szenny (annak ellenére, hogy az ilyen dalok elenyésző százaléka csak sátánimádó, míg szinte minden ötödik rockszám keresztény témát dolgoz fel), és akkor kapunk egy ilyen szituációt, ahol a démon élvezi a rockot, míg az angyal szenved tőle. Elfogulatlanság - Ámen… [Egy érdekes cikk a témában]
Ugyanezt eljátsszák még a vegetáriánus téma körül is: Raziel szabályosan rosszul van attól, hogy egy olyan teremtmény testét egye meg, aminek Isten lelket adott. Ami megint csak nem lenne probléma, ha Raziel nem a mindenkori erény metaforájaként tetszelegne, így viszont ebből csak annyi derül ki, hogy csibeburgert enni egy Bon Jovi koncert után egy ingyen beutaló a pokolba. És ha ez még nem lenne elég, ezek az elvakult és alaptalan elvek és vélemények (nem tanok, nem általános érvényű értékek, hanem szubjektív vélemények) egy olyan egyirányú kommunikációs közegen keresztül jutnak el az olvasóhoz, hogy a sértett esélyt sem kap arra, hogy reagálhasson az őt, az ízlését vagy vallását ért támadásra. Szép.
Mindez együtt egy bár alapvetően jó témákkal és kérdésekkel operáló társadalomkritika, aminek viszont „kritika” része valahogy célt tévesztett, minekutána az eredmény egy sztereotipikus gondolkodású, elítélő és sértő, rendkívül káros üzenetű és alaptalanul szkeptikus illetve bíráskodó romantikus kalandregénynek álcázott vallási propagandaszöveg. És még az álcája se jó!
Ugyanis ez, az általam olvasott könyvek közül minden idők legcsapnivalóbb olvasmánya! Akció – annak ellenére, hogy ez egy kalandregény – semmi, a karakterek gyengék és kiszámíthatóak, és pontosan 40 oldalba telt, míg kitaláltam, hova fog vezetni a két főszereplő lelki önmarcangolása, szóval – cselekmény híján – még lélektani alapon sem kell semmiféle fordulattól tartani. A könyv egy nagy rakás időhúzás, és annyira érződik rajta az izzadságszag, ahogy próbálta elérni a minimum vastagságot, de így tartalom híján csak küszködött a saját hosszával. Aztán volt egy pont, ahol valahogy megbékéltem vele, ugyanis a könyv akkor már maga is elkezdett olyan nevetséges szituációkat alkotni, ami konkrétan saját magán röhög. Például mikor Raziel nem akar megtanulni lőni:

Vagy mikor már majdnem történik valami:
Vagy mikor elszabadul Belader és az angyalkánk között a szerelem megállíthatatlan tüze:








Szóval körülbelül ennyi az össz cselekményünk, térjünk rá a karakterekre!

Tommy, a gyermeki naivitás képviselője, aki vigyorogva megy bele egy démonidézésbe, mert hát mi baja is eshetne? Azon kívül, hogy szétégett, meghalt, majd újjáéledt meztelenül egy börtöncellában, valóban minden oké. Jobban már nem is lehetne. Igazság szerint amikor fennáll a szükség egy lelkes önként jelentkezőért, és Tommy ehhez a jelentős szerephez jut, bárki más a helyében lehetett volna. Viszont  ötoldalnyi tartalmat hozzá tudott tenni a sztorihoz, amikor is tisztázta Kendrával a régi szerelmi kapcsolatát. Szóval Tommy jelenléte nem szükségszerű, de magával hozott pár sablonmondatot, így átment az alacsony igényű ellenőrzőkapun, és feltűnhetett a könyvben, aminek megint csak egy kihagyott lehetőség és egy színes fantasy-jelenet lett az áldozata a romantika oltárán.
Kendráról a következő idézet nyújt pontos leírást: „Akadnak olyan angyalok, akik embernek születnek, mégsem veszi őket észre senki.” Rá ez tökéletesen illik, egy önzetlen, elfogadó, de mégis emberi karakter, neki is megvannak a hibái, és igazából benne is sokkal több a potenciál, mint Razielben.
A Halál (vagy, jó, oké, legyen Összegző) az egyetlen olyan karakter, aki a maga kidolgozatlanságában és semmilyenségében, de ellentmond a személye körül kialakult sztereotípiának. Attól, aki elviszi a lelkünket, nem vártunk volna sem jó tanácsokat, sem már-már atyai vigasztalást, ami támaszt nyújt a gyászban. Ő se tesz hozzá semmit a cselekményhez, legalább ellentmond a könyvnek… annak ellenére, hogy ő is benne van.
Uriel már majdnem több mint egy karaktervázlat karaktervázlata, és ő az egyetlen, aki valóban hozzáadott valamiféle misztikumot a történethez. Ő az, aki szerintem röhög magában azon, hogy hülyékkel van körülvéve. Hiányos személyisége egyben a legnagyobb erőssége is, hisz látszólag pontosan tudja, hogy mit csinál, úgy tűnik, a főszereplőink mellett áll, és őket támogatja, de az eszközei erősen megkérdőjelezhetők, és így esélytelen kikövetkeztetni, mik is a motivációi, mi lehet a valódi célja. Nagyon sok mindent lehetett volna kezdeni vele is.
Belader, az emberből lett démon háta mögött egy nagyon is viszontagságos életút áll, és esküszöm, az ő élettörténete volt az egyetlen érdekfeszítő eseménysor a könyvben, és nagyon nagy kár, hogy csak elbeszélés szintjén jelent meg a cselekményben, mert így igazság szerint nem sok haszna volt. Az élettörténete mélyre hatoló, emberi tragédiája egy olyan színt kölcsönöz neki, ami szerintem nagyon érdekessé tehette volna a karaktert, ha az írónő végre felismerte volna, mire érdemes hangsúlyt fektetnie a sztorivezetése alatt, mert ugyanis így ebből sem lett semmi. Ha a könyv a démon szemszögéből íródna, merem állítani, hogy sokkal jobb lett volna. Szólhatott volna amellett is a regény arról, amiről most szól (semmiről), de megvillanthatta volna Belader emlékeit és fájdalmát, a lánya miatt érzett bűntudatát, sőt, mivel Belader egy szociálisan sokkal érzékenyebb lény, mint az angyalkánk, teret engedhetett volna a sztori (ha már úgysem halad semerre) Kendra kisebbségi komplexusának.
Ehelyett megkaptuk Razielt, ezt a több sebből vérző katasztrófát, akinek viselkedését a többi karakter próbálja kompenzálni, de sajnos eredménytelenül, így Raziel igazából soha nem kerül ki a látószögünkből. (1) mert a mellékszereplő-gárda bár rengeteg lehetőséget tartogat magába, pont az az oldaluk nincs kidolgozva és (2) mert emellett Raziel meg túlságosan is részletes, és szó szerint minden róla szól. Elpusztul a Föld? Oké, akkor tárgyaljunk arról, Raziel szerint milyen igazságtalanul bántak el vele. Nyakunkon a rendőrség és a lehető leggyorsabban olajra kéne lépni? Ez egy remek alkalom arra, hogy azon veszekedjünk, miért is bántotta Raziel kis lelkét az a póló. Értem én, Belader megpróbált kedves lenni, de mivel démon, ezért nem tud (ez is egy mennyire rossz üzenet…), de ember, prioritások!
És a legkiakasztóbb jelenet: Belader halála. Meghal az a karakter, akiben a könyv minden reménye volt, és basszus még az ő halála is az angyalka hisztiparádéjába fordul át, amit hadd ne részletezzek. Egyetlen jogos gondolat merül fel ebben a részben: mit fog csinálni Raziel Belader nélkül? És bár nyomtatás szerint mindenkinek az a véleménye, hogy tutin megoldja majd a dolgokat, én kivételesen és először és utoljára, de szilárdan…Raziellel értek egyet. Semmire sem fog menni a démon nélkül. Bár ezt sajnos nem tudjuk meg, mert Belader nem sokáig marad halott, így Razielnek esélye sincs igazolnia a saját önállótlanságát, de az is elég sokat elárul róla, hogy ott van pár órányi gyaloglással a céltól, miközben a csúnya bácsik már tenyérdörzsölve visszaszámolnak az emberiség pusztulásáig, és azt tervezi, hogy visszamegy Kendrához beszélgetni. Minden ott van nála, a térkép, az irány, a lehetőség, minden passzol, leszámítva azt, hogy egy önmarcangoló, cselekvésképtelen főszereplőnk van. Aztán kiderül, hogy valójában már a könyv első pillanatától kezdve ott volt a megoldás a szemük előtt (és akkor nem lett volna könyv), Belader feltámad, és megvillantják nekünk, mennyire ijesztő is a Lucifer mint márkanév. Magyarán a könyv észrevette, hogy egész eddig semmit nem tudott felmutatni, és megpróbált valami cselekményt az utolsó két (!) oldalba belesűríteni. Szeretnék túlozni, de nem tudok!
És jogosan kérdezhetitek, hogy „jó, de akkor mi történt a könyv másik 294 oldalán?” Raziel. Raziel történik.
Razielnek kb. 30 különböző személyiségét ismertük meg a könyv során, de mind egytől egyig ugyanolyan idegesítő. Van az önmarcangoló, van a szomorú, van a sértett, a makacs, a kisebbségi komplexusos, a logikátlan, és a hisztis Raziel. Az exangyal a fülszöveghez hűen felfedezi magában a féltő barátot és az esendő embert ugyan, és meg is marad ebben az énközpontú állapotban. De az elszánt harcos csak akkor jött elő belőle, mikor az idegeimmel játszott, azt viszont, el kell ismerni, kitartóan csinálta. Raziel minden, amit nem várnánk el egy főszereplőtől, és legrosszabb hősnő, akit valaha láttam. Mikor belekerül új testébe, elvesztette az angyalként megszokott erejét – de valóban az a két szárny jelenti az erőt? Ezért tiszteljük az angyalokat, a hősöket? Ha Raziel valóban erős lenne, akkor majd’ egy évnyi föld tartózkodást felhasználhatta volna arra, hogy megpróbálja kideríteni, miért került ide, mit követett el, de ehelyett csak azt látjuk, hogy biztos benne, Isten bűnösnek találta, ezért dobta ki, szóval helló, önsajnálat. Feladta, ez van. Azzal, hogy elvesztette a szárnyait, úgy látszik elveszett belőle minden, ami értékelhető. Miután „elkezdték keresni a könyvet”, van egy konkrét jelenet, amiben arról siránkozik, hogy mikor kapott ő ekkora felelősséget, és hogy ő ezt nem bírja! Mert arkangyal korában aztán tényleg nem volt ideje hozzászoknia az alatt a pár százezer év alatt a felelősséghez. Csak az emberiség volt rábízva, de nem, ő most találkozott a felelősség fogalmával először! Na ne. Ezek szerint ha nincsenek szárnyak, akkor nincs semmi már sem. Nincs benne küzdőerő, sem erős elvei, sem személyisége nincs, nem képvisel semmi jót, legfeljebb névleges pozitívumokat és egy nagy kalap előítéletet, ahogy azt már fentebb kitárgyaltuk. Száz szónak is egy a vége, nincs miért felnézünk rá. Nem alkalmas hősnek.
„Megérdemelnék egy jó erős vállon veregetést, vagy inkább két nagy pofont.”
Igazad van, Raziel.
A könyv első… hát, őgy 90%-ában szóval semmi nem történik Raziel nyavalygásán kívül, és azt, hogy a szereplőgárda – Uriel kivételével – mennyire odavan érte. Hát, ahogy mondani szokás, kinek mi. De akkor a könyv végre ráébred, hogy baromira nem azt csinálja senki sem, amit kéne neki, megszólal, hogy most aztán dologra, mert most jönnek az igazi izgalmak, és mennyire epic lesz minden… Aha. Epic fail. Mert pár oldallal később már megint ott vagyunk, hogy „férjhez akarok menni, hagyjuk a csudába a könyvet, a Földet meg bízzuk Isten jóindulatára.” Azaz: NE TEGYÉL SEMMIT, HANEM VÁRJ, AMÍG MÁS MEGTESZI HELYETTED! Motiváló lenne, ha egy oroszlánfóka-családnak mesélnék! Semmit nem tudunk meg a Tudás Könyvéről, amit max két pillanatig keresnek, és az se nagy kunszt, mert konkrétan tudják, hova kell menniük, szóval magában az alapszituációban, ha volt is potenciál, a kivitelezés azt is csírájában elfojtotta.
Szóval, ha csak is kizárólag regényként nézzük, akkor is mélyen a középszerű alatt van. Voltak ebben a könyvben annyira jó témák, de kifejtésre csak azok kerültek, amikben zéró a mondanivaló és sok a nyafogás. Cselekvés meg nincs sehol. Razielt nagy feladatra választják ki, de ő egyáltalán nem elég ahhoz, hogy fel is érjen a küldetéshez, s nyilván a végén majd sikerülni fog neki (nem úgy néz ki, hogy ez egy apokalipszisregény lesz), de mikor ez megtörténik, hiteltelen lesz. Hacsak nem lesznek itt majd valami óriási jellemfejlődések. Mert, igen – lesz második rész. Alig várom.
***
Összegezve: számtalan kihagyott lehetőség, semmi tartalom, borzalmasan rossz gondolkodásmód, amit a könyv mindenáron rád akar erőszakolni. Nem, nem lettem rajongó. „A rockzene bűn, de Rihannából az élet énekel”-elméletek és társaik. Ha túltetted magad az ízléskritizálás tényén, igazából már csak nevetni tudsz rajta. És azok a sértő és kritikus megjegyzések, amik időről időre felbukkannak… én nem hiszem, hogy szándékosak lennének. Valljuk be, ez nem egy 3000 IQ-s könyv, ami a tudatalattidra akar hatni, és azon keresztül megváltoztatni, maga, ahogy meg van írva, is inkább csak nevetséges, olyannyira gyenge, hogy nem feltételeznék rosszindulatot a háttérben. Az viszont tény, hogy felelőtlenül bánik a véleményével és a szavakkal.
De ennek ellenére is úgy vettem észre, hogy nagyon sokan szeretik ezt a könyvet. És ahogy olvastam az értékeléseket, nem értem, miért. Mert lehet különböző véleményünk a karakterekről és a történetről, de például a vallásos tematikáról egy szót sem láttam leírva. Nem hiszem el, hogy ez csak nekem tűnt fel…
Nektek mi a véleményetek? Olvastátok már a könyvet? Ha igen, mi a véleményetek róla?


2018. május 6., vasárnap

Miniajánlók#1 - Magyar írókkal tavasszal


Rengeteg embertől hallottam már azt, hogy nem olvasnak magyar íróktól, mert azok nem olyan jók, mint a külföldiek. Ez hülyeség, már bocsánat. Bár lehet benne igazság, hiszen magyarra valószínűleg azokat a külföldi regényeket fordítják le nagyobb számban és nagyobb valószínűséggel, amik ott kint is sikeresek voltak. Akárhogyis, úgy gondolom, az is fontos, hogy a saját országunk kortárs íróit is megismerjük, így elhatároztam, hogy ezentúl több magyar szerzővel is bepróbálkozok. Ehhez egy óriási löketet ad egyébként a Hungarikum Könyvklub, ami magyar könyvekkel foglalkozik, és amit Vhrai, a Libellum blog írója indított el.
A mai bejegyzés egy miniajánló-gyűjtemény lesz, méghozzá az elmúlt időszak alatt olvasott négy magyar regényről. Előrevetítve közlöm, hogy egyes olvasások nem fenékig tejfel és csillámpóni voltak, ennek ellenére továbbra is kitartok amellett, hogy azért magyar íróktól érdemes olvasni.
Fejõs Éva: Karácsony New Yorkban
Olvasva: 2018. április 19., 14:50 → 2018. április 26., 13:39
Értékelés: 2,5 csillag
Igazából nem is lett volna nagy baj vele. Ha eltekintünk attól, hogy szerintem elég hosszúra sikerült az előkészítés, majd hogy – érthetetlenül - konkrétan lespoilerezte a saját végét, akkor egy egész kellemes olvasmányról beszélhetünk, amivel gyorsan lehet haladni. A szereplők is okék voltak, a cselekmény is rendben fojt a saját kis medrében – csakhogy! A könyv vége hiányzik. Nem tudom, lehet, hogy csak az én példányomból veszett el az utolsó pár oldal, vagy ez valami globális átverés… de valami nagyon nem oké így ezzel a befejezéssel. Adott egy probléma, amire aztán nem lesz megoldás, és nem azért, mert nem lehetne, hanem azért, mert az írónő elfáradt, és korábban elküldte a kéziratot, vagy egy fanatikus gyűjtő felvásárolta az összes utolsó tíz oldalt, vagy az ufók elrabolták a szerkesztőt, aki még nem végzett a munkájával… Nem tudom. Igazából egy nagyon nagy pozitívum és egy nagyon nagy negatívum van számomra a könyvben: imádtam, hogy Mary-Ann és Wayne összejöttek. Az ő párosukat nagyon szerettem, és mindig vártam, hogy végre az ő szemszögük következzen. Viszont, hogy lehet az, hogy lezáratlanul maradt Nicholas és Lina ügye?? Nem ők voltak a kedvenceim, de azért egy ilyen folyamatot nem lehet csak úgy elvágni… És a másik. Mi lesz Martinnal és Virággal? Azzal a lánnyal csak nekem vannak problémáim? Nem gyanús, hogy az volt a végső löket a kapcsolatuknak, hogy kiderült Martin Wayne, egy rockisten fia? Csak én gondolom azt, hogy Virág mindössze féltékennyé akarta tenni az exét? Hát mi lenne jobb és hatékonyabb eszköz, mint egy híresség fia? Én azért vártam volna valami, nagy észhez térést Martintól, miután hazaérkeznek…
Összességében? Pár napra kikapcsolt, volt benne pár humoros rész, de nem igazán tetszett. Ha még egy húsz oldalt odatoldottak volna, és írtak volna neki egy  megoldást, egy lezárást, nem kel, hogy pozitív legyen,lehet felőlem negatív semleges, de könyörgöm, ha egy kerete lett volna a történetnek... akkor lett volna jobb is az a csillagozás.
Király Márk: Harminc nappal a világvége elõtt
Olvasva: 2018. április 26., 14:00 → 2018. április 27., 15:18
Értékelés: 2 csillag
Kérdés: hát ellen lehet állni egy ilyen címnek? Ugye, hogy nem J. Mindennek ellenére csak egyvalami sikerült ebben a könyvben: nagyon jól bemutatta, hogyan őrül meg a világ a bejelentés hírétől, miszerint egy későn észlelt meteorit harminc nap elteltével atomjaira zúzza a Földet. Azokat az elmebetegeket elnézve, akik ebben a világban rohangálnak, tényleg kijelenthetjük, hogy az emberiség talán tényleg megérett a pusztulásra. Ennek a kaotikus állapotnak többféle megközelítését is láthattuk, a kiábrándult hívőket, a virtuális valóságba menekülteket, és az önkéntesen öntudatlanságba merülőket, és azokat is, akik azt vallják, hogyha már meg kell halnunk, mi döntsük el, mikor és hogyan. Mármint a lehetőségekhez mérten. Megdöbbentő látni, hogy a táradalom hogyan vetkőzik ki minden emberségéből, már nincsenek törvények, nem számít semmi. 
Igen, ez mind-mind benne van. Csakhogy! 
Annyi mindent ki lehetett volna még hozni belőle! Nem feltétlenül arra gondolok, hogy az előbb említetteken kívül még kellett volna plusz elemeket behozni ide, de a már meglévőkre nagyon ráfért volna egy alaposabb kifejtés. Nagyon egyoldalúra sikerült a regény, nagyon a drog-pia-szex témára volt kihegyezve a történet. Ami nem baj. De teret kellett volna engedni a többinek is, mert így elég egyhangú volt az elbeszélés és lassacskán unalmassá vált.
Mi lesz a sorozat sorsa? Mert igen, van még egy rész, ami a pusztulás után játszódik, Harminc nappal a világvége után címmel. Az a helyzet, hogy az első részben való csalódásnak nem sikerült elvennie a kedvem. Naná, hogy a cím miatt. J
Istók Anna: Éhes felhõ a napot
Olvasva: 2018. április 28., 07:34 → 2018. április 30., 14:29
Értékelés: 5 csillag
Úgy, hogy az előző két olvasás csalódás volt a köbön, nagyon jó felüdülés volt! Befejeztem, becsuktam, és elaléltam. Nem feltétlenül az új kedvencemként gondolok rá, de eszméletlenül jó volt olvasni, elgondolkodtatott és ráébresztett dolgokra. 
A regény Nóráról, egy 26-27 éves lányról szól, aki egész életét lázadásban és kimondatlan frusztrációban élte le. Itt nem olyan konfliktusokra kell gondolni, amiből kijönne egy kilencazikszediken-évadnyi szappanopera-sorozat. Sok kicsi látszólag jelentéktelen múltbéli dolgok miatt lesz azzá a helyzet, ami, s amire Nórának megoldást kell találnia, ha meg akarja találni a boldogságot. Ehhez plusz bonyodalomként asszisztál egy tiltott szerelmi szál, és egy testvér halála. 
Különösen tetszett a váltott szemszög (ami nagyon nem a hagyományos módon van megoldva, de nem mondom el, majd rájöttök) és maga Zsóka és Nóra kapcsolata. Mármint a nem létező kapcsolata, ugyanis a két lány nem igazán állt közel egymáshoz, és látszólag teljesen különbözőek. Pedig… valójában nem is, hisz ugyanarra vágytak, ugyanattól féltek, ugyanazok és ugyanúgy tartották sakkban őket, de amiatt, hogy mindketten más menekülőutat találtak, egyáltalán az, hogy menekültek, szétzilálta az amúgy is pengeélen táncoló családot. Ha összetartottak volna, talán minden másképp alakul… Zsóka és Nóra együtt megállíthatatlanok lettek volna :(
Számomra a könyv legfontosabb üzenete, hogy merjünk önmagunk lenni, és a saját utunkat járni, nem akarjunk megfelelni másoknak, és ne hagyjuk, hogy az örökös félelem gúzsba kössön bennünket. 
Hungarikum Könyvklubb karc: 
https://moly.hu/karcok/1096811
Böszörményi Gyula: Mindörökké várni
Olvasva: 2018. május 2., 06:41 → 2018. május 5., 21:29
Értékelés: 5* csillag
Na, és akkor most tegyük fel a koronát erre a csapongó bejegyzésre!
Ha valóban kételkedik valaki abban, hogy vannak zseniális magyar szerzők, annak had mutassam be Böszörményi Gyulát. Mert ez az ember egy zseni és eszméletlenül jó! Ezt persze eddig is tudtam, hisz számomra az Álomfogók egy óriási mérföldkő volt, többek között annak a sorozatnak is köszönhetem, hogy megszerettem az olvasást, de a Mindörökké várni most újból és kétszeresen is megerősített abban, hogy ez a stílus megunhatatlan, Gyula bá’ egyszerűen bármit bármilyen műfajban csinál, az jó!
Ebben a novelláskötetében engem teljes mértékben lenyűgözött, olyan mondanivalókat sző a történetekbe, amik bárkit megérintenének. Egy kis anekdota: szeretek kiülni a városi főtérre olvasni, és a múlt csütörtökön ismét elkapott az a hangulat, hogy menjünk ki a szabadba és üljünk be a fagyi közben telefonnyomkodó tömegbe egy könyvvel, és cáfoljunk meg egy tucatnyi sztereotípiát a mai fiatalokra vonatkozólag. Két és fél óra hosszat ültem kint ezzel a kötettel a kezemben, lassan elkezdtek hazafelé szállingózni a családanyák is az oviból vagy bölcsiből összeszedett csöppségeikkel, így a főtéren óriási nyüzsgés támadt és az apróságok pillanatok alatt kész játszóteret varázsoltak a téren. Én meg világéletemben vonzottam a gyerekeket, így nem tudom, miért, de egyszer csak arra eszméltem fel, hogy a szülők beszélgető csoportjától eltávolodva egy rakás gyerek környékezett meg engem, ki-ki távolról, ki-ki közelebbről. Nagyon édesek voltak, tényleg, én viszont épp a címadó novella teljes hatása alatt voltam, így a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy az imént olvasott történetről beszélek nekik, hogy mennyire igaz, és hogy mekkora csattanó van a végén, és úúúú! és ááá!, és szerintem akkor sok mindenkinek átfuthatott a fején az, hogy na, ennek is elment az esze. Mikor realizáltam a helyzet abszurditását, hogy épp egy csapatnyi idegen kisgyereknek tartok könyvbemutatót, akiknek a szülei kezdenek egyre inkább ferde szemmel pillantgatni felém, jobbnak láttam elhúzni a csíkot, míg a végén kényszerzubbonyban hurcolnak el.
Vissza a könyvhöz. Továbbra is csak egy szóval vagyok képes jellemezni: zseniális! Személyes kedvenceim a Mindörökké várni, a Nemzedékek, a Dogma és A bolond. Ez utóbbit különösen közel érzem magamhoz, de igazából az összes novella rengeteget mutatott nekem és fedett fel előttem. Itt nem arra kell gondolni, hogy valami világrengetően új dolgot ismerhetünk meg a könyvből, nem. Itt a miénktől eltérő környezetben mindenkori, öröklétű dolgokat ír le világrengetően, a segítségével rengeteg mindent újrafelfedezünk és –megélünk. Garantáltan felkerült azon könyvek listájára, amiket én mindenkinek kortól, nemtől, identitástól, és világnézettől függetlenül mindenkinek ajánlok! Humoros, váratlan, és elképesztő!
***
Ennyi lett volna ez a gyors miniajánló/minikritika gyűjtemény. Plusz infó: egy inspirált pillanatomban belekezdtem a bookstagrammolásba, Instagramon ezentúl felhosreading néven megtalálható vagyok J. Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a posztot, hamarosan újra jövök. Olvassatok sokat az érettségizőknek pedig extra adag kitartást és sok sikert! :)

2018. április 28., szombat

Infinite Weekend /2018.04.20-23./ - Könyvfeszt, színház = álmatlanság


A suli a második otthonunk
Azt hiszem, utoljára pénteken aludtam több mint 6 órát, akkor is csak azért, mert a biosz-kémia-fizika-matek kombó mifelénk nem az érdekfeszítő mivoltáról híres. Úgyhogy ebben a bizonyos alfaállapotban léteztem, egészen reggel negyed 8-tól egészen másnap délig. A suliban. Szombaton. Bizony.
Anno azért kezdtem az iskolai kórusba járni, mert a bennalvós táborokban pizzát kapunk vacsira. Engem pedig pizza fejében komolyan bármire rá lehet venni, szóval még észbe sem kaptam, de év elején már együtt zúztam a többi kórustaggal.
A mostani bennalvós tábor is hasonlóképpen zajlott, mint az eddigiek: túlélni a napot, 4-től próbálni, majd körülbelül 7-kor lecsapni a legfinomabb pizza-szeletekre. Ebből a szempontból én kiváltképp szerencsés vagyok, mert szinte mindenki más – számomra érthetetlen okokból kifolyólag – a tejfölös alapú pizzáért van oda, így én valósággal dőzsölök a paradicsomszószos szeletekben.
Az unokatestvérem (aki anno sikeresen becsábított a kórusba) és én a kicsikkel szoktunk aludni, esti programként pedig mindig valami mást találtunk ki, egyszer az egyik hetedikes lány hozott filmet, máskor Just Dance-szeltünk. Ezúttal viszont se film, se Just Dance nem volt, így úgy döntöttünk szabadságot veszünk ki, és hajnali 2-ig zenéltünk és beszélgettünk a mi korosztályunkkal. Volt ott minden, a ciki sztoriktól kezdve a béna szóviccekig, aztán már csak azt néztük ki bírja tovább, és ki lép le legelőször aludni. Mi harmadikként távoztunk, olyan állapotban, hogy a rajzterem, a tornaszőnyegek és a magunkkal cipelt hálózsák gondolata felért egy Ritz-beli lakosztállyal (nem mintha bármikor is voltam volna egy ilyenben).
Hogy a suliban aludni fura? Nem, nem igazán. Ha belegondolunk, életünk felét töltjük ott, plusz otthon is készülünk az órákra (…ugye?). A mondás is úgy tartja, hogy az a második otthonunk. Hát R.I.P., akkor fizesse ő is a villanyszámlát. :P
Egy nagyon böszörményis Könyvfeszt
Hazaérve, még maradt egy fél napom, bár a reggel fél 8-as ébredés után, csak arra voltam használható, hogy kikapcsoljam a valóságot, és folytassam a Ready Player One olvasását és á, dehogy van addiktív hatása annak a regénynek…

Az elmúlt hetekben életbe lépett nálam egy újfajta időszámítás, ami úgy néz ki, hogy ’könyvfeszt előtt’, ’könyvfeszt alatt’ és ’könyvfeszt után’. A szombat éjjel lassacskán egy a péntekihez hasonló mederbe terelődött, mivel nagyon izgatott voltam a másnapi program miatt, alig voltam képes csak pár órát aludni, és reggel már egész korán kipattant a szemem, hogy király, akkor induljunk is. Persze még rengeteg időnk volt, így ismételten Ernest Cline regényébe próbáltam beleölni a nyughatatlanságomat, és alig tíz perccel később már el is döntöttem, hogy ez a könyv mindenképpen jön majd haza velünk a Millenárisról.
Fél 12-kor aztán egy hosszú vonatút után a húgom, az unokatesóim és én végre átléptük a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál kapuit. Utolsó nap révén egy óriási tömegbe csöppentünk, rengetegen voltak, úton útfélen mindenkibe beleütköztünk, és néha annyira elkapott minket az embertömeg áramlása, hogy egyszerűen továbbsodródtunk az úti célunknál. De ez engem egyáltalán nem zavart, sőt, valósággal megbabonázott ez a hangulat, hogy ezt a több ezer embert egy mozgatóerő hajtja, a könyvek szeretete. Úgyhogy valahol a mennyekben lebegtem, ahogy ott körül voltam véve standokkal, könyvekkel, és rengeteg-rengeteg olvasó sorstárssal.
Mind a négyen KMK-rajongók vagyunk, így nem is csoda, hogy elsőként a Könyvmolyképző standjait szúrtuk ki a nagy forgatagban. Nálam egyébként ez a könyvmolyképzős könyvvadászat egészen ösztönszerű, legyek akár egy könyvtárban vagy könyvesboltban, a szemem akaratlanul is a KMK-s könyvekre ugrik, azokat találja meg legelőbb. Ha valaki az ötvenméteres körzetemben Könyvmolyképző által kiadott könyvet olvas, akkor kiszúrom. Mindig. Ez van akkor, ha az ember nem a pasikat stíröli, hanem azt, amit olvasnak. J
Alig negyedórája érkeztünk meg, már azon kaptunk magunkat, hogy üres a pénztárcánk, mert megtaláltuk azokat a

könyveket, amiket a legjobban szerettünk volna. Hogy a Könyvmolyképzőnél voltunk? Wow, honnan találtátok ki?
Az unokatestvéreim (akiket most nevezzünk csak A-nak és Zs-nek) nagyszabású sorozatvásárlásba kezdtek, A egy mozdulattal beszerezte a Kane krónikák mind a három részét, Zs pedig az Ambrózy báró esetei-sorozat köteteivel egyensúlyozott el a pénztárig. (Később észrevette, hogy a harmadik részt, az Ármány és kézfogót kihagyta a szettből, szóval ő tett még egy kört.) Személy szerint én is egy Böszörményi-bevásárlást terveztem erre az alkalomra, így az én össz zsákmányomat A Rudnay-gyilkosságok keménytáblás és a Beretva és tőr illetve a Bitó és borostyán puhafedeles példányai tették ki, plusz menet közben ráakadtam a 9… 8… 7…-re is, ami a Rémálom-trilógia első kötete, számomra óriási kedvenc!! A Ready Player One így kimaradt ebből a körből, amit ugyan sajnáltam, de utólag beláttam, hogy egyik másik könyvet sem lettem volna képes ott hagyni.
A húgom új keletű árnyvadász rajongóként nem hazudtolta meg magát, ő a Hamuvárossal és az Üvegvárossal lett gazdagabb, amiket borítóba a már korábbról meglévő Csontvároshoz párosította. (Egyébként észrevettétek, hogy a legújabb borítón Jace-nek olyan feje van, mint egy halnak?) Plusz a Líra standjáról szerezte be Lana Millan Raziel című könyvét. Hát, igen, igen, nem tudunk ellenállni a bukott angyaloknak, ez van. J
Körbejártuk ugyan még a fesztivál területét (a jó időre való tekintettel most kint is voltak standok), de már csak nyugodt nézelődőként, totálisan leégve úgy éreztük, nincs igazán hová sietnünk. Bennem például egyre csak az a gondolat vibrált, hogy le kéne telepedni a fűre és egészen zárásig csak olvasni! Viszont! Várt még ránk egy dedikálás.
13 óra előtt 15-20 perccel visszakanyarodtunk a B épület felé, ahol egészkor kezdődött a Böszörményi Gyula-dedikálás. De hiába voltunk ott már előbb, a sor már így is majdnem addig az előcsarnokba vezető átjáróig kígyózott. Bár beszélgettünk ott pár sorban állóval, és kisgimis ismerősökkel is összefutottunk, azért az a másfél óra még így is nagyon hosszú volt. És lehet, hogy csak én vagyok ilyen békés természet, de engem egyáltalán nem zavart a sorban állás, valahogy attól a pillanattól kezdve, hogy odaértem, megszállt valami pozitív szellem, és ebből semmi sem tudott kizökkenteni.
Annyira azért mégsem voltam empatikus, hogy ne várakoztassam meg a mögöttem állókat, mert úgy voltam vele, ha már ilyen hősiesen nyugiban voltam 90 percig, akkor most dedikáltatom mind a 8 könyvet, azt a négyet, amit itt szereztem be, és azokat, amiket még otthon kaptam le a polcról. Eltartott egy darabig, és szerintem az utánam következők szívébe sem loptam be magamat, de végül az összes gyönyörűség alá lett írva. Pár szót beszélgettem is Gyula bával, de tudjátok, hogy van ez, ilyenkor azt sem tudom hirtelenjében, hogy mit mondjak, hiába gyakorlom be akár előre a szöveget, a végén csak vagy elkezdek össze-vissza beszélni, vagy megnémulok. Azt hiszem, valami egészen új szintre emeltem ezzel a szociális analfabetizmus fogalmát (már ha van ilyen, és nem csak én használom ezt a szókapcsolatot).
Ezek után már csak egy, azaz, három, azaz mégiscsak egy dolog volt hátra. Ugyanis 15-től 16 óráig volt egy csodálatos, óramű pontossággal megrendezett időpontütközés: ekkor tartották a LOL-pikniket, a Böszörményi Gyula-beszélgetést, és a Hajdú-Antal Zsuzsanna dedikálás. Úgyhogy kissé meg voltunk lőve, amiből az lett, hogy megkerestük ugyan a LOL-zászlót, de 5 percnél tovább nem maradtunk, de még így is elkéstünk a beszélgetés elejéről. Emiatt elég kényelmetlenül éreztem magam, ráadásul Zs rájött, hogy elnézte az időpontot, így ő kiosont a dedikálásra is. Abban az egy órában nagyon összejöttek a dolgok, és bár próbáltuk mindebből a legjobbat kihozni, az egésznek egy nagy kapkodás lett a vége. És hát az élet tanításai: a pontosság nagy erény…
Tavaly voltunk először, idén ismételten, és jövőre biztos, hogy ismét ellátogatunk a Könyvfesztiválra. Szerintem azt az érzést, hogy hatezren könyökölnek beléd, de mindenki kezében minimum egy könyv van, hogy eónokat állsz sorba, de aztán az összes kedvencedben ott díszeleg az író neve, hogy vidéki létedre 92-szer tévedsz el a fővárosban, míg végül feltűnik a helyszín… nem, én nem tudom megunni. J
„Színház az egész világ...”
Alighogy hazaértem a Könyvfesztről, kapkodva és kismillió personal rekordot megdöntve átöltöztem, és már indultunk is anyával a színházba. A My Fair Lady-re még télen foglaltunk jegyet, és februárban néztük volna meg, de az időjárás miatt elhalasztották. Vasárnap reggel tudtam meg, hogy hoppá, az akkor most ma lesz!
Nem tudom, ki hogyan viszonyul a színházhoz. Én speciel jobban szeretek elmenni egy színelőadásra, mint megnézni egy filmet. Ahhoz semmi sem hasonlítható, ahogy a történet a szemed előtt, veled egy térben bontakozik ki, a zene, a történet, a helyszín, a szereplők, minden ott születik meg a szemed előtt! Ez pedig utánozhatatlan!
A My Fair Lady történetét szerintem mindenki ismeri. Dióhéjban: egy utcai virágáruslányt a szörnyű és helytelen beszéde miatt felkarol egy híres nyelvészprofesszor, Henry Higgins, aki azzal, hogy újra megtanítja beszélni, igazi hercegnőt farag belőle. George Bernard Shaw Pygmalion című színpadi művéből film is készült Audrey Hepburn és Rex Harrison főszereplésében.
Este 11-re úgy értünk haza, hogy egy cseppet sem voltunk fáradtak. Legalábbis én. Teljesen fel voltam dobva! A forgó színpadelem számos kiaknázható lehetőséget nyújtott, és a professzort játszó színész egyszerűen csodálatos volt!
Hétfő reggel arra a nyugtalanító gondolatra keltem, hogy első órában matek dolgozat, én pedig enyhén kifejezve is úgy érzem magam, mint bizonyos fajok átöblített végterméke, azaz mit a mosott szar. (Azt a dolgozatot még azóta nem kaptuk meg, kíváncsi vagyok, hogy sikerült…) Komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy én most visszafekszem, és kiveszek egy nap szabit, de ez valahogy rajtam kívül senki tetszését nem nyerte el, így valahogy sikerült sértetlenül, elkerülve az alvajárást bevonszolódnom a suliba. Aztán matek után nem emlékszem semmire…
Mázli, hogy hétfőn csak 6 óránk + kórus van (míg pénteken például 8!). Így sikerült még valahogy ébren maradnom (a Ready Player One is sokat segített, aminek törin sikeresen a végére értem. ÚJ KEDVENC!). Csakhogy! Aznap estére volt még egy színházi program, amit a gimi szervezett. A Madách Színház Les Misérables, azaz A nyomorultak című musical előadását néztük meg. A nyomorultak Victor Hugo történelmi regénye, ami a francia forradalom idején játszódik. Egyszer már belekezdtem, de szerintem a 100. oldalig sem sikerült eljutnom, nemhogy a x ezer oldal végére.
Sírtam. Akik ismernek, már meg sem lepődnek azon, ha én egy színházból zokogva jövök ki. Akik meg nem, azok kiröhögtek.
Először az Üres szék, üres asztal felcsendülésekor kezdtem könnyezni. A jelenet mag úgy festett, hogy Marius (Borbély Richárd) visszaemlékszik a halott barátaira, s mikor arról énekel, hogy ők már nincsenek, a színészek visszatérnek, de teljesen fehérben. :’( Bármikor, amikor meghalt valaki, éles fehér fény vetült rá, hol hosszabb, hol rövidebb ideig. A forgó elem a vasárnapi és a hétfői élmények után az új kedvencem, itt már a díszlet is mindent vitt, tényleg mindent kihasználtak a tökéletes hatás érdekében a vetítéstől kezdve a kész elemeken át. Fénytechnika plusz dinamikus színpadkép – tökéletes!
A finálékor már nem tudtam mit tenni, a könnyekből sírás lett, abból zokogás, végül pedig már úgy bőgtem, mit egy újszülött, csak némiképp halkabban. Ebben a részben feltűnik minden egyes színész, táncos, statiszta. És majdnem mindenki fehérben van.
És természetesen megint éjfél körül kerültem olyan állapotba, hogy el tudjak aludni, ami ezek után nem is csoda. Eszméletlen volt az egész, és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy másoknak hogy maradt száraz a szemük, vagy hogy másokat ez hogy nem tudott lekötni. Bárhogy is, amikor valaki már az első felvonás felénél elkezdte a telefonját nyomkodni, elég közel kerültem ahhoz, hogy végrehajtsam életem első fejbetöréses lopását. Komolyan ennyit nem lehet kibírni?
Jegyzet magamnak: holnap fossz ki egy kávéautomatát…
Felhõ

Ernest Cline: Ready Player One


Azt hiszem, megtaláltuk a kockák új Szentírását J.
műfaj: sci-fi, ifjúsági, disztópia
kiadja: Agave Könyvek
oldalszám: 504/464/458
értékelés a moly.hu-n: 93%
az én értékelésem: 5* csillag
borító: A filmes borítón elkövették azt a hibát, hogy megpróbálták az összes szereplőt rázsúfolni egy képre, így nekem az kicsit sok. A narancssárga idézi a könyv alapvető retro hangulatát, de nekem személy szerint a kék tetszik – a kevesebb néha több.
karakter, akit imádtam: H, Wade
karakterek, akiknek komolyan lehetne jobb dolguk (teszem azt meg kéne oldani bizonyos problémákat, nem még több pénzt csinálni): az IOI
kedvenc jelenet: Parzival és Art3mis chat-beszélgetése
EGY VILÁG LÉTE FOROG KOCKÁN.
EGY KÜLDETÉS A VÉGSŐ NYEREMÉNYÉRT.
FELKÉSZÜLTÉL?
2045-öt írunk, és a valóság elég ronda egy hely. Az emberiség nagy részéhez hasonlóan Wade Watts is azt a kiutat látja zord környezetéből, hogy bejelentkezik az OASIS-be, a világméretű virtuális valóságba.
Amikor az OASIS tervezője meghal, ördögi feladványsort hagy maga után, melyek megfejtéséhez a popkultúra megszállott ismeretére van szükség. Aki először megfejti mindet, az örökölheti hatalmas vagyonát – és egyben az OASIS feletti hatalmat.
Wade oldja meg az első feladványt, és ezzel életveszélybe kerül. Egyes játékosok ugyanis még a gyilkosságig is hajlandóak elmenni a mesés nyeremény megszerzéséért. A játék ezzel megkezdődik, a túlélés egyetlen módja pedig a győzelem.
A Ready Player One-nak először az előzetesét láttam meg, de abba így egyszerűen beleszerettem, de persze jó könyvmolyhoz híven betartottam a könyvmolyok első számú szabályát: Előbb a könyv, aztán a film. Hát, most már csak az van hátra, hogy megbeszéljek valakivel egy filmmaraton-napot.
(kisalakú könyv)
„Nem tudom, ti talán másképp éltétek meg ezt az egészet. De nekem emberi lényként felnőni a Föld nevű bolygón elég nagy szívás volt. Mármint egzisztenciális értelemben”
A regényben egy olyan világot látunk, ahol már bekövetkezett az, amitől mindenki tart ma is: a Föld készletei kimerülnek, színre lép az energiaválság, megbénítva ezzel az egész világot, egy anarchikus állapot lép fel – és persze mindennek a tetején található valaki vagy valakik, akiknek ebben az egyre csak hanyatló helyzetben is csak a pénz és a hatalom számít. Mi sem egyszerűbb hát, minthogy az emberek elfutnak a problémáik elől, a társadalom minden egyes tagja fel van regisztrálva egy ingyenesen használható, csúcstechnológiájú számítógépes játékra. A gyerekek akár itt tanulhatnak meg járni, beszélni, járhatnak iskolába, a felnőttek pedig munkát is találhatnak maguknak. Ez a virtuális valóság tehát lefedi az élet minden területét, itt folyik a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok összessége. Ebben a világban bárki lehetsz, aki csak szeretnél. Így hát az emberiség nagy százaléka majd’ az összes szabadidejét az OASIS-ban tölti. Ez pontosan olyan riasztó, mint amennyire lenyűgöző.
Képtalálat a következőre: „ready player one”
egy külföldi borító
Csakhogy, most mindenki számára eljött a lehetőség, hogy ő legyen az OASIS új vezeője. Elkezdődött a Vadászat – elkezdődött a háború.
OASIS=Ontológiailag Antropometrikus Szenzorikus Immerzív Szimuláció. Jelentsen ez akármit is, elég annyit megjegyeznünk, hogy az OASIS betűszó (ami oázist jelent) pontosan kifejezi, mit jelent az embereknek ez a részletesen kidolgozott virtuális univerzum.
„És a legjobb az egészben az volt, hogy az OASIS-ban senki sem láthatta, hogy kövér vagyok és pattanásos, vagy hogy mindennap ugyanazt a rongyos ruhát hordom. Nem voltak kínzóim, akik lecsuláztak köpetbombákkal, a fejemre húzták az alsógatyámat, vagy meggyomroztak a biciklitárolónál. Itt még csak hozzám sem lehetett érni. Itt biztonságban voltam.”
Ha a környezeti és egyéb globálisabb problémákat nem is nézzük, a könyv még időszerűbb kérdéseket is felvet, illetve tisztáz. Voltatok már elitélve? Amiatt, hogy hogy néztek ki, hol laktok, mivel töltitek az időtöket, mit szerettek, milyen a bőrszínetek, a szexuális identitásotok? Az OASIS megálmodója és készítője James Halliday pontosan azért hozta létre a több bolygóból álló mérhetetlenül nagy univerzumot, hogy megoldást nyújtson az örök problémára: az ítéletekre, a sztereotípiákra és a kirekesztésre. Vázolja a kockaság előnyeit és hátrányait is, és mindezt áthatja az 1980-as évek feelingje. Plusz, ha már itt tartunk, remek könyv-illetve filmajánlóként is. A kockák, könyvmolyok és filmőrültek fellegvára ez a könyv, és akkor még nem is említettük az utópiarajongókat!
„Art3mis: Mi van, ha egy Charlene nevű, 150 kilós csaj vagyok, aki az anyja lakásának alagsorában él Detroit külvárosában. Akkor is belém lennél zúgva?
Parzival: Nem tudom. Az anyád lakásának alagsorában élsz?
Art3mis: Nem.
Parzival: Aha. Akkor valószínűleg igen.”
Az egyébként is elképesztően színes történetbe még csempész egy kis plusz ízt a romantikus szál. Az, hogy fiúszemszögből írja le, valamint az egésznek a folyamata a kialakulástól kezdve a végéig nagyon tetszett! Az OASIS-ban csak a személyiség létezik – bárhogy kinézhetsz, az okos felhasználó nyilván nem rózsaszín bőrre vagy csápokra számít az első találkozáskor. Így önmagadat adhatod, és esélyt arra, hogy mások önmagadért szeressenek.
„Az OASIS megengedi, hogy azok legyünk, akik lenni szeretnénk. Ezért van az, hogy mindenki rá van kattanva.”
Elvonási tünetek, a függőség jelei és többszörös krónikus visszaesés? Pipa. Én egyszerűen nem tudtam elszakadni a könyvtől, egyszerűen beszippantott az OASIS, én is agyaltam a rejtvényeken (persze egyet sem sikerült megoldani), és tényleg csak olvastam, olvastam, olvastam! Vagány, kalandos, és letehetetlen. Mindenkinek ajánlom!
***
„A OASIS volt legszebb gyerekkori emlékeim helyszíne. Anyunak mindig kényszerítenie kellett arra, hogy esténként kijelentkezzek, mert soha nem akartam visszatérni a valóságba. A valóság szar volt.”
„- … Együtt dolgoznak azon, hogy segítsék az avatárjainkat a menet közben felmerülő problémák kezelésében és a rejtvények megfejtésében. – Felém fordult, és rám vigyorgott. – Mint látja Parzival, semmit sem bízunk a véletlenre. Ezért fogunk nyerni.
- Aha – mondtam. Nem is akartam leplezni az ámulatomat. – Pazar munkát végeztek. Bravó. Szóval, miért is jöttünk ide? Ja, beugrott. Lövésük sincs arról, hogy hol a Rézkulcs, és az én segítségemre van szükségük ahhoz, hogy megtalálják.”
 „Az OASIS megengedi, hogy azok legyünk, akik lenni szeretnénk. Ezért van az, hogy mindenki rá van kattanva.”
„Egyszobás lakásom zordan világító fénycsövei alatt állva szembe kellett néznem az igazsággal. A valódi életben nem voltam más, mit egy antiszociális remete. Egy kívülálló. Egy sápadt bőrű popkultúra-megszállott kocka. Egy agorafóbiás otthonülő, igaz barátok, családtagok és valódi emberi kapcsolatok nélkül. Csak egy újabb szomorú, elveszett, magányos lélek, aki egy bálványozott számítógépes játékra pazarolja az életét.”
„Onnan tudod, hogy teljesen tönkrevágtad az életed, hogy az egész világod egy szarkupaccá válik, és az egyetlen személy, aki szóba áll veled, a számítógépes rendszered mesterséges intelligenciája.”
„Kihúzta magát, és sötét mosolyt küldött felém. – De az én küldetésem már nem a Tojás felkutatása. Új feladatom van. Egy sokkal fontosabb küldetésem.
- És mi lenne az?
- A bosszú.”

2018. április 15., vasárnap

L. A. Casey: Gyere haza!


Kedves Mikulás! Karácsonyra szeretnék egy Kale Huntot. Köszi.
műfaj: new adult, erotikus, romantikus
kiadja: Könyvmolyképző Kiadó
oldalszám: 360
értékelés a moly.hu-n: 86%
az én értékelésem: 5 csillag
borító: nem igazán jön be, na de ki a fenét érdekel ez, miután elolvasta??
karakter, akit imádtam: Kale, Lavender, Harry bácsi
karakter, akit hiba volt nem félholtra verve börtönbe küldeni: Jensen
kedvenc jelenet: Lane külsejének felújítása – ekkor szerettem bele Kale-be ˘.˘
Ő volt a legjobb barátom, a legkedvesebb pótbátyám és a legjobb védelmezőm. Ő volt a legjobb, és az enyém volt.
Lane retteg a hazatéréstől. Szeretett nagybátyja, Harry váratlanul meghalt, de Lane-nek meg kell küzdenie egy régi démonával is. Kale Hunttal gyermekkoruk óta a legjobb barátok, ám ez a kapcsolat sosem volt egyszerű. Lane miatta hagyta ott a családját és költözött New Yorkba. Fájt látnia, hogy Kale valaki mással boldog, másba szerelmes. Fájt, méghozzá iszonyúan. Tehát fogta a sátorfáját és mindent hátrahagyva új életet kezdett, teljesen elvágva magát a múltjától. Ám most, hogy visszatér, a régi érzések is előtörnek, mintha egy nap sem telt volna el a távozása óta. Az érzelmek mindent elborítanak, a tragédia pedig összehozza az embereket. Vajon Lane képes lesz-e megküzdeni a múltjával, a családjával, a veszteségekkel?
Hol is kezdjem? Tudom, igen, az elején, annál tényleg nincs optimálisabb lehetőség.
Egy osztálytársam jött oda hozzánk egyik reggel, és megkérdezte, olvastuk-e ezt a könyvet, mi meg tanácstalanul ráztuk a fejünket. Nem is rémlett, hogy megjelent-e egy ilyen könyv a KMK-nál, a Rubin pöttyös sorozatot nem követem annyira figyelemmel (nos, ezek után majd fogom). Aztán másnap elmentem a húgommal a Lírába, s amíg ő válogatott, én is nézelődtem – és egyszer csak ott pislogott rám az egyik kupacból. Leültem olvasni, gondolta, belekezdek. És… a többi már kitalálható. J
Elsőre érthetetlennek tartottam, hogy Lane egy pasi, ismétlen, egy hímegyed miatt menekül el egészen a szomszédos kontinensig. Ennél úgy gondoltam, mindenki erősebb. De ahogy olvastam a könyvet, egyre jobban meg tudtam érteni Lane döntését, az erre való reakciókat, és azt a 6 évet. A megértés mellett még a könyvmolyságát is bírtam Lane-ben, nem tehetek róla, egyszerűen nem tudok nem szimpatizálni az olvasó sorstárakkal. J
Tetszett, ahogy a múlt- és a jelenkori események párhuzamosan futottak egymás mellett, fejezetről fejezetre, és szép lassan mindkét idősíkon közeledtünk a tetőponthoz. És szép lassan beleszerettünk közben Kale Huntba…
Ó, Kale, miért vagy te Kale… Ez a srác tényleg mindenki álma, védelmező, de nem fojtogató, imádnivaló, de nem úgy, mint egy plüssmaci, és persze iszonyúan szexi, de olyan, aki nem telik el magától, aki után döglenek a csajok, de nem használja ki a helyzetét, aki képes tiszta szívből, az egész lényével szeretni. Látta Lane-t minden állapotában, csúcsformában és teljesen összetörve (testi és lelki síkon is egyaránt értendő), de mindig kiállt mellette, és felhúzta a mélypontról. Egyetlen egy cselekedetével vagyok gondban, hogy hogyan is érezzek ezzel kapcsolatban. Drew-val, a barátnőjével ugye volt ez a se veled, se nélküled kapcsolata, és bevallása szerint őt is szerette, de Lane volt számára az igazi. Mégsem tartotta vissza azzal a lányt, hogy hagyjuk a fenébe Drewt és nekem te kellesz, amivel garantáltan megállíthatta volna azt a kezdődő hatéves száműzetést, amire Lane ítélte magát. Viszont a másik oldalon meg ott volt az, hogy Drew épp gyermeket várt. Kale-től. És az, hogy a születendő gyermeke anyját nem hagyja magára, az arra vall, hogy becsületes, és bátor is, hiszen lemondott a saját vágyairól, hogy helyesen cselekedjen. Az a pasi, aki ott hagy egy általa felcsinált lányt, anélkül, hogy legalább az első néhány évben kitartson mellette, egyszerűen egy szemétláda. Nos, Kale minden, csak nem az.
A külön piros pont a regénynek Lavender volt. Sokszor találkozunk a félénk lány, őrült/kurvás barátnő felállással, és ezzel a YA/NA klisével torkig vagyok. Ha itt is ez lett volna a helyzet, a Gyere haza! nem kapott volna többet 3 csillagnál.
Lane-t valóban Lavendernek kellett kihúznia az önutálatból, de ő maga meg nem esett át a ló túloldalára (bezzeg Lane…), a világképe nem őrültség, a magabiztossága nem a testén keresztül nyilvánul meg. Lavender annyira életrevaló, élénk, és különleges személyiség, és a kapcsolata Lane-nel olyan mély, hogy el em hiszem, hogy lehetett L. A. Casey annyira kegyetlen, hogy ír számára egy autóbalesetet?! És a totális megrendüléseimhez hozzájárult még ugye Harry bácsi és Kaden halála is – kíváncsi lennék, mi inspirálta az írónőt, hogy ennyi gyászt szőjön a lapok közé.
Bár az egész család a szívemhez nőtt, a pálmát Harry bácsi viszi, akkor is ha a regény túlnyomó részében :’( halott. Akárhányszor szóba került a könyvben, az egyik szemem örült, a másik viszont zokogott! Ő is egy olyan értékes ember, hogy az ő történetén keresztül érezhetjük a legjobban, hogy az élet néha pont azokat veszi el tőlünk, akik nem érdemelnék meg, akik által a világ csak egy jobb hely lehetne. Hogy a halál nem válogat. Harry bácsi nem félt a haláltól, és ahogy az életben, úgy a végrendeletét is humor, jókedv és szeretet övezte. Ennél többet, hogy a halálunk után a szeretteink könnyen felidézzék a legjobb pillanatokat, amiket együtt töltöttünk, és a fájdalom helyét felváltsa a szeretetteljes emlékezés, nem is kívánhatnánk.
Ez egy nem mindennapi regény! Mindenre számítottam tőle, csak arra nem, hogy majd ekkora hatással lesz rám. Egyszerre ismerve meg a múltat és a múlt tisztázását, látva a bocsánatkéréseket és a megbocsátani tudást, azt hiszem, hogy nemcsak a karakterek, hanem velük együtt mindenki más is felnő egy kicsit a könyv végére.
***
Kiírtam ugyan pár idézetet, de a leginkább megérintőbb részeket akaratlanul is kihagytam, ott be lettem szippantva, mindent elfelejtettem, csak olvastam, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.
„Én vagyok saját magam legnagyobb ellensége.”
„Mindenki magának teremti meg a boldogságot, de ugyanúgy tönkre is teheti magát.”
„- Mégis mikor lettél ilyen filozofikus hajlamú? – érdeklődtem durcásan.
- Aznap, mikor elhagytál.”
„LANE SZOBÁJA
BELÉPNI TILOS!
ESZMÉLETLENÜL MEGNŐ
AZ ELHALÁLOZÁSOD ESÉLYE,
HA FIGYELMEN KÍVÜL HAGYOD EZT A TÁBLÁT!
KALE BEJÖHET, DE CAKIS Ő!”
„- Akkora idióta vagy!
Kale ragyogott.
- Ha ezzel meg tudlak nevettetni, és leszek a legnagyobb idióta, akit csak látott a világ.”
„- Akarod tudni, én mit látok?
- Nem, nem igazán.
De Kale zavartalanul folytatta:
- Egy gyönyörű lányt látok, akinek a mosolya felderíti a szobát. Egy gyönyörű lányt, akinek olyan meleg és barátságos a pillantása, hogy azonnal ellazítja az embereket. Egy gyönyörű lányt látok, aki törődik másokkal, és annyira tud szeretni, hogy lehetetlenség nem ugyanannyira viszontszeretni. Egy gyönyörű lányt látok, aki olyan észveszejtően jól néz ki, hogy ha ráébred, mennyire káprázatos, és úgy dönt, másnak adja a szívét, azzal összetöri majd az apja és a bátyjai szívét. Egy gyönyörű lányt látok, aki egyszerűen képtelen meglátni, hogy milyen gyönyörű is ő valójában.”
„- Neked valami súlyos bajod van – közöltem vele fejcsóválva.
Kale elkapta a pillantásomat.
- Igen. Te.
- De hát szeretsz, nem? – vigyorogtam.
- Ez az egyetlen oka annak, hogy elvisellek – kacsintott rám.
Sóhajottam.
- Az idegeimre mész.
- Legalább az is edződik, mint a feneked, nem? – viccelődött Kale.
Mikor nem válaszoltam hozzátette:
- Azért megbocsátasz, ugye?
Felsóhajtottam.
- Mikor tudnék rád valaha is sokáig haragudni?
- Soha! – jelentette ki Kale büszkén.  – Ez az én szupererőm. Meg az, hogy elképesztően jó pasi vagyok.”

2018. április 10., kedd

Amy Ewing: A fehér rózsa (The Jewel-trilógia 2.)


Elvesztette az a kicsi csillagot az az ötös, de az az a szám attól még önmaga marad! Még mindig ötvöződik benne az első rész kritikájában említett két sorozat hangulata, mégis, egy egészen más arculatot mutatott itt ez a kötet, nagyon kellett ez is a trilógia teljességéhez.
műfaj: YA, fantasy, disztópia, romantikus, ifjúsági
kiadja: Maxim
oldalszám: 304
értékelés a moly.hu-n: 87%
az én értékelésem: 5 csillag
karakter, akit imádtam: Raven, Violet, Lucian, Garnet
karakter, akit utáltam: a Hercegnő, a Választófejedelem – nagyjából mindenki, aki rangját tekintve az Ékkőbe tartozik, Ash családja
kedvenc jelenet: nincs
Violet Lasting rabságban és elnyomásban él a Tó Hercegnőjének palotájában, míg fény nem derül viszonyára Ashsel, a királyi hölgyek kísérőjével. A szerelmeseknek így menekülniük kell. Egy pillanatra sem érezhetik magukat biztonságba, hiszen nem tudhatják, ki barát, ki ellenség. Útjuk során azonban egyre világosabbá válik, hogy az Ékkő zsarnoksága egy felkelés felé sodorja a Magányos várost. Rá kell bízniuk magukat a Fekete Kulcsra, egy titkos társaságra, aminek eltökélt célja a királyi családok uralmának megdöntése. Ash, Violet és legjobb barátnője, Raven mindentől távol, egy erdei tanyán, a Fehér Rózsában találnak menedékre. Itt él Sil, aki régen maga is az Ékkő rabja volt. Ő veszi pártfogásába a fiatalokat, és nemcsak arra döbbenti rá Violetet, hogy hatalmas erő birtokában van, hanem arról is meggyőzi, hogy az ő feladata lesz, hogy vezesse a lázadókat.
So… Az első 10 oldal után jobban utálom a Hercegnőt, mint az egész első rész alatt bármikor is! Hogy tehette… azt, amit tett?!?
Mindig sokkal kritikusabb vagyok a második részekkel kapcsolatban, látni akarom, megugorja-e az első kötet szintjét. Ebben az esetben, itt, ennél a trilógiánál az első rész, Az Ékkő nekem egy hangyalábujjnyommal jobban tetszett, a második részben sokkal kevesebb a fordulat, de nem is a pörgős cselekményen volt a hangsúly.
A könyv 1. fele: Hosszú menekülés az Ékkőből
A regény első felében a karaktereink fel alá rohangálnak, bujkálnak, elhagyják egymást, majd megint biztonságba kerülnek. Utuk egészen a Farmig tart, amin kívül már csak egy kör, a Láp található. A cselekmény e periódusában éreztem azt, hogy nem annyira ötletgazdag ez a szöktetés, nem láttam benne fantáziát, de mégsem volt unalmas ezeket a részeket olvasni. Azáltal, hogy igazából beutazzák a köröket, lehetősége volt az írónőnek arra, hogy közelebb hozzon minket a Magányos Város felépítéséhez és életéhez, itt érződik igazán a kontraszt az Ékkőn kívüli világ arculata és a palota negyed luxusa közt, megtudjuk, hol mik a legnagyobb problémák. Plusz, ami még ennél is jobb – nagyon szeretem a karaktereket, és most szinte mindenki múltjáról és hátteréről megtudunk valami újat. Ashet például teljesen átértékeltem magamban! Ebben a kötetben sokkal élettel telibb lesz a fellépése, sokkal jobban megértem őt, és elvetem az ötleteimet Garnettel és Violettel kapcsolatban – hm, jöhet a Garnet-Raven páros :D.
A könyv 2. fele: „Pont, mint Azaela…”
Hogy ki az az Azaela? Pár dologról már hallottunk vele kapcsolatban Az Ékkőben, de nagyon meglepődtem azon, ami A Fehér Rózsában kiderült róla. Eszméletlen, hogy még így visszamenőleg is mennyire tudja emelni az első rész fényét! Ezen kívül: a regény ennek a felében szintén mélyebben beleássuk magunkat valamibe, méghozzá a helyettesek által birtokolt mágia eredetére, és felhasználási módjára, az értelmére derül fény. Úgy értem, hogy még mire lehet használni! Őszintén szólva, a babanövesztés és személyre szabás, egy gyerek szerkesztése elég undi, ennél sokkal, de sokkal klasszabb dolgokra is jó az a képesség!
Érdekes ez a típusú mágia, nem feltétlenül eredeti, de megvan az a sajátos határa, hogy képes a helyettesekből harcos amazonokat képezni. Én bízom bennetek, lányok, le a királyi családokkal!!
***
Összességében nagyon tetszett, eszméletlen volt, érdemes elolvasni, kissé olyan átmeneti jellegű, szóval nagyon izgatott vagyok annak kapcsán, mit hoznak majd ki az új információk kapcsán az utolsó kötetből. :D Addig is, most találtam egy remek interjút Amy Ewinggel az Egy könyvfüggő vallomásai nevű blogon, mindenképp olvassátok el! J
Örömmel jelentem, hogy sikeresen elvégeztük az apasági tesztet, s többek által is igazolt a rokoni kapcsolat. Íme a spoileres lelet kibővítése:
A szeme olyan, mint a Párválasztóé…várjunk, mi???
Két újabb hasonló vonás: közös öröklés a vonat. Mintha minden disztópiában lenne egy vonat. Mivel ment Katniss és Peeta a Kapitóliumba? Vonattal. Hogy jutott el America a Párválasztóra? Vonattal. Hogy járok suliba? Vonattal. Hogy jön ez ide? Néha a suliban is olyan, mint egy antiutópiában.
A másik észrevétel: csakúgy, mint az Éhezők Viadalában, itt is óriási szerephez jutnak a kishúgok. De azt már nem árulhatom el, hogyan. Legyen elég annyi, hogy a vége ezúttal is ütős!
***
„Különös, mi mindent meg tudunk tenni, ha senki sem törődik velünk. Hány helyre eljutunk. Hány embert tudunk manipulálni!”
„Nem azért menekültem el az egyik börtönből, hogy egy másikba vessenek.”
„- Mindent érzel, igaz? - kérdezi Sil.
- Olyan sok minden van - ámulok el. - Hogy lehet, hogy nem... Hogy tudsz egyáltalán... normálisan élni?
Szárazon felnevet. - Nem élek normálisan.”
„Megmutatjuk a város minden lakójának, hogy a helyettesek nem csak ostoba lányok, akiket adnak-vesznek, és akikkel úgy bánnak, mint a házi kedvencekkel vagy a bútorokkal.
Olyan ellenfelek vagyunk, akikkel számolni kell.”