Látogatók

Sziasztok!

Örülök, hogy itt vagytok!
Remélem, kedvet tudok csinálni nektek az olvasáshoz, filmekhez, a színházhoz, és a koreai popkultúrához, s hogy tetszeni fognak a bejegyzéseim. Fontos számomra, hogy ti, akik az oldalon jártok, ne csak egy arctalan tömeg legyetek. Az oldal tényleg naplószerű, már olyan tekintetben véve, hogy tényleg az őszinte benyomásaimat írom le. Örülnék, hogy ha ti is részt vennétek benne, írnátok egy kommentet vagy e-mailt bármikor, ha egy téma felkeltette az érdeklődéseteket, ha egyetértesz velem, ha nem értesz egyet velem, ha tetszik az oldal, ha nem tetszik, ha észrevételed van, kérdésed, ötleted, kívánságod, hogy miről legyen még szó, plusz a ti ajánlásaitokra is kíváncsi vagyok. Erre nem azért van szükség, hogy növelje a statisztikai adatokat, hanem hogy élettel telivé váljon a blog, s hogy alapvetően egy kommunikatív közösséget alkothassunk, akiket a könyvek hoznak össze. Ha kritizálni akarsz, azt is megteheted, csak arra kérlek, legyen valami használható alapja, hogy javíthassak ott, ahol kell. Az utálkozókkal nagyon nem tudok mit csinálni. A maximum, amire képes vagyok, hogy felhőtlen időtöltést kívánok!

2017. július 16., vasárnap

Dan Krokos: Hamis emlékek (Hamis emlékek 1) - villámkritika

Elhanyagoltam ezt a könyvet: egyik nap csak úgy elkezdtem olvasni, majd más könyvek kedvéért félretettem, végül tegnap ismét visszatértem hozzá, hasonlóan csak egy  légből-kapott felindulástól vezérelve. És még mindig nem fogom fel, hogy hagyhattam, hogy egy ilyen könyvet csak ennyi idő elteltével kebelezzek be. Mert azt tettem, csak úgy faltam az oldalakat. Időérzék kikapcs, s annyira magával ragadott, hogy mire észbe kaptam, már alig fél óra választott el attól, hogy a mából holnap legyen.
műfaj: ifjúsági, sci-fi
kiadja: Főnix Könyvműhely
oldalszám: 262
értékelés a moly.hu-n: 86%
az én értékelésem: 5 csillag
borító: a régi valami borzasztó volt, az újfajta kiadás viszont azonnal vonzza a tekinteteket, nem túl hivalkodó, mégis egyedi J
karakter, akit imádtam: Peter, Miranda, Noah,
karakter, akik ugyanolyanok, mint az emlegetettek az előző pontban: Grace, Tobias,  Joshua
kedvenc jelenet: minden rész, ahol Miranda Grace-szel küzd meg. Csak képzeljétek el…
FÜLSZÖVEG:
Miranda egy padon ébred, egyedül, emlékek nélkül. Rémületében rejtélyes energiát bocsát ki magából, amely rettegéssel tölt el mindenkit a közelében, kivéve egy Peter nevű idegent, aki a legkevésbé sem lepődik meg a lány megdöbbentő képessége láttán.
Más lehetőség híján Miranda kénytelen megbízni benne, és szembenézni a ténnyel, hogy őt magát fegyvernek képezték ki, és egy genetikailag módosított fiatalokból álló elit alakulat tagja, akik emberfeletti képességükkel akár egy egész várost képesek káoszba és pusztulásba taszítani.
Régi énjéhez azonban nem könnyű visszatalálni, ráadásul a múlt már nem is számít igazán, amikor a jövő kerül veszélybe…
A Hamis emlékek trilógiáról az áprilisi Könyvfesztiválig még csak nem is hallottam, akkor is csak a végén, mikor a húgom egyszer csak feltűnt egy szignálatlan szatyorral a kezében. Természetesen fogalmam se volt róla, mi az, miről szól, honnan van, de neki se. Sőt, engem olyan szinten lekötöttek a saját szerzeményeim, hogy még a fülszövegét sem olvastam el, nemhogy magába az első részbe belekukkantottam volna. Persze utána mindenhol ez a sorozat köszönt vissza, minden webes felületen beleakadtam… vehetjük ezt univerzum által küldött jeleknek? De térjünk is rá az értékelésre – ami mindenképp rövidebb lesz, mint a többi, mert sok mondanivalóm nincs róla. Nem tudok belekötni. Jó volt!
Az alaphelyzetről nem sokat mondanék, mert nem akarok semmit lelőni arra vonatkozóan, mitől is különlegesek a szereplők. Hagylak titeket is meglepődni. S mivel bennem ez az első rész kicsit az Útvesztő hangulatát idézte, könnyen lehet, hogy az, amit most biztosra veszek, később teljesen a visszájára fordul, szóval ssss!
Mirandáról már rögtön, a harminckét fejezetből az elsőben megmutatkozik, mennyire talpraesett. Persze kétségbe van esve, mégis sugárzik belőle egyfajta céltudatosság, még úgy is, hogy azt sem tudja, van-e célja egyáltalán. A gyorsan pörgő, mozgalmas események közepette pedig ez egyre inkább megmutatkozik, megismerjük a többi karaktert is, akik közül még a negatívak közül sem igazán tudtam kiválasztani senkit, akit utálni lehetett volna. Ami egyfelől a könyv hiányossága, az ellenségek személyiségéből szerintem még jöhetett volna egy icipicivel nagyobb intenzitás, de ez a későbbiekben még változhat, főleg, hogy a vége engem teljesen összezavart, szóval abban se lehetek biztos, ellenség-e az, akit annak gondoltam.
Feltűnik egy romantikus szál is a cselekményben, de nem zavaró, nem jön ki hülyén, s habár azt nem mondanám, hogy mindig odaillő volt, de abszolút rendben van, csak színesítette a könyvet.
Nem érdemes úgy belekezdeni a könyvbe, hogy nincs karnyújtásnyi távolságra a következő rész. Egy-egy kötet nem túl hosszú, és a Hamis emlékek befejezése totálisan függővég, ami hangosan követeli a Hamis valóságot.


„- Mi nem az a lány vagyunk – mondom neki.
- Akkor mondd, kik vagyunk mi?
Rámosolygok, és ez jó érzéssel tölt el. Igazi mosoly ez.
- Hiszen pont ez benne a szép! Hogy épp most jövünk rá.”
a Cleveland-i Key Tower

2017. július 15., szombat

Laura Arkanian: Holdezüst, vérarany

Nem alakítottam ki semmiféle szabályt arra, hogyha egy könyv nem köt le, mikor teszem le véglegesen. Járhatok még csak az 50. oldalnál, vagy már a 200.-nál, ha én egy könyvbe belekezdek, azt végig is olvasom, pláne, ha az a könyv saját példány. Hiába lesz még rengeteg időm, hisz bármikor lekaphatom a polcról, nálam ez mégis így működik – végigolvasom! Hülyeség, nem hülyeség… a végéig úgysem derül ki.
Egy ilyen bevezető után, bizonyára sejthető, hogy nem nagy áradozásokba kezdek bele. Mialatt olvastam többször is letettem, annak, aki balszerencsétlenségére éppen a közelembe tévedt, legyen az bárki, kifejtettem a véleményem (vagy inkább letámadtam vele), és a netes felületeket is felkutattam kapaszkodók reményében, értékeléseket néztem, véleményeket, hogy rájöjjek, velem van-e a baj. De nem, valószínűleg nem, annyira vegyes visszajelzéseket találtam, hogy az enyém még akár jónak is számíthatna mellettük. Szóval vágjunk bele!
Ez a könyv életem csalódása. Illetve biztos éltem már meg ennél nagyobb tragédiákat is, s biztos, hogy gondolni fogom még azt, hogy bár megint a Holdezüst, vérarany lenne megint a legnagyobb problémám, de per pillanat egyet sem tudok felidézni, jövőbelátó médium meg nem vagyok. A 2014-es megjelenéstől kezdve érdekelt ez a könyv, ha más nem, már a címe is felkeltette a kíváncsiságomat, ráadásul a borítója is eszméletlenül csodálatos! Aztán szinte el is feledkeztem róla, majd az idei Könyvfesztiválon egyszer csak ott termett előttem a polcon, én pedig habozás nélkül vettem le onnan, és tettem a Történetek az Árnyvadász Akadémiáról 3. része mellé. Ha lehetséges a kémia könyv és olvasó között, köztünk kétségtelenül működött. És abban a döntő pillanatban számomra az év addigi legjobban várt olvasmányává lépett elő.
műfaj: ifjúsági, romantikus, fantasy
oldalszám: 352
kiadja: Könyvmolyképző Kiadó
értékelés a moly.hu-n: 74%
az én értékelésem: 2,5 csillag
borító: gyönyörű, annyira egyszerű, és hatásos és… óóó!
karakter, akit imádtam: -
az utált karakter, akihez mindig írok valami könyvhöz passzoló jellemzést, de most nem jut eszembe semmi: -
kedvenc jelenet: -
FÜLSZÖVEG:
Szerelem, harc, szövetség

Vámpírnak lenni jó - kivéve, ha a kedvesed egy vérfarkas.

Peter és Andrea éli a fiatalok életét, randiznak, szakítanak, ám egyszer egymással találkoznak.

De nem sejtik, hogy kicsoda a másik, és túl későn jönnek rá.

A szerelem azonban dacol a törvénnyel, nem tűr határokat. Ketten megalapítják a renegát falkát. 

Csakhogy a város kényes egyensúlya felborul. 

Vámpírok és vérfarkasok összecsapnak, de a saját kolóniákon belül is elindul a hatalmi harc. 
Ki lesz az új vezető? Hogy éled túl a testvéreid bosszúját? Lehet-e szeretni valakit, aki ennyire más?
Tarts velünk az izgalmas körjátékban, ahol a szerelem és a halál kéz a kézben jár. 

Most, hogy már ismerjük a fülszöveget, felejtsük is gyorsan el. Ha belekukkantotok a könyv végébe, az utolsó oldalon méltatásokat találtok. Szám szerint hármat. Ezek közül a másodikat emelném ki. Miről is van szó?  A szereplők vámpírok és vérfarkasok, de leginkább mégis emberek. Természetfeletti vagy szupererők nélkül. Történetesen élnek egy másik életet is a hétköznapin túl. Valójában hatalmi harcok és bandaháborúk története. Éppen csak annyi romantikával fűszerezve, amennyi elég ahhoz, hogy felforgassa egy város életét… Ha hiszitek, ha nem, ugyanezek a jellemzők bennem is szóról szóra ugyanígy megfogalmazódtak – csak épp ellenkező értelemben.
1)  A szereplők vámpírok és vérfarkasok, de leginkább mégis emberek
Kezdjük is innen: ez a könyv emberi! Ezzel önmagában még nem is lenne baj, de akkor könyörgök, miért volt paranormálisként beharangozva? Nekem egészen a 127. oldalig nem volt világos, hogy is működik ez, egyáltalán, miért is neveztük eddig vámpíroknak és vérfarkasoknak a mást sem csináló, csak buzgón telefonálgató és elemezgető szereplőket. Majd egy kevésbé epikusra sikeredő vérfarkas vs. vámpírklán összecsapás után (mikor az egyik felem már lemondott a sztoriról) végre kiderült, hogyan is lehetne definiálni ezeknek a lényeknek a tulajdonságait. A vérfarkasok elnagyoltan még igazodnak az elterjedt mitológiai alapokhoz. De hogy a vámpíroknak nincs szükségük vérre, meg hogy ők is csak telihold idején változnak át (?), az kissé abszurd.  Honnan jött ez, az Oreo reklámból? Az újítás sohasem rossz, ezt megjegyezném; és csak a vegyes véleményekre hivatkozva mondom, hogy speciel ez az újítás nem tetszett. Van, akiknek igen. Nekem nem. Ha le kéne írnom a Holdezüst, vérarany „vérszívóit”, előbb gondolnék menstruációszerű rendszerességgel befolyásolhatóan mutálódó holdkórosokra, mint vámpírokra. Milyen vagy mitől vámpír az, amelyik nemcsak, hogy nem iszik, de nincs is szüksége vérre és a holdra reagál?
2) Természetfeletti vagy szupererők nélkül
Nincs mit tárgyalni – nincs nekik.
3) Épp annyi romantikával megfűszerezve… stb.
Nincs benne romantika. Ki van jelentve, hogy szeretik egymást. És van igazság abban, hogy nem kell mindennek csöpögnie az érzelmektől, és én sem egy következő Alkonyat szériára voltam kíváncsi, de azért érdekelt volna, mégis milyen erős az a szerelem, amiért ennyien halnak meg. Az egyedüli romantika a könyvet nyitó dalszövegidézet.
4) Valójában hatalmi harcok és bandaháborúk története
Aláírom – ez így van. És az, hogy eredetileg nem ezt vagy nem így vártam a könyvtől, az még nem feltétlenül rossz. Ha ez tényleg az, ahogy ebben a véleményben olvasható - hatalmi harcok és bandaháborúk története – és kihagyták volna a történet gerincét, a másvérűek világát, a világon semmi bajom és egy rossz szavam se lehetett volna. Még tetszhetett is volna. Talán.
Szóval tudom, hogy nagyon nehéz már újat alkotni ebben a műfajban. De egy műfaj mégiscsak attól műfaj, hogy vannak jellegzetes, ismerős jegyei, amiket nem lehet csak úgy kihagyni, bennem legalábbis az újdonságvarázs helyett tartós hiányérzet élt.
Tehát: miért olvastam akkor végig, azt leszámítva, hogy szívem szerint sose hagynék félbe könyvet? Ez egyszerű: nem tudtam, mi lesz a vége. Hogy hol érnek össze a szálak. Annál nincs jobb, ám egyben idegesítőbb érzés, mint amikor önmagadtól rájössz a végkifejletre. Okos vagy és vállon veregetheted magad. Ebben a könyvben bőven voltak konfliktusok, és egyik megoldását se találtam ki előre. És mivel a váratlan fordulatok egy jó könyv elengedhetetlen tartozékai, főleg a fantasy kategóriában, természetes, hogy tovább olvastam, és reménykedtem, hogy az utolsó pillanatok végre felülírnak mindent.
Ami tényleg eléggé tetszett, amiért piros pont, hogy több, különböző szemszögekből mutatta meg a szituációkat, mindenki álláspontját alaposan megismerve. A szemszögváltások sorrendje helyenként túl korán lelőtte a poént, helyenként pedig óriási kérdőjeleket hagyott, de összességében nem volt vele baj. Viszont vajmi keveset tudunk meg arról, hogyan folynak a dolgok békeidőben, s ezzel karöltve arról is, mi változott.
***
Az én értékelésem pontosan középen áll. Nagyon negatívan írtam a mi kis bimbódzó, majd csírájában elfojtott történetünkről, de nem véletlenül soroltam az „egynek elmegy”-kategóriába. Se nem negatív, se nem pozitív élmény nem volt, inkább valahol a kettő között, hol az egyik, hol a másik irányba billenve ki. Időnként azért itt is elkapott az a „csak még egy fejezetet” című két órás képszakadás. A könyv maga belül két részre van osztva, az első a Holdezüst, második a Vérarany címet viseli. Személy szerint engem a második kerített teljesen a hatalmába, ott és akkor valóban nem tudtam letenni, és ha lenne, nem is tudom, talán egy Hajnalbronz című harmadik része, biztos elolvasnám, mert a legeslegvége nekem így nem volt rendben.
Az biztos, hogy szívesen látnám filmen, ezt a komor hangulatot pár hatásos filmzenével és vizuális effekttel remekül meg lehetne oldani, de engem így könyvben nem fogott meg, amit sajnálok. Viszont meg tudom érteni azokat is, akiknek tetszett. Kinek ajánlom? Azoknak, akik egy teljesen új és eredeti világképet szeretnének kapni az éjszaka teremtményeiről, kötelező olvasmány, mert száz százalék, hogy hasonlóról még nem olvashattak.

Utólagos agyalásom a könyvről: ITT
Aki már ismeri, mindenképpen írja meg a véleményét! Ha nem ért velem egyet, azért, ha igen azért, meggyőzhető vagyok, és tényleg nagyon-nagyon szeretném szeretni ezt a könyvet - ellenben ami nem megy, azt ne erőltessük…

2017. július 11., kedd

Nyárközepi minikönytártúrám

Pár nappal vagyunk a majd' egy hónapos nyári zárástól - ennyi még belefért :)



UPDATE - értékelések, avagy az utazás állomásai

2017. július 9., vasárnap

A névtelen book tag

Ó istenem, ez a book tag már annyiszor szembejött velem, hogy szinte tuti, hogy valahol a csillagokban van megírva az, hogy nekem ezt ki KELL töltenem! Imádok ilyen kérdéssorokon gondolkodni, de ez az első, amit ténylegesen ki is töltök és publikálok.
1. Melyik könyv van a polcodon a legrégebb óta?
Fogós kérdés, mert sok olyan könyvem van, ami helyhiány miatt vándorolt hozzám, vagy én hordoztam át őket még kicsiként anya szobájából vagy a nappaliból, de az első, amit talán először kaptam, és ami miatt ez az egész könyvmoly-állapotom elstartolt még anno 9 évesen: az Berg Judittól a Rumini című könyv. Gyerekkönyv, s párszor én is érzem, hogy már kicsit kinőttem belőle, ennek ellenére, ha bárki bármi rosszat nyilatkozik erről a sorozatról, azonnal ugrok (Felhő, ne tűnj teljesen őrültnek!), annyira összefonódott velem ez a könyv. Ha a gyerekeddel korán meg szeretnéd szerettetni az olvasást, akkor ez a te lehetőséged!
2. Mit olvasol jelenleg, mit olvastál ezelőtt és mit fogsz ezután?
Jelenleg Sarah Dessentől az Altatódalt olvasom (hamarosan kibeszélem J), ezelőtt J. K. Rowling első forgatókönyvével, a Legendás állatok és megfigyelésükkel estem szerelembe (erről is kiáradozom majd magam), a következő meg valószínűleg az Éhezők viadala, a Bane Krónikák, esetleg a Holdezüst, vérarany lesz. Az utóbbiért már majd’ egy éve csorgatom a nyálam, nem is értem, hogy maradhatott olvasatlan!
3. Melyik az a könyv, amit mindenki szeret, de te utálsz?
Egész friss élmény: Jenny Han: A nyár, amikormegszépültem. Csakis csak jókat hallottam erről a könyvről, s bár  A fiúknak, akiket valaha szerettem egy nagy kedvenc, ennek a trilógiának az első része egy hatalmas csalódás volt. A további két rész elolvasását erősen veszélyeztette az első könyv utáni pofára esés, de rászántam magam, s nem bántam meg, mert az utolsó rész már megüti az ’újraolvasásgyanús’ 4 csillagot. De ez az indítás…
4. Melyik az a könyv, amit folyamatosan mondogatsz magadnak, hogy elolvasod, de valószínűleg nem fogod?
Margaret Mitchell: Elfújta a szél. A tavalyi nyár Nagy Projektje lett volna, de aztán nem került rá sor, év közben meg biztos voltam benne, hogy a suliba nem fogok hordozgatni egy több mint ezer oldalas könyvet. Idén is terveztem, de valószínűleg most is elmarad. L
5. Melyik az a könyv, amit nyugdíjas korodra is megőrzöl?
Sajnálom, ha sablonosnak tűnök, de a Harry Potter 1-től 8-ig, plusz a forgatókönyv – szóval az összes e témában, amivel per pillanat rendelkezek. A filmek felejthetőek. KÖNYV!
Sajátok :)
6. El szoktad olvasni az utolsó oldalt előbb, vagy kivárod a könyv végét?
Régebben mindig elolvastam, ha nem is az utolsó oldalt, de az utolsó mondatot mindig meglestem. A spoilerek sem zavartak, sőt, egy időben még enyhe túlzással vadásztam is rájuk. De minderről valamikor leszoktam. Meglepődni sokkalsokkal jobb.
7. Köszönetnyilvánítás: papír- és tintapazarlás vagy érdekesség?
Kb. egy hónapja mindig elolvasom őket, amennyiben nem hosszabbak 4 oldalnál. Nem tudom, mi idézhette elő a változást, mert régebben sosem tettem. Ez egy kedves, mindkét félnek jóleső gesztus azok felé, akiknek sokat köszönhet az író, de az olvasónak nem igazán fontos. De hatódtam már meg rajtuk, a Veled minden hely ragyogó végén lévő köszönetnyilvánítása után pl. átértékelődött nálam az egész könyv, az Austenlandé, amiről az első bejegyzésemet írtam, pedig megnevetetett.

8. Melyik karakterrel cserélnél szívesen helyet?
Percy Weasley-vel… Miért? Mert utálom! De varázsló, van egy imádnivaló családja (nekem is van, s a világért nem cserélném el őket, ez itt pusztán fikció!), akiknél rendszeresen vendégeskedik Harry Potter és Hermione Granger. Emellett pedig én rengeteg mindent másképp csinálnék, mint Percy, s akkor eltörölhetném a karakterét, muhahaha!


9. Van olyan könyv, ami valami különlegesre emlékeztet az életedben?
A korábban már említett A fiúknak, akiket valaha szerettem. Ez amolyan titkosan személyes dolog, mindenesetre eddig fél éven belül háromszor olvastam, s mindig egy nap alatt végeztem vele. A másik a Büszkeség és balítélet, aminek a hatrészes (és csak az!) filmadaptációja óriási kedvenc a családban, számtalanszor megnéztük, s a könyvet is már kétszer olvastam ugyanazzal a szeretettel.


10. Mondj egy könyvet, amit érdekes módon szereztél meg!
Az egyik Elle Kenedy: The Mistake – A baklövés című regénye, amit technikailag még nem szereztem meg, azaz még nem postázták. Az érdekesség pedig abban rejlik, hogy egy nyereményjátékon nyertem. Én nem szoktam nyerni! Már nagyon várom, hogy megérkezzen...
A másik pedig a Legendás állatok és megfigyelésük forgatókönyve. Az idei Könyvfesztiválon, a bookline zöld dobozánál vettük ezt a könyvet, s az aznapi utolsó példányt vittük el. Az eladók kezdetben nem is találták a könyvet, mert elmondásuk alapján egy fiú, aki előttünk volt ott, szintén meg akarta venni, de végül nem fizetett, a könyvek pedig nyoma veszett. Végül közös erővel megtaláltuk a pénztárgép mellett (mármint a könyvet), s a kis furfangos tényleg úgy helyezkedett, hogy az eladók nem vehették észre. De a miénk lett!
J

11. Adtál már valaha könyvet valami egyedi okból egy különleges személynek?
Nem.
ez egy NAGY könyv
12. Melyik könyv volt veled a legtöbb helyen?
Az ebook-olvasóm mindenhol nálam van. De szilárd könyveket nézve Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című sci-fi-je már járt velem otthon, a kertben, nyaralás alatt az úton, a strandon, suliban, vonaton. Ez az a keménytáblás kiadás, amelyben a teljes sztori benne van, szóval nyom vagy egy tonnát, de az okért, ami miatt szó szerint végigvittem/cipeltem/szenvedtem/vonszoltam a fél Magyarországon, csak ki kell nyitni a könyvet. J




13. Van olyan kötelező olvasmány, amit középiskolában nem szerettél, de pár évre rá kiderült, hogy nem is olyan rossz?
Mivel még mindig középiskolás vagyok, ez a kérdés nálam nem teljesen így játszik. A Rómeó és Júliához például, ami ugyan rajta volt a kötelező olvasmányos listánkon, de a tanév során nem tértünk rá, mindig is eléggé félve viszonyultam, de pár hónapja elolvastam a Mészöly Dezső- és a Kosztolányi Dezső-féle fordításban is, és a vártak ellenére nagyon tetszett. Legalábbis utána napokig önkéntelenül rímekben gondolkodtam, meg néha beszéltem is.
14.Használt vagy új könyvek?
Inkább új, de a használttal sincs bajom – a Harry Potter 4. és 5. része például használt, viszont egyszer biztosan kicserélem őket újra.
15. Olvastál valaha Dan Brown-könyvet?
Még nem. Még.
16. Megtörtént már veled, hogy a filmadaptáció jobban tetszett, mint a könyv maga?
Előbb, ha tehetem, mindig a könyvet olvasom el, és csak aztán nézem meg a filmet. A María Dueñas Öltések közt az idő könyvéből készült sorozat kivétel, a filmadaptáció jobban tetszett, bár a könyvet még anno félbehagytam, így ez az ítélet nem teljes értékű. A regényt egyébként még az év végéig tervezem, hogy elolvasom, egy molyos kihívásnak sikerült rávennie. J
17. Volt már veled valaha, hogy éhes lettél olvasás közben?
Volt. Jesse Andrews: Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni. Meg nem mondom, miért, de ez alatt a könyv alatt folyamatosan ettem.
18. Ki az a személy, akinek könyvajánlását mindig megfogadod?
A barátnőim méltatását mindig figyelembe veszem, mert hasonló az ízlésünk, bár igazából nekem elég annyi, ha az utcán véletlenszerűen megüti a fülemet egy könyves beszélgetés; ha elhangzik az, hogy ez és ez a könyv jó, akkor nálam szabad utat nyer. Rendszeresen, de összevissza olvasok könyves blogokat is, onnan is válogatok az egyre csak bővülő várólistámra, de ritkábban. Értékeléseket direkt pl. csak olyan könyvekről olvasok, amiket már korábban befejeztem, vagy ha bizonytalan vagyok, megvegyem-e. Nem szeretem, ha bármi is befolyásol a végső véleményalkotásban.
19.Van olyan könyv a komfortzónádon, kedvenc műfajodon kívül, amit végül imádtál?
Még sosem határoltam be így az ízlésemet, mert mindenféle műfajt imádok. Talán egy picit a történelmi- és a detektívregények állnak távolabb tőlem. Viszont pár napja fejeztem be Dickens Két városregényét, ami a francia forradalom idején játszódik, és nálam megérte az öt csillagot, a Büszkeség és balítélet után ez lett a második kedvenc szépirodalmi művem.
***

Én személy szerint nagyon élveztem ennek a könyves kérdéssor megválaszolgatását. Remélhetőleg lesz még ilyen a blogon. Egyet viszont nem tudok: van ennek a book tagnek valami címe?

És a ti válaszaitok?

2017. július 7., péntek

Charles Dickens: Két város regénye

Három köteten keresztül több tucatnyiszor olvashatjuk, hogy Will Herondale akár Sydney Carton.  A Pokoli szerkezeteket már kétszer lakmároztam be jóízűen, és arra lettem figyelmes, hogy Will és Tessa beszélgetéseinek felét egyáltalán nem értem. Mert a magyarázattal meg lehetne tölteni egy külön regényt. Szó szerint. Persze ezt fejben jól megcseréltem, mert nem egy 1859-es könyvet kéne a 2010-hez hasonlítanom… de megtettem: Sydney Carton majdhogynem egy az egyben a mi Willünk.
- Még egy szóra, Mr. Darnay. Gondolja, hogy részeg vagyok?
- Azt gondolom, Mr. Carton, hogy sokat ivott.
- Gondolja? Tudja, hogy sokat ittam.
- Ha már meg kell mondanom, hát tudom.
- Akkor valószínűleg azt is tudja, hogy miért. Kiábrándult gályarab vagyok uram. Senkit sem szeretek, és nincs ember a földön, aki szeretne.
- Nagy kár. Jobban is használhatta volna a tehetségét.
- Talán igen, Mr. Darnay, talán nem. De ne részegüljön meg a saját józanságától, mert nem tudja, mi jöhet még.”
Térjünk viszont rá a fent nevezett több mint 200 éves klasszikusra. Ritkán olvasok régi könyveket, főleg történelmieket, de szerintem még így is a korosztályomnál többször vetemedek egy efféle regény kézbe vételére, nem csak az iskola miatt szánom rá magam, van, hogy a kíváncsiság vezérel. Mint most is. Szóval most megkísérelek egy a könyvhöz és műfajhoz méltó szofisztikált kritikát produkálni, ami – remélem – nem a szó negatív értelmeit tekintve válik majd emlékezetessé.
műfaj: történelmi fikció
oldalszám: 398
kiadja: Európa Könyvkiadó
értékelés a moly.hu-n: 87%
az én értékelésem: 5 csillag
karakter, akit imádtam: Sydney Carton
karakter, aki negatív, de szintén vártam azokat a részeket, amikor neki volt szerepe… valamiért: Madame Defarge
kedvenc jelenet: a végén, mikor Sydney Mr. Lorry-val beszél, mert akkor már sejtettem, mi lesz a vége :’(
Fülszöveg:
Charles Dickensnek (1812--1870), a XIX. századi angol széppróza óriásának ez a kései regénye (1859) nyolcvan éve nem jelent meg magyarul, az utóbbi generációk számára tehát jóformán ismeretlen az életműből.
„Azok voltak a legszebb idők, és azok voltak a legrútabb idők, az volt a bölcsesség kora, az volt a balgaság kora, azok voltak a hit napjai, azok voltak a hitetlenség napjai, az volt a Fény évadja, az volt a Sötétség évadja, az volt a remény tavasza, az volt a kilátástalanság tele…”
Az 1789-es forradalmat közvetlenül megelőző idők Franciaországára utal ez az egyik leghíresebb angol regénykezdet, a címbeli két város pedig: Párizs és London. Két város – és két férfi, akikre lesújtanak a francia forradalom rettenetes eseményei. Londonban az osztálya által elkövetett bűnök elől menekülő, azokat megtagadó fiatal francia arisztokrata, Charles Darnay és a züllött életmódot folytató angol ügyvéd, Sydney Carton ugyanabba a fiatal nőbe szeret bele. Darnaynak akarata ellenére vissza kell térnie Párizsba, és szembe kell néznie a Terror anarchiájával. Carton sorsa végzetesen összefonódik riválisáéval, s a végső próbát neki is Párizsban kell kiállnia.


Tény, hogy a nyelvezete nehéz, mint az általában a szépirodalmi művekről elmondható. Viszont remek stílusa van minden mondatának, s a folyamat is, ami a kornak és annak hangulatának változását hivatott bemutatni, rendkívül szembetűnő. Kezdetben nevettem – később sírtam. De általában a pillanat határozta meg, melyik véglet mellett döntöttem, mert a tartalom mindkettőre adott okot.
„A doveri delizsánszon a szokott nyájas légkör uralkodott, vagyis az őr gyanakodott, az utasokra, az utasok gyanakodtak egymásra és az őrre, mindenki gyanakodott mindenkire, és a kocsis semmi másban nem volt biztos, csak a lovaiban, azaz tiszta lelkiismerettel letehette volna az esküt a két Testamentumra, hogy nem alkalmasak az útra.”
„Kanális nem volt, ami elvezesse a bort, így nemcsak hogy az egészet felhörpölték, de annyi sarat is fölszedtek vele együtt, mintha szemetes járt volna az utcában, már ha lett volna errefelé, aki hisz az ilyen csodalényekben.”
Említettem már a kiemelkedő megfogalmazást. Példa erre (s még csak nem is a legerősebb): hogy mondja Dickens azt, hogy amikor kiürült a tanácsterem? „Az egész nap rotyogtatott emberi kotyvalék végső seperje csordogált kifelé a bíróság félhomályos aknáiból, amikor…”
Érdemes megjegyezni minden egyes nevet, helyszínt és eseményt, mert ha bármelyiket is elbagatellizáljuk, s csupán az oldalszám gyarapítása céljából írt epizódnak gondoljuk, hát tévedünk. Minden életkép, minden hasonlat fontos lesz még a továbbiakban, minden mögött ott van, hogy ez itt valami több, aminek látszik: az életkép egyszer majd a halál freskójává, a hasonlat pedig véres igazsággá válik.  Lebilincselő intenzitással varázsolja körénk az akkori közhangulatot, a nyugtalanságtól kezdve a vérszomjas embertelenség közönyéig mindenről részletes képet kapunk. Semmi sem csak fehér, és semmi sem csak fekete. Az események szinte kinyúlnak a lapok közül, hogy magukkal rántsanak a világtörténelem egyik meghatározó eseménysorozatába.

„Mocskosak, siralmasak voltak, de most a szerencsétlenségnél sokkal erősebb volt bennük a hatalom tudata. A legnyomorúságosabb fejről is azt üzente a legrongyosabb csáléra álló hálósipka: „Tudom, hogy nekem, aki ezt hordom, nehéz lett elviselnem a magam életét; hanem tudod-e, mennyivel könnyebb lett most nekem, aki ezt hordom, kioltani a te életed?””
„Ahogy kimondták a felmentést, tüstént záporozni kezdtek a könnyek, olyan bőséggel, mint máskor a vér, annyi férfi és asszony halmozta el testvéri ölelésekkel, ahány csak megrohanhatta, (…) tudta, hogy ugyanez a nép egy másfajta felbuzdulásból ugyanezzel a hévvel rohanná meg, hogy széttépje, és felhintse darabjaival az utcát.”
„Nem volt megállás, nem volt kegyelem, nem volt béke, nem volt pihenés, megszűnt az időszámítás.(…) Holott itt is, mint minden hasonló esetben, érvényesült az ellentmondás törvénye, vagyis hogy hosszú is volt a gyorsan ellobbanó idő. Forradalmi törvényszék a fővárosban, negyven- vagy ötvenezer forradalmi bizottmány országszerte; törvény a gyanús elemekről, amely lesöpörte az asztalról a szabadságot és a létbiztonságot, és ugyanúgy ítélt jók és ártatlanok, mint bűnös latrok felett; a börtönök fulladásig megteltek emberekkel, akik nem követtek el semmiféle bűnt, és nem védekezhettek; ez lett a dolgok rendje, és alig pár hetes korában máris úgy tűnt, mintha ősidők óta így lenne.”
 „Ám a kegyetlen alakok csak mentek tovább kitartóan keletnek, nyugatnak, északnak meg délnek, és akárki akasztott, ott fellángolt a tűz. Egy hivatalnok se kalkulálhatta ki semmiféle matematikával, milyen magasra kéne építeni azt a bitót, amely, ha vízzé változna, elolthatná ezt a tüzet.”
A karakterekről annyit, hogy engem annyira nem nyűgöztek le. Ez alatt nem azt értem, hogy nem volt egy pozitív szereplő sem, hanem azt, hogy egyikük sem volt kiemelkedő, sablonosak voltak egy-két kivételtől eltekintve. Sydney Carton a kezdetektől ilyen volt és a jóval kevesebb szereppel rendelkező Stryver is. Mármint kivétel. Az ő megnyilvánulásaiknál tudtam azt mondani, hogy igen, ez ilyen cartonos volt, míg például olyan, hogy aha, ez olyan tipikus lucie-s, egyszer se hagyta el a számat. A szereplőcsokrunk kiemelkedő virágszála volt még Madame Defarge. Attól a nőtől nekem végig a hideg futkosott a hátamon, mazochista módon mégis vártam a szerepléseit. Olyan volt, mint a pont az i-n, ami feltette a koronát minden kegyetlenségre.
„Megváltozott a Saint-Antoine külleme. Több száz évig kalapálták erre a képre, de a befejező ütések adtak neki végleges arckifejezést. Ezt figyelte madame Defarge, annyi tartózkodó helyesléssel, ami a Saint-Antoine asszonyainak vezérétől elvárható.”
***

Egy másik könyv miatt kezdtem el, de önmagáért szerettem meg.
Tehát, kinek ajánlom? Azoknak, akik a szépirodalom szerelmeseinek vallják magukat, nekik biztosan. Azoknak, akik szeretik Will Herondale-t. És azoknak, akik szeretik a kihívásokat. Nehéz nyelvezetű történet nehéz időkkel, ami nehéz lelkeket eredményez, mert olyan közelségből tárja elénk a francia forradalmat, ahogy a történelemórák sosem. Rám hatással volt. Teljesen.

2017. július 5., szerda

Jenny Han: Nyár-trilógia

Még nincs túl sok bejegyzés a blogon, de máris sikerült megszegnem a saját magam szabott az olvasás utáni 24 órán belüli posztolás szabályát. Persze közbejátszott pár rajtam kívül álló esemény is a késésben, de a legeslegfőbb indok, hogy ezen a trilógián rengeteget agyaltam. És csak töprengtem… gondolkodtam… összezavarodtam…
Bár már évekkel ezelőtt is szemeztem ezzel a könyvvel, csak most vettem ki a könyvtárból, és egy kihívás miatt fogtam bele. Jenny Han trilógiájáról már szinte mindenfélét olvastam már: rengeteg imádóval, de utálóval is büszkélkedhet, s vannak köztes vélemények is. Azt hiszem, most ez is egy efféle lesz.
Előszóban még az első rész borítóján feltüntetett ajánlásról:
„ Benne van minden, amit szeretnél a nyártól.” – Sarah Dessen, a Tökéletes és az Altatódal szerzője
Hát, akinek ilyesmi eszményképei vannak egy kellemes nyárról, azzal szívesen leülnék egy amolyan beszéljük meg!-féle eszmecsere erejéig, mert az biztos, hogy egy érdekes lelkivilágba nyerhetnék betekintést.
1. A NYÁR, AMIKOR MEGSZÉPÜLTEM
műfaj: romantikus, ifjúsági, YA
oldalszám: 256
kiadja: Könyvmolyképző Kiadó
értékelés a moly.hu-n: 78%
az én értékelésem: 2 csillag
történet: u-na-lom
borító: az egyetlen, ami tökéletes ebben a könyvben
karakter, akit imádtam: -
karakter, akinél idegesítőbbel még sosem találkoztam: Belly!!!
kedvenc jelenet: mikor megemlítették benne Magyarországot
Ha beleszámítjuk az átlag olvasási sebességemet, illetve azt, hogy nyári szünet van, akkor az egész sorozatról elmondható, hogy nagyon lassan haladtam vele. Így is kb. egy hét alatt befejeztem, de az első rész után, amihez nagyon kellett volna unatkoznom, hogy élvezzem, erősen gondolkodtam azon, belekezdjek-e a másodikba. Sőt, már az első kötet alatt is gondolkoztam, hogy biztos, hogy kell ez nekem? Végül végigolvastam, mert beállt nálam a kíváncsisággörcs, hogy ez most végig ilyen lapos lesz-e, vagy történni is fog benne valami?
Teljesen mást vártam a sorozattól: egy könnyed kis nyári sztorit sok napsütéssel és szerelemmel. És A nyár, amikor megszépültem nagyjából erről is szólt, csakhogy annyira unalmasan, hogy tényleg már azon voltam, hogy ennyi, én ezt most leteszem. Ugyanis adott egy az esetek többségében színtelen, amúgy meg roppant idegesítő főszereplő, Belly, akiről az első részben annyi egyértelműen kiderül, hogy nyafka, árulkodós,  gyerekes, szóval egyáltalán nem egy Lara Jean, akit A fiúknak, akiket valaha szerettemből megismertem, és imádtam! Belly karakterén konkrétan fél napokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy végül is érthető viselkedést produkál, hisz az egyetlenek, akikkel nyaranta el tudta volna tölteni az időt, rendszerint levegőnek nézték, valamint otthon, a nyaralón kívül sincs egészségesnek nevezhető baráti kapcsolata, mint később az kiderül.
„ A nem duzzogunk-szabályt Conrad és Steve találta ki egyik nyáron. Úgy rémlik, nyolc vagy kilenc lehettem. Az volt a lényege, hogy csak rám vonatkozott. És rendben, lehet, hogy tényleg sokat duzzogtam, de csak így tudtam elérni, amit akartam. Bizonyos módon sokkal nehezebb volt akkoriban az egyetlen lánynak lenni.”
De Belly szereplésének túlnyomó részében szimplán csak ostoba, érthetetlen, nevetséges és idegesítő. Erről a mondatról pl. sejtem, mi akarhatott volna lenni, de hát nem igazán jött össze:
„Olyan szép arca volt, hogy le tudtam volna rajzolni, de sajnos nem tudok rajzolni.”
A testvéréről, Steve-ről a hazautazásakor ilyeneket mond, és bevallom, minimum ötször olvastam végig az egész oldalt, de nem jöttem rá, ez most pozitív vagy negatív vélemény?
„Hirtelen szomorúság fogott el, ahogy készülődött. Nélküle minden borulni látszott – ő volt az ütköző, aki mindig emlékeztetett arra, hogy semmi sem változik igazán, hogy minden ugyanaz maradhat. Mivel ő soha nem változott. Ő volt az utálatos, kibírhatatlan Steve, a bátyám - az én keresztem. Olyan volt nekem, min a régi flaneltakaróm, aminek olyan ázott kutya-szaga volt – megnyugtatóan büdös, a jól megszerkesztett világom része. Ha ő ott van, minden ugyanolyan marad: három egy ellen, a fiúk egy lány ellen.”
Mi van?
2. NINCS NYÁR NÉLKÜLED
műfaj: romantikus, ifjúsági, YA
oldalszám: 264
értékelés a moly.hu-n: 81%
az én értékelésem: 3.5 csillag
történet: kezd izgivé válni…
karakter, akit imádtam: Laurel
karakter, akinél idegesítőbbel még sosem találkoztam: Belly!!!
kedvenc jelenet: -
A Nincs nyár nélküled sokkal jobban tetszett, mint a nyitókötet, mert azt befejezve még mindig voltak kétségeim, érdemes-e ezt a sorozatot folytatni. Nos, a második rész végeztével azonnal megragadtam a harmadik részt, részben azért, mert itt már nem adom fel, részben meg azért, mert ez végre felcsigázott.
Az első részben felmerülő kérdéseket a második rögtön a 2. oldalon egy-egy félmondattal megmagyarázta, s bár a könyv folyamán elszórt múltidézések ezeket fokozatosan majd kifejtik, én úgy éreztem mindent tudok, ami pedig esetleges kérdőjelként még hátra maradt, az meg nem érdekel. A váltott szemszögű elbeszélés még többet elárult. De azért csak olvastam, olvastam, s azon kaptam magam, hogy egyre jobban érdekel, mi fog történni, egyre jobban belemerültem az egészbe, új, komolyabb témákat dolgozott ki, s összességében azt mondhatom, nem bántam meg, hogy rászántam magam a folytatásra.
Persze Belly ismét hozta a formáját, bár ebben a részben sokkal jobban megértettem, az utálatom pedig egy alapos átgondolás után átalakult sajnálattá. Azt mondjuk sajnálom, hogy gondolkodnom kellett ezen, mert akkor vagy a könyvvel van a hiba, hogy sok mindent nem írt le egyértelműen, vagy velem, amiért ilyen nehéz a felfogásom.
Volt egy veszekedés Belly és az anyukája között, ami eléggé várható volt, engem mégis nagyon feldühített, viszont erről most nem írnék részletesebben, hogy ne spoilerezzek le semmit.
3. ÖRÖKKÉ NYÁR LESZ
műfaj: romantikus, ifjúsági, YA
oldalszám: 280
értékelés a moly.hu-n: 81%
az én értékelésem: 4 csillag
történet: végre valami!!
karakter, akit imádtam: Conrad
karakter, akinél idegesítőbbel még sosem találkoztam: Jeremiah (?)
kedvenc jelenet: minden, ami Conrad szemszögéből volt megírva
A csillagozásaimból is látható, hogy ahogy megyünk előre, úgy javul ez a sorozat. Kár, hogy ennyire gyenge az indítása, mert sokakat (majdnem engem is) ez visszariaszt a folytatástól. Ebben a részben végre elkapott egy kicsit annak a hangulatnak a visszhangja, amit A fiúknak, akiket valaha szerettemnél átéltem.
Ez a rész egy viszonylag nagyobb időbeli ugrással indul, s bár olvastam a fülszöveget, amiből a lényegre lehetett következtetni, az események mégis megleptek. Botrányszag lengte körül a lapokat, amit szintén a váltott szemszögekből sejthetünk. Téteket megtenni, hölgyeim és uraim – vajon kié lesz a mi halálosan idegesítő főnyereményünk? Igaz, azt meg kell hagyni, hogy Belly ezúttal nagyjából megütötte a normális szintet, és kevésbé volt fárasztó… habár édesem, a Föld is egy bolygó!
„- Ahogy itt fekszünk a csillagos ég alatt, olyan érzés fogott el, mintha egy bolygón feküdnénk. Olyan hatalmas! Olyan végtelen!”
Már bőven túl voltam a harmadik rés felén, mikor még mindig fogalmam sem volt róla, mi sülhet ki ebből. Illetve a végkimenetelt kitaláltam, de hogy jutunk el addig? Reméltem, hogy ne lesz összecsapott a vége, minden csalódás után végre igazán kellemesen meg akartam lepődni. Amit végül tapasztaltam, az ismételten egy nagy kérdőjel. Mert nem volt túlságosan elnyújtva, de nem is volt hirtelen, és bár szépen elő volt késztve, azért mégiscsak kellett volna oda néhány oldalnyi plusz tartalom.
***

Amint mondtam, megvolt a személyes elképzelésem az ideális nyárról. Már leírtam, mire számítottam. Helyette ezt kaptam: rák, halál, szakítás, gyász. A végén rájöttem, hogy elemezgethetem itt ezeket a könyveket napestig, semmi értelmes eredményre nem jutnék. Nem igazán tudom, mit gondoljak. Ha azt mondanám, nem tetszett, hazudnék, ha azt, hogy igen, akkor is. Talán egy hajszálnyival az előbbi felé hajlok inkább, mert az biztos, hogy nem fogom újraolvasni. Esetleg egy-egy fél ponttal az utolsó két rész lehetett volna jobb, de az első könyv, ami tényleg egy kínszenvedés volt, erősen befolyásolt az értékelésben. Ha A nyár, amikor megszépültem egy mostani friss megjelenés lenne, aminek még nincs kint a folytatása, akkor tuti, hogy nem olvasnám el az új részeket. De így, hogy azonnal kéznél voltak, átrágtam magam rajtuk, és nem mondanék száz százalékig igazat, ha azt állítanám, hogy megbántam. A trilógia számtalanszor gondolkodásra kényszerített, a szereplőkhöz, a viselkedésükhöz, a történethez az olvasás alatt rendkívül sokféleképpen viszonyultam, kaptak tőlem hideget is, meleget is. Végiggondolva a legtöbb őrültségnek volt legalább egy kis értelme. Ez a történet mást adott, mint vártam, főleg a második rész egy kicsit nyomasztó volt, de másként, mint egy véres horror sztori, lelkiekben taglózott le totálisan.
Könnyed (és unalmas), majd komoly, végül megint könnyed (és izgi), s ez az egyveleg így olyan, hogy így vagy úgy, de muszáj reagálnod rá, fix, hogy kivált belőled valamit. Szerintem egyszer – akármilyen nehéz is – érdemes végigolvasni, mert biztos, hogy lesz néhány falba verem a fejem-, úristen, ezt a hülyeséget- és én mostantól télpárti leszek-pillanatotok, de a katartikus élményekből se lesz hiány.

Még akár ilyen rózsaszín-kék kiadásban is el tudnám képzelni...